FIGYELŐ

Két BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL



Jakus Ildikó–Hévizi Ottó: Ottlik-veduta

Kalligram, Pozsony, 2004. 339 oldal, 2400 Ft


 

I


TOVÁBBÉLESZTŐK


 

I. Idézetek

Ha az Ottlikot agyonhallgatni akaró, halála után pótlólag agyonütni nem is vélő (csak óhatatlan) részletvélemények pillanatnyilag végső tételezését, összeadását akarnánk summázni, íme, itt az Ottlikot agyonéltető, túléltető, a regényíró által viszont igenis kiérdemelt „hullámzás” és ennek egy szép, értékes, minden ízéig igaz eleme a könyv, melyet most nem kritika, csak ismertetés tárgyává tenni próbálunk. Igen, ez most, ha kellett ilyen, valódi Ottlik-apoteózis; szinte még az Ottlik által szeretett, példaképnek tekintett prózaírók is szerénykedve húzódhatnak a színpad alanti sarkához, Jakus és Hévizi könyve olyannyira világmindenséggé teszi az Iskola és a Buda, mellesleg a Hajnali, a Próza szerzőjét. Helyes. Nem megyünk bele a szépséges, okos, részletes, már-már a hajdani kísérletet, valami 1966-ost (Hajnali) is felülütően szövegkövető, rezzenetismétlő munka érzelmi rétegeibe, ezek közé, nem, Hévizi Ottó a ma már halott szerzőtárs, Jakus Ildikó kezdeményét (s nyilván a magáét is ekképp) hűséggel folytatta, örök darabot alkotott, e dolgok – a felmagasztaló elemzések – minden gyarlóságával együtt; ezekbe ugyanúgy ne mélyedjünk, ahogy nekünk magunknak is talán csak egy dolog nem tetszett a könyvben, lebotfülűzése nevezetesen azoknak, akik Ottlikot… de hagyjuk, mondom. S ilyképp nem elemzem, magam – talán épp e folyóirat hasábjain is a szerzők (?) által parányit kiigazítva – hogyan gondoltam, hogy a Hajnali-nak, mondjuk (például) mindegy a szövegszerűségi változása, a lényegszerűségi változat az idő műve volt, az évekkel jelzett bevezetés és toldás.

Ottlikból nem szabad mikrofilológiát csinálni az Ottlik-reflexió reflexiójaként sem. Ha a magyar irodalom modernnek mondott, érdemben (Mándy kifejezésmódját, Mészöly világirodalmi ambícióit és világlátását leszámítva) konzervatív vonulatát (az általam legtöbbre tartott Pilinszky, Nemes Nagy, Jékely, Kálnoky, Vas, Weöres stb. vonulatot) szembeállítani nem akarjuk is a Kassák, Berda, Füst, Szentkuthy, Szép Ernő etc. (vegyes!) együttessel, s ez a sorolás Kosztolányi, József Attila etc. miatt, persze, sántít akkor, nem, ha ilyet tenni nem kívánhatunk is, említenünk kell, hogy Ottlik, mondjuk, Musil után csak érzelmi vívmányunk, Doderert követően (hogy csak a közvetlen szomszédságok egyikében vizsgálódjunk) az se, és az Ottlikot (nem egészen fair módon) letaglózni akaró kísérletek eredete feltétlen valami olyan elégedetlenség volt, hogy a szituáltságot (a tájainkon uralkodó szovjet rendszer) és az irodalmi érték személyes, érzelmi és strukturális sugallatának ténykörülményeit ne és ne vétsük össze; írtam másutt, Ottlik úgynevezett üzenete (brr, e szó megint) alól kiszaladt a talaj a tkp. földcsuszamlással is jól-rosszul felérő szellemi rendszerváltás révén, de ettől a mű örök emberi értékei, ha nem is régi névvaluáltságukon, szépségesen érvényesek.

Sajnos, ezt mind muszáj volt – bőségesebbek helyett – elmondanunk, ám nem a könyv direkt bírálatául. Ottlik, mi több, a Buda regény (kompiláció?) gyarlóságai révén közeledett épp a pl. Szentkuthy, Szép Ernő etc. által „képviselt” modernséghez, épp csak azt is állíthatnám, hogy az általa titkon, vágyva megcélzott (??) posztmodernséget nem érhette el. Mert nálunk az irodalom elismerten legkiválóbb vonulata, randa szó megint, vérkonzervatív, kőkonzervatív volt, és felfogásában maga Ottlik se más; nem volt olyan érdemi modernség, ahogyan a franciákéhoz pl. hasonló „oldaliságok kettőssége” sem, jobb és bal; tehát könnyű elvetni az ilyet ma látványosan; nem volt modernség, mint meghonosult réteg, és így a Buda joggal okozta a végső soron Ottlikot konzervatív lélekkel imádó (festőnek, zenésznek, mit tudom én, bármi modern) elitnek a csalódást. Tehát a Buda, melynek érdemi elemzését oly kiváló fejezetekben olvashatjuk a Jakus–Hévizi majdnem-alapműben, igen, ez a kompilált regény (Ottlik anyagából magából összerakódott, -rakosgatott, nem a gödeli értelemben nem konzisztens mű), a Buda, ismétlem, hitellel nem sorakozhat a magyar irodalom jelenét bármi modernség (gyarló szó, tudom), továbblépés formai jegyében meghatározó alkotások közé, s így Ottlik valóban egykönyves (Iskola) marad, a Próza mintegy jegyzetanyag, a Hajnali és a novellák egy-egy mondata, mozzanata: előkészület, nem „prae” mégsem, mert kész hiányt pótló vonulatocska (Ottlik véleménye helyes volt: hiányzik a magyar prózából a Waugh, Bierce, Poe etc. „mondénsága”, hogy más nyelvterepekről ne is szóljunk), és a Jakus–Hévizi-könyv, ha ezt az „egykönyvességet” tagadná, agyonéltetést művelne, ám ez sokkal komolyabb, meghatóbb mű annál, semhogy érdemi hibája felszámlálandó lenne. Főleg általam, Ottlik nagy, baráti híve által.

