Vaderna Gábor

EGY CSÓK ÉS MÁS SEMMI

Berzsenyi Dániel 1810-es pesti kirándulása

Nem hiszem, hogy bárkit is meglepnék vele, de muszáj rögtön az elején leszögezni:
a kulturális szokások, az emberek cselekedetei idővel változnak. A XVIII.
század végén és a XIX. század elején nem tartottak volna normálisnak, ha gólt
kiáltva felugrom fotelomból, és kezemből majdhogynem kirepül a sör. Mint ahogyan
ma csodálkoznánk azon, ha két költőtárs egymásra találását, a közös esztétikai
elvárási horizont kidolgozásának igényét, egyfajta harcostársi fogadalmat
az jelezne a számunkra, hogy a versek olvasása után kölcsönösen zokogásban
törnek ki. Berzsenyi Dániel és Kazinczy Ferenc barátsága igen óvatosan indult,
mégis a közvetlenül feltáruló érzelmek árja borítja el beszélgetésüket a kezdet
kezdetétől. 1803-ban, mikor Kis János először küldi meg Kazinczynak Berzsenyi
három versét, Kazinczy lelkes és lelkesít, de levelezésük nem ekkor, hanem
csak öt év múltán indul meg, amikor is Berzsenyi Kissel immár egy egész kötetnyi
verset küld meg, melynek az élén rögtön Kazinczyhoz szóló ajánlása olvasható,
az akkor még Kazintzÿ Ferentz címet viselő darab („Te lelkesíted szúnnyadozo
erőm; / Kebledbe öntöm ’senge virágimat”).2 A széphalmi mester ezek után a
legnagyobb és legmelegebb megbecsüléséről biztosítja a somogyi költőt: „Ne
hidd – írja –, hogy az a’ melegség, mellyel szívem hozzád szóll, tettetés’
vagy a’ csapodáron illetett önszeretet míve: nem, nagy fényű Ifjú! valóságos
hajlandóság ’s becsűlés’ szava az, ’s azon támadott örömé, hogy magamat hazámnak
egy igen nemes fija által szerettetni látom.”3 Berzsenyi, aki az ismeretlenség
sötétjéből lépett hirtelen színre, viszonválaszában – ha lehet – még melegebben
fogadja a köszöntést: „Egy igen érzékeny jelenést, egy igen szent innepet
jegyzett az Úrnak Levele az én életemnek Napkönyvében, s nem szégyenlem meg
vallani, hogy egy pár férfiúi tseppet nyomott ki szemeimből; de érzem, hogy
az nem a’ ditsőség tsiklandásának munkája, hanem a’ jó szándék jutalma és
a’ jók öszve találkozásának andalodása.”4 Hogy valóban kigördült-e a pár férfiúi
könnycsepp költőnk szeméből, avagy ez mindössze retorikai túlzás, nem tudhatjuk,
de annyi bizonyos, hogy e szent ünneppel és néhány könnycseppel kezdődik a
magyar irodalom történetének egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott barátsága.
De én most nem az öröm és meghatottság könnyeiről fogok beszélni, hanem egy
hasonló beavatási elemről: egy csókról. A csók itt nem puszi, szájról szájra
adják, miként a Múzsák is – természetesen – szájon csókolták a szerencsés
költőt. Egy csókról, mely szintén egy barátságot volt hivatott összeforrasztani,
ezúttal Berzsenyi és Kazinczy ifjú tanítványa, Szemere Pál között. Ez a csók
1810. március 30-án csattant el hajnali három körül egy budai kocsmában. Onnan
tudjuk ilyen pontosan, hogy Szemere Pál egy levélben részletesen beszámolt
Kazinczynak arról, hogy s mint esett Berzsenyi 1810-es pesti kirándulása,
találkozása Kazinczy ifjú barátaival (Szemerével, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics
Mihállyal és Horvát Istvánnal), miről beszélgettek, melyik mulatóban mit fogyasztottak,
mit szavaltak, mit énekeltek, és végül hogyan csattant el a barátság csókja.
Nem ment könnyen, annyi szent. Idézzük: „Három óra felé válánk el. Csak eggy
kéz szorítás vala, mit Berzsenyi’ szobájában való elválásunkkor nyerhettünk.
Nem! Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és
Horvát már az utszán voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak.”5
Erről a csókról lesz szó. Erről, melyet mind az irodalomtörténet-írás, mind
a népszerűsítő irodalom kínos esetként értékelt, a látogatásról, melyet a
Berzsenyi-recepció mind ez idáig a pesti irodalmárok és Berzsenyi kölcsönös
– egymásból való – kiábrándulásaként értelmezett.6
Márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy hol olvassuk, hogyan olvassuk e látogatás
és e csók történetét. Egy irodalomtörténész nem elégedhet meg ugyanis azzal
a sekélyes megoldással, hogy rögzíti a tényt: valószínűleg tényleg összeért
az ajkuk, a meglepett Berzsenyi némi nedvességet érezhetett szája szélén stb.,
hanem e jelenséget értékelnie, interpretálnia kell, értelmezése mellett érveket
kell felsorakoztatnia. Jelen szöveggel nem a helyes interpretáció vagy egy
radikálisan új Berzsenyi-portré megalkotása volna a cél, hanem inkább annak
a megmutatása, hogy hogyan s mi okból jöhet létre ugyanannak a jelenségnek
két – egymásnak teljes mértékben szembeszegülő – különböző olvasata.
Egy szöveg olvasását – még akkor is, ha az adott szöveget az irodalomtörténész
dokumentumként hasznosítja a kutatásban – számos szövegen kívüli körülmény
is befolyásolja. Nemcsak az számít, hogy ki a szöveg szerzője, hogy mit mond
a szöveg, hanem az is, hogy milyen a borító színe, hogy kemény kötésű-e a
kötet, hogy milyen az illata stb. És az is számít, hogy mi az adott mű vagy
könyv műfaja. A műfaj ugyanis olyan paratextus, amely kísér és segít befogadni,
megmagyarázni egy szöveget. Nyilvánvalóan másképp olvasunk egy verseskötetet,
egy tanulmánygyűjteményt vagy egy regényt, a különböző műfajmegjelölésekhez
különböző olvasási stratégiák tartoznak, hozzájuk egészen más mintaolvasókat
találhatunk. Umberto Eco nem véletlenül hasonlította az olvasást a fogadáshoz:
„Fogadunk rá, hogy híven fogjuk követni egy olyan hang javaslatait, amely
nem mondja ki egyértelműen, hogy mit javasol.”7 Természetesen a műfaji kód
használata (felismerése és a mintaolvasói elvárásainak követése) még nem garantál
semmit, csupán egy olvasási ajánlatot fogad el az olvasó, ám hogy a szöveg
ennek az ajánlatnak megfelel-e, az sohasem lehet biztos.
Szemere Pál levelét több helyen is elolvashatjuk. Megtaláljuk a Kazinczy Ferencz
levelezése című több mint húszkötetes levelezésgyűjteményben, elolvashatjuk
a kéziratot valahol, olvashatjuk akár egykori szakdolgozatom függelékeként.
Most eltekintve az apróbb eltérésektől, az eltérő ortográfiától stb., e levél
egészen más súllyal esik latba attól függően, hogy melyik forrást vagy kiadást
részesítjük előnyben. Amennyiben – akár a legtöbb irodalomtörténész – a Kazinczy-levelezést
választjuk, számolnunk kell e levél környezetével: mást jelent itt, és megint
egészen mást jelentene, ha példának okáért
A magyar irodalom száz nagy csókja című antológiában olvasnánk el (ha létezne
ilyen).
Egy olyan levelezésgyűjteménynek, mely egy ember köré csoportosul (és tartalmazza
a küldött és fogadott leveleket egyaránt), igen sajátos műfaji paktuma van.8
Egyfelől a levelezőpartnerek kénytelenek egymás szavát elfogadni, kénytelenek
referenciálisan igazoltnak tekinteni a másik hangját (ha Berzsenyi azt mondja,
hogy huszonkilenc éves, nincs semmi oka Kazinczynak kétségbe vonni azt),9
másfelől nyomon tudjuk követni a főszereplő manővereit, hogy hogyan gazdálkodik
az információkkal, ki előtt mit hallgat el, kinek mit árul el, sőt: mikor
torzítja el azt a – levelezésén belüli – referenciális igazságot, melynek
birtokába jutott. Ezek az igazságok természetesen csak az adott szöveghalmazon
belül igazságok (például Berzsenyi nem huszonkilenc, hanem harminckét éves
volt, fiatalította magát, amiről persze Kazinczy mit sem sejtett).10 Az olvasó
e fiktív referenciát működteti, és mintegy Kazinczyn keresztül, ő maga is
azt várja, hogy e levélregény során információi gyarapodjanak, ezeket az információkat
ezen a vonatkoztatási rendszeren belül tudja érvényesíteni (például a továbbiakban
éppen a hamis információ működik igazként a szövegen belül,11 és hiába került
utóbb a hivatalos születési dátum május 6-áról 7-ére,12 mi mégis – a szövegen
belül – teljesen normálisnak fogadjuk el, hogy Kazinczy 6-án emlegeti fel
költőnk születésnapját).13 Nem véletlen hát, hogy számos irodalomtörténészünk
– akarva-akaratlan – éppen a Kazinczy-féle olvasat rabja lett, hiszen Kazinczy
igazsága és az olvasó igazsága e műfaji paktum értelmében igen közel került
egymáshoz, úgy is mondhatjuk, hogy e levelezés mintaolvasója maga Kazinczy,
s ezt nem a szöveg írja elő nekünk, hanem a műfaj.
Nézzünk még egy példát. Kazinczy számára a legfontosabb, hogy kedves költőjéről
minél többet megtudhasson. Az 1808-as ismerkedő levélváltások után kiderült
számára, hogy Berzsenyitől csak nagyon kevés információt nyerhet kilétéről.
A költő, aki magát „Somogyi Diogenes”-nek és „Miklai remeté”-nek nevezte,14
ígéri ugyan, hogy elküldi biográfiáját,15 de erre nem kerül sor, és Kazinczy
kénytelen másoktól megtudni a részleteket. Kedves somogyi ismerőséhez, Sárközy
Istvánhoz fordul segítségért, aki nem ismeri Berzsenyit, de megpróbál kideríteni
valamit róla: „Sok kérdezősködés után tudhattam csak meg, mitsoda Berzsenyit
értesz. Mert minden ember abban a’ hiszembe vólt, hogy ott nem lakik több
Berzsenyi egynél. De most hallom, hogy egy nem régi emigrans emberséges és
Philosophus ember lakik ott nagy csendességbe. – Kit, mivel ki nem szokott
járni, senki sem esmér ugy mint én szeretném. Benedek [?] a’ Xszt neve.”16
Nos ez a Benedek – természetesen világos ez Kazinczy és az olvasó számára
is – Berzsenyi Dániel, miként azt is kaján örömmel vehetjük tudomásul, hogy
miközben Kazinczy szinte szóról szóra elismétli Sárközy leírását, s hosszasan
ecseteli, hogy Berzsenyi milyen derék filozófus, addig természetesen nem tesz
említést Sárközy durva tévedéséről.17 Kazinczy logikája áttetsző az olvasó
számára, leveleit olvasva magunk is Kazinczyvá válunk, értjük és elfogadjuk
őt, még akkor is, ha esetenként nem szimpatikus. Ő az a centrum, aki körül
az irodalomtörténet igazságai gyülekeznek, és ő az, aki ezeket az információkat
újraosztja. Így nemcsak Kazinczy lesz referenciális olvasó, hanem a Kazinczy-levelezést
olvasó olvasó is – bizonyos értelemben.
A továbbiakban Szemere Pál 1810. április 27-i írását értelmezem, előbb a Kazinczy-levelezés
kontextusában, majd abból kiszakítva, novellaként.

