Hidas Judit

A FOGORVOSOM

Én, született és az is maradt Baranyai Gitta elhatároztam, hogy férfiak nélkül
élem le az életem. Ne gondolják, hogy holmi kicsinyes ok, férfiban való csalódás
következménye mindez. Igaz, nagyon megkönnyebbültem, amikor utolsó szerelmem
utolsó bőröndje mögött végleg bezártam az ajtót. De higgyék el, ez még nem
lett volna elég ok. Egész egyszerűen elfelejtettem, miért jó, ha az embernek
van egy párja. Ennyi az egész. Nem emlékszem, és ezért nem is vágyom rá, hogy
újra eszembe jusson. Jó, néha persze én is megnézem a szerelmeseket a buszon,
de akkor sem irigység fog el, hanem undor. Megőrülök a hangosan elcuppanó
csókoktól, a nyálcsattogástól. De ha ez nincs, akkor is hiába erőlködöm, egyszerűen
nem jut eszembe, mit érezhetnek ott azok ketten, amikor egymást simogatják.
Mert gyöngédséget és megértést az ember az anyjától és a barátaitól is kaphat.
Takarítani, főzni, mosni így csak kevesebbet kell, és az idő nagy részét úgyis
házon kívül, munkával töltjük, tehát nincs se idő, se mód, hogy még valakit
beiktassunk az életünkbe. Na jó, persze van az a bizonyos dolog, amit mindenki
jobban szeret társaságban átélni, de azért ez mégsem lehet akkora gond, hogy
ezért pluszterhet vegyen az ember a nyakába. Persze azt nem állítom, hogy
néhanapján nem jut eszembe, mégsem lehet az véletlen, hogy ez így alakult
az évezredek során, de ezen nem lehet sokáig töprengeni, így hát gyorsan el
is felejtem, és újra a munkámba mélyedek. Rengeteg a dolgom. Holnapra még
harminc dolgozatot kellett volna kijavítanom. Igen. Ezt még nem mondtam, egy
középiskolában, jobban mondva egy elitgimnáziumban tanítok lassan hat éve
angolt és irodalmat. A nyelvtant azt leadtam. Nem is azért, mert én nem szeretem
ezt a tárgyat, hanem a gyerekek. Semmit sem utálnak ennél jobban. Én pedig
nem vagyok hajlandó éveken keresztül nézni az unott pofájukat, és azért küzdeni,
hogy megértsenek valamit, ami nekik lenne fontos. Nem, ezt már az első nap
megfogadtam, amikor betettem a lábam az iskolába, hogy erőltetni semmit nem
fogok. Nekem senki se tegyen szívességet. Nem bírom a butaságot és az érdektelenséget.
Pedig higgyék el, egyébként tényleg szeretem a gyerekeket. Meg a munkámat.
Különben hogy mentem volna tanárnak? Persze régen én is azt hittem, hogy egyszer
majd lesz belőlem valaki, hogy majd valami nagy dolgot viszek véghez, de hát
egy idő után az ember leszámol az ilyen gyermeteg képzelgésekkel. Szóval holnapig
még ki kellett volna javítanom azt a harminc dolgozatot, megígértem a gyerekeknek,
mert már egy hónapja nálam vannak ezek a fogalmazások, de azt hiszem, mégis
inkább a jövő hétre halasztom, végül is én vagyok a tanár, jogom van hozzá,
senki nem kérheti rajtam számon. Mert hát most az egészségemről van szó, igen,
épp orvoshoz megyek, és emiatt igazán nem tehet nekem senki szemrehányást.
