ÉLET VAGY ÉLETMŰ?


 

Székely András: Szántó Piroska

Holnap Kiadó, 2004. 103 oldal, 5900 Ft


 

Megjelent egy album Szántó Piroskáról, ami megint nem monográfia, hanem tömör korrajz, vidámra sikerült társadalomtörténet, megszakítva vendégszövegekkel és műalkotásokkal, válogatás, amiből talán megismerhető a grafikus és szépíró, talán nem. Vajon hogyan lehetne életrajzot írni arról, aki már megírta a sajátját, főként hiteles életrajzot anélkül, hogy elsősorban tőle idéznénk, rá hivatkoznánk? Székely András nem kívánta elhelyezni az életművet a XX. század művészettörténetében, ilyenformán értékelni sem, hanem barátságos hangon megidézte a XX. századnak azokat az évtizedeit, amelyekben Szántó Piroska élt és alkotott. Pedig a művész halála után hat évvel nyugodtan lehetne bátor, az érintett már nem háborodik fel, ha félreértik, és nem pironkodik, ha agyondicsérik, és nem őriz utána haragot. Az album kritikusa éppen ezért nem szállhat vitába a szerkesztővel – vitatkozni csak érvekkel, véleményekkel lehet, érzelmekkel és emlékekkel nem. Ha valaki mégis vállalkozik a kötet bírálatára, akkor a saját Szántó Piroska-képét hasonlítja Székelyéhez, ami egyébként nem lehet azonos, vagy akár a dolgok fontossági sorrendjét elemzi, Székely értékrendjét, amivel bátran lehet vitatkozni: valóban így lehet bemutatni a művészt?

A Szántó Piroska-irodalom igen szegény, ha eltekintünk saját írásaitól, és rendkívül gazdag, ha nem tekintünk el. Kiugrott művész volt, élete nagyobb részében főállású – könyvkiadók által – alkalmazott grafikus és mesélő. Művészeti alkotásai ma nem divatosak, mert nem elég hangosak és váratlanok. Emlékét egyelőre csak barátai és tisztelői tartják életben, ez az emlék pedig inkább a szórakoztató és sokszor kellemetlen társasági emberről (Vas István visszaemlékezését e kötet is feleleveníti: „a rokokó jelleget barbárul fűszerezte némely trágár kifejezés, mintha egyenesen az alföldi kocsiskáromkodások szókincséből tört volna be a szellemes társalgásba”), a tehetségesen megírt anekdoták szerzőjéről szól, nem pedig a képzőművészről, a múlt század derekának két, egymással leszármazotti viszonyban álló alkotói köre, a Szocialista Képzőművészek Csoportja és az Európai Iskola tagjáról és még csak nem is a könyvillusztrátorról. Így hát belátható időn belül művészeti monográfiát sem írnak róla. Nézzük meg a kötet végén közölt irodalomjegyzéket. Vas István és Szántó Piroska memoárjain kívül néhány korabeli és későbbi, áttekintő munka a negyvenes évek képzőművészetéről, a többi pedig csupa olyan kötet, melyekben ő csak az egyik művész a többi között.

A festő életrajza alkotásain keresztül is összeállítható, hiszen ábrázolta szerelmeit, helyeit, elveihez, hitéhez fűződő viszonyát, az átélt gyönyöröket és borzalmakat. Ha pedigmég ír is, akkor a félreértéseket, a belemagyarázásokat is elkerüli. Szántó Piroska többet tett, mint az író Bálint Endre, Bernáth Aurél vagy Román György, ő ugyanis nem elemzett, nem a megfesthetetlent fordította szavakra, hanem mesélt, ahogy ő mondta, ott folytatta, ahol Vas István az Azután-nal abbahagyta.

Amit nem írt le, azt az utolsó éveiben örömmel, könnyekkel, erőtlen kacagással osztotta meg a hallgatósággal, a minél fiatalabbakkal, mert eszük ágában nem volt kételkedni abban, hogy Szentendrén vagy a New York kávéház körül és fölött ki kivel és kivel miért nem. Túlélte kortársait, fél évszázaddal Vajdát és Ámost, évekkel Bálintot, Kornisst, akik neki nem művészek voltak festményekkel és rajzokkal, hanem emberek hangokkal, helyzetekkel, történetekkel, kedvességgel és utálkozásokkal. Ez volt az előző élete. A következőben pedig ott volt Ottlik, nem íróként, hanem barátként, aki csak üvöltve tudott beszélni, Kormos nem költőként, hanem mint kedves link, és Réz Ádám sem műfordítóként, hanem a legszebb hangú férfiként az alkalmi kórusban.