1. A kis Rousseau

Berzsenyi pesti expedíciója különösen fontos volt Kazinczy számára. Egyfelől
szerette volna, ha ifjú tanítványai és kedvelt poétája egymásra találnak,
másfelől joggal remélhette, hogy így hiteles információkat szerezhet a niklai
remetéről. A várakozását – és utoljára emelem ki: a Kazinczy-levelezést olvasó
olvasó várakozását is – csak fokozza, hogy Berzsenyi többször is nekifutott
a feladatnak, de hol a gazdaság váratlanul jelentkező problémái, hol egy betegség,
hol pedig a – már útközben! – árokba dőlt kocsija (és a kificamodott válla)
akadályozta meg pesti útját. Több mint egy évet várakozhatunk (ez a Kazinczy-levelezésben
mintegy hétszáz oldalas – több mint egy kötetnyi! – levélváltás, tehát nem
csekély késleltetésről van szó), s nem véletlen, hogy a lehető legnagyobb
izgalommal várjuk a beszámolókat e pesti látogatásról.18 A látogatás végre
megtörténik, ám a várva várt leírás késik – mintha csak egy jó prózaíró tervezte
volna –: retardációval találkozunk, illetve a kért történet hiányával, ellipszisével
párhuzamosan Kazinczy amplifikatív vágyával, hogy a kért történetet mielőbb
hallhassa. Először Vitkovics Mihály ír egy héttel Berzsenyi látogatása után,
ám nem a történettel kezdi, hanem csupán a történet tanulságát említi: „Berzsenyink
itten volt! Tsókoltatom őtet, ’s éjtszakáztam vele. Olly nagy ellenzetet,
mint a millyen vagyon az ő külső viselete, tartása, bánásmódgya, és a poesisa
közt, lehetetlen tsak képzelni is. Lepingáltatuk [!] őtet számodra. Elég szerentse
és öröm én nékem őtet láthatnom és tsókolhatnom.”19 A csók neki valójában
nem is volt meg, de erről majd később, itt nem ez a lényeg: Vitkovics a költő
külseje és magatartása, tehát maga az ember és a poézisa, tehát maga a poéta
között tesz különbséget. Hat nappal később – amikor még biztosan nem érkezett
meg előző levele – ismét ír, ám még mindig várakoznunk kell: „mind azt, a
mit róla mostan tudok, egészen leírni egy külön Levelet kíván. Minthogy pedig
ezen mostani alkalom siet, hogy üstöke kezembűl ki ne sikamlyék, Ber’senyiről
máskor értekezem. Azt még is fel kell ide jegyeznem, hogy számodra a legforróbb
készséggel lefestette magát, Kemerling nevű Pesti Ifiú Festő által. De képet
úgy eltalálva látni, mint ez vagyon, ritkaság”.20 A többször sürgetett leírást
csak egy hónap elteltével csatolja Vitkovics, ám végül nem ő vetette papírra
azt – mivel édesanyja beteg, és meg is hal –, hanem Szemere.21 Vitkovics a
Szemere-levelet kísérő levelében megerősíti a Kazinczy-levelezés diskurzusának
igazságigényét: „A mi itten irva vagyon Berzsenyirűl, szórul szóra igaz. Igazb
tükröt nem küldhettünk Berzsenyit látni kivánságodnak, és őt tudni szomjazásodnak
frissitőbb Forrást. Ha még tökélletesen eltalált képe szemed eleibe kerűl,
egészen látni ’s tudni fogod őt.”22 Az igaz tükör a tökéletes reprezentáció
metaforája lehetne, esztétikailag igazolja a reprezentációt, a szövegbeli
narratív leírást az ígért kép fogja kiegészíteni, a forrásvízként áttetsző
nyelvi reprezentációnak az a kép fog arcot adni, s a két forma egymást kiegészítve,
egymás pótlékaiként működve közelíti meg a szóról szóra igaz igazságot.
Hogy Kazinczy számára a Szemere-levél már-már a kézzelfogható valóság erejével
bírt, mi sem illusztrálhatja jobban, mint a Berzsenyinek írott levele, melyben
összefoglalja Szemere elbeszélését: „Végre tegnap vevém Szemerénknek 16. lapnyi
levelét, ’s látlak vele a’ hídon, látlak somogyi pereczed és salámid körűl,
látlak Biharit hallgatva, ’s hallom miként olvassátok, miként mondogatjátok
egymásnak verseiteket, mint emlegetitek a’ távollévőt {természetesen magát
Kazinczyt}, és azokat, a’ kiket ő lelke’ teljességében nevez megáéinak.”23
A tényeket és adatokat gyűjtő Kazinczy eleget olvasott: immár nemcsak hall
róla, hanem látja és hallja a költőt, s Berzsenyi végképp kiérdemelte, hogy
– legfinomabban mondva – különcnek tekintsék, hogy ő is „különöskének” tartsa.24
E különc metaforája Rousseau, akinek nevét Kazinczy még a Szemere-levél előtt
megemlíti Berzsenyivel kapcsolatban. Vitkovics első tájékoztatása után, mely
után csak nem érkezett meg a várva várt beszámoló, Kazinczy ismét Sárközyhez
fordult segítségért: „Láttad e már az én kedves Berzsenyi Dánielemet? Pesten
volt, ’s ott nagyon megszerették úgy is mint Poétát, úgy is mint Philosophust,
úgy is mint embert. De, azt írják, hogy ő épen nem az személyében a’ mi versében.
Rousseau is más volt írásában, és még is nagy itt is, ott is.”25 Rousseau
itt olyan figuraként jelenik meg, aki más volt az életben és más műveiben,
ám itt még úgy, mint aki mindkét területen nagy tudott maradni, akinél ez
a hasadás nem okozott különösebb problémát. Ámde nem sokkal később – immár
a Szemere-levél után – e kép átfordul iróniába: „Nagyon sajnálnám ha ez a’
kis Rousseau elvonná tőlem szeretetét” – írja Horvátnak,26 s a kis jelző már
arra utal, hogy Berzsenyi rousseau-izmusa közel sem olyan problémamentes,
mint az imént.
A referenciális igényeket kielégítendő Szemere levelét hitelesítő elemek övezik:
egyfelől egy darabka papíron rövid Berzsenyi-feljegyzést csatol, mely – a
kézírást nyilvánvalóan felismerő – Kazinczy számára végső bizonyítékát adja
annak, hogy Berzsenyi valóban ott járt, másrészt Szemere a lehető legpontosabb
leírását nyújtja az eseményeknek: miről beszéltek, kivel, mikor és hol. Pontosan
megtudjuk, hogy melyik mulatóban töltötték az időt, kire mondtak áldomást
(természetesen Kazinczyra) stb. De mire föl ez a nagyfokú igyekezet a referenciális
hitelesség fenntartására? Miért kell ez a már-már naturalista elbeszélői technika?
A válasz: műfajilag kilóg a szöveg a többi közül. A címadás, illetve a szöveg
retorikai felépítettsége kivonja a szöveget a levelezés diskurzusából, és
fiktív térben helyezi el, míg a nagy számban meglévő hitelesítő effektusok
ezt igyekeznek elfedni, elfeledtetni.
Az információ- vagy referenciaéhes Kazinczy számára pedig épp hogy nem a szöveg
széttartó, destabilizáló elemei lesznek a fontosak, hanem sokkal inkább azok,
melyek referencializáló olvasatát elősegítik. Talán erre utalhat, hogy maga
