Gabriel Liiceanu

A TILTOTT AJTÓ Demény Péter fordítása

2001. május 3.
Az első bejegyzést, melynek „terápiás” célja van, s azt bizonyítja, hogy a fájdalom elkezdődött, hogy a lelki betegség elharapódzik bennem, s én bátortalanul és kétségbeesetten éppen az írás felé próbálok menekülni – ostobán használtam ezt a szert, hiszen az akut fázisban teljesen hatástalan, csak a lábadozásban segíthet –, az első bejegyzést tehát január 7-én, vasárnap délután négy óra felé írtam. Nyilván megsejtettem, hogy egy olyan folyamat első dokumentuma, mely ezután kezdődik, s ezért még volt annyi erőm, hogy becsúsztassam egy újrahasznosítható bézs dossziéba, melynek fedelén, fogalmam sincs, miért, az olvasható: „Roumanie”.
Most ismét elolvasom, s rájövök, mennyire nincsenek szavaink a széthullás ábrázolására. Aki ezt a pár sort elolvassa, patetikusnak és pozőrnek gondolhatna, vagy ami még rosszabb, úgy ítélhetné meg, hogy rossz minőségű irodalmat írok – és igazat kellene adnom neki. És éppen ez a kellemetlen: ezekben a pillanatokban a szavak nem képesek jelezni a riadókészültséget, mely nem egyeztethető össze az irodalommal. Tökéletesen emlékszem, mit éreztem akkor, és mindig is emlékezni fogok, méghozzá egy nagyon egyszerű oknál fogva: lelkileg rendkívül rosszul éreztem magam. Úgy kezdtem el írni, ahogy az ember minden útjába kerülő dologba belekapaszkodik egy meredek lejtőn: zuhanás közben magammal rántottam önnön szavaimat. Ezek a szavak olyanok voltak, akár egy utolsó sorompó, amelyet leereszthettem a gonosz előtt, az egyetlen „dolog”, amely a kezembe akadt, miközben tapogatóztam, a fegyver, melyet fölemeltem, hogy még egyszer, utoljára megpróbáljak küzdeni, mielőtt végleg megadnám magam. A szavak révén megkettőztem a gonoszt, így akartam elüldözni vagy legalább távol tartani azáltal, hogy megnevezem. Írtam ugyan, de soha nem álltam ilyen távol az irodalomtól, mint most. Páciens és orvos voltam egy személyben: meg szerettem volna gyógyítani magamat, s úgy használtam a szavakat, ahogy a keresztény a kard markolatát egy kísértet láttán: improvizált keresztként. Elhatároztam, hogy mindent lejegyzek, amit érzek. Olyan voltam, akár a hajóskapitány, aki hajótörés után, még mielőtt elsüllyednének, mindent beír a hajónaplóba, mint a rendőr, aki jegyzőkönyvet készít a balesetről, vagy mint az entomológus, aki egy rovar minden egyes mozdulatát leírja.
Csakhogy a süllyedő hajó, az utcán elütött ember, a leírás tárgya – mindez önnön lelkem volt, mely akkor nagyon közel járt a véghez.