S hogy e gyengécske kis bevezetőnek, mely nyomban – fájón! bár akaratlanul! idegesen – felrúgja saját elhatározását is, miért adtam az Idézetek alcímet? Kosztolányi páratlan verse alapján, ahol is a halottak (ez a címe) idézetek egy régi-régi műből, kilobbant sejtcsomók, miközben futók között titokzatos megállók, hálók, s ahol a nagy szellemek épp specialitásaikat feledték, ott „élnek” – igen, Ottlik, a maga századának egyik kiemelkedő prózaírója (Szép Ernő, Móricz, Szentkuthy, Mándy mellett feltétlenül), ezt a kilobbanást tette örök jelenné, és életműve így érvényes, agyonhallgatások, naiv – nem rosszindulatú – agyonverési kísérletek és agyonéltetések ellenére is. E soraimért máris elnézést kérek; a kritika műfaja tehet a dologról.

A továbbiakban csak a szépet, a teljesen szépet, semmi mást nem, csak e fontos könyvből a szépet…!


 

II. Az érzelmi-intellektuális „élvezet”

Ez a könyv, a Szerzőpáros, a továbbiakban Sz (Jakus és Hévizi) szakmunkája, esszéje, naplója stb. – érzelmi-intellektuális gyönyörűség az Ottlik-tárgy iránt érdeklődőknek, s nagyon remélem, a kiadó sem téved, amikor azt mondja, az utolsó két generáció szinte hézagosnak is alig nevezhető tudást vonzott csak magához Ottlikról – nem az oktatás az egyedüli hibás! sőt! –, s így pótlódások lehetségesek. Elsősorban mégis az odaadás, az értő szeretet diadalának tekintem, magamban így ünneplem a könyvet, hanem hát természetesen itt, e hasábokon nem lelkendezésre szerződik egyetlen recenzens sem (szintén hőn remélem), így a tárgy megpiszkálgatásával fogok magam is foglalkozni.

Sz (ismétlem, utoljára: Szerzőpáros) egyetlen összefüggő öntetben látja, tárlóban elhelyezve nézi az Ottlik-életmű általa vizsgált részét (javát, nagy tömegét), az érzelmi fűtöttség révén egységet lát ott is, ahol nem mindenfajta figyelem s vonzódás lát ugyanilyesmit. Az Iskola és a Buda semmiképp sem vehető egy kalap alá (brr) a szellem azonossága ellenére sem. Épp azért, mert – Sz helyesen idézi – Ottlik maga bízik benne, hogy a regény csak regényírói eszközökkel mérhető. S a két regény írói eszközei oly távol vannak egymástól, mint Valparaiso Tibettől. Az Iskola, remekül emeli ki Sz, a látszólag modernista, bár Ottlik által rögtön ki is gúnyolt, időfelbontási eszközök ellenére egyetlen látomás. A Buda: kommentárok laza sora, és csak erőltetve lehet gödeli konzisztenciáját felfedezni. (Gödelről másutt írtam. A Buda nem is akar ilyen koherenciát mímelni. Keletkezése teszi, sajnálatos körülményei e „keletkezésnek”, s ebben szerintem és sokak szerint, ha őszinték maradunk magunkhoz és korábbi sürgetéseinkhez, Ottlik maga igen hibás.) A Buda kérdéses regény mint regény. Sz bebizonyítja, hogy nagy mű a maga nemében: talán nem voltam magam sem botfülű, mikor épp Ottlik magánlevelezőlap-vallomása alapján azt merészeltem írni, hogy szerkezetét, erővonalait talán – mondom nagy jóindulattal és szeretettel, talán! – nem láthatjuk ma még. Katasztrofális prózai baromságok (idézet részben a könyv elején látható kiemelésből) kellemetlen idején született az Iskola; már az igencsak közeledő szabadság idején formázódott (nem formázódott meg hitellel)a Buda, itt már nem volt mivel szembeszegülni. Ez az a kiszaladt talaj, amit többször emlegetünk.

Sz jól látja: a Buda is örök időben mozog, a magánszemély-és-örök-lélek mindig egyszeri örök idejében… ami önmagában véve a legnagyobb ellentmondás, sőt, ha örök érvénynek tekintjük, feloldhatatlanságnak is tekinthető képtelenség. A Sz pontos megfogalmazásában „modell-alteregó” Medve, Bébé és Hilbert alakhármas eleve „egy fölöttébb prózai világra született, bár az idézett Kelecsényi-monográfia Ottlikja szerint csak az örök érvény számítana: „Énrám csak a csillagok vonatkoznak!”S így nem kell szeretet… nem kellenek „nők”… nem kell az odaadás vágya a maga részéről sem. És a próza maga, az micsoda? Ilyesmi:
„Ó, szomorú szennyes világ, hová lennétek [sic? TD]az én hazugságaim nélkül?” Hozzáteszi dacosan: „Én adtam értelmet mindennek!”

Semmi kétség, ehhez a létezésfelfogáshoz képest Kosztolányi világa, minden kibillentségével, Csáth-idézésével etc. maga a prestabilizált harmónia. Ottlik talán ezért is hatott első érdemi jelentkezésekor (az 50-es évek végén) az akkori világgal szembeni rebellis tisztasága miatt modernnek. Mára megmaradt ez a zavarbaejtő tisztaság, a lázadás örök érvényűvé változott, mintegy kanonizálódott – Ottlik egész műve! s ezt segíti elő a Sz munkája is, valóban ezernyi, de legalább félezernyi szétszálazott példájával, ugyanezt a törvénykönyvbe illő egységességet, hitelt, tanulságot… nem folytatom, egyre ijesztőbb szavak, holott igazak! a törvényszerűség, ha megfejtjük, már veszít izgalmából, főleg tömörítve! –, és Ottlikkal nem „a régiként” kell kezdenünk valamit (s kezdhetünk nagyon sokat, ezt igazolja a Sz). Természetes, hogy szubjektív az olvasat (Sz olvasata), de az utak épp az evidenciává lett Ottlik okán (a mi-sem-természetesebb már-megvolt érzete miatt) egycélúak.

