Pallag Zoltán

ÚGY BÍRLAK ESTE


 

Néha elképesztő helyeken,

a legfurcsább időkben

– éppen egy reklám öröme villog,

minden csupa ígéret, szín és illat,

a könnyű parfümöt szinte érzem,

a távirányítón pihen az ujjam

ágyban, párnák közt –

villan be egy kereszteződés,

egy autó – a színét nem tudom –

egy rosszindulatú daganat

– hogy kinek, azt sem tudom.

Úgy bírlak este, beleremegek,

hogy ki előbb, és ki utóbb.

Bevillan még egy műtét,

egy kórházi ágy, egy temetés.

Nézem a tévét. Évet nem tudok.


 

Annak biztos a kezére csapok,

aki elkapcsolja ne nyerjen bocsánatot.


 


 


 


 

ÖRÖKLAKÁS


 

Körülvette régi albérletünket

a tél, a hó, akár egy öreg ládát

– tele fotókkal, régi kacatokkal –

a padláson szállingózó, finom por.

Más cipőnyomok, más por és más jelek

vezetnek már viszonyunk szobáiba,

hol térerő is csak egyes volt, ha volt,

és folyton nyikorgott a parketta.

Jó, közhely, hogy úgyis elmúlik minden.

De addig mi lesz? Ezen gondolkodom.

Hány nyikorgó parketta? Hány albérlet?

26 vagyok. (Dohányzok.) Nem tudom.

Jó lenne már egy öröklakás, ahol

saját kosszal, porral jár az elmúlás,

a konyhában nagy, dönthető ablakból

nézzük a várost és ezt a havazást.