A LAPHROAIG-PERSZONALITÁS

Békés Pál: A bűntárs

Palatinus, 2004. 371 oldal, 2400 Ft


(A képíró. Mozgó Világ, 2003. március–december)

Well, ha szereted a Laphroaigot, már értesz minket. Nagyjából így hangzik a szóban forgó whiskymárka kedvelőiből alakult nemzetközi baráti kör jelmondata. Békés Pál regénye minden bizonnyal fordulatot jelent ennek az italféleségnek a hazai megismertetésében: az övéhez fogható vehemenciával folyékony élvezeti cikk fogyasztására szépirodalmi mű nem kapacitálta a magyar olvasókat Örkény István Igyunk több hársfateát! című munkájának megjelenése óta. Külön köszönet illeti a rémisztő íráskép kiejtésének (lafrojg! lafrojg!) tudatosításáért; és a magam nevében is rokonszenvemről biztosítom őt a kanadai Bourbon-féleségek megvetőleges szóbahozataláért. Ha már whisky, legyen legalábbis ír vagy még inkább skót. Füstös, sötét, kemény, de sohasem érdes, ütős, de nem letaglózó, és a hatásából másnapra az érzékek, főként a hallás ingerlő kiélesedése maradjon vissza, némi dekoncentráltság kíséretében, ne fejfájás és hányinger. Mindezek tekintetében A bűntárs (illetve elődje, a Mozgó Világban megjelent A képíró) főhősével/narrátorával – akinek neve nincs, nevezzük tehát (a Heltai-hőstől megkülönböztetendő csupa kisbetűvel) nagy senkinek – mélyen egyetértek. Laphroaig-fogyasztónak lenni már jelent valamit: elvégre a lerészegedésnek kultúrája van, már-már művészete, s így a különböző italféleségek kultiválása akár a zene egyes fajtáihoz való vonzódás (dzsesszkedvelés, blues-rajongás stb.) mintájára is elgondolható.

Szimpátiám kinyilvánítása után arról is ejtenem kell néhány szót, amivel kevésbé tudtam megbarátkozni: a regény íródásának történetéről. Az előszó és a fejezetről fejezetre visszatérő jelzések szerint nagy senki előzetes letartóztatásban van, a regény nem más, mint írásban tett vallomása egy bizonyos bűnügyben. Ezekben a szövegrészekben a beszélő gyakran említi, hogy nem ért az íráshoz, magát tökéletesen műveletlennek mutatja, és elnézést kér fogalmazásbeli sutaságaiért. Régi fogás ez, főként a XVII–XVIII. századi (angol) elbeszélő prózában találkozunk vele Swifttől Sterne-ön át Fieldingig és Richardsonig, a Pamela szerzőjéig. Az a legfőbb hátulütője, hogy ha tényleg sikerül dilettáns szöveget alkotni, azt nem nagy öröm olvasni, ha pedig nem, akkor hiteltelenné válik a narrátor beszéde. Békés azt az utat választotta, hogy művészi megoldásoktól tartózkodó, tárgyilagos nyelven ír, és csak annyiban ironizál, amennyiben olykor egy-egy émelyítő szóvirágot illeszt szövegébe, azzal a megjegyzéssel, hogy „ezért biztosan megdicsért volna Dolmán tanár úr”. Az ilyen „előszerződés” az olvasóval a modern értelemben vett regény kialakulásának idején arra szolgált, hogy felmentse a szerzőt az amúgy kötelező bölcselkedések és a latin auktoroktól citálandó memoriterek felmondása alól. Ma inkább arra való, hogy az író megteremtse ironizáló elbeszélésének reális beszédközegét. Békés ezzel szemben éppen ezekben a kitérőkben fogalmaz meg egyre valószerűtlenebb közléseket: köszönetet mond őreinek az emlékek felidézését megkönnyítő whiskyért, és a túlzásig fraternizáló hangot enged meg magának. Nézetem szerint helyesebb lett volna magát az íródás fikcióját is két rétegre bontani, egyfelől egy halálosan sivár, szürke, „valódi” börtönlétre, másrészt egy hangsúlyozottan gyermeteg, „az élet császára If várában” vagy „nem kell mindig kaviár” típusú képzelgésre. Békés arra törekedett, hogy a kettőt egyben jelenítse meg, és ez túlságosan is megkötötte a kezét.