Pontosan, mert ezzel együtt – és a biztos cél tudata ellenére – valóban lebilincselő olvasmány az Ottlikveduta, sarkalatos pontjairól csak utalásokban beszélhetünk. Rendszerelmélet, mondjuk máris. Mi volt Medve rendszere? Hát Bébéé? Mint mik – „miknek” – lettek ők kitalálva? Cáfolók, keresők? Vagy: íme, képzelet és valóság viszonya, a világ rejtett szövésmintája (történetesen Karinthyról szólván). Mik azok a „dolgok”, melyek életünk elvehetetlen részét, szerves tartalmát adják? Sz bravúrja, hogy még egyet tud csavarni az ottliki kérdésfeltevéseken, holott ezeknek már nagy-nagy halálugrásokra volt szükségük, hogy regénycselekménnyé váljanak! Talán azért is éreztük „modernnek” Ottlikot a maga eredet-idején, mert másutt, az általa kedvelt Waugh-nál, Fitzgeraldnál, Hemingwayről nem is szólva, az effélék: filozofálási betétek. Ottliknál azonban maga az anyag mondta ezt. Nem sugallta, a sugallás Ottliknak, mutatja ezt Sz könyve, lila gőz lenne. A filozófiai megfogalmazásokból meg – ő ne tudná? – a regény csak módjával bír el egy mennyiséget; nagyobb adagban az ilyesmi már mocsarasít.

Mondhatni, Sz könyve azt a nagy lehetőséget ismeri fel és érvényesíti, hogy Ottlik matériája:

a.regényesített létértelmezés;

b.regényességében (alakjaiban!) további kombinációk esszéregényes lehetőségét adja. És ezt az esszéregényt, az Ottlik-poszt-regényt írta meg Sz.

Az érzelmi élvezetből csinált intellektuálisat, mert a további kombinációk már eredendően veszítenek primer anyagi mivoltukból; már igazságokat látunk be. (Beléjük.)


 

III. Alakok mint létezéselméleti tartalmak

Hogy ezt a furcsa tételt bizonyítja az Ottlikveduta, nagy reveláció. A bizonyítás hitele megint a szétszálazottság (főleg a Buda-szénakazal, a tűkeresésre oly alkalmas halmaz) további szétszálazásából, új kombináció-rendszereiből adódik. Sz mintegy regényt ír a két regényből – ezt már mondtuk körülbelül. Így természetesen apologetikus is a könyv, Sz-é, s hogy ez mennyire érdem, mennyire bocsánatos vétek, ki-ki a maga kedve, olvasata, netán az évek divat-szeszélye szerint döntheti el. Azt is mondhatnám (kis túlzással): a Buda nem definitív olyansága, prózarendje, tehát hézagossága kínálta Sz számára ezt a nagy lehetőséget. Bármennyire eszük és – lelkes! – szívük vezette is „a tollat”. A lehetőség immanens volt.

E könyv minősége nyugtázható; Ottlikhoz való (Ottlikot valló) hűsége okán kétségbe vonni kevés elemét lehet. Tehát a kombináció már talán túlzásokig jutó túlkombinálása lenne külön-külön tételeit cáfolni, megünnepelni, továbbgondolni. Természetes, hogy egy ilyen alapkönyvben sok a kötelező gyakorlat, ami nem a spanyolviasz feltalálásával azonos. Hanem egyszer s mindenkorra (nohát, jó időre) lexikont, elemző képeskönyvet akar ajánlani Sz a rászoruló érdeklődőknek. Nem is annyira az Ottlik által felismert, erős kitartással követelt, hangoztatott létezési pontosságok felmutatása a fontos a mostani könyvben (azok számára, akik 1960 óta vagy régebbről ismerjük már a Hajnali, sőt, az Iskola első visszhangterét), hanem az effélék (az ottliki „életminőségek-lényegek”) alakokban történő megmutatása. Még a feleségkapcsolat, „Márta” sem más, mint egy ilyen szép lehetőség már-már (vulgár) glóriás lebegtetése. Az életen tangóval áttáncolni! De Bébé és Márta élete igazán nem volt ilyesmire alkalmas kapcsolatrendszer, olvasom Sz lapjain. Milyen mély meglátás.

De hát ahol valami nem Sz meglátása, akkor (ott) az nagy érdeme az Ottlik-vedutá-nak, hogy Ottliknál látták meg… nem magát az anyagot, mely szinte közhelykincs ma, részleteivel, de a továbbfűzés lehetőségeit. Majdnem azt mondhatnám, ha Ottlik két regénye sakk-középjáték, Sz megnyitáselméletet vezetett le belőle. (Nem végjátékká egyszerűsítette.) Igen, ezt ne feledjük. Az irodalmi mű elemzésének alaphasonlatai közé tartozik ez a (nem túl eredeti) meglátás itt: középjátékbóla megnyitásra nemcsak következtetünk, de eleve ihletődünk, miféle megnyitások létezhetnek. Mit jelent egymás összefüggésében – mint már idéztük – Medve, Bébé és Hilbert, mennyiben periferiális alak Szeredy; „kicsoda” Márta. Mi is így „felek” viszonya.

Nem tudom, jól látom-e, s másoknak fontos-e, de az Ottlik-életmű Iskola-és-Buda része alól kiszaladt történelmi alapzat (talaj) okán kevésbé hangsúlyos Sz-nél is a nekünk mégoly fontos társadalmi környezet, a szembenállás az ellenséges világ konkrétumaival stb.Sz már több szerencsét ígérő kor felnőttszellemű párosa, az Örök Embernek mintegy weöresi, nem pilinszkysen durva-tragikus konfliktusát látja a főalakok küzdelmeiben. Kosztolányi boldogságvilága, tragikumvilága megbomlott; Ottlik az Iskola történetével, eleve a határhelyzet hangsúlyával, az átmenetet hozza a II. világháború és a szovjet rendszer erőterében küzdő ember „felé”. A mai Buda-olvasatok szinte már ki is zárják ezt a szemléletet; valóban nincs is szükségük rá (furcsa, persze!), és a figurákba oltott létparadigmák az elevenek.