Zavarban érzi magát a generációkkal fiatalabb tisztelő, ha azt kell leírnia, hogy Szántó Piroska festői talentuma nem ért fel alkotótársai, Bálint, Vajda, Ámos, Korniss kvalitásához. Személyisége, egyénisége, átható zöld tekintete, éles nyelve, hallatlan műveltsége és szépírói ízlése nagyobb rajongással töltötte el környezetét, mint művészete, ami – hiába tiszteletünk – elmaradt a többi (nő)művész(nő), Ország Lili, Gedő Ilka, Vajda Júlia vagy a fiatalabb Keserű Ilona tehetségétől és erejétől. Vajon tudott erről? A sors megmentette őt Vas István feleségeként attól, hogy egyike legyen az Európai Iskola elfelejtett kismestereinek vagy a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek Képcsarnok Vállalata által közepesen foglalkoztatott képzőművészeknek? Ő maga ügyesen kihátrált ebből a helyzetből, felvetésből, rajzolt és írott műveivel elterelte a szót. Igaz, jó esetben senki nem veszi a bátorságot, hogy értékelje magát a többiekhez képest, ezt a feladatot másokra bízza. Lossonczy Tamás mondta egyszer: Kállai Ernő többet tudott róluk, mint ők – az Európai Iskola tagjai – magukról. Ők csak alkottak, Kállai pedig helyet talált a műveiknek, képes volt viszonyítani és értékelni, térben és időben. A művészettörténet egyelőre nem keres helyet Szántó Piroskának, ugyan kihagyhatatlan a negyvenes évek művészetének leírásaiból, és az irodalomtörténet sem vette át, mert még hallgat a klasszikus kortárs magyar szépirodalomról. Az más kérdés, hogy ha egyszer elér idáig, belefér-e a majdani kánonba egy kiugrott rajzoló néhány kedves és igen szerethető kötete.

Székely András nem a művészettörténetben, hanem sokkal inkább a politikában, a társadalomban, a mozgalomban helyezi el Szántó Piroskát. Kétségtelen, izgalmas figura, aki zsidónak keresztény, úrilánynak parasztlány, baloldali mozgalmárként pedig kapitalistához megy feleségül. A műelemzéseket Kállaira, a György–Pataki és a Hamvas–Kemény szerzőpárosokra vagy Szabó György húsz évvel ezelőtt megjelent kismonográfiájára, Frank János, P. Szűcs Júlia alkalmi kritikáira bízza. Egyedül a Gyermekbiblia illusztrációi kapcsán jelenik meg némi analízis, utalás az alkotó ökumenikus és hitében is öntörvényű szellemére.

