Szakács Eszter

KÉK HOLD ALATT


 


 

1

Csak átszállni csukott szemmel az álmon.

Lebegő játékszereként a szélnek.

Áttetszővé váltam, akár az álom,

vagy a tükör, melyből hangok beszélnek.


 

Az ágyból a kék holdat bámulom.

Órákon át, míg el nem jön a reggel.

Elaludni félek, mert nem tudom,

hogy kinek az álmában ébredek fel.


 


 

2

Fadót hallgatok mostanában,

így vészelem át az árnyakkal teli éjet,

s cigire gyújtok, válaszképpen

a csillagoknak, melyek a magasban égnek.


 

A gangon szívom el, s látva, hogy

a sötétben egy másik is fel-felparázslik

(akár az őrtüzek az éjben),

találgatom, vajon mit gondolhat a másik.


 

Fél az élettől, a haláltól?

Hogy majd minden a szénfekete űrben vész el?

Érzi-e ő is, hogy ijesztőbb

nincs annál, mint ha nem marad már többet kétely?


 

Fénylő udvara van a holdnak.

Hogy fúj alatta a hideg, csillagos semmi!

Mintha abból fújna, aki már

csak halottakat s emlékeket tud szeretni…


 


 

3

Hány kihunyó fényt. Hány könnyű esőt.

Hány álmot átaludtam.

Hogy odaadjam, hogy visszavegyem.

Elfelejtsem és megtanuljam.


 

Holdfény-évek után, hogy

megtaláljam magamban a helyet:

az örvénylő sötétben, melyből

vétettem, s melybe visszasüllyedek.