Kazinczy is teletűzdeli a szöveget olyan megjegyzésekkel, melyek pontosítják
az időbeli és topográfiai paramétereket. Mi is az, amit tényszerűen megtudhatunk
Berzsenyiről? Azt, hogy bizonyos helyzetekben meglehetősen kulturálatlannak
mutatkozik, s az eltöltött pár nap során Szemere több kudarcot is elszenved,
mikor kulturális események és kultúrateremtő emberek látogatására akarja rávenni.
Például nem sikerül elvinnie Virág Benedekhez, a nemzet másik nagy ódaköltőjéhez.
Virággal szemben mindig a hegedűvirtuóz Bihari jelenik meg – mint a póriasság
a fenséggel szemben. Ez két ízben is megtörténik: először Szemere éppen figyelmezteti
Berzsenyit, hogy „Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik,
midőn Berzsenyi a’ német musikussal meg nem elégedve, azt kérdé tőlünk: Itt
van e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? Azt estve megkaphatjuk, ha
tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – «’S hol szokott Bihari muzsikálni?»
– –”27 A két gondolatjel természetesen jelzés az olvasónak: gondolhatjátok,
mit gondoltam én, az elbeszélő ekkor! Azonban nemcsak arra utalhat, hogy a
gondolatmenet folytatható, hanem arra is, hogy a beszélő megszólalása önnön
határához érkezett, e ponttól kezdve nem érdemes és nem lehet tovább beszélni.28
A második esetben Berzsenyi egy kávéházba tér be, ahelyett, hogy a magyar
irodalom nagy öregjét látogatná meg.29 Persze a többiek a Berzsenyit kísérő
Szemerén kérik számon a kudarcot, miközben Berzsenyi annyira el van ragadtatva
Bihari hegedűjátékától, hogy észre sem veszi, a társai közben megvacsoráztak.30
Berzsenyi legfőbb hibája civilizálatlansága, hogy fontosabbnak tartja Biharit
Virágnál, hogy inkább eszik somogyi perecet és szalámit, mint hogy verseket
olvasson-hallgasson.31 A figurájában megfigyelhető kettősség végigvonul az
egész szövegen: egyszerre van benne valami kisszerű, olykor már nevetséges,
és egyszerre örvend bizonyos tekintélynek mint nagy magyar poéta. Az első
találkozás jelenetében például Szemere és Berzsenyi kölcsönös elfogódottságát
a keresésre fordított hét krajcár felemlegetése, a könyvek listája által megjelenő
kultúrát a falusiasság ellentételezi,32 s jelképesnek tekinthetjük, hogy a
Szemere által küldött két szövegből Berzsenyi csak az egyiket olvassa el,
míg a másik fölött elalszik.33 Az a kettősség, mely a költő viselkedése és
külleme (Szemere „kis kövér magyar”-nak nevezi),34 illetve a versei között
feszül, a csók szimbolikus elutasításában kulminál. Nemcsak Szemere kísérelte
meg csókkal hitelesíteni a keletkező barátságot, hanem előtte Vitkovics is.
Szemere ezt a jelenetet így írja le: „Vitkovics igen hosszan előmondván azt
az örömet és szerencsét, mellyet Berzsenyivel való megismerkedése nekie szűlt,
bucsúzni kezde Berzsenyitől, ’s nyakába borúlván, megcsókolá azt. Berzsenyi
mosolygott ’s ezt felelé igen igen különös képpel és hanggal: «Megengedjen
az Ur, pipa van a’ számban, nem csókolhatom meg!» ’S Vitkovics pirúlt: ’s
mi ollyanok lettünk, mint a’ kit leforráznak. – –”35 A két gondolatjel ismét
– az előzőhöz hasonlóan – kritikus szituációban jelenik meg. Vitkovics e csúfos
kudarcát az irodalomtörténészek máig sokat emlegetik, maga Vitkovics is többször
szóba hozza, sőt 1813-ban, Berzsenyi második pesti kirándulásakor meg is ismétli
a kísérletet – ám akkor már nem lepi meg a kudarc.36
A fiktív elbeszélői mozzanatokat rögvest összegyűjtjük, előbb azonban nézzük
meg, hogy mi történt a portréval, melyet Vitkovics emlegetett, hogy hogyan
egészül ki képpel, arccal a niklai „különöske” imágója, hogyan válik teljessé
a Kazinczy-féle Berzsenyi-reprezentáció. Vitkovics is többször említi, Berzsenyi
sem titkolja, hogy Kazinczy számára a költőről egy portré készült Pesten,
mintegy ajándékba,37 s a Szemere-levél részletesen tájékoztat is a piktornál
tett látogatásról.38 Kazinczynak azonban több mint fél évet kellett várnia
a portréra, melyet Szemere vitt el neki,39 és melynek megérkezte után egyszerűen
képtelen volt visszatartani megindultságát, s leplezetlen őszinteséggel írja
meg a költőnek, amit gondol: „Kezemben végre képe annak a’ szép lélek külsőjének,
mellyet szeretni ’s csudálni eléggé nem tudok. Eggyik leveledből tudtam eddig
is, ’s tudtam a’ Szemere’ leveléből, hogy kövér testben lakik az; de hogy
illy kövér légy, azt meg nem álmodtam. De a’ Brutusok ’s Cassiuszok mellett,
kiknek testetlenségétől Caesar félt, kövér Dollabellák is voltak! – Lyányom
{a mindössze háromesztendős Kazinczy Eugenie} mellettem volt, midőn képedet
a’ borítékból kivettem, ’s csaknem sírt, hogy azt adjam neki. Oda adtam ’s
megcsókolta ’s kebelébe rejtette-el.”40 Brutus és Cassius említése természetesen
nem véletlen, a két köztársaságpárti életének plutarkhista rajza állandó példaképként
lebegett Berzsenyi előtt, s Kazinczy nagyon is jól tudta – korábbi, a politikába
alaposan belefolyó – levelezésük nyomán, hogy mivel hízeleghet a republikánus
Berzsenyinek. De hiába próbálja az őszinteséget jó szándékkal fűszerezni,
az a Berzsenyi, aki épp pár hónappal korábban panaszkodott neki mondván, hogy:
„[g]ondjaim vagynak, magamat meg osztani pedig nem tudom”,41 tehát arról,
hogy nem bírja az egységes személyiség széthúzásának, szétszakadásának terheit,
keserű gúnnyal és talán elkeseredéssel – mindenesetre meglehetősen kínosan
– válaszol: „Portraitem nagyon hibás, ha engem igen kövérnek mutat. Vállam
és mellem ugyan plátói, de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét mind a’ képírót
az én béllelt téli mentém csalta meg. Add, kérlek, ezen cópiámat Kisasszonykádnak
játszani. Küldök én Néked másikat, melly meg fogja mutatni, hogy a’ Te barátod
egy egész araszszal vastagabb mellben mint hasban.”42 De hiába minden. A költő
és az ember már sohasem lesz ugyanaz,43 a Kazinczy-levelezés Berzsenyije,
a kis Rousseau, jó költő, jó költő, de nem gentleman, még a kiejtése sem stimmel
(s Kölcsey ki is neveti ezért):44 sem életének rendje, sem magaviselete, sem
külső megjelenése nem egyeztethető össze költészetével.