A kötet főhőse olykor mellékszereplővé válik Vas István mellett: a költő-műfordító-lektor feleségének státusa mintha erőteljesebben jelenne meg sok esetben – ez lett volna a valóság? A szövegek válogatása azt a feltételezést erősíti, hogy Vas István mellett játszotta el azt a szalonhölgy és hobbiművész szerepet, amit „Gé”, az első férj osztott rá sikertelenül. A közölt művek között sem találunk az egyetlen, drámai erejű 1949-es Félek címűn, majd az 1957-es Topolánszky sírjá-n kívül mást a Vassal való legális kapcsolatának elejéről. (A Forradalmi szvit nem a hétköznapok alkotóját idézi fel.) Elkötelezett háztartásvezető, áldozatos hitves, aki művészi eltökéltségét minden további nélkül aláveti férje karrierjének. Nem kiállítási lehetőségeket keres, hanem ennivalót az esti vendégeknek. Oldalakon keresztül csak Vasról és Vasnak a párthoz fűződő viszonyáról, az ötvenes évek túlpolitizált irodalmi közéletéről olvashatunk, és csak két bekezdést kap Szántó Piroska nyolc évének (1948–
56) minden munkája (többségében mesekönyvek illusztrálása), a reprodukciók között pedig egyáltalán nem jelenik meg. Méltatlan – manapság pedig indokolatlan – átsiklani azon a döntési kényszeren, mely elé a Rákosi-korszak állította a művészeket. Amilyen empátiával jelenik meg Vas István szenvedése, hogy szerkeszteni kénytelen a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötetet, és elszántsága, amellyel visszaadja tagjelöltkönyvét, úgy degradálódik a grafikus nehézkes szakmai feladatává az Ifjúsági Könyvkiadó vezetőjével való együttműködés. Mintha csak elpárolgott volna a fiatal művész hajthatatlansága, mintha nem a politika zavarta volna ki a nyilvánosságból a művészet autonómiáját hirdető alkotókat. A közelmúltban került a kezembe a Szabad Művészet egyik 1951-es száma, mely a művészek kongresszusi felajánlásairól tudósít. A Rákosi-plakettek, Lenin-portrék, sztahanovista életképek között megbújik Szántó Piroska felajánlása: „Fokozottabban fog foglalkozni Csarusin szovjet művész állatrajzaival, hogy így feljavítsa saját művészetéta gyermekmese-illusztrációknál.” Vagyis ezeknek nem ígért semmit, ennek a rendszernek nincs mit számon kérni rajta. Ezzel a szellemességgel és öniróniával élte túl nemcsak az ötvenes éveket, de már előtte a világháborút, majd a Vas István nélküli kilencvenes éveket, napról napra betegebben, közben megoldást keresve az „azutánra”: rendezni a sorsát a szeretett nővérnek, Szántó Panninak, a költő könyvtárának, a műveknek és a szentendrei háznak. Kétségtelen, hogy Vas István mellett betöltött szerepével is halhatatlanná vált volna, mint íróink, költőink felejthetetlen múzsái, ám ebben az esetben alanyi jogon is jár a halhatatlanság, a képzőművészé és az íróé, még ha élete talán erősebb és fontosabb is, mint az életműve.

Rengeteg a kitérő a kötetben: viccek, öntörvényű asszociációk, Székely önéletrajzi utalásai, naplószerű megjegyzései, sztorik, ahol jobb esetben legalább Vas István szerepel, Szántó Piroska ritkábban. Az életmű tekintélyes részét kitevő könyvillusztrálás itt feladatot jelent, amit a művész teljesített, de nem tudjuk meg, hogy örömmel és lelkesen vagy kényszerűenés kelletlenül. Az illusztrátor lehet önállóan gondolkodó művész, a rajzokat pedig jó esetben nem rendeli maga alá a szöveg, különösen gyermekkönyvek esetében nem. Amíg egy erősebb élmény felül nem írja, a szöveggel magyarázott illusztráció jelenti magát a művet a gyermek olvasónak.

A kötet utolsó oldalain montázsszerűen jelennek meg az egyes alkotói témák és korszakok, a Szerelmesek-sorozat, a feszületek és cicarajzok hosszú sora, az állatok és növények képéből kirajzolódó portrék, legtöbbször csak az említés szintjén, holott talán ezek jelentették az igazi Szántó Piroskát, a személyiségét és alkotói módját tekintve önálló képzőművészt.

A szerkesztő-szerző az idézett szövegek válogatásával azt az arányt érzékelteti, melynek alapján benne teljessé válik a kötet tárgyának emléke. Székelyben ezek szerint így teljes. Meg kell becsülni, mert amíg egy elfogulatlan, személyességgel nem vádolható egyetemista fel nem fedezi magának Szántó Piroskát, hogy diplomadolgozatában végre feldolgozza a művészetével, írásaival teljes életművet, addig marad ez a színeiben kiváló és hiteles (ez is ritka) album, olyan társadalomtörténeti adalékokkal, melyek a fiatalabbaknak biztosan sok újat nyújtanak.

A monográfiákban a közölt művek kronologikus rendben, lehetőleg az említés sorrendjében következnek, a kötetet műtárgyjegyzék zárja. De nem csak ezek hiányában tekinthetjük Székely munkáját inkább emlékkönyvnek – Vas István, Szántó Piroska és Székely András közös emlékkönyvének.

Gréczi Emőke