Maga a történet nagyjából három síkon bontakozik ki. Elsőként adott az utóbbi évtizedek Magyarországának a mintájára konstruált regényvilág, melyben a szereplők – a szerző kortársai – nevelkednek és felnőnek (már amennyire): az 1960-as évek iskolája, majd a rendszerváltást követő évtized meglehetősen leegyszerűsített társadalmi közege. A kettő között, az 1970-es évek végétől 1989-ig nagy senki a világ egzotikusabb tájain bolyong, lévén kiszuperált szovjet harckocsialkatrészekkel üzletelő külkereskedő. Mozgásterén kívül esika „szabad világ” teljes egészében, hiszen ott ellenséges fegyverüzérnek számítana: elsősorban a déli szovjet köztársaságokban fordul meg, majd kényszerűségből a Krím egykor elegáns üdülőövezetében, és idejét javarészt a polgárháborús Afrika országaiban tölti, előbb nagybátyja főnöksége alatt, majd annak halála után önállóan seftelve a halálipar ócskavasával.

A második szint nagy senki személyiségében épül. Minthogy hősünk buta, érzéketlen és primitív személyiségű ösztönlény, ezen a szinten a háttér sötétsége az uralkodó szín, melyre csak néha rajzolódik egy-egy éles érzéki benyomás, ami azután rendezi és tagolja életének folyamatát. Ezek a benyomások az intellektuson kívül rekedve, közvetlenül hatnak életérzésére és önészlelésére. Három hangról és három képről van szó, melyek egyfajta „érzéki ikonográfia” rendszerébe illeszkedve engednek felsejleni bizonyos fejlődést a történetben.

A három hang, mely fordulatot hoz a főhős életében: a kattogás, ahogyan az érettségi utáni kerti evészet-ivászatról hazafelé menet egy lerágott nyúlbordával ütögeti a híd korlátját, mintegy az időt megjelenítve („úgy kattogott, mint a vacogástól összekoccanó fogak”); a roppanás, ahogyan az elhagyott afrikai csatatéren egy elszenesedett kéz csontjai törnek össze a lába alatt; és a női test csattanása az utolsó oldalakon. Mindhárom hang azt jelzi, hogy a történet centrumában álló ember és a világ kapcsolatában fordulat következik, életének egy-egy periódusa lezárul – ahhoz a rakás kellemetlenséghez képest, melyek között már sikerült berendezkednie, még rosszabbra fordul minden.