2. A kis Kazinczyaner

A Szemere-levél esetében a referenciális olvasat Berzsenyit tette meg főszereplőjének.
Az adatok kinyerésekor nem figyeltünk eléggé a szöveg felépítésére és bomlasztó
alakzataira. Mi történik akkor, amikor kiszakítjuk azt a Kazinczy-levelezésből,
ha ügyet sem vetünk annak ideális olvasójára, Kazinczyra, ha nem levélként,
hanem fiktív elbeszélésként olvassuk? Mi van akkor, ha nem Berzsenyi a főszereplő,
hanem Szemere?
Láttuk, hogy a levelezés részeként referenciális olvasat született, melynek
olvasója, Kazinczy számos adatot és információt nyerhetett. Amennyiben azonban
megváltoztatjuk a levél műfaji kódját, a műfaji paktumot, a referencialitás
rögtön kikerül abból a viszonyrendszerből, ahol eddig volt, s – mint lámpafény
a napsütésben (Nietzsche) – szertefoszlik. Először is a levél elbeszélésként,
novellaként identifikálja magát: paratextuális elemei kiszakítják a magánlevelezés
diskurzusából. Erre utal, hogy a szövegnek címe van, formájában nem levélszerű,
s bár a Kazinczy-levelezésben önálló sorszámot kapott, nem felel meg a levél
formai követelményeinek.
Az elbeszélés fő szervezőelve a paralelizmus. A történet bizonyos elemei kétszer
is előfordulnak, így egymással párhuzamos eseményeket jegyezhetünk fel. Szemeréék
kétszer mennek a hídra Berzsenyit keresve, s mindkétszer találkoznak is vele,
kétszer beszélnek a somogyi költő kocsisával, kétszer esznek somogyi perecet
és szalámit, kétszer mennek színházba, kétszer mennek el a festőhöz, kétszer
keresik Biharit, kétszer próbálják meg elvinni Virághoz, és ismétlődik az
ominózus csókjelenet is. Ezek a párhuzamok azért lehetnek tanulságosak a számunkra,
mert a történetelemek második előfordulásai legtöbbször valami változást hoznak
az elsőhöz képest, így a történetben bizonyos fejlődést figyelhetünk meg.
A szöveg első felében olvasható hídjelenetek között a két kocsisjelenet található,
melynek elbeszélésbeli funkciója a fokozás, a várakozás ismételt felkeltése:
vajon Berzsenyit láttuk-e a hídon?45 A betétek anekdotikusságát – a lényeget
tekintve –, látszólagos funkciótlanságát a hídon történtek elbeszélésének
„gyermekes nyugtalansága”46 ellensúlyozza. Berzsenyi teljesen ismeretlen,
a híd átlépendő határpont, mint két partot összekötő, ugyanakkor elválasztottságukat
is jelző motívum. A levél zárlatát (pontosabban annak interpretációját) megelőlegezve
azt is mondhatnánk, hogy szimbolikusan Berzsenyinek az irodalmi közösségbe
lépése jelenik meg e ponton. Ez a belépés egy közvetítő, Szemere Pál segítségével
történik meg. Ennek a közvetítői funkciónak a legfőbb legitimációs alapja
a barátság, méghozzá az antik barátságfogalom értelmében, azaz Szemere két
ember közötti rejtett lelki kapcsolatot ért barátságon. A Kazinczy-kör tagjai
által is olvasott Montaigne híres, barátságról szóló esszéjében így ír: „Egyébiránt,
amit rendesen barátnak és barátságnak nevezünk, nem más, mint valamely alkalom
vagy célszerűség összefűzte bizalmasság vagy családiasság, amelynek révén
lelkünk társalkodik. Abban a barátságban, amelyről beszélek, a lelkek összevegyülnek
és összeolvadnak egymással, olyan egyetemesen, hogy eltörlik és nem találják
többé az őket egyesítő varratokat.”47 Szemere megérzi, hogy a tömegben kicsoda
Berzsenyi, s bár a többiek (Kölcsey és Vitkovics) nevetnek rajta, ő mégis
megszólítja az ismerősnek tűnő ismeretlent. E lelki közösség majd a meghitt
éjszakai társalgásba, azután végül a zárlat csókjelenetébe torkollik.
De ne rohanjunk ennyire előre! Álljunk meg még egy pillanatra a nyitány párhuzamos
felépítésénél! Fentebb azt állítottam, hogy a kocsis szerepe a késleltetés,
és szerepeltetésének látszólagos funkciótlanságát említettem; továbbá azt
a tételt előlegeztem meg, hogy az egész szöveg Berzsenyi beavatásáról szól
Szemere barátságra épülő mediációjával. A kocsis szerepe ennél jóval összetettebb:
(1) egyrészt késlelteti a találkozást, fokozza az olvasói várakozásokat, (2)
másrészt ráutal az elhangzottak bizonytalanságára, arra, hogy az egyes szereplői
szólamok meglehetősen megbízhatatlanok, (3) és végül információkkal lát el.
(1) A pesti utazás leírása a Kazinczy-levelezésben maga is késlekedett, miképpen
a Berzsenyivel való találkozás is meglehetősen nehezen történik meg. Ezt a
késleltető, feszültséget teremtő funkciót tölti be a kocsis kedélyes fecsegése.
Azonban ez a szószátyárság – ha közelebbről megvizsgáljuk – mégsem olyan ártatlan,
mint azt elsőre gondolnánk: (2) az ő elbeszélései az elbeszélői szólamok megbízhatatlanságára
is ráirányítják a figyelmet. A kocsis ugyanis azt állítja, hogy sem ura, „sem
felesége soha bort vagy pálinkát nem iszik”,48 holott később Berzsenyi maga
meglehetősen sokat „poharazik” a többiekkel, a két nap folyamán jó pár pohár
„veres bor locsoltatott el”.49 A szereplői szólam nemcsak itt kérdőjeleződik
meg, hanem például a későbbiekben Berzsenyi sem ismétli meg Kölcseyről alkotott
lesújtó ítéletét,50 mikor Kölcsey kérdi a véleményét, csak ennyit mond: „Az
Úrnak szép phantasiáji vannak.”51 (3) A kocsis végül információkat is szolgáltat,
s így az elbeszélésben – mivel énelbeszélő lévén elbeszélőnk nem lehet mindentudó
elbeszélő – rezonőri szerepet tölt be. Szemere kíváncsiskodása és a kapott
információk élőbeszédszerű előadása két viszonyt is leképez – természetesen
parodikus formában. (3a) Az egyik az információkat óhajtó Kazinczy és a tanítvány
Szemere viszonyát, így magára a levélre és annak esendőségére utal, (3b) a
másik a városban járatos Szemere és az, akit kalauzol ott, Berzsenyi. A Kazinczy–Szemere-
és Szemere–Berzsenyi-viszony nem véletlenül került itt egymás mellé. A magyar
irodalmat megtestesítő Kazinczyhoz ugyanis – a levél tanúsága szerint – Szemerén
át vezet az út, így össze is vonhatnánk e viszonyrendszert egybe: Kazinczy–Szemere–Berzsenyi.
Ezt az értelmezést támasztja alá az, hogy a Kazinczyt hiányoló és hiányát
fájlaló társaságban Szemerét kérik a többiek, hogy szóljon,52 hogy Szemere
rendszeresen a többiektől külön, csoporton kívül jelenik meg (például versolvasásba
mélyed, miközben azok beszélgetnek),53 Szemere súgja oda a festőnek, hogy
akit lefest, az „a’ Múzsák és Grátziák kedveltje”,54 illetve Szemere önidentifikációja,
amennyiben önmagát „kis Kazinczyaner”-nek nevezi.55 (Az utóbbi esetben a megcélzott
olvasó, Kazinczy számára sem lehetett teljesen világos vagy legalábbis nem
teljesen egyértelmű, hogy miről is van szó, mert egy jegyzetben ő mellékeli
a levél szövegéhez a magyarázatot és a vonatkozó anekdotát.)56
A Szemere-féle beavatásnak két kulcsmozzanata: a Berzsenyi-versek olvasása,
elvonultan a többiektől, illetve a két csókjelenet. Az előbbi jelenetben a
versek olvasása nyomán előtörő elragadtatottság a tanácsok elfogadása fontosságának
hangsúlyozásába, a beavatás szükségességének deklarálásába (jó példával jár
elöl: Szemere) torkollik: „Kölcseynek még több változtatásokat mutata Berzsenyi:
’s én, míg ők tanakodtak azokon, egynehány darabokat olvasgaték magamban,
’s csudálkoztam Berzsenyin és Versein. Melly érzés, melly nyelv, melly ízlettel
választott tárgyak! Az Egész, melly culturát lehellő műv az! Melly pálya az,
mellyet Berzsenyi fut! Utána! Utána! […] Kár, hogy Berzsenyi a’ Ráday verselésre
nem adta magát. Ohajtanám, hogy Ramlerjének hallásával bírjon, ’s olly készen
legyen elfogadni a’ hálát érdemlő szép tanácsot, mint az a’ kit a’ Triász
kis Kazinczyanernek nevez. – –”57 A két gondolatjellel az elbeszélhetőség
itt is a végső határához érkezett, immár nem lehet további szavakat találni,
a tanács elfogadása, a költői körbe való bekerülés szükségessége a végső tanulság.
A két csókjelenetben pedig Vitkovics csókadásának kudarcát a levél poentírozó
zárlatának erőszakos csókadása követi. Az ajkak összeforrása nemcsak a búcsút
jelző szimbolikus gesztus, hanem egyúttal megpecsételi, hitelesíti Berzsenyi
beavattatottságát a társaságba és a magyar irodalmi életbe.58
E csókjelenet azonban többről is beszél. Berzsenyi befogadása a közösségbe
ugyanis – megint csak – nem probléma nélküli. A Berzsenyi személyét kísérő
negatív mozzanatokat már jórészt összeszedtük, itt a kulturálatlanság legfőbb
bizonyítékára hívnám fel a figyelmet: a csók elutasítása a pipára hivatkozva,
amit – Berzsenyit védve – értékelhetünk ugyan eltérő kulturális regiszterek
inkompatibilitásának59 vagy – kevésbé védve – a kisebbrendűségi komplexus
végső állandósulásának – mely mintegy szükségszerűen vezet el a Kölcsey-kritika
utáni sértődéshez és hallgatáshoz –,60 de a fentiek tükrében a civilizálatlanság
megjelenésének kell tekinteni. (Pontosítva: számunkra az a fontos, hogy Szemere
szövege annak tekinti.) A zárójelenet azonban visszavonja az első csókjelenet
okozta bizonytalanságot: Szemere nem elégszik meg kudarcával, és az utolsó
pillanatban döntésre viszi a beavatás sikerességének és sikertelenségének
dilemmáját – ha kell, erőszakkal. Ismét idézem: „Csak eggy kéz szorítás vala,
mit Berzsenyi’ szobájában való elválásunkkor nyerhettünk. Nem! Csókot kell
tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és Horvát már az utszán
voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak.”61 S akit Szemere
hagyott ránk, az a civilizált Berzsenyi, aki Szemere után jön (itt: Kölcsey),
immár vele találkozik.
Ami Kazinczy számára, az első olvasatban csak egy csók és más semmi, az Szemere
számára igen fontos kanonizációs gesztus, mely legalább annyira, ha nem inkább
szól Kazinczy felkent papjáról, Szemeréről, mint a megváltott Berzsenyiről.
Tehát nemcsak egy csók, hanem ez a legfontosabb csók.