 

IV. Megvan-e minden? (Összefoglalás)

Tömérdek jegyzetemet, könyvfirkálásomat e dolgozathoz végül áttekintve, láttam, a fentebb jelzett megállapításokra jutva, hogy az olvasás is részelemzés, sőt, az itt a részelemző értékelés. A zeneileg is megkomponált (nézzük szakaszolását!), a korábban exponált jelzőkkel megdolgozott anyag azonban továbbra is vitaképes. Ez fő erénye. Végre nem végszóigény, nem kánon. Hiszen Ottlik épp a kanonizálódása révén váltott ki – bizonyos fokig, némelyekben – ellenérzéseket. Itt az elemző Sz Ottlik sokféle matériájából merít: jegyzetekből, feldolgozatlan előzményekből, azaz elvetett változatokból, s végül az Iskola hibátlan kidolgozottságával azonos szinten érzékelt Buda sokféle értelmezésének lehetőségéből. (Sz ittis nagyjából egyféle értelmezhetőséget hirdet, az olvasóra bízom, derítse ki, joggal-e, a szeretet túlzásával-e csupán?) Alaposabb Ottlik-könyv ily terjedelemben elképzelhetetlen. Kisebb méretben az impresszionizmus vádja foroghat fenn már, részletesebb búvárolás a mikrofilológia belvilágát adja. E szelíd erőszakossággal Sz természetesen jobban hajlik a kánonra, mint bármi másra. Nem baj. A türelmes olvasónak lesz mit búvárolnia. Kérdésem csak az, mekkora alapképzettséggel, az ottlikológia mely ismeretével, az efféle létérzékeléshez való mily fokú vonzódással tanulmányozható a legigazibb haszonra az Ottlikveduta? Ez már gyönyörű paradoxona a könyvnek, olyan magas értékfok, amelyért eleve érdemes volt megíródnia. S van még valami. Példaszerű a törődésnek az az átélt, bensőséges intenzitása, mely az elemzések minden lapjáról szinte forróságot áraszt. Ez az áradás a mű szervessége is.

Persze – hogy a kritikus végképp kiessen a szerepéből – nekem az egy szál Szép Ernő kivételével épp a konzervatívok (Weöres, Pilinszky, Jékely, Nemes Nagy, Vas, Kálnoky, Mándy stb.) a személyközeli „szentjeim”, s így Ottlik is. Ezért e roppantul önellentmondásos dolgozat végén a Szerzőpárosnak – emide s a „túlvilágra” – félszegen egy ajándékot szeretnék adni, ezt a Rilke-fordítását Nemes Nagy úgy 1957 táján olvashatta (olvasta) fel Ottlik Gézának (s mert véletlenül jelen voltam, bár fogalmam sem volt, ki ez a kalózképű úr, akiről ráadásul tanárnőm azt mondta másnap, „a legkisképűbb ember a világon”, hát mert ott voltam, a friss fordítást én is a Költőnőtől hallhattam), idézem: „Így lettünk révült hegedűsök, / kik ajtóhoz lopóznak, onnét / figyelve, nem les-é a szomszéd, / amíg imájuk szétcsapong, / akik, míg minden szerteszéled, / halk estharangszónál zenélnek, / s daluk mögött, mely messzecsengő / (mint szökőkút mögött az erdő) / a hangszer barna öble zsong. / Mert akkor szól tisztán a húr” – s gondolom, e rilkei váltás mindenkit ma is megborzongat, akit illet, ugyanúgy, ahogy bennünket ott, gondolom –, „ha némaság kiséri mélyen, / mikor a hang mögé zenétlen, / vér-lüktetésü nesz simul; / s riadt és esztelen a század, / ha hívsága mögött nem állhat / valami mozdulatlanul.” Igen, a század, sőt, az évezred – fordul, amire fordul, hívságait már ismerjük. Van rá szavam, itt nem merem megkockáztatni. Nem vitairatot írtam. Hanem köszönetet, kritikusi fenntartásokkal, fontolásokkal. Nem tartozom mai Ottlik-dicsőítők közé. Szoros, személyes kapcsolatunk megengedte mindkettőnknek a kölcsönös fenntartásokat, ez így megy rendjén. De óriási dicséretnek szánom az Ottlikveduta dolgában, hogy „míg” Ottlik a maga hegedűszólamát üdvünkre eljátszotta nekünk s minden koroknak, a Szerzőpáros műve a vérlüktetésű kísérő-nesz ihletettsége lehetett. Köszönet.


 

Tandori Dezső


 


 

II


 

TUDJUK-E ŐKET ÚGY LÁTNI ÉP(P)EN


 

Johann Christian Bachnak


 

I. Szerkezet (1, 2, 3, 6)

A közelmúlt legnagyobb jelentőségű magyar nyelvű interpretatív munkája, Jakus Ildikó és Hévizi Ottó Ottlikveduta című közös tanulmánykötete olyan (kettős tükör, de közös nézőszög segítségével létrehozott) látképet, városlátványt tár elénk Ottlik Géza (mindig is városszerűnek szánt) regényeiről, amely mindenekelőtt klasszikus arányaival és szellősen kiegyensúlyozott, beszédes szerkezetével csábít a belemerülésre.

A kötet első része Jakus Ildikó írásait tartalmazza. Az első szöveg az Iskola a határon-ról, a második a Hajnali háztetők szövegváltozatairól szól, a harmadik pedig valójában három (a szerző halála miatt végérvényesen soha ki nem dolgozott) vázlat a Budá-ról. A Hévizi Ottó írásait tartalmazó második rész négy fejezetből áll: az első kettő az Iskolá-val foglalkozik, a második kettő a Budá-val. Jól látható, hogy ez a tagolás tulajdonképpen a teljességre törekvő háromtagú felosztás és a feszültségorientált kéttagú elrendezés retorikai, diszpozíciós hagyományai között próbál meg dinamikus egyensúlyt teremteni – megfejelve ezt a már így is bonyolult (kettős, ráadásul öntükröző) struktúrát a szkolionszerkezet emlékezetével: Hévizi írásainak fejezetei ugyanis tulajdonképpen a Jakus-írások témáira írt s azokkal páronként szembeállított, ellenőrző, kifejtő, bizonyító és továbbgondoló variációknak tekinthetők – ennyiben pedig a vizsgálat (a halott társ talált kéziratának és a kéziratjavításnak mint nyomozásnak a narratív sémáját alkalmazva) ezúttal is megismétli a szóban forgó tárgyat, tárgyakat, regény-objektumokat. (A Szijj Ferenc [18–19.], illetve Nagy Imre [210.] nevű szereplőknek a gyászmunkába történő bevonása teljessé teszi a hasonlóságot: az Iskola és a Buda alakjait, személyiségegyütteseit voltaképp egy nagyon hasonló felépítésű figurakonstelláció olvassa.) A hallgatásba tartó, egyre csökkenő terjedelmű Jakus-szövegeket a gyászmunka szövegei keretezik, s ugyane szövegtípus darabjai tagolják a mindvégig azonos méretű elemekből álló Hévizi-részt is. Monolocale, Utánaszámolás (ez utóbbi egyben a második rész nyitánya), Capriccio, Intermezzo, Incisione, Ponti (ez utóbbi a második rész sígy egyben a kötet zárlata is): nem feltétlenül szükséges észrevennünk, hogy a gyászszövegek száma a két szerző szerkezeti számainak szorzataként áll elő. Enélkül is nyilvánvaló, hogy már maga a kötetstruktúra is a gyász jegyében áll, s hogy épp ebben a kiterjedésében képes megjeleníteni azt a bonyolult s korántsem mindig problémátlan viszonyrendszert, amely e két nagyon erős értelmező szövegeit összefűzi.