A három kép közül az első egy falfirka az iskola tetőterében, melyet (alaptalanul) neki tulajdonítanak. A kép az iskola igazgatóját ábrázolja intim testhelyzetben, ezzel a kísérőszöveggel: „Nem divat a kecskeszakáll, / nyög a diri, mikor kakál.” Nagy senkit már a puszta gyanú alapján majdnem kicsapják, csak a rajztanár szakvéleménye menti meg, mely szerint aző rajzórán nyújtott teljesítménye és a falfirka könnyű vonalvezetésű rajza „kizárja az azonoskezűséget”. Valószínűleg Liktor Vincének, a főhős legjobb (megint csak: már amennyire) barátjának a keze munkája lehet, de ez végül nem bizonyosodik be. A második kép egy épülőfélben lévő afrikai templom falára rótt pont-pont-vesszőcske emberalak, amit nagy senki a „varázsló” személyes kérésére rajzol a friss vályogba, de valami félreértés folytán kis híján meglincselik a helyi lakosok; csak kuncsaftjai, a kormánykatonák tudják kiszabadítani szorult helyzetéből. Sohasem tudja/tudjuk meg, hogy a firka kezdetlegessége volt-e a baj vagy maga az emberábrázolás (mozlim közösségről lévén szó), esetleg az, hogy ami otromba firkának tűnt a sötét bőrű papi férfiú addig elkészült díszítményeiből, az valójában kalligrafikus Korán-idézet volt, és a fehér idegen dolga ennek befejezése lett volna. A harmadik kép egy osztálytalálkozón készül a falra mázolt ételmaradékból, háztartási hulladékból, kozmetikumokból és minden egyébből, ami Liktor kezébe akad. Egy gazdag volt osztálytárs házának üvegfalára Bokornak, harmadikos korában szörnyethalt osztálytársuknak a portréja kerül, és ennek a falra mázolása során döbben rá az éppen összeomlott életű Liktor, hogy művészi tehetséggel rendelkezik. Ez tehát az a három kép, melynek felvillanása szignálja a történet egyes szakaszait. Van azonban egy negyedik kép is, melynek elkészülte valójában a regény egészének a gerincét adja: az emlékepizódokat felfűző szabadtéri falikép.A könyv kerettörténetének elején a főhős egy strandra érkezik, autója csomagtartójában festékekkel és egyéb kellékekkel. Barátja már várja. A kitérőket összekötő (nem igazán eseménydús) főszál lebomlása során fokról fokra kiderül: a két főszereplő azért időzik a lórögi strandfürdőn októberben, hogy Liktor Vince faliképet fessen a kabinsor hátsó betonfalára, derűsebb, a nyár örömeihez illőbb külsőt kölcsönözve a komor építménynek. A kép tényleges megfestése csak az utolsó fejezetekben kezdődik, és ekkor derül ki, hogy valójában afféle képregény lesz ez, mely minden kockájában a rég meghalt Bokor zuhanását ábrázolja a pécsi dzsámi tetejéről, ahová a tériszonyban szenvedő fiú egykor azért merészkedett fel Liktorral együtt, hogy közös szerelmük tárgyát, Éberfy Ottiliát elkápráztassa. „A lebegő Bokor talán még élethűbb volt, mint a portré, melyet Tukánék házának üvegfalára maszatolt az osztálytalálkozón. Az ötméteres figura alatt kusza, összeolvadó jelenetek, zavaros csoportok, emberek tucatjával, ismerősök, ismeretlenek […] A háttér üres maradt, az alakok a levegőben lógtak, a képnek nem volt mélysége, a réges-régi freskókra hasonlított, ahol a közeli nagy, a távoli kicsi, de a kicsik és a nagyok összevegyülnek.” Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a történetet elbeszélő tabló magának a regénynek a képszerű megjelenítése önmagában. Pannó, kifestőkönyv vagy képregény… nem is tudom.