*

BERZSENYIRŐL*
KAZINCZYNAK
Szemere Pál

«Bizodalmas nagy jó Uram! Azon kis Csomót, mellyet az én
«nevem alatt Kazinczy Ur, Uraságodhoz küldött, kérem méltóztas-
«son ezen embernek által adni. Sajnálom egyéb eránt, hogy a’ Duna
«miatt az Úrnak személlyesen tiszteletére nem mehetek ’s követem
«ezen Kellner Cancellariában készült levélért. –
«A’ legszívesebb tisztelettel vagyok ’s maradok Uraságodnak
«Buda 27. Marti. – 810. alázatos szolgája Ber’senyi Dániel mk.»

Pest, April 27d. 1810.

Martius 27dike vala azon nevezetes nap, melly Berzsenyinek Budára érkeztét
tudtomra adá. A’ kívánt Csomó Vitkovics barátunknál volt letéve. Oda igazítottam
a’ levelet hozott németet. Ez Vitkoviccsal jöve vissza. Nem mehetvén keresztűl
Budára, levelet írék Berzsenyinek; ’s kedveskedtem nékie az Uj Holmi’ II.
Csomójával és az I. Csomó’ Recensiójával ’s megígérem, hogy holnap dél előtt,
ha a’ híd kész leend, tiszteletére fogok lenni.
Felvirradott az óhajtott holnapi (28. Mart.)1 nap, ’s íme most juta eszembe,
hogy fogadásomat nem fogom megtarthatni, mert Kultsárhoz ígérkeztem ebédre.
Azonban nyugtalanságaim között lassan lassan eltölt a’ reggel, el végtére
az ebéd ideje is. Minden haladék nélkül futottam Kultsártól Vitkovicshoz.
Ez Kölcseyvel eggyütt várakozék reám; ’s elindulánk a’ híd felé. Az még sem
vala készen: de már eresztettek azon fő Uraságok, kik a’ Palatinus’ társaságába
által siettek. Közéjök loptuk magunkat ’s szerencsésen által indulánk. Temérdek
nép várakozott a’ Budai részen. Ha nincsen e ezek között a’ rég várt Berzsenyi?
Kérdém több ízben magamtól és barátimtól, ’s szemeim mindenfelé keresték a’
német’ festése után a kis kövér magyart. Ha nem Ő e az ott? Vagy ez imitt?
Avagy amaz ottan, ha nem Berzsenyi e az? Barátim mosolyogtak gyermekes nyugtalanságomon,
’s elértünk a’ Lúd vendégfogadóhoz, hol Berzsenyi szállva volt. Kérdeztük
Berzsenyit, ’s a’ Kellner a’ Nro 8ba igazított bennünket. Az bé volt zárva.
Vitkovics papirost kért, ’s reá ólommal ezt írta: Tekintetes Berzsenyi Dániel
Ur tiszteletére Vitkovics, Szemere és Kölcsey. Barátim Pestnek vették utjokat:
én szülőjim’ látogatásokra indultam.
Másfél órát múlatván itt, által mentem én is ’s Kölcseyvel találkozám; ’s
kedvünk jött ismét megkeresni Berzsenyit. Hijában. Csak kocsisát találtuk,
ezzel beszédnek eredtem, ’s tudakozám, mint van öltözve Ura? – «Szürkés színű
köpenyegben, bárányprémes kalpagban, osztán meg’…» Veres nadrágban nem de?
«Nem, Uram. Az úton kék nadrágot láttam ő Kigyelmén. De hiszen van ám ő Kigyelmének
több nadrágja.» Nem ő tehát még is, a’ kit én Berzsenyinek gondoltam tegnap.
Meddig mulat itt? – «Biz Uram már azt nem tőm». – Holnap még nem megyen el?
«Nám mondom, Uram, hogy nem tőm.» Tiszteljük. Holnap dél előtt tiszteletére
fogunk lenni.
Más nap’ (29. Martz.)2 10 órakor már harmad ízben látogatám meg Kölcseyvel.
Az Udvaron állott Kocsisa. Itthon van e az Úr? vala legelső szavam, ’s elszomorodtam,
midőn ez Nincsen-nel felele. Kérdezte Kend, meddig múlat? – «Ej, no a’ kőbe!
Azt biz e feledtem. De csak ide fordúlt nem messze. Várják eggy darabég az
Urak.» – Mi vártuk, vártuk ’s Berzsenyi nem jött. Ekkor ismét kérdezősködni
kezdettem kocsisától, ’s félvén attól, hogy Berzsenyivel szemben nem lehetek,
örvendettem csak annak is, a’ mit róla ettől hallhattam. – – «Miklán lakunk
mi Uram, laknak még ott több uraságok is. A’ köznép pápistaságból áll. Az
evangelikus Urak a szomszéd helségbe járnak templomba. Igen ám, az Uram ő
Kigyelme házas. Van derék két fija ’s eggy lánkája. Hogy azt kérdi az Ur,
ha víg e? Elég víg; pedig sem maga, sem felesége soha bort vagy pálinkát nem
iszik. Az olvasásban legtöbb mulatságot talál. Az éjtszaka is sokáig fönnolvasott.»
– Ezen beszélgetések alatt sem érkezett a’ mi jövendő barátunk ’s mi haza
felé tértünk. – A’ hídon ballagánk ’s Berzsenyiről beszélgeténk épen, midőn
a’ tegnap előtt estve Berzsenyinek általam vélt alacsony termetű Magyar velünk
szemközbe jő. Imhol van Berzsenyink, mondék én ’s Kölcsey nevetett. Valóban
kedvem volna megszóllítani minden esetre, hogy ki légyen. Ez alatt a’ Budára
siető messzire haladt tőlünk. Én nem maradhaték valamelly titkos ihletéstől,
visszaszaladtam ’s megszóllítám az idegent. Követem Uraságodat, az Úr nem
tekintetes Berzsenyi Úr? «Az vagyok. S az Úr?» Én Szemere Pál. Mindketten
elmondottuk az első találkozás szerencsés örvendésének czerimoniáját, ’s az
alatt intettem Kölcseynek, ’s ő közénk jött. Millyen vala elfogódása Berzsenyinek,
kitetszik ezen legelső szavaiból hozzám: «Úgy kerestettem az Urat, mint a’
tűt: hét forintomba kerűlt, míg megtalálhattam.» Ekkor Kölcsey felé fordúlt:
«Kazinczy az Úrról igen szépen emlékezett; olvastam Sonettjét. No jőjenek-vissza
az Urak. – Nevetnem kell, hogy Szemere Úr rám esmért; de nem csudálkozom;
a’ Somogyi falunlakót könnyű kiesmérni. Nem de? – Én most a’ Könyvárosoktól
jövök. Az a’ csomó, mellyet ez az utánunk jövő német hoz, Schiller, Matthisson,
Plutarch, Montesquieu ’s egyebekből áll. – Igaz! köszönöm Szemere Urnak a’
küldött Holmit ’s Recensiót. A’ Holmin szúnyókálni kezdtem az estve, ’s abba
hagytam olvasását; de a’ Recensión végig mentem. Nem tudják az Urak, kinek
a tollából folyt az? Vallyon nem a Kazinczyéból e?» Nem tudjuk Tekintetes
Uram. – «Hagyják az Urak azt a’ Tekintetes titulust. Én szegény nemes-ember
vagyok ’s nem vágyok arra – Szemere Ur talán Fiscalis? Nem? Tehát csak a’
literaturának él?» Ezen beszédek alatt szállására értünk. «Tessék az Uraknak
eggy kis Somogyi perecz vagy Szalámi.» Köszöntük ’s reggeliztünk. – «Kis Istvánnál
is voltam ma. Verseim nyomtatását ő rá bízom. De a’ munkát újra kell leírnom,
mert Kazinczy sok ollyan változást is tett benne, mellyet nem fogadhatok el.
Imhol van: lássák az Urak! – Miért legyen a’ nyögdécsel-ből nyögdell? Somogyban
élnek a’ szökdécsel, lökdécsel, bukdácsol szavakkal ’s miért nem volna a’
nyögdécsel jó?» De nem olly szép, mint a’ nyögdell. – «Miért?» – Kazinczy
Dajkájában édeskésnek mondja a’ nyögdécselést ’s a’ t. – «Hát ezt: Callirhoe
parTJAIN, miért parTIDON?» – Hogy ne reimozzon a’ VirányAIN-nal, melly szenvedhetetlen.
«Van rá példa a’ Római Poétákban is.» – De ha szép e? – «Miért h ű szívemnek
és nem hívszíveink’ verését?» A’ hIV szÍV hangok miatt. – «Az Örömhöz írt
dal Kazinczynak nem tetszett, pedig ez nekem kedves darabom. Mondják meg az
Urak, mit látott ebben Kazinczy? Az Urak, a’ mint látom, jobban ismérik őtet
nálam(nál). Miért ellensége Kazinczy a’ Duna mellyéki szavaknak? Én némellyeket
meg hagyok belőlök munkámban, mint p. o. ezt: pirholagos.» – ’S mit teszen
ez? – «piros hólagos-t jelent.» – Ez díszteleníteni fogná az igen igen szép
gyűjteményt. – – Kölcseynek még több változtatásokat mutata Berzsenyi: ’s
én, míg ők tanakodtak azokon, egynehány darabokat olvasgaték magamban, ’s
csudálkoztam Berzsenyin és Versein. Melly érzés, melly nyelv, melly ízlettel
választott tárgyak! Az Egész, melly culturát lehellő műv az! Melly pálya az,
mellyet Berzsenyi fut! Utána! Utána! Hallám a’ Szép’ Geniusának szavát, ’s
a vetélkedés’ lángja megcsapott. Hijában. Soha nem fogom én őt követhetni.
Belső manierja melly külömbféle, ’s melly szerencsével dolgozva mindenik.