A legszemélyesebb egzisztenciális tétek ennyire nyilvánvaló megjelenítése nem szokás a mai irodalomtudományban; a gyászszövegek nyilvános és igazán aprólékos boncolgatásától engem is visszatart valamiféle (ám bizonyosan nem szakmai eredetű) szemérem. Kétségtelen viszont, hogy éppen ezek azok a szövegrészek (különösképpen pedig a nyitó, Monolocale című írás), amelyek aranyfedezetét képezik annak az értelmezői magatartásnak, amely a kötet egészében, minden egyes ponton tapasztalható, s amely – ne kerteljünk – sarkaiból fordítja ki egyrészt fennálló és bevett Ottlik-értelmezésünket, másrészt a mai magyar irodalomtudomány gyakorlatilag összes fennálló szokását, konvencióját és közmegegyezését. Nem keresgélnék most jelzőket: nagyon kevés olyan szakmunka létezik, amely képes elérni, hogy az olvasók teljes egészében újraolvassanak egy szerzői életművet, s még kevesebb olyan, amelynek esetében e tevékenység igazán meg is éri a fáradságot. A Veduta ilyen könyv.


 

II. Ottlik-értés (helyreállítani a kérdésességet)

Félreértés ne essék: én is olvastam, és én sem értettem meg. Mégis messzire vezetne (ráadásul túl gyorsan) annak megválaszolása, hogy Jakus Ildikó annak idején előkelő orgánumokban megjelent olvasási javaslatai és explicit értelmezései miért nem váltottak ki azóta sem szinte semmiféle érdemi reakciót. S még messzebbre vezetne (és ráadásul még gyorsabban) annak megválaszolása, hogy annak idején miért kellett az Ottlik-életművet a szabadság jegyében állóként értenünk, s hogy most, ebben az értelmezéskötetben miért tolódik el, majd helyeződik át a hangsúly végképp, hasonló szükségszerűséggel, a boldogságra (153.). A zubbonyos (a példázatosság és világkép fogalmaiban gondolkodó, a kötetben Szegedy-Maszák Mihály nevével jelzett) és a tweedzakós (a nyelvművészetre és létezésszakmára koncentráló, Balassa Péter nevéhez kötött) olvasásmódok (14., 90.) között mindenesetre – úgy tűnik – valóban csak anomáliaként tudtak megjelenni Tandori Dezsőnek az Iskolá-t illető zseniális érzékenységű fenntartásai és észrevételei, sígy nem juthatott jobb sors Jakus szövegeinek sem, melyek jórészt épp Tandori újraszámolása által kezdték el megépíteni magukat.

A radikálisan újszerű értelmezői mondandó lényege – azt hiszem – jól, szinte veszteség nélkül kivonatolható (Hévizi ezt az első gyászfejezetben teszi meg: 15–18.). Jakus Ildikó nyitó Iskola-esszéje a következőkkel zárul: „Az Iskola a határon nem példázata annak az etikának, amelybe mintha már az első oldalakon beavatna minket Ottlik, hanem ellenkezőleg: felülvizsgálatának dokumentuma. Az ottliki tartás etikai tartalma ily módon nem köthető semmiféle szentenciózus megállapításhoz, hanem a mű poétikájából olvasható ki. (49.) Egyirányú példázatosság helyett sok vektorral dolgozó, dialogikus felülvizsgálat – gyors, kivonatoló szentenciakeresés helyett a mű valódi értelemben vett formájának: poétikájának lassú vallatása. A Jakus-tanulmányok tulajdonképpen ezeket a tömör alapállításokat, összetett olvasási javaslatot kísérlik meg a Hajnali háztetők-ön és a Budá-n át kiterjeszteni (egyre vázlatosabban, de mindvégig igen nagy meggyőző erővel) az életmű egészére,s Hévizi ezt a munkát folytatja, mélyíti el. A magyar irodalom talán leggyakrabban idézett, szinte a kezdetektől kultikus tiszteletben részesülő szövege, Ottlik Géza Iskola a határon című regénye, illetve egész életműve ebben az értelmezésben tulajdonképpen, lényege szerint idézhetetlen. Pontosabban: citálható ugyan, de sohasem summázó értelemben. Nincs, sehol sem található benne ugyanis olyan szövegegység, amely – cseppben a tenger – maradéktalanul összegezné mondandójának akár csak egy kicsinyke hányadát is. (Ottlik újfajta, nemszinekdokhikus idézésére a Veduta Ottlik-mottói szolgálnak beszédes példákkal.) Azok a (tweedzakókról, lelkünk érintetlen és titkos szerkezetéről, a létezésünk alján rejtőző, nyugalmat adó lerakódásról, a világ keserű ismeretéről, a szabadság enyhe mámoráról meg a többiről szóló) közhellyé gömbölyített, emlékezetes és gyönyörű szövegrészek, amelyeket oly nagyon ismerünk, vélünk ismerni (s amelyeknek a segítségével – egyébként – a magyar értelmiség jelentős hányada remélte lelkileg ép állapotban átvészelni a szocializmus 1956 utáni lassú és felettébb undorító kimúlását), elsősorban Bébé szólamából valók. Ez a szólam azonban, bár a narrátoré, nem a szerzőé, és főleg nem a mű egészéé:
nem csupán nem kivonata a regény mondandójának (ahogyan a többi sem az), de egyáltalán nem is érthető az őt körülvevő, őt kérdésessé tevő, illetve általa körülvett, általa megkérdőjeleződő szólamok nélkül (ahogyan azok sem őnélküle). Az Ottlik-életmű (s korántsem csupán a regények!) valójában hosszan elnyúló, több, jórészt állandó szereplő között zajló vita a boldogság lehetőségeinek tárgyában. Olyan vita, amit mind ez ideig, esetleg, valamiféle disputaként próbáltunk megérteni (azt kérdeztük: végül is kinek van igaza?), holott valójában eredetileg dialógusról lenne, lett volna itt szó (ahol az igazságot, az igazságokat, a személyes hitek próbára tételét az elhangzottak egésze, egymásba kapaszkodó nyalábjai próbálják megcélozni). A Veduta ebben az értelemben elsősorban az Ottlik-életmű kérdésességének, dialogikusságának helyreállításában, újrafelismertetésében érdekelt (s ezáltal ama hitvitán, példázaton, monologikus és szentenciózus létösszegzésen alapuló irodalmi, irodalomértelmezői tradícióink újraolvasását is sürgeti, amelyek mind ez ideig megnehezítették, majdnem lehetetlenné tették e vita dialógusként történő megértését). Az Ottlik-szöveg kérdez, nem állít – s ráadásul teljesen más ügyben, mint eddig véltük, gondoltuk. „Tény, hogy a regényperspektíva egyszeriben megfordult. Ha itt kérdés van, és nem állítás, ez azt jelenti, hogy az Iskola a határon a lappangó elkurvulás lehetőség-feltételeinek kérdésére felel, és nem az egyszer s mindenkorra kivívott benső szabadság előtörténetét állítja. […] egy regényíró azon tűnődik, mit jelent mélyebb értelemben – bensőleg, mivoltunk egészében – elveszni a szabadság számára” – összegez a nyitány felvezetéseként Hévizi (17.).

