MORO ÚR,  
A SVÉD SZAMIZDAT HŐSE


 

Moro úr sikeres lefagyasztása

Összeállította:
Roy Anderson, Kalle Boman, Borbás István

Design: Németh Ludwig Gábor

A magyar kiadás munkatársai: F. Almási Éva,

Jankovics József, Jolsvai Júlia, Kerekes Mónika

Enciklopédia Kiadó, 2003. 354 oldal, fotók


 

Az utóbbi másfél évszázadban Johann Friedrich Herbarttól Anton Szemjonovics Makarenkóig nyilvánvalóan voltak olyan meghatározó külföldi egyéniségek, akik alapvetően befolyásolták a magyar pedagógia egészét. Nehéz lenne azonban egyetlen olyan könyvet is említeni, amely akár fél évtizedre is tényleges és széles körű pedagógiai sikert ért volna el. A létező szocializmusban unalmas, de valamiképpen veretes irodalmi szöveggyűjteményeken, silány művészettörténeti tankönyveken felnőtt nemzedék számára meghökkentő, hogy Moro úr-ból, ebből az irodalmi szemelvényekkel megtűzdelt fotóalbumból elsősorban 14–18 éves fiataloknak szánt pedagógiai segédkönyv lett. (Ilyesféle olvasmányokat a dolgozók iskoláinak legelvetemültebb tanulói sem mertek még a pad alatt sem lapozgatni.)

A vizuális kultúra jelentőségét az 1970-es évektől szokás élénken hangsúlyozni. A nálunk sok tekintetben lényegesen fejlettebb világban élő svédek valahogy rábeszélték a világot, hogy éppen Moro úr tanítsa meg látni a képeket, olvasni a könyveket.

Természetesen Moro úrnak is megvan a maga hősi múltját felidéző, sőt őt valamiféle nyugati szamizdatszerűségből bestsellerré változtató eredettörténete. A mese szerint svéd entellektüelek (főleg könyvesek, fotósok, filmesek) rábeszélésére Stockholm városa nagy propagandakampánnyal látott hozzá egy bizarr szerkesztési elvekre épülő könyv megjelentetéséhez (1992), amely fotóalbum ugyan, de mintegy mellékesen szövegeket is tartalmaz az irodalom és a gondolkodás egész történetéből.

Az ekkor még a svédeknek is rejtélyes Moro úr állítólag amerikai hűtőgépszerelő volt, aki 1923-ban furcsa kísérlete révén megpróbálta bizonyítani, hogy az állásukat elvesztett munkásokat jégtömbbe lehetne fagyasztani (ő maga fél órát töltött lefagyasztva) és abban a boldog jövőben felolvasztani, amikor a gazdaság ismét felfelé ível. Az eseményt bemutató képet 1975-ben hozta nyilvánosságra a New York-i Museum of Modern Arts (címlap és 282–83.).

Az eredeti terv szerint a könyvet ingyen osztották volna ki a stockholmi iskolákban, hogy növeljék a tanulók érdeklődését az egészségügyi pálya iránt. A Moro-kampány azonban rejtélyes – csak a stockholmi városi tanács archívumaiban nyomon követhető – módon elakadt, a munkatársakat elbocsátották vagy áthelyezték. A példányok többsége a raktárakban penészedett, ám ezzel ugyanakkor megkezdődött Moro úr új, underground élete.

A kiadott köteteknek azt a részét, amely eljutott hozzájuk, a svéd diákok kezükbe vették, s nemcsak képeiket nézegették, hanem még szövegeiket is elolvasták! Ez pedig a neoanalfabetizmus felszámolásán munkálkodó svéd pedagógusokat is fellelkesítette. A Moro-példányokról szóló szóbeli, sőt írásbeli beszámolóik szerint ezek az egyébként nem túl rokonszenves kiadványok ténylegesen teljesítettek valamiféle oktatásbeli missziót. A szülők is igyekeztek újabb köteteket beszerezni, mivel a meglevők elhasználódtak – a jóhiszeműek szerint ronggyá olvasták őket.