Na persze nincs nagy baj, csak a fogamról van szó, de hát azért az is elég
fontos. Még akkor is, ha az ember harmincöt éves, bár szerintem és mások szerint
is én elég jól tartom magam a koromhoz képest, simán letagadhatnék hat-hét
évet. Este nyolcra vagyok bejelentve, ezért zötykölődöm itt a buszon ilyenkor,
amikor normális emberek már otthon vannak, vagy legalábbis hazafelé tartanak,
úgyhogy szerintem már késő lesz a dolgozatokhoz, amikor hazaérek. De mindegy,
nem is ez a lényeg, hanem ami történt velem. Vagyis nem történt, mert nem
történt semmi különös, csak annyi, hogy az utóbbi időben nagyon megszerettem
fogorvoshoz járni. Tudom, ez meglepő, mert általában mindenki az ellenkezőjét
érzi, és kérem, ne gondoljanak semmi rosszra, csak egyszerűen annyi történt,
hogy azt vettem észre, várom a kedd estéket, amikor mennem kell. És tényleg
higgyék el, hogy semmi nem is várható, mert ez az orvos nemrég nősült, láttam
a feleségét, fiatal, csinos nő, és nagyon szeretik egymást, és egyébként is
az előbb mondtam, hogy én már megszoktam így. Különben sem illenénk össze.
Mert mit kezdene egy gazdag orvos egy középiskolai tanárnővel? Már az is jellemző,
hogy rögtön azt tanácsolta, amikor kiderült, mit csinálok, hogy keressek magamnak
valami gazdag férjet. Na én az ilyentől aztán falra tudok mászni, nem mintha
megvetném a pénzt, de nekem senki ne dörgölje az orrom alá, hogy eltart, és
akkor csináljam azt, amit ő akar. Szóval a pasi egyáltalán nem pálya, mert
ráadásul állandóan azzal viccel, amikor megcsörren a telefonom, vagy megtudja,
találkozom valakivel, hogy biztosan „randi”-ra megyek, igen, ezt a szót használja,
és úgy gondolja, hemzsegnek a férfiak körülöttem. Ez a másik, amit ki nem
állhatok, amikor valaki azt hiszi, hogy ha van egy csinos nő, akkor az mást
se csinál, csak a megfelelő hím kiválasztásán dolgozik. A lényeg tehát, hogy
biztosan kiábrándulnék belőle egy óra alatt, ha leülnék vele beszélgetni.
De a fogorvosi kezelés az egészen más. Persze úgy is küldtek hozzá, hogy nagyon
jóképű, és tényleg az, de ez még nem számított volna. Viszont a keze. Hát
azt el nem lehet mondani! Ahogy húzta a fogam. Finoman, gyengéden, szinte
az ínyemet simogatva. Mondjuk, kissé zavarban voltam, amikor először kellett
kinyitnom a számat. Ott előtte. Mégiscsak kínos, amikor az ember csak így
megmutatja, ami hát nem éppen a leggusztusosabb. De aztán már jött is a tűszúrás.
Akár egy apró, gyengéd kis harapás. Nem fájt, inkább csak libabőrös lett tőle
a hátam. A fogó szinte belesimult a számba. Előtte persze mondta, nem biztos,
hogy könnyű lesz, lehet, hogy vésni is kell, és én ettől eléggé megijedtem,
de nem vagyok én olyan, hogy ezt kimutassam, így csak ültem ott a kitátott
szájammal. „Szóljon, ha nagyon fáj” – suttogta, és én csukott szemmel nyöszörögtem
neki vissza. De aztán csak egyet-kettőt csavart rajta, és kikapta. És akkor,
ezzel a sikerrel kezdődött el minden.
Aztán másodszor volt még a fúrás és a tömés, merthogy más fogaimmal is baj
volt. És ő megint olyan ügyesen szúrt bele az injekciós tűvel a számba…
Alig éreztem, ahogy átdöfte a húst, és már kezdte is átjárni a folyadék az
ínyt és az arcom többi zugát. Közben az asszisztensnőjével dumáltak erről-arról.
Beszéltek könyvekről, híres írókról meg a legutóbbi nyaralásukon elkövetett
angol bakikról, szóval olyan témákról, melyek szerintük engem is érdekelhetnek.
És olyan aranyosak voltak, mert nem vették észre, hogy nekem erre nincs szükségem.