Sentimentalismusa nincsen talán olly forró, mint a’ Daykáé, legalább a’ Titkos
Bú-nak párját Berzsenyiben nem találtam; de nem is olly homályos, mint Kölcseynké.
Ódáji pedig! Bizony Virág első Lyricusunk: de ha bír e azzal a’ nyelvvel,
a’ mellyel Berzsenyi? Kár, hogy Berzsenyi a’ Ráday verselésre nem adta magát.
Ohajtanám, hogy Ramlerjének hallásával bírjon, ’s olly készen legyen elfogadni
a’ hálát érdemlő szép tanácsot, mint az a’ kit a’ Triász kis Kazinczyanernek3
nevez. – –
Az ebéd’ ideje jelen volt. El akaránk oszlani: Berzsenyi nem eresztett. «Legyünk
eggyütt! így szólla, ’s a’ (Budai) hét Electoroknál (nem Pesti)4 eggyütt ebédelénk.
Az egész ebéd felett Kazinczy felől kérdezősködött: ’s kevélykedtem, hogy
azokat, a’ mely-lyeket Kazinczyról tudni szerencsém vagyon, Berzsenyivel közölhettem.
– Nincs írónk, a’ kinek az a’ Magyar nyelve volna, a’ melly Kazinczynak .
. . . «’S magyar szíve!» hozzátevé Berzsenyi. Ekkor a’ komoly, kecs, ömledezés
felől lett szó. Berzsenyi ezekről tűzzel emlékezett. Jelentettem a’ Szerényt
is ’s Berzsenyinek tetszett az új szó. Kölcsey a’ Debreczeniekről mondott
eggy anecdotot, melly az vala, hogy a’ Debreczeniek, Kazinczynak eggy játékját
akarván eljátszatni, megütköztek az új szavakban, ’s sok tanakodásaik után
végtére arra határozták magokat, hogy az új szókat kitörűlve játszassák el.
Majd Kis János leve a’ beszéd tárgya. Kist Berzsenyi igen nagy szorgalmú férjfiúnak
festette. Literatori beszélgetéseinket eggy Violint-játszó német szakasztotta
félbe, a’ ki az ebéd mellé egynehány nótákat húzott. Épen arra emlékeztettem
Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik,
midőn Berzsenyi a’ német musikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt
van e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? Az estve megkaphatjuk, ha
tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – «’S hol szokott Bihari muzsikálni?»
– –
Dél után a’ Portrait-mahlerhez vezettük Pesten. Megalkudott; – vagy inkább
egyszerre megígérte azt, a’ mit ez kért. – ’S leűle neki. A’ festőnek értésére
adtam, hogy a’ Múzsák és Grátziák kedveltje az, a’ kit másol. A’ festő munkájához
fogott ’s más fél óra alatt elkészített az első rajzot. – Berzsenyi magyar
mentében van festve. Csak a’ legfelső gomb van begombolva: lógganak a’ többiek.
Berzsenyinek csak az nem tetszett, hogy felemelt fővel van rajzolva. Ez, úgymond,
Kommendánsának való, nem eggy Rekruta-Irónak, mint én vagyok.
Innen holmit vásárlottunk vele, ’s Budára tértünk ’s ismét a’ gyönyörű verseket
olvasgattuk. Hijában kínálgata bennünket Somogyi perecczel és Salámival. Kinek
jutna eszébe az ozsonna akkor, midőn eggy BúcsúT A’ KEMENES ALJÁTÓL ’s t.
i. olvashat? Mindaz által sok únszolásai után szót fogadtunk. Ozsonnáztunk
’s olvasgattuk munkájit ozsonnázás közben is. – Kevés idő múlva eggy negyedik
kopogtata be hozzánk. Aufführoltam Berzsenyinek a’ még néki idegent: ’s Vitkovics
és Berzsenyi örvendettek egymás látásán. Berzsenyi bort parancsolt. A’ pohár
én és Vitkovics között forgott. Vitkovics dalolt, ’s dalolt Berzsenyi is.
A’ theatrum’ ideje elérkezett, ’s oszlanunk kellett. Vitkovics igen hosszan
előmondván azt az örömet és szerencsét, mellyet Berzsenyivel való megismerkedése
nekie szűlt, bucsúzni kezde Berzsenyitől, ’s nyakába borúlván, megcsókolá
azt. Berzsenyi mosolygott ’s ezt felelé igen igen különös képpel és hanggal:
«Megengedjen az Ur, pipa van a’ számban, nem csókolhatom meg!» ’S Vitkovics
pirúlt: ’s mi ollyanok lettünk, mint a’ kit leforráznak. – –
A’ Magyar theatrum felé mentünkben Színjátszóink felől tudakozódott. Benke,
Láng, Murányiné vonattak recensió alá, és Vida’ hazafiúságát magasztaltuk.
«Be kár, így szólla a’ theatrumban, be kár ez a’ németekből álló muzsika.
Miért nem fogadják meg inkább Biharit?» – A’ játéknak vége lett. Berzsenyi,
Vitkovics ’s én mind az előadással, mind magával a’ játékkal meg voltunk némelly
részben elégedve: nem Kölcsey semmi tekintetben. Ő ezer meg’ ezer hibákat
lelt mind a’ darabban, mind az eljátszásban: a’ szó, minthogy a’ Dráma Kotzebueé
volt, Kotzebuera fordult s’ Kotzebue’ érdemeire. Én előttem kiállhatatlanok
a’ Kotzebue’ darabjai, mondá Kölcsey. Miért? kérdezém én és Vitkovics és Berzsenyi.
Kölcsey az unitas loci, temporis által hágásával, az érzékeny scenak víggal,
nevetségessel való egybe keverésével állott elő, – – sokfelé mentek a’ b .
. . csek.5 – Kotzebue után a’ német és francz. Dramaturgia jöve fel. Nincs
Voltaireja, Racineje, Corneilleje a’ németeknek. De van e Göthéje és Schillerje
a’ francziának? Ekkor Kölcsey a’ német Dramaticusokat nem ismerve, én pedig
nem olvasva azokat, a’ mellyeket a’ francziák írtanak, ’s mind a’ ketten fél
oldalról ítélve a’ dolgot, erősen disputálánk. Hijában említé Kölcsey a’ francz.
Elegantziát, ’s én hijában hordtam azokat elő a’ francz. Drámák ellen, mellyeket
Lessing, Schiller, Jenisch, Falk elég hangosan mondogattanak: eggyikőnk sem
engede a’ másiknak ’s végtére Berzsenyi szóllamlik meg. «Én nem ismérek ollyan
Irót, a’ ki szívemhez úgy tudna szóllani, mint Kotzebue. Schiller munkáit
olvasom, ’s bizony az ész benne szép gyönyörűséget lél, de hidegen marad szívem
magas repűlete mellett.» – Ezt ismét nem merném állítani, felelék Berzsenyinek
’s mind a’ hárman hazafelé kisértük Budára Berzsenyit. Ott ismét poharak között
kezdettünk declamalni. Legelőször Kölcsey teve próbát. Kölcseynek declamátiójával
nem volt megelégedve Berzsenyi. Az Úr úgy olvas, mintha nem érzené azt, a’
mit olvas, monda nekie Berzsenyi. Azután én és Vitkovics próbáltuk. Velem,
de leginkább Vitkovics declamálásával contentalódott. Próbálá maga is Dalát
a’ Melancholiához, ’s Kölcsey nevetett orra alatt, midőn Berzsenyi Hármőniát,
Melanchőlîát ejtett kimondásában. Vitkovics vagy még két poharat üríte-ki
velem Kazinczy, Berzsenyi és a’ Sonettek egészségéért. Éjfél után 2 óra felé
volt az idő ’s elválni akaránk. Berzsenyi igen marasztott bennünket. Barátimnak
dolgok volt ’s nem maradhatván, magunkra hagyának kettőnket. Ezeknek elmentek
után Berzsenyi Vitkovics és Kölcsey felől kezdett szóllani. Vitkovicsban poétai
tűz, poétai vér vagyon. Módja és külsője eléggé mutatja azt. Nem tudom, miket
ír, de én úgy tartom és gyanítom, hogy a’ Víg és Satyrai darabokra nem fogna
lenni alkalmatlan. Ennyit róla Berzsenyi: én Vitkovics’ meséjiről tettem emlékezetet.
– «Kölcsey sok olvasást tud láttatni, vagy inkább sokfélét. Szép, hogy ő eggy
fiatal ifjú-ember, a’ görög és francz. literaturát is studírozta. A’ Kazinczy
változtatásaira tett jegyzéseiből azt húztam ki, hogy ízlése jól indúlt ízlés,
’s fülei szép hangzathoz vannak szoktatva. Kár, hogy nem társaságba való;
hogy olly maga-elzárt ember. Munkáji közűl én csak Sonettjét, mellyel Kazinczyt
megtisztelé, láthattam: – hát az Úr?» – Én olvastam dalait. Az ő írás- vagy
dallásmódja, itéletem szerént sokban megeggyez a’ Hölty’ és Salis’ characterével,
csak hogy még sok helyeken igen is édeskés. Vannak dalai, mellyben az ÉDES
irtóztató-sokszor jön elő: alig van pedig eggy is ollyan, melly a’ szendergés,
zengzet, nyúgalom, kín, sírhalom’ szavaktól üres volna; ’s nekem úgy tetszik,
