Csehy Zoltán

EGY HORATIUS-FORDÍTÓ VÁZLATFÜZETÉBŐL


 

Kőrizs Imrének

(3, 26)


 

Rég nagykanállal faltam a nőket én!

Harcom sosem volt nyámnyila csüggedés!

Tusában elnyűtt dárda és lant

lógjon e falra akasztva balról


 

hab szülte Venus temploma oldalán!

Itt csüngjön íj, itt égjen a fáklyacsonk!

Dacos kaput feszítő vasrúd,

erre a szögre akasszanak föl!


 

Úrnő, ki Ciprust óvod, a boldogot,

s Memphist, ahol trák hó sose hull, te szent,

suhintsa ostorod meg egyszer

végre Chloét is, az engedetlent!


 


 

(1, 33)


 

Hagyd már, Albiusom, hagyd a sopánkodást!

Hálátlan Glycerát már ne is emlegesd!

Többé már ne szavalj gyászos elégiát!

Ifjabb, szebb szeretőt akart!


 

Szép arcú, csupa báj, zsenge Lycoris és

Cyrus bűvöli meg, s Cyrus utálja őt,

mert jégcsap Pholoét vágyja csupán, előbb

hág kecskéket a farkas is,


 

mint Cyrus Pholoé ágya ölén vigad,

Venus nyers humorát jelzi szeszélye, mely

egymástól idegen lelkeket egybefog

s ércjáromba szorítva tart.


 

Engem, bár kegyesebb Venus is invitált,

volt rabnőm kötözött láncra, az oly pazar

Myrtalé, hevesebb, mint buja Adria

partját dúlni serény habok.


 


 

(1, 5)


 

Melyik parfümözött, nyurga, kikent-kifent

fickó dönt le ma épp, Pyrrha, a hűs lugas

rózsás árnya alá, mondd?

Szőkés fürtjeidet kinek


 

fogtad kontyba hamis-könnyeden? Esküdet

még megsínyli s az ég visszavetett kegyét!

Kormos tengeri szélvész

táncoltatja a zöldfülűt!


 

Most még elhiszi, mert, mert, gyönyörűm, naiv,

hogy más szóba se jön, s rendre babusgatod.

Még nem sejti, az álnok

szél mit hoz. Nyomorult, akit


 

friss fényed megigéz! Templomi szent falon

függ táblám, csupa víz göncöm is ott csöpög

néked áldozatomként,

bősz tengerhabok istene!