A realitás illúzióját keltő első és az érzéki elemekből szerkesztett második alatt rejlő harmadik szint egy metaforikus történéslánc, melynek alapelve a névvarázs, egy mágikus, mitikus, ősi rend érvényesülése a szereplők életében. Valójában a regény névtelen központi alakja mellett feltűnő főszereplőknek – Liktor Vincének, az ismeretlen keresztnevű Bokornak (akiről azonban tudni lehet, hogy szüleinek a neve eredetileg Busch volt, és a fiú határozott szándéka, hogy felnőttkorában visszaveszi ezt a nevet) és közös szerelmüknek, Éberfy Ottiliának – a sorsa a könyv nyelvi közegében már akkor megíratott, amikor a nevük először elhangzik. Liktor Vince utónevea latin eredetű Vincentius (győztes) rövidült formája. Aki vele kerül konfliktusba, nyilván rosszul végzi. Családneve, a Liktor a római előkelőket kísérő szolgák nevéből ered, akik vesszőnyalábba foglalt fejszét, fascest tartottak a kezükben, azt jelezve, hogy uruk csakugyan élet és halál ura. Az ő tisztük volt az is, hogy gazdájuk parancsára a bűnösöket elfogják, és az ítéletet rögvest végre is hajtsák. A Bokor név látszólag jelentés nélküli. Ha azonban észrevesszük, hogy ez valójában csak álnév, amit a Busch helyett kényszerűségből használ viselője, arra is gondolhatunk, hogy ez a szó nemcsak bokrot jelent németül, hanem csokrot és egyes összetételekben vesszőköteget, rőzsét is. (Az alapszó bokréta, sisakforgó jelentéseihez társítható a Buschbett = rőzseágy, rőzseborítás kifejezés is. Persze frappánsabb lenne a Reisig, Reisigbund vagy éppen a Faschine szó használata, de ezek nagyon erőltetetten hatnának családnévként, és a Rőzse mint magyar családnév inkább különös, mint jellegtelen, tehát az író céljának nem felelt volna meg.) Ez a név tehát azt sugallja, hogy viselője puszta tárgy – akára lictor kezében. És csakugyan: cselekedeteiről szinte semmit sem olvasunk, mindig csak Liktor Vince kezdeményezéseire, illetve a külső körülmények kényszerére válaszol, egy fel nem ismert hatalom fel nem ismert célja érdekében használt eszközként. Kettejük közös szerelmének, Éberfy Ottiliának a keresztneve a germán Ode férfinév női megfelelője, és örökséget, örökölt vagyont jelent. Bizony, a vetélytárs halála után úgy marad Liktorra, mint valami hagyaték, a szó régies értelmében vett „hagyomány”, aminek a hatása alól évtizedekig nem szabadulhat. Hogy végül hogyan örökli őt nagy senki a könyv utolsó oldalain, az maradjon meglepetés azoknak, akik csak ezután szeretnék elolvasni a könyvet. És hogy miért Éberfy? Talán azért, mert korántsem az álmok hölgye ez a lány, nagyon is realista. Amint lehetőséget kap rá, eredményesen veri ki osztálytársa, szerelme és később férje fejéből a kamaszos szamárságokat. De talán azért is, hogy régies és kissé mesterkélt hangzásával a gyakran szintén a beszélő nevek önműködésére alapozott szentimentális regényhagyományt, Bessenyei György, Kazinczy és kortársai szellemiségét idézze fel.

A történet e mágikus-metaforikus szintjének a részletekbe menő kidolgozottságát jellemzendő nézzünk meg még egy csekély jelentőségű mellékfigurát, a főszereplő üzlettársát, beosztottját, majd helyettesét és boltvezetőjét. (Amikor a partizánipar túlságosan veszélyessé válik, és a magyar szocializmus is összeomlik, nagy senki kiszáll a fegyverbizniszből, és – híven nagybátyja tanácsához: „A hosszú élet titka a kispálya. […] Az alkatrész” – műszaki áruházat nyit az egykori KGST-országok gyártmányainak bontott darabjaiból.) Az illetőt, aki a maga félrehúzódó módján tökéletesen érvényesül, és megússza a komolyabb konfliktusokat, Tronda Lászlónak hívják. A László név a szláv Vladislavból ered, amely szóösszetétel hatalmat és dicsőséget jelent együtt. Családneve azonban, a Tronda, egy parányi sziget, a Shetland-szigetek melletti füzér egyik darabja (East Burra, West Burra, Tronda). Ennek az embernek a hatalma és dicsősége tehát csak a maga aprócska világában érvényesül, de ott töretlenül. Ez a névmágia működik mindvégig a cselekmény kibomlása során, és csak egy dolgot nem tudunk: ki az a hatalmasság, akinek a nevében Liktor képei mene-tekelt hirdetnek, akinek parancsára „bárdja lehull”, s végül maga a nagy senki is elbukik a szó szoros értelmében. Arról nem is beszélve, hogy aztán Liktor, a „jelhordozó” is semmivé válik, elillan a regényvilág közegéből. Vajon ki vonja magához, ki emeli ki a képzelet univerzumából? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ:
ebben a tekintetben az írónak nem volt módja (vagy nem állt szándékában) állást foglalni.