Lelkünk immateriális, s ezért a legtöbb ember számára, aki nem tudja, milyen iszonyú súlya van olykor ennek a léleknek, az ő számukra tehát hihetetlen, hogy úgy fájhat, ahogy a lábunk, a hasunk vagy a fejünk fáj; hogy kitörhet rajtunk egy „lelki grippa”, hogy „lélekkövünk” lehet, hogy egyik napról a másikra fölfedezheted a lelki rák tüneteit. Hogy lehetséges ez? Nem érthető vajon, hogy egyszer, amikor jobban éreztem magam (bár rövid időre, alig néhány napra), megpróbáltam megtudni, milyen mechanizmus tart a víz színén, és mi történik, amikor elmerülünk? De először lássuk, mit jegyeztem le azon a januári vasárnap délutánon:
„Hogyan változhat meg egy nap »színe«? Megváltoztathatom az árnyalatát azáltal, hogy azt írom, amit most; hogy egyáltalán írok? Kapaszkodjam a szavakba – egy mondat, aztán még egy –, abban a reményben, hogy segítségükkel kiúszhatom a partra az önutálat örvényéből, melyben most kapálózom? Ha ezt mondom, ha írok magamnak, jobb lesz vajon? Aztán meg, hogyan tudnál írni, amikor legszívesebben elbújnál, eltűnnél a föld színéről? Mennyi ideig folytatható ez a gyakorlat a folytonos utálat hangulatában, gombóccal a torkodban, megakadó lélegzettel, miközben az az érzésed, hogy elsorvadsz a gyöngeségtől? Ezek a vasárnap délutánok… Mindennap ezek az elviselhetetlen délutánok… A pánik, mely az est leszálltával elfog… Semmi nem vonz, amit tehetnék: nem tudok felállni a fotelből, sem benne maradni, nem tudok olvasni, nem tudok aludni, nem tudok enni, nem tudok beszélni, nem tudok járni. Pedig nagyjából ezek a lehetőségeink. Csak az a halvány óhaj marad, hogy az ágyra üljek, térdemet felhúzzam a számig, s magamba zárkózzam, mint azelőtt, hogy ebbe a létbe száműztek volna, ismét magzatként, mintha az undor hullámából születtem volna újra, mely lassan arra a partra sodor, amelyen születésem előtt hevertem. Nem ez, a visszafejlődés az eltűnés legegyszerűbb módja, ha abból indulunk ki, hogy az élet szobájából ugyanazon az ajtón lehet kimenni, amelyen egykor bejöttünk?
De hát fölállni sincs erőm. Nem érek el az ágyig, hogy legalább mímelni tudjam azt az állapotot, amelybe kerülni szeretnék. Mit tehetnék? Elsősorban azt, hogy ne hallgassak zenét, a hangok révén ne adagoljam túl a mérget. (Hogy lehet, hogy a zene még jobban lehúz?) Írjak, egyre írjak… De mit írjak még? A szavak elfogytak, s ha egyszer följegyeztem a fájdalomnak ezt a görcsét, már csak egyvalami következhet: hogy lelkem mélyébe zuhanjak.”

Az orvosok depressziónak nevezik ezt az állapotot. Én inkább úgy látom, ilyenkor az az illúziórendszer esik szét, amelynek köszönhetően képesek vagyunk előrehaladni, tenni, amit tennünk kell, megformálni a következő pillanatot vagy a következő napot. „Az illúziók rendszere” – ez egész életünk legfőbb sarkantyúja, „az egzisztenciális sárgarépa”, amelyet az élet az orrunk alatt lobogtat, terveink, amelyeket önnön életerőnkből alakítunk, és amelyeket, mint valami újszülöttet, a karunkba veszünk, s úgy dédelgetünk, hogy abban a pillanatban, amikor végül megvalósítottuk őket, rögtön el is távolodjunk tőlük, s amelyeket éveken keresztül hajszolunk fáradhatatlanul, akár egy állat, amely kábultan követi a tápláléka árasztotta szagot. Így születik életünk értelme. Csakhogy mi vagyunk azok, akik az étket, melynek illatát szüntelenül, naponta szagolgatjuk, ezt a feltétlenül szükséges táplálékot kiizzadjuk magunkból, és éppen ez a folyamat, „az illúziórendszer” állandó gyártása biztosítja szellemi egészségünket.
Ha nem így lenne, ugyan mi tartana életben minket, mindannyiunkat, akik zsebünkben egy halálos ítélettel születtünk? Ha nem lenne ez a zsigereinkbe diszkréten belopott, illúzióval felfújt légzsák, amelynek az a feladata, hogy megvédjen az egyetlen biztosan bekövetkező dologgal (vagyis a halállal) való ütközés sokkjától, akkor minden reggel összezúzott lélekkel ébrednénk. Ha nem lennénk befogva a töméntelen dolog hálójába, amelyeket el szeretnénk végezni – a legapróbbaktól (még egy pohár víz megivásához is szükség van egy atomnyi akaratra és illúzióra) a legfenségesebbekig –, akkor mitől ragaszkodnánk annyira ehhez a földhöz? A gondolattól, hogy hátrahagyunk valamit? Valamit, ami túlélné az évszázadokat? Ugyan milyen évszázadokat? Amelyek elvesznek a történelem porában? És milyen történelem? Amely egyik napról a másikra eltűnhet az emberi faj nem megvetendő önpusztító potenciálja eredményeképpen? Vagy (ha elfogadjuk, hogy ennek a fajnak még mindig vannak végső tartalékai, melyek révén haló porából is feltámad – a genetika mérnöki megtervezettségének köszönhetően – az a történelem, mely „természetes módon” mindenképpen befejeződik egykor a Föld végső összeomlása alkalmával (igaz, ezt a folyamatot ötmilliárd évnél is többre becsülhetjük), amely után a Nap is végleg kihűl, és amelyet az Élet megjelenésének „reménysége” vált fel (egy újabb végső összeomlás előtt) a Világegyetem egy új, eladdig nem is sejtett pontjában?