Amikor pedig valóban elkezdi a részletes utánaszámolást (20.), azonnal belekerülünk a problémahalmaz kellős közepébe. „Az Ottlik-regény kérdésfelületét eszerint épp a kérdésesség csaknem összes nyomának eltüntetése jelzi. […] Mondanám, általában is elkelne egy kérdésdetektor az Ottlik-szövegekhez, amit lassan, finoman mozgatni lehet a sorok fölött, éppen a legkevésbé gyanús helyeknél. ” (96.) És mozgatni kezdi, lassan, finoman. Az elbeszélés nehézségei három fejezetének értelmezését, a nyitányt, meg sem próbálom összefoglalni: az utánaszámolás kérdésdetektoros módszere, szűk tíz oldalon, minden idők egyik legfinomabb és legösszetettebb magyar nyelvű prózaértelmezését eredményezi (92–103.). A kiinduló kérdések rendre visszaigazolódnak, valósággal feltör az új anyag – s mindez olyannyira lelassított kifejtésben kerül elénk, hogy az értelmezés olvasója befogadás közben apránként akár el is sajátíthatja, bizonyos értelemben pedig egész egyszerűen kénytelen magáévá tenni az új (könyörtelen, szívós és józan) interpretációs módot. És ettől kezdve így megy tovább mindvégig: belátható méretű szövegrészek kinagyítása, kérdéskereső olvasás, a szöveg logikáját és rendjét szorosan követő gondolatvezetés, nagyon-nagyon lassú olvasás. Apránként és elképesztő részletességgel rajzolódik ki előbb az Iskola görbült narratív tere (110.), boldogságra vonatkozó alapkérdése (153.), apakomplexusok által meghatározott világa (168., 173., 175. – lásd még: 285.), Möbius-szalag volta (186., lásd még 334.), ismeretelméleti alapozású élet-krimi jellege (192.), majd, vele minden lényeges ponton összekötve és összevetve, az ebben a megközelítésben teljes mértékben befejezettnek, kidolgozottnak, meglévőnek bizonyuló Buda alapvetően ontológiai kérdésirányultsága (239.), névmágiája (264.), inkonzisztenciaellenessége (280.), a „koronás csönd” mítoszával leszámoló, a hallgatás szent uroborosz-gyűrűjét hallgatag rianások hálózatára cserélő akarata (289.), biankó happy endje (299.), nő- és tisztaságközpontúsága (314.), a megírás, az emlék és a tönkretétel fogalmai körül forgó nyelvfilozófiája (324.). Az Iskola és a Buda aprólékos olvasásának összefoglalhatatlanul gazdag részeredményei mindeközben azáltal terjednek ki végképp az életmű többi területére, hogy a Hajnali háztetők és A Valenciarejtély a nagy művek előkészületeiként, kísérleti laboratóriumaiként értelmeződnek (106.), közéjük pedig finoman, gyöngéd vízjelként beépül a Próza, mint eddig szinte alig-alig észrevett, rejtőzködő közép. (Saját tapasztalataim szerint a Veduta által javasolt újraolvasási mód – éppen ezért – a Próza megítélésében eredményezheti a legjelentősebb változást: utánaszámolás végett elsősorban a kerettörténetet [Czakó halála az Új Nemzedékben, Augustus Rómában /1947-ben/] és a Háború után [1945–56] című blokk utolsó három írását [Ceruzajegyzetek, Magányos hegedűszó, „Patt”] javaslom újraolvasásra.)

Amikor pedig végül az értelmezés, már-már aggasztó tökéletességgel, végleg összegződne, s ennyiben egészen az idézhetőségig visszaegyszerűsödne, a figurális kompozíció végső értelmezésében (Erratorpáros: Bébé és Medve, Korrektorpáros: Szeredy és Hilbert – valaminta Nők, egyre erősödő szereppel: 300–301.), vagyis amikor szép lassan – ki lehetett volna találni előre – végre összeállni látszana a Nagy Bridge-party, akkor (a legjobbkor) mégiscsak felmerül a kérdés: „vajon lehet-e az Ottlik-nagyregény kulcsfiguráit egy általánosabb, elvontabb modell képviselőjeként értelmezni?” (309.) Magyarul: akarjuk-e mind e bonyolult szépségeket (végezetül, összegzésképpen) belefullasztani az allegorézis mocsarába? Hévizi válasza példás. Akarjuk, nem akarjuk, nem lehet: Ottlik szövegei néhol (Buda, 309., 328.) átütik a figurahatárt:
„Medve és Bébé egynek mutatkozik” (309.). A magyar nyelvű szövegértelmezések történetének kivételes pillanata ez a mozzanat. Talán elérkezett az ideje, hogy arra is rákérdezzünk, hogyan jöhetett létre mindez.