Rejtélyes okból azonban a Moro-könyvhöz 1992 és 1997 között nehezen lehetett hozzájutni. A gyerekekhez került példányok – a helyi elemzők hasonlata szerint – úgy jártak kézről kézre, mint a földalatti ellenzéki mozgalom illegális iratai az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában. (Még az 1980-as évekbeli szamizdatosaink is szívesen cseréltek volna az 1990-es évek eleji svédekkel.) Szerte Svédországban nagy divat volt idézni és dicsérni a könyvet, tulajdonának viszont senki nem vallotta, ki-ki valaki másnál lapozgatta, aki viszont egy, az ismeretségi köréből való tizenévestől szerezte. Moro úr egy időre Svédország legkeresettebb könyve lett.

Később a Göteborgban Moro úr sikeres felengedtetése címmel színre vitt musical és a könyv szellemében rendezett 1995-ös stockholmi „kulturális staféta” egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a Moro-kötet megalkotói ismét összefoghattak, s végül sikerült egy új kiadást tető alá hozniuk (1997).

A kötetben a XX. századi fotósok fekete-fehér képeinek színe-javát, köztük rengeteg sokkolót találni, valamint egy ötletszerűen összeválogatott, de többnyire veretes olvasmányokból álló világirodalmi szöveggyűjteményt. A könyv az explicite egészségügyi vonatkozásokat sem kerüli (például emberfagyasztás, kasztrálás), sőt egy Alina Reyes nevű szerző A hentes című írásművének a témája kimondottan az erotika, az urológia és a pszichiátria határterülete (197–202.).

Mit csodálkozzunk ezen: minden nemzedék elmondja, hogy a rá következő sokkal cifrábban káromkodik, mint a sajátja. A káromkodásban pedig a szakrális elkötelezettség ésaz alpári obszcenitás egyaránt jelen van. (Az evangélikus Svédországban felvetődött, hogy a könyv legyen kötelező konfirmációs ajándék.)

Moro úr globális s nem – hogy pedagógiánk itt méltatlanul háttérben maradó alakjának, Karácsony Sándornak kifejezésével éljek – sajátosan magyar észjárásra nevel, ez utóbbit a magyar kiadásban Ady Endre, Esterházy Péter, József Attila és Radnóti Miklós egy-egy rövid írása képviseli.

A technikailag szépen kivitelezett, „Szép Magyar Könyv-díjas – 2004” kötetben, elsősorban a szójegyzékben, tankönyvhöz méltatlan, de bájos és sok esetben a képzettebb hazai középiskolások által nevetgélve korrigálható hibák találhatók. E hibák jelentős része rögtönzött tipológiával a következőképpen csoportosítható: korszerűtlenség („Volga: Európa legnagyobb folyója a Szovjetunióban”, 336.); felesleges betájolás („Varsó: Warszawa, Lengyelország fővárosa”, 335. – ezt mi itt Budapesten tudjuk, igaz, kicsit közelebb vagyunk); tökéletes eltájolás („Kafferek: a Dél-afrikai Köztársaságban, a Viktória-tó környékén élő bantu nyelvű nomád népcsoport”, 328. – a Viktória-tó kicsit északabbra, Uganda, Kenya és Tanzánia határán, de még Afrikában található, s a bantuk főleg ott élnek, a szintén a bantukhoz tartozó zuluk pedig Dél-Afrikában); évszámbeli tévedés („Waterloo: község Brüsszel mellett, itt szenvedett Napóleon döntő vereséget 1818. június 18-án a brit és a porosz hadseregtől”, 336. – a waterlooi csata 1815-ben volt); név pontatlan leírása, pontatlan átírással tetézve (Macuo Basó esetében, 337.).

Lehet azonban, hogy ezek az apróságok érdektelenek, s ha a fiatalok ebből tanulnak, akkor majd olyan életszínvonalon fognak élni, mint a svédek, és tőlünk veszi a világ a harci repülőket, s ha Budapest önkormányzata is a stockholmiéhoz hasonlóan sikeres lesz, a mi Moro urainkból tanul a világ. A könyv nálunk támogatott ugyan, de egyelőre nem ingyenes: ára a 2004-es árjegyzékekben 2250–3500 Ft között lebegett.

Kicsi Sándor András