A dolgok ilyetén állapotában „a világ hiúságával” való együttélés kizárólag az „illúziórendszer” tudatában lehetséges: az egyik illúzió az, hogy utódot kell nemzenem, a másik, hogy ki kell verekednem magamnak egy helyet a világ színpadán, a harmadik, hogy küzdenem kell egy eszméért, a negyedik, hogy funkcióm kell legyen, hatalmam és pénzem, az ötödik, hogy írnom, festenem kell, vagy zeneszerzéssel kell foglalkoznom, a hatodik, hogy „valamit” jelentenem kell felebarátaimnak, a hetedik, hogy a gesztusaim befolyásolhatják vagy éppen megfordíthatják a „világ sorát”. Az egész életünk ezen az illúziószövedéken alapul és fejlődik.

De miért kell mindezt „illúziónak” nevezni? Miért lenne illúzió, ha az orvos gyógyít, az építész épít, a könyvkiadó pedig könyvet ad ki? Miért lenne illúzió visszaszerzett egészségem, a ház, amelyet ízlésemnek megfelelően rendeztem be, és amelyben életem alapvető tényei történnek, vagy a könyv, amelyet elalvás előtt a kezemben tartok? A nyers, szégyentelen és ízléstelen válasz ezekre a kérdésekre az, hogy minden dolog a semmiben végződik. Éppen azért, mert egyetlen gesztusunknak sincs „saját” vége, és az örökkévalóság szempontjából egyiknek sincs értelme, mindegyiket beszippantja a halál „végérvényes igazsága” – végső soron tehát illúziók csupán. Ahhoz, hogy végig tudjunk menni az élet útján, hogy ne dermedjünk bele az értelmetlenség halotti maszkjába, szükség van egy illúziórendszerre, az örökkévalóság egy „minthá”-jára, amelyből a halál gondolatát időnként kiűzzük. Lelkileg csak akkor lehetünk épek, ha bizonyos értelemben „szemet hunyunk”. Ennek az egzisztenciális rövidlátásnak az illúziórendszer az egyetlen biztosítéka, az egyetlen erőd a tisztánlátás ellen, amely minden egyes reggelen arról próbál meggyőzni, hogy ne hagyjuk el az ágyunkat.
Ne nyúljunk tehát ahhoz a pecséthez, melyet azokra az illúziókra forrasztanak, amelyekbe genetikailag becsomagoltak. Lényünk kódjába úgy rejtették el az illúziót, mint egy enzimet, amely ha eltűnne, megszüntetné az anyagoknak azt a metabolizmusát, melynek köszönhetően élünk. Elképzelhetjük úgy is, mint egy védőréteget, amely nélkül a lélek közvetlen kapcsolatba kerül a tisztánlátással, és szétporlad. Ami persze nem azt jelenti, hogy amíg az illúzió működik, addig a tisztánlátás nem létezik, és amíg az illúzió megőrzi ép eszünket, addig a tisztánlátás jelezte igazságokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk. Csakhogy az, hogy figyelembe vesszük őket, még nem jelenti, hogy nyugtalanítanak is. Ellenkezőleg, illedelmesen meghúzódnak lényünk peremén. Hogy észrevegyük őket, arrafelé kell sandítanunk, „eszünkbe kell jutniuk”, ami azt jelenti, hogy általában „nincsenek az eszünkben”, elő kell csalogatnunk őket a rejtekhelyükről. A betegség mechanizmusa éppen ez: életünk „legfőbb igazsága” lényünk pereméről annak középpontjába helyeződik át, a tisztánlátás véletlenből módszerré változik. Rothadássá. Lenyúzzák rólunk az illúziót, az élet epidermiszét.