Persze jobb volt így, mintha tudomást se vettek volna rólam, de már következett
is az újabb művelet, előtte ismét a fülembe suttogta, hogy szóljak, ha csikis
lenne, s már vette is elő azt a szerszámot, és közelítette a számhoz. Néha
kicsit feljajdulok, nem is azért, mintha nagyon fájna, inkább csak a hangja
furcsa, ahogy zörög meg zakatol, na meg persze a rend kedvéért, hogy azért
ne feledkezzen meg rólam. Azt ugyanis nem bírom, amikor néha megszólal a mobiltelefonja,
és elkezd SMS-ezni. Ezt ő is érzi, és udvariasan közli, hogy a főnökének kell
válaszolnia, de persze én tudom, ez csak duma, mert biztos a nőjét, illetve
a feleségét hívja, aki szerintem egy hárpia, mert hallottam, amikor beszélték
az asszisztensével, hogy folyton meg van bántva. De már jön is vissza, a keze
újra a számban, és én érzem, ahogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és tudom,
hogy ő is érzi, éreznie kell, mert ez annyira ott van a levegőben. Ezt onnan
is lehet tudni, hogy amikor a harmadik alkalommal voltam nála, már kesztyű
nélkül nyúlt bele a számba. Hát azért ezt, gondolom, nem mindenkivel teszi
meg, ez azért mégiscsak a bizalom jele. A bőre pedig olyan puha. Na nem elpuhult,
de olyan, hogy érzem, biztosan nagyon tud vele simogatni. És amennyire a viszonyunk
megengedi, simogat is, például a tűszúrás után, ha egy kicsit nyöszörgök neki.
Meg ahogy kitapogatja, hogy áll a tömésem, meg amikor elhelyezi a számban
a nyálelszívót. Ez már kidörzsölte egyszer-kétszer a szájam szélét, meg volt
olyan is, hogy elfelejtette betenni, akkor minden csorgott ki oldalt, hiába
próbáltam visszaszívni, és nevettünk mind a ketten, mert olyan vicces volt,
ahogy erőlködtem, teli szájjal. De akkor kissé affektálva megkérdezte, miért
nem szóltam, hogy álljunk meg, nyugodtan öblítsek, ad egy kis törülközőt is.
Egyébként a nyávogása eleinte zavart, de most már nem, és azt hiszem, még
közelebb kerültünk egymáshoz, amikor a negyedik alkalommal voltam nála. Mert
én azért is vagyok ott, hogy műfogat csináljon nekem az ínyembe épített vasdarabra,
amit szintén ő ültetett be, és múltkor büszkén jegyezte meg, hogy úgy áll
bennem, mint Katiban a gyerek. Én meg erre teljesen elpirultam, és röhögve
kirohantam a rendelőből. Ő meg utánam szólt, hogy azt a vasdarabra értette,
de ő is nevetett, mert szerintem tuti, hogy ő is gondolt arra a másik lehetőségre.
De ez teljes képtelenség, hiszen neki friss házassága van, nekem meg ott az
elhatározásom! Bár azt, mondjuk, nem értem, hogyha most vette el azt a lányt,
akkor miért hallom folyton, hogy baj van, és miért vette le a jegygyűrűt,
amit még egy héttel korábban a kezén láttam. De nem is ez a lényeg, mert múltkor
már nemcsak a meztelen kezét tette be a számba, hanem a fogmintát is, amire
rá kellett harapnom, miközben ott volt benn az ujja. Szépen eligazgatta a
mintát, az ujját gondosan végighúzta az ínyem és az ajkam között, hogy mindenhol
jól simuljon. Aztán az egészet felülről tartotta az alsó fogsoromon. Na most
néha ő kiáltott fel, és figyelmeztetett, hogy csak óvatosan azzal a harapással,
mert még baj lesz. Neki szüksége van még az ujjára, nem adhatja nekem. Én
meg csak nevettem, már amennyire teli szájjal tudtam, és igyekeztem nyitva
tartani a szám. De az az igazság, hogy nem nagyon tudtam, meg már el is fáradt
az állkapcsom, és ő ezt pontosan érezte, anélkül, hogy egy szót szóltam volna.