Ennyiből is kiderül talán, hogy a regény szerkezete, mechanizmusa, jellemei, világa, egész működése igen pontos és tudatos tervezőmunka eredménye. Nem tudom, igazam van-e, de az a benyomásom, hogy előbb a munka terve készült el, majd a vázlata, a fejezetek terve és vázlata, a jelenetek, a fordulópontok kijelölése, az egyes részek terjedelmének meghatározása és végül maga az aprólékos terv kidolgozása következett. Minden bizonnyal jó módszer ez, főként, ha tudjuk, hogy a mű első megjelenése folytatásokban történt. Én biztosan unatkoznék munka közben, ha ezt a metódust kellene követnem; azt szeretem, ha magát a történet világát pontosan ismerem, de már arról sincs fogalmam, hogy a következő mondatban mi fog történni. Szerencsére nem vagyunk egyformák, és ebben az esetben a fegyelmezetten és kellő szakértelemmel végzett munka fordulatos, élvezhető regényt eredményezett.

Mindössze két dolog nem világos előttem. Az első az, hogy Békés miért akarta elmondani egy jelentéktelen figura érdektelen (jóllehet technikailag érdekessé formált) történetét.

Az a benyomásom, hogy talán két ambíció mozgatta egyszerre. Egyrészt szeretett volna végigmondani egy hosszú elbeszélést magáért a gesztusért. Jelentékeny motiváció lehet ez, hiszen sokat emlegetjük a magyar irodalomban a regényfolyam szakadozottságát, hiányát. Márpedig a regény az újkori próza vezető műfaja, a novella csak amolyan mellékterméknek, műhelyforgácsnak számít. Másrészt az is lehet, hogy Békés néhány szikrázóan éles kis történetet akart elmondani, novellát talán, vagy még annyit sem, de tudta, hogy a kutya sem figyelne oda rá. A regény tehát a váz, amire az epizódok szerkezeti elemeit illesztheti. A filmforgatás, az érettségi bankett estéje és éjszakája, a dzsámi tetején való egyensúlyozás, a harckocsialkatrész-telep, az afrikai harctér, az érettségi találkozó képei – ezekre az epizódokra gondolok.

A másik dolog, amit meghökkentőnek találok és nem értek tisztán: lehet, hogy ennyi tudatosság ellenére Békés egy olyan alapvető kérdést nem tisztázott magában, mint a főszereplő személye? Az első megjelenéskor A képíró volt a mű címe, ami arra utalt, hogy a történet Liktor Vincéről szól. A bűntárs ezzel szemben nyilvánvalóan a névtelen narrátor élettörténetét mondja el. A könyv 267. oldalán van másfél mondat, ami fényt vethet erre a képtelenségre, ha magyarázatot nem is adhat rá. Így hangzik: „Más hiányzott. Talán én magam…” Ez persze szörnyen didaktikus, a regény egészéhez méltatlanul lapos tantétel. Így folytatódik kicsit odébb: „Az újra főszerepet játszó lafrojg […] csak az egyre vastagabb hiányérzetet fedte el.” Igen, ez így van. Liktor Vince, akit az élete, jelleme és sorsa talán érdemessé tehetett volna arra, hogy egy regény főalakja legyen, sajnos nagyon ritkán bukkant fel a mesében, nagy senki pedig nem hordozza a történet terhét. Kicsinek, jelentéktelennek bizonyul hozzá.

A hullagyári cuccal seftelő nagybácsi ironikus Tamási Áron-antifrázisa – „Azért vagyunk itt, hogy másutt legyünk. Másutt. Mindig másutt kell lenni!” – az egész történet alapelve is lehetne. A regényben azon a helyen, ahol mindig éppen ott kellene lennie annak a valakinek, aki alkalmas az olvasói szimpátia kiváltására (amenynyiben az írónak lettek volna efféle szándékai), csak a máshol levőnek az árnyéka, a nevesincs Laphroaig-fogyasztó hiányidentitása áll.

Bodor Béla