Kubrick egyik filmjében egy férfi álmában végtelen folyosón megy végig, amelyen a rajta elhelyezkedő szobáknak szélesre van tárva az ajtaja. Az üres és iszonytató szobák egymásra következése váratlanul megszakad. Az egyik szoba közepén, arccal az ajtó felé, egy nő áll vakító meztelenségében, s int a férfinak, hogy jöjjön be. A férfi belép, és átkarolja a nőt. Ezután a felvevőgép lassan elmozdul, a nő hátához ér. Akkor látjuk, hogy a férfi karja egy rothadó, bűzös testhez ért, a bőr alatti rétegekhez, a lemeztelenített izmokhoz, a vérbe, a porcogók, a csontok közé, amelyek itt-ott felbukkannak.
Kubrick itt egy homályos témát mutat nekünk: önnön testünket. Mi a testünk „igazsága”? Vajon egy meztelen ember valóban meztelen? Vagy saját bőrébe van felöltözve, míg az igazi meztelenség még egy levetkőztetéssel jár, amelynek során a nyúzás, a metszés és a kibelezés révén a zsigerekhez is eljutunk? Mikor magamhoz ölelek egy testet, mi „számít” igazán: a bőr selymessége vagy az emésztés, amelyet ez a bőr olyan jól eltakar? A csókban mi a fontos, az eksztázis vagy az a nyálmennyiség, amely egyik szájból a másikba vándorol? Fenséges két ölelkező test? Vagy az egyesülés aktusa egyszerűen groteszk torna, amelyet nyögések kísérnek?

Amíg homályos dolgok léteznek, amelyek megjelennek, felajánlanak és megmutatnak valamit, ugyanakkor visszahúzódnak, elrejtenek, mást mutatnak, addig végső soron minden nézőpont és választás kérdése. A viselkedés, ahogy ezekhez a dolgokhoz viszonyulunk, mindig választásra kényszerít: megállunk a csodálatos epidermisznél, vagy a „levetkőztetés” meggondolatlan gesztusával behatolunk a zsigerek „valóságába”? Mi „valódibb” egy dolog esetében: az, ami azonnal látható? Vagy az, ami el van rejtve benne, a távoli, amit a kéz nem ér el, de ami alkalomadtán (erőfeszítésünk vagy egy sajátos műtét eredményeként) láthatóvá válik?
Az illúziórendszer összeomlásának távoli oka éppen ez: az a képesség, amely láthatóvá teszi, ami első pillantásra láthatatlan. Az epidermiszt nyugodtan nevezhetjük illúziónak, s az „epidermisz illúziója” azért omolhat össze, mert egy test zsigerei el vannak ugyan rejtve, de elvileg nem láthatatlanok. A betegség, a szenvedés és a halál ebben a pillanatban nem érzékelhetők, elfátyolozottak – egyelőre lesben állnak. De elvileg megjelenhetnek, láthatóvá válhatnak, és megfogalmazhatók úgy is, mint „életünk végső értelme”. Semmi jelentősége annak, hogy most még a zsongás, a beszéd, az örömök, a szórakozások és a vágyak rétege rejti őket, melyet mindközönségesen „életnek” nevezünk.
A betegség, melyet az orvosok depresszióként határoznak meg, s amelyet a magam részéről inkább az illúziórendszer összeomlásának neveztem a fentiekben, nem más, mint ez az egzisztenciális rothadás. Mikor megindul, az a mechanizmus, melynek révén pillantásunk alkalmazkodik a dolgok kétértelműségéhez, s pontosan annyira rejti el a lényeget, hogy megakadályozza a leleplezést, ez a mechanizmus tehát meghibásodik. A depresszió annak belopakodása, ami addig láthatatlan volt. A felszín, a csodálatos dolgok központja, hirtelen összeroskad. Most a mélység, a semmi, a szakadék válik szabállyá, vagyis mindaz, ami addig lesben állt.