Megszánt, és megengedte, hogy egy kicsit mégiscsak harapdáljam, mert a fogminta
a szokásosnál is lassabban száradt. Persze csak aprókat, de ő végig nevetett,
és én tudtam, hogy nagyon jól haraptam rá az ujjára. De sajnos már vette is
ki a számból a mintát, készen voltam, mehettem az utamra. Utána még sokszor
eszembe jutott ez az este, és a héten vettem magamnak egy új ruhát, na nem
ezért, csak egyébként is néha hajlamos vagyok megfeledkezni a külsőmről, bár
ezt, azt hiszem, mások ritkán veszik észre. Mindenesetre ebben a térdig érő
szoknyában és egy csíkos pólóban mentem hozzá a következő héten, persze nem
akartam túl feltűnő lenni, mert egyrészt nem érdemli meg, másrészt meg minek.
Szóval úgy akartam menni, hogy az egész olyan természetes legyen, de azért
mégis. Múltkor például megdicsérte, amikor egy pöttyös nadrágban mentem. Azt
mondta, nagyon vagány, ő ilyet fel nem merne venni, és hát biztos tetszett
is neki, de inkább csak úgy, mint amikor egy ufót megcsodál az ember. Szóval
eljött a kedd, és én újra mentem hozzá, de az történt, hogy legnagyobb meglepetésemre
nem voltam egyedül a váróban. Egy másik lány, egy barna hajú, elegáns ruhákba
öltözött, ápolt körmű csaj is ott várakozott. Valami női újságot olvasott,
de nem nagyon figyeltem, inkább a híradót kezdtem nézni. Úgyis mindig bosszantott,
hogy lemaradok a hírekről, amikor itt vagyok. Nemsokára nyílt az ajtó, és
kijött ő nevetve. Persze én is visszamosolyogtam, nehogy már azt gondolja,
hogy én ilyen kis hülye vagyok, hogy ez engem zavar. És persze a másikat vitte
be először, hát ez csak természetes. Már mondjuk, ha ránézek, rögtön látom,
hogy ez a csaj az ő esete, na de azért tényleg nem akarok ilyen hülye lenni,
hiszen ez az egész egy semmi, és hát abszolút látszott rajta, hogy minden
nővel ezt csinálja. Ez a szakmai varázsa, egyébként már rég éhen halt volna,
mert különben nem is ért annyira a fogakhoz. Az enyémet is elcseszte, most
is azért ülök itt nála, mert rossz volt az első műfog, amit berakott. De az
ajtó hirtelen felpattan, és a lány már ül is vissza a váróba. „Megcsinálom,
ő még úgyis zsibbad” – mondja ő, és betessékel a székébe. Én meg vetek még
egy utolsó pillantást a lányra, és látom, hogy nem is olyan szép, lehet, hogy
tévedtem, mert hiába olyan az öltözködése, ami jobban illik hozzá, de azért
arcra meg egyéniségre én mégiscsak jobb vagyok, bár ez utóbbi őt valószínűleg
egyáltalán nem érdekli. De az arcom még akkor is ott van. Szóval már bele
is ültem a székébe, és tátom ki a szám, hogy betehesse az új fogat. Megint
nagyon ügyesen húzza ki a régit. Egyik kezével puhán tartja az állkapcsom,
de közben látom, ahogy a fehér póló alatt megfeszülnek az izmai, és egy pillanatra
még a hónaljszőre is megvillan, és annyira el tudom képzelni, hogy milyen
lehet, szóval, hogy milyen lehet. Aztán egy csavart kell a számba tennie,
de nem talál bele. Többször is nekifut, de nem sikerül neki. Én újra nevetni
kezdek, de ez most komoly. Ingerült lesz, és keményen megragadja az állam,
hogy berakja a csavart. Megborzongok ettől a szorítástól, ő meg úgy koncentrál,
hogy még a homlokát is ráncolja, pedig azt azért nem kéne, és ekkor veszem
csak észre, hogy neki is tele van apró mitesszerekkel az arca. Na jó, gondolom,
akkor ebben is egálban vagyunk, és most már nyugodtan dőlök hátra, és hagyom,
hadd tegyen a számmal azt, amit akar. Egy idő után be is talál, felteszi az
újabb fogat, és mehetek is. Már csak egyszer kell jönnöm. Ez van most, aztán
ennyi, pedig jó lenne, de persze annyira nem fontos, csak hát mégis.
Megint kedd. Leszállok a buszról, és elindulok be abba a belvárosi kis utcába.