hogy amillyen kecses eggy eggy dala külön, úgy szinte úntató az Egész. Sentimentalismusa
homályos ’s lágy tüzű. – «De hát az Úr miket dolgozik?» – Én eggytűl eggyig
eltéptem minden verseimet. Az nem kár. Most őket nem csak poetai daraboknak,
de még verseknek sem ismerem. Azonban minap Vidához írtam volt eggy Occasionalét,
’s ha tetszik meghallgatni, ezennel elmondom. Elmondatott a’ Vers ’s Berzsenyi
ezt felelé reá: Igen czifra! Elpirúltam, mert érzettem, hogy gáncsa nincsen
fundamentum nélkűl, ’s kérdezém, mit akar érteni az «igen czifrán?» Ő a’ magyarázat
helyett így szólla: «Az Urnak nagy munkájába kerűlt ezeket így öszveszedni.
Az én Ódáimban hellyel hellyel fordulnak elő képek ’s a’ t. Ezután magam kezdettem
recenseálni darabomat. – «De miért nem adnak ki az Urak eggy folyó írást?
Hiszen azt elképzelni és folytatni sehol sem lehetne jobban, mint Budán és
Pesten. A’ mennyire tőlem kitellenék segíteni fognám igyekezetöket az Uraknak.
Higyje el az Úr, Critikai periodicus munkák nélkül nem mehet elő literaturánk.»
– Mi örömmel kezdenénk, de költség nincsen hozzá; ’s Verlegert hol kapunk
most neki? – Három óra felé volt az idő, midőn egymásnak Jó Éjtszakát kívántunk
’s elaludtunk.
Más nap (30. Mart.)6 Kölcsey ágyban lele bennünket. Magamra hánytam ruhámat
’s Berzsenyi bennünket reggelire a’ (Budai)7 hét Választó Fejedelmekhez vitt.
Ott Kölcsey magával elhozott verseit mutatá Berzsenyinek. – «Az Úrnak szép
phantásiáji vannak», ez vala rájok a’ felelet. Innen Pestre mentünk a’ Képíróhoz.
Két óráig üle nékie Berzsenyi, ’s a’ fő szerencsésen eltaláltatott.
Ma ismét Berzsenyinek vendégei valának Kölcsey, Szemere, Pesten a’ Paradicsom
nevű Vendégfogadóban. Mondám Berzsenyinek, hogy már most kétszeresen is Paradicsomban
vagyunk ’s édesdeden mosolygott. Az ebéd [alatt] ismét a’ magyar játékról
volt [a’ szó] ’s a’ tegnapi disputatiót folytattuk Kölcseyvel, ’s Kölcsey
úgy elragadtatott, hogy utoljára a’ Nyitzki szavait csapta szemem közé. Azonban
Kölcsey nem sokáig múlathatott velünk; neki Juratusi dolgai voltanak; ’s mennie
kelle. Úgy határoztuk meg Berzsenyi akaratja szerént, hogy a’ német theatrumba
jőjünk öszve mind Kölcseyvel, mind Vitkoviccsal. Délután én Berzsenyivel holmit
vásárolgattam, ’s utamban esvén felszaladtam Vitkovicshoz megmondani, mihez
tarthassa ő is magát. Vitkovics nem ígérkezett a’ theatrumba, de igen, hogy
a’ Paradicsomba estve felé eljövend{.} Berzsenyivel elvégeztük a’ vásárlani
valót. Gyerünk, mondám neki, látogassuk meg azokat, kik – mint Kazinczyk szóll
– Rokonink Apollóban: keressük meg Horváthot [!], Kultsárt, Fehért és Virágot.
«Ó még nekem sok dolgaim vannak. Pihenjünk meg eggy keveset valahol.» – Gyerünk
fel Vitkovicshoz, épen útunkban esik. «Ebben a kávéházban jó lesz megpihennünk».
– Oda mentünk. Ő Újságot olvasgatott, én egynehány partiet játszottam, ’s
elvégezvén játékomat, igen kértem, hogy tegyen ollyan szerencséssé, ’s alázza-meg
magát – Jacobi’ és Gleim’ szava után – az én kis Sanssoucimba. Sok vonogatódzások
után engedett kérésemnek ’s elvezetém szállásomra. – «Az Úrnak csendes szállása
vagyon. Már itten lehet dolgozgatni. Ezek szép könyvek. Ez a’ Sulzer Nachtragja
Kazinczy ajándéka? Ebben a’ kis írásban is: «A’ ki tudja, ebben tőlem mit
vesz», minő originális character van! Elnyomja magát az Úr ezzel a sok Aestheticussal.
Nekem ez a’ Schaller Aestheticája tetszik. Ne hagyja elfelednem Uraságod,
a’ theatrumba menvén meg fogom számomra venni.» Mentünk a’ theatrumba ’s Berzsenyi
megvette Schallert.
A’ német Ritter-Schauspiel után a’ Paradicsomba tértünk be. Ott leltük Vitkovics
és Kölcsey barátainkat. Vitkovics első beléptemkor ezt súgá nekem: Itt van
Horvát is, de titkon akar lenni, el ne árúld. Ekkor Berzsenyi, Vitkovics,
Horvát, Kölcsey ’s én asztalt foglaltunk ’s leültünk. Alig mondá ki Vitkovics
Berzsenyi előtt ezt a’ szót: Itt van Bihari, azonnal felkel Berzsenyi ’s Vitkovics
őtet a’ másik szobában hegedűlő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi
Biharival sokáig hegedűltetett ’s annyira el volt ragadtatva Bihari által,
hogy a’ más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics
’s én, a’ ki eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk ’s
visszamentünk társainkhoz ’s Berzsenyit egyedűl hagytuk Musikusával. Horvát
engemet pirongatni kezdett, hogy miért nem vittem el Berzsenyit Virághoz ’s
más Literátorokhoz: és, hogy miért nem adtam nékie tudtára azt, hogy Berzsenyi
elérkezett? – Végre bejött Berzsenyi ’s hegedűltette Biharit. Nekünk vacsorát
akart parancsolni: mi már utána voltunk. Ugy láttam, hogy ezért elszomorodott.
– «De legalább isznak eggy két pohár bort az Urak? Bort ide. Te pedig Bihari
húzd. Énnekem a’ muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik.» – Nem igen
nékem, mondék: ’s Vitkovics Kazinczy és Kubunyi köztt történt anecdotot beszéllett,
’s a’ beszéd ismét literatúrai lett. Mondá Vitkovics, hogy Kazinczytól épen
tegnap kapa levelet, mellyben írja, hogy Berzsenyi már útban van. Ah, ha most
közöttünk volna! Ezt sóhajtá-fel egyszerre mindenikönk. – Mond el az Atét
Pali, így szólla hozzám Horvát ’s én elmondám. Mond el már most a’ te gonosz
Sonettedet is! Horvát és Vitkovics evődni kezdének velem ’s a’ tréfa tárgya
én levék. A’ borok megérkeztek. Horváth [!] Kazinczy Eugenia és Thalie egésségökért
ivott ’s utána a’ társaság; ’s Bihari tust rántott. Ez nagyon tetszett Horvát
és Vitkovicsnak ’s Biharit megajándékozák. – Kölcsey talán most is Sonetti
reimról gondolkozik? Mért nem szóll már eggyszer, monda Horvát. No éljenek
a’ Sonettek! Bihari a’ Sonetteknek tust húzott. Berzsenyi, úgy vettem észre,
már szemmel tartotta Horvátot, de még nem szólla hozzá. – Sophiejét festi-le.
Valóban igen derék!
Berzsenyi: Az Úr levelez Kazinczyval?
Horvát: Hébe-hóba.
Berzsenyi: ’S ki légyen?
Horváth [!]: Horvát vagyok.
Szemere: A’ tigris a’ maga bőrét…
Vitkovics: Hallgass, irígy!…
Kölcsey: (mosolyog)
Most hosszasan magyarázgatá Vitkovics a’ Víg László és Horvát neveteket. Berzsenyi
mondá, hogy a’ Pápai Recensióját olvasá. Amaz Baróti Szabó, Rájnis, Fábchich,
Ráth. Kis Jánosról beszélle ’s – a’ poharak ürűltek. Innen Hegyalljai ürmösre
invitálá a’ társaságot Horvát. Elmentünk hozzá Mutatta Révai két korabeli
levelét, manuscriptumát. Virgíl’ szavaira fakadozva olvasta el Semtaviát,
’s régiségbeli, magyar nyelv hisztoriájára tartozó gyűjteményeit, Pestről
értekezését, Víg Lászlóját, új Philologuszait mutogatta. Két óra felé éjfél
után kísértük által Berzsenyit Budára. Ott még eggy két pohár veres bor locsoltatott
el. Vitkovics ’s vele mindnyájan daloltunk. Mikor látjuk eggymást? kérdezé
egyszer Vitkovics Berzsenyit. – «Levelekből látja igazán az ember egymást».
Ne féljen az Ur, mig én élek, nem vesznek erőt rajtunk a’ Sonettek. Brávó,
Vitkovics Úr! nevete Kölcsey a’ tréfának. Három óra felé válánk el. Csak eggy
kéz szorítás vala, mit Berzsenyi’ szobájában való elválásunkkor nyerhettünk.
Nem! Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és
Horvát már az utszán voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak.
Csókkal ereszté el az utánam jött Kölcseyt is.

