Géher István

A VÉRMEZŐ: TÖRTÉNELEM ÉS LÉLEKTÖRTÉNET


 

Nézem a Vérmezőt. Délben a hályogos égből szürke eső esett, most fátyolosan süt a nap, felragyognak a sötétzöld-sárgászöld lombok az esti fényben. A hajnali madárkórusra emlékezem, és próbálom elfelejteni az Attila utcai állandó autózsivajt. A látvány megnyugtató, ötvenkilenc éve nézem az ablakból. Közben persze felnőttek a közeli fák, és kockaházakkal épültek be a távolabbi dombok.

Ötvenkilenc éve a Vérmező nem ilyen volt, mint most. Behunyom a szemem, hogy visszaképzelhessem azt a füves teknőt, amit romházak vettek körül. Hatéves voltam, ezen a környéken éltem meg az ostromot, de a Várkerületnek akkor lettem állandó lakosa. Féltem a teknő szemetes lépcsőjén felszaladó kövér patkánytól, és féltem az éjszakai segélysikolytól, mert a sötét Vérmezőn vetkőztetett a Vetkőztető. Nekünk a háború után kevés ruhánk maradt, az sem ért sokat, de azért sötétben nem mertünk volna kimenni a Vérmezőre. Vért láttam már korábban a budai utcán, de hogy ez a váraljai térség történelmi nevet visel, azt nem tudtam, nem hallottam a Generális kaszálóréten lefejezett Martinovics Ignácról és mártírtársairól. Családunkban, hála istennek, nem voltak háborús áldozatok. Mondták, hogy itt valaha lovaglópálya vezetett körbe, az utca túloldalán még láthattam az istálló romjait. De nem sokat törődtem a Vérmezővel, iskolás lettem, és a hideg tanteremben legfeljebb egy-egy robbanást lehetett hallani. Gyerekek játszottak kiásott gránáttal, ami leszakította a lábukat. Borzasztó gondolat, de távoli, mint a Vetkőztető. És elgondolható-e, hogy gránátok és bombák most is vannak a Vérmező mélyén?

Mélyen, mert hamarosan megkezdődött a rekonstrukció. A hasznavehetetlen teknőt fel kellett tölteni a Várhegy romjaival. Kisvasútpálya épült, és a csillék évekig hordták a hegyről a törmeléket, oszlopok, falak, párkányok szétzúzott darabjait. Szerettem ezt a dohogó kisvasutat, téli délutánokon lámpája bevilágított a tanterembe. És futtatni lehetett a sínen hagyott üres csilléket is, volt iskolatársam, akinek a fejét törte be a vaskerék. Túlélte, ahogy általában túléltük a Vérmező háború utáni vadkorszakát. Gázoltunk a derékig érő gyomban, és indián vadászmezőnek tekintettük az elvadult területet.

Aztán meglepődtünk, amikor megszelídült. A fél téglákra termőföldet terítettek, és délről észak felé terjedni kezdett a park. Tízéves lettem, mire elkészült: csenevész facsemeték és kis bokrok fogantak meg nagy nehezen a sekély talajú gyepen. Akkor nem fogtam fel, hogy ebben akár életem jelképét is láthatom, hogy a romokon kell gyökeret eresztenünk.

Azóta felnőttem, megöregedtem, és tudom már. Tudom, hogy sekély talajban gyökerezik az életünk. De a felszínen zöld a gyep. Lehet rá vizes lavórt tenni, amiben pancsolhat a kisfiú. A nagylány meg láthat malacot madzagon legelni. Dolgozatban meg is írta, hogy 1974. március 21-én ez volt a felfedezése. A tanító néni megrótta érte, mert a Tanácsköztársaság emléknapján ez lényegtelen. Kilencéves volt, most negyvenéves.

„Lényegtelen, mint malac a Vérmezőn” – azóta is mondogatjuk. Mi tehát a lényeg?

A lényeg az, hogy (gyérülő fáival) megvan a Vérmező, és (gyérülő erőnkkel) megvagyunk mi is. Esténként körbejárjuk a parkot, és megszámoljuk, hogy hány kutyát, hány szerelmespárt, hány vendéget találunk a Vonatétterem teraszán. A számarány minden este más, de júniusban–júliusban mindig ehetünk érett, fehér faepret. Ha a három lányunokánk is velünk jön, a statisztikai körséta még izgalmasabb. Vajon ezzel elindítottunk egy vérmezei hagyományt?

Nem tudom. Ki tudja, hogy meddig járhatjuk a madaras-kutyás-kiülővendéges-szerelmespáros parki körutat? Az unokáink talán visszajárnak ide. De miért kell máris erre gondolnom? Munka közben fel-felállok az asztaltól, és az ablakhoz megyek. Az alkonyat elszürkíti a tájat. Nézem a Vérmezőt.


 

Budapest, 2005. július