Csak most veszem észre, hogy mindig nedvesek az utak, amikor erre járok. Hát,
mondjuk, ez lehet, hogy nem is olyan nagyon furcsa ilyenkor februárban. Bemegyek
a váróba, talán most utoljára, ebbe a ronda barna előtérbe, amit nem is értek,
mert valahogy elegánsabb berendezést képzeltem el hozzá, és ilyenkor mindig
egy kicsit elbizonytalanodom, hogy talán nem teljesen jól lőttem őt be, és
talán mégsem olyan jó fej, de tényleg nem az, csak egyszerűen jó a keze. És
ő ott ül a váróban, épp szemben velem, ahogy benyitok, a térdén pedig egy
kisgyerek. Rám mosolyog, én meg vissza, bár először nem értem, de aztán meglátom
a gyerek szüleit is, és a gyerek sír, de ő nagyon jól csinálja, mert türelmes
is meg kemény is, habár aztán nem sikerül a bőgő gyereket megpuhítania. De
azért tényleg nagyon jól csinálta. Aztán elküldi a gyereket egy másik orvoshoz,
mert valójában ehhez neki nincs türelme, és ezt nekem is mondja később, amikor
már én ülök ott a székében, mert engem azért megint a többiek elé vesz. De
én akkor őt annyira el tudtam képzelni, milyen lehet egy gyerekkel, és ő is
mondja, hogy neki ugyan még nincs, ami pluszpont persze, de hogy szerinte
ő bírná, csak a munka az mégiscsak más, és én ezt abszolút megértem, mert
én tudom jól, milyen a munka a gyerekekkel, akiket persze nagyon szeretek
meg imádok tanítani, de azért néha én is legszívesebben lekevernék nekik egyet.
Úgyhogy én ezt abszolút megértem, és egy pillanatra még el is bizonytalanodom,
hogy vajon tényleg van-e felesége, vagy csak barátnője, és én rosszul emlékszem
a gyűrűre, talán nem is azért volt rajta, vagy nem is volt egyáltalán, de
ő már ragasztja is a számba az új fogat, és a perceim meg vannak számlálva.
És azért az mégis milyen ciki lenne, ha rákérdeznék, de már hallom is magam,
ahogy mondom, mikor kell jönnöm legközelebb, ő mondja, hogy egy év múlva kontrollra,
én meg visszakérdezek, hogy „csak?”, és ugyan megpróbálok röhögni, de azért
érzem, hogy ez kínos, és ő is nevet, meg az asszisztens is, akivel biztos
mindig kibeszéltek a hátam mögött, mert látom ám, hogy ez a pattanásos arcú
kis nő az ő nagy bizalmasa. Szóval ő is nevet, és azt mondja, hát ő semmi
jónak nem az elrontója, de én tovább hebegek, hogy csak mert hiányozni fog
a kellemes társaság, mire mindannyian röhögünk, már amennyire lehet, amíg
szárad a ragasztó a számban. Aztán megpróbálok kemény lenni, mintha semmi
sem történt volna, mintha most látnám először, szigorúan állok vele szemben,
és amikor megkapom az eltávozási parancsot, kirakok egy húszezrest a markába.
Ő még egyszer kedvesen rám mosolyog, mondja, hogy hívjam, ha bármi van, azzal
kitessékel a váróba. Majdnem nekiütközöm annak a barna lánynak, aki már a
múltkor is itt volt, aztán udvariasan helyet cserélünk, és ő belép a szobába.
Még látom, ahogy elfoglalja a székemet, aztán már csukódik is az ajtó, és
csak egy-egy kacajt hallok, amíg felveszem a kabátom.
Az utca kövére már ráfagyott a víz, mire újra kilépek a házból. Annyira csúszik
minden, hogy csak nagy nehezen, a falba és az autókba kapaszkodva jutok el
a buszmegállóba. De azért gyorsan otthon vagyok. Késő is van, és hosszú volt
ez a nap, úgyhogy fel se gyújtom a villanyt, csak a sötétben levetkőzöm, és
bebújok az ágyba. Kezdeném a szokásosat, hetente egyszer azért általában kell.
De most hiába próbálkozom, hiába dörzsölgetem, jéghideg marad mindenem.