III. Olvasás (bármi hasznos alkalmazható)

Azt nagy nehezen ugyan, de nagyjából talán már korábban is megértettem, hogy az „Anything goes!” helyes magyar fordítása nem az, hogy „Minden mehet!”, hanem – mondjuk – inkább valami olyasmi, hogy „Minden egyéb megfontolást félretéve: bármiféle megközelítési mód, vizsgálati metódus bátran alkalmazható, ha az az adott tárgy és az adott kérdések együttállása esetében bármiféle, akár a legkisebb, számunkra értelmesnek és fontosnak látszó eredménnyel is kecsegtet!” Valóban, ténylegesen eszerint eljáró magyar nyelvű szövegértelmezéssel azonban mind ez ideig egyetleneggyel sem találkoztam: soha, sehol, senkitől.

Ismét mondom: a Veduta radikálisan újszerű, az Ottlik-életmű egészét illető értelmezői alapállítása, fő vonalaiban – azt hiszem – jól, szinte veszteség nélkül kivonatolható. A kötet valódi teljesítménye azonban megítélésem szerint az, hogy megalkot, színre visz egy olyan olvasási módot, amelynek szövegközelibb, mondjuk: középszintű részeredményei gazdagságuk és bőségük miatt összefoglalhatatlanok ugyan, ám létrejöttük folyamatának ábrázolása ugyanakkor olyannyira részletes, hogy az olvasó, saját Ottlik-olvasása közben, immár szinte kénytelen e módszer szellemében eljárva folytatni a vizsgálódást. Kapott egy jó eszközt (kérdésdetektort). Nézzük meg hát közelebbről.

„Ha nem tudja, hát nem tudja, gondoltam. Nem tudom én sem. Egy költő mindig csak magára gondol, még ha másra is, látszólag. Igaz, hogy azért költő. Meg az is igaz, hogy nekem is ilyesmiken jár az eszem, volt-életen, összetartozáson, a helyzeten, ami van. Gondolni erre tudok egyedül. Pedig utána kellene nézni, Ildi miatt, az Ottlik-ügyeknek.” (19.) Ez az idézet a Veduta (Hévizi által írt részeinek) legszembeötlőbb és legmeghatározóbb stiláris (s ennyiben persze: módszertani) tulajdonságára kíván példa lenni. Arra nevezetesen, hogy a könyv mindvégig ottliki (retorikájú, lejtésű, ingású) mondatokban van megírva. Az értekező nyelv számos interpretatív eszközt mozgat (a kiinduló kérdéseknek megfelelően különösképpen erős, szinte folyamatos a narratológiai szemlélet jelenléte), de emez eszközök nyelvét szinte sohasem hozza magával az értelmezésbe: beolvasztja Ottlik grammatikájába és lexikájába. Talán azért, mert a módszer nyelvén vizsgálódik, de az eredményekről már a tárgy nyelvén számol be. Nem tudom, lehetséges-e egyáltalán ilyesmi (módszer és nyelv összekapcsoltságát ennél szorosabbnak szokás elgondolni), ha azonban valóban létezik itt egy efféle (közlés előtti) fordítás, konvertálás, akkor én azt, az értelmezések olvasójaként, melegen üdvözlöm: meglehet, hogy az értelmezői nyelvek Bábelében valóban a tárgy nyelve lehet a(z egyik) lingua franca. A vizsgálat tárgyának nyelvével történő értelmezői azonosulás mint az impresszionista kritika zárványa ugyanakkor persze erősen problémás, hallgatólagosan és kimondva egyaránt régóta tilalmazott eljárás a magyar irodalomtudományban. Az első mottó („Azt szeretném, vagy azt szeretném hinni, hogy amit igazán regénynek nevezhetünk, abba nem lehet behatolni nem regényírói eszközökkel.” Ottlik: A regényről) kontextusában azonban ez a nyelvi magatartás erről az oldalról nézve is legitim eljárásnak tűnik: ha egyszer nem regényírói eszközökkel nem lehet behatolni a regénybe, valamint ha a megértés lehetősége magában az elmondásban van (59.), hát hatoljunk be regényíróiakkal, a regényíróival, az ottliki stílussal! E választott értelmezői nyelv teljesítőképességét, nagy horderejét látva legalábbis felmerül: igen, lehetséges, hogy a nyelvi fordulat után újra az úgy-írás lehet a megértés (egyik lehetséges) módja. Mint a (kritikai műfajok létrejötte előtti) régiségben: az interpretatio – az imitatio. Csak ha követed (s közben megpróbálod felülmúlni), akkor értheted meg.

A könyv másik meghatározó jegye a megértéshez történő pőre, durva, türelmetlen, megalkuvást nem ismerő odafordulás. Az irodalomtudományi szakma szövegeiben, valljuk be, nagyon gyakori, hogy a kurrens trendek diktálta kérdésirányok már-már kiölik, ideiglenesen feledtetik, vagy ha esetleg azt sem, hát legalábbis elfedik a személyes egzisztenciális téteket. A Vedutá-t ezzel szemben egyetlen dolog foglalkoztatja, de az aztán teljes, szinte zavarbaejtő nyíltsággal: az Ottlik-szövegeknek a szerzők számára nyilvánvalóan létfontosságú (újra megtanultam tőlük ezt a szép, régi szót) mondanivalója. S e cél eléréséhez képest számukra minden egyéb megfontolás másodlagos. Nem okoz problémát még az sem, hogy a detektívregény ottliki sémája miatt a megértésnek ezúttal a (szintén régóta tilalmazott) megfejtés formáját kell felöltenie. Nem, mert csak a megértés, a megértés eseményének előidézése, történtetése (86.) számít. Nem feltétlenül szükséges előre rögzítenünk elméleti álláspontunkat. (Úgyis meg fog változni közben.) Nem feltétlenül szükséges előre rögzítenünk kritikatörténeti helyünket. (Úgyis csak onnan vagyunk képesek beszélni.) Nem feltétlenül szükséges felmondanunk az előttünk járók értelmezéseit, majd pontról pontra cáfolnunk és törölnünk őket. (Lehet, hogy törpék voltak, lehet, hogy óriások – mi mindenképpen az ő vállukon állunk.) Van egy történet, amelyet meg kell értenünk. A megértés ebben az esetben megfejtés kell hogy legyen. S ha ehhez valami közelebb vezet, akkor az a valami alkalmazható. Tematikus olvasás, textológia, régivágású pszichoanalízis, filológia, klasszikus intertextualitás, motívumvizsgálat, összehasonlító irodalomtudomány, idézetvadászat, radikális konstruktivizmus, olvasási utasítások keresése, olvasástörténet, narratológia, dekonstrukció, referenciális olvasás: bármi mehet. Csupa letiltott, lejárt, lesajnált, de legalábbis össze nem illő s ráadásul alig-alig jelzett elem – s ez a vegyes egész (talán pragmatikus, minimalista irodalomelméleti szinkretizmusnak nevezném leginkább) mégis működik.