Ime itt vagyon Kazinczym’ kívánsága szerént a’ tudósítás Berzsenyiről. Ma
reggel adá kezembe Vitkovics az Apr. 14d. költ Széphalmi levelet. Hirtelen
akartam betölteni a’ kedves parancsolatot: ’s levelem ha csonka, ha hijános
is, mindazáltal, úgy tartom, igen hosszú.


Jegyzetek

1 A szöveg előadás formájában elhangzott az Erasmus Kollégium tanévzáró
konferenciáján 2004. június 26-án Budapesten. Onder Csaba néhány észrevétele
nyomot hagyott a szövegen, s ezt köszönöm neki.
2 Merényi Oszkár: Berzsenyi Dániel 1808-i versgyűjteménye. Akadémiai, 1976.
(Az 1808-as versgyűjtemény fakszimile kiadása.)
3 KazLev, VI, 1367. lev., Kazinczytól Berzsenyi Dánielnek, 1808. október 31.,
Széphalom. 107. (A levelezésgyűjtemény megadásakor mindig az irodalomtudományban
bevett rövidítést használom. Tájékoztatásul itt megadom a használt kötetek
bibliográfiai adatait: Kazinczy Ferencz levelezése. A Magyar Tudományos Akadémia
Irodalomtörténeti Bizottsága megbízásából közzéteszi: dr. Váczy János. Magyar
Tudományos Akadémia, VI. köt.: 1808. július 1.–1809. szeptember 30., kiad.
1895; VII. köt.: 1809. október 1.–1810. junius 30., kiad. 1896; VIII. köt.:
1810. július 1.–1811. június 30., kiad. 1898; X. köt.: 1812. július 1.–1813.
július 31., kiad. 1900. A [] jelek közötti részek a kiadó betoldásai, saját
megjegyzéseimet {} jelek közé zártam.)
4 KazLev, VI, 1384. lev., Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1808. december
13., Mikla. 147.
5 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 407.
6 Csak egy példát hoznék fel. A legutóbbi Berzsenyi-monográfia végén található
életrajzi vázlatban Bécsy Ágnes a következőképpen foglalja össze a történteket:
„A találkozás igazolta Berzsenyi óvatos tartózkodását, s egészen be nem vállalható
mértékben forrázta le az ifjak euforikus [sic!] várakozását. A szellemi közösség
kultikus apoteózisának mindkét részről ambicionált megteremtése mintha csak
eszményi óhaj maradt volna, s csupán ahhoz elég, hogy a kölcsönös kiábrándítás
tényeit eufemizálja.” Bécsy Ágnes: Berzsenyi Dániel. Korona, 2001. 157.
7 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. (Ford. Schéry András, Gy. Horváth
László.) Európa, 2002. 159.
8 Mezei Márta foglalkozott monográfiájában azzal a kérdéssel, hogy a levél
mint műfaj miként működött a nyilvánosság egyik formájaként a korabeli retorikai-bölcseleti
diskurzusban. Az én tanulmányom a levelezésgyűjtemény olvasásának problémájával
foglalkozik. Vö. Mezei Márta: Nyilvánosság és műfaj a Kazinczy-levelezésben.
Argumentum (Irodalomtörténeti Füzetek, 136.), 1994.
9 „Kérdi továbá Uraságod, hogy mikor születtem, s vagynak e barátaim? Melly
gyáván jelenti ki magát a’ leg belsőbb érzés! – Melly tsendes vonásokban tikrezi
magát a’ szív! – meg ismérem ezekben a’ leg tisztább hajlandóság együgyű szózatját,
s igyekezem a’ magamét hozzá hangoztatni. Én május 6dik napján leszek 29 esztendős.
– Az elme néha eleibe hág az életkornak, az érzés pedig gyakran elmarad tőle,
– szeretném tudni, melyikből itélt Uraságod?” KazLev, VI, 1400. Berzsenyi
Dánieltől Kazinczynak, 1809. január 18., Mikla. 186.
10 Berzsenyi e ferdítése sok gondot okozott az irodalomtörténészeknek; a költő
születésének századik évfordulójára rendezett 1876-os ünnepségsorozat alkalmából
tisztázták végleg. L. Emlékkönyv a Berzsenyi Dániel születésnapjának százados
évfordulóján Vasmegye közönsége által 1876. májushó 6-án és 7-én megtartott
ünnepélyről. (Szerk. Balogh Gyula.) Szombathely: Bertalanffy Könyvnyomdája,
1876. 7–9. A teljes történetet összefoglalja: Váczy János: Berzsenyi Dániel
életrajza. Magyar Tudományos Akadémia, 1895. 4–5.
11 Kazinczy 1810. május 7-én például így ír Berzsenyiről: „Ez a’ kedves barátom
Somogy Vármegyei Földes-Úr, ’s Miklán, hívatal nélkűl lakik. Tegnap lépett
30-dik esztendejébe.” KazLev, VII, 1741. lev., Kazinczytól Pataky Mózesnek,
1810. május 7., Széphalom. 438.
12 Az 1876-os Vas megyei ünnepségek megrendezésekor keresték meg Berzsenyi
keresztlevelét, melynek hitelességét Károlyi Antal megyei ügyész igazolta,
aki a megyei elöljáróság előtt elmondta, hogy „a költő születésidejének minden
kételyt kizáró megállípitása végett a nemes-dömölki evang. gyülekezetben levő
eredeti anyakönyveket megtekintvén, azt találta, hogy Berzsenyi Dániel 1776.
május 7-én kereszteltetett meg, s mivel a születés napja az anyakönyvben megjegyezve
nincs, – a