Mert, igen, néha nem árt, jó strukturalista módjára, egymás mellé illeszteni az azonos tárggyal foglalkozó cédulákat, s megalkotni belőlük valamiféle rétegrendet (123.). És igen, érdemes odafigyelni az Iskolá-ban kölcsönadott könyvek címére, mert könnyen kiderülhet, hogy A „Bountylázadói című Verne-novellához rövidsége miatt a húszas évek Magyarországán rendre hozzákötötték A bégum ötszáz milliójá-t, amiben a jó főhős neve éppen Marcell, a főgonoszé meg, hogy, hogy nem: Schultze (126. – s amiről egyébként Ottlik a legendás elbeszélés, az életmű egésze tekintetében központi jelentőségű Minden megvan szempontjából is nagyon fontos, A karácsonyi néma című 1946-os írásában, természetesen, úgy nyilatkozik, hogy sohasem olvasta). Igen, néha érdemes feltételezni, hogy egy irodalmi szövegben szórványszerűen igenis létezhetnek teljesen egyértelmű jelzések (130.). Igen, meglehet, hogy valóban létezik egy szöveg értelmezésében helyes eljárás, lehet, hogy az bele van kódolva a szövegbe, s még az is lehet, hogy maga a szerző kódolta bele (208.). Igen, jó tudni, hogy Duino van a trieszti öbölben (233.), mert akkor megérthető, hogy miért gondolja Lexi éppen azt, hogy „Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.” (234., lásd még 277. skk.). Igen, a „hídpénz” szó, illetve az 1944-es Nagyváradon (Johann Sebastian) Bachot játszó Szeredy jelenetének megértéséhez, úgy tűnik, valóban újra végig kell olvasni az Így írtok ti-t (256–259.). És, igen, valóban, a Buda megértéséhez talán mégsem teljesen mellékes tudni, hogy Sztálin épp 1953 márciusában halt meg (279.).

És aztán ha mindehhez még hozzákapcsoljuk azt a megingathatatlan hitet, hogy a megértés, bár mindig, szükségszerűen félreértés, ám néha-néha talán túlléphet a szükségszerűnek vélt részlegességen, vagy legalábbis törekedhet, érdemes törekednie valamiféle teljességre, az egész mű totalitásának befogására (336.), továbbá ha mindezt kiegészítjük a véletlen egybeesések interpretatív hasznosítására való megrögzött hajlammal (pl. – szerintem – 286.), s mindehhez megalkotunk egy kifejezetten mindentudásra törekvő interpretatív elbeszélőt (pl. – szerintem – 170., 293.), akkor akár már csinálhatjuk (számolhatjuk) is utánuk.


IV. Minden megvan?

A Veduta a legalapvetőbb kérdésekkel szembesítő, megrázó és felforgató olvasmány. Egy kifinomult és megszállott s számomra különösképpen közeli Ottlik-olvasó azt mondta például róla, hogy ha ennek a könyvnek igaza van, s az Ottlik-életműnek immár tényleg nem azok a tulajdonképpeni mondandói, mint eddig, akkor ez a megváltozott Ottlik-életmű ettől fogva a legkevésbé sem érdekli már őt. (Iszonyattal és elborzadva fordítja el tőle tekintetét – mint a nagy Hermite azoktól a függvényektől, amelyeknek nincs deriváltjuk.) Én azonban úgy gondolom, a Veduta épp arról szól, hogy a zakóink és lelkünk érinthetetlen és titkos szerkezetéről, a világ keserű ismeretéről és a szabadság enyhe mámoráról szóló sok-sok himnikus óda, ahogy megszenvedett saját életbölcsességeink is mind, csak akkor ócska bakadumák, ha – mint eddig – állításként s nem kérdésként értjük őket. Ha elfelejtődik – folyton ellenőrzendő – hipotézis voltuk. A lappangó elkurvulás elsődleges lehetőségfeltétele az a hit, hogy a benső szabadság boldogsága egyszer s mindenkorra kivívható. Épp e hit létrejöttének (állandósulni veszélyesen hajlamos) pillanatában, a minden megvan tragikomikusan tartós elbizakodottságában veszhetünk el mivoltunk teljes egészében a szabadság és a boldogság számára.

Az Ottlik-életmű Jakus Ildikó és Hévizi Ottó értelmezésében olyan szöveg, amely poétikája által képes arra, hogy a belső épség meglétét újra meg újra kínzóan kérdésessé tegye: folyamatos készenlétre, épségadataink ellenőrzésére biztat, s ugyanakkor megakadályozza, hogy tartós érvényességűnek véljük pillanatnyilag fellelt (pozitív vagy negatív) eredményeinket. Olyan pillanatokra vágyik s ébreszt vágyat, amelyeknek tartóssá válásától retteg s elriaszt: a jelenlét metafizikája ellen kevesen harcoltak ennél szívósabban s fortélyosabban. Egy örökös antológiadarab (Csillagszórók az éjszakák, 1946) alábbi, unalomig ismert részletében mégis csak most, a Veduta elolvasása után voltam képes észrevenni, hogy a csillagok híres, gyönyörű mondatának az ép (éppen benne – a mondatban – kételkedő) emberi tekintet az előfeltétele: „Amit akar az ember, és amitől fél, az a változás. A csillagok végtelen állandóságukkal arra figyelmeztetnek, hogy lényegében úgysem változik semmi, hogy mindaz, amit remélünk, s mindaz, amitől félünk, alapjában lényegtelenek és mulandóak. Aztán meg amitől igazán rettegünk, az az, hogy talán mi magunkban változik meg, romlik el valami képesség, vagy boldogság, vagy tisztaság, ami gyerekkorunkban a miénk volt. S hogy ez nem veszett el, hogy ma is önmagunk vagyunk, ezt mondják a csillagok, ha felnézünk rájuk rossz éjszakákon, és úgy tudjuk őket látni éppen, mint valaha. Visszanéznek hű, közönyös fénnyel, és azt mondják: az vagy, aki voltál, ne idegeskedj.”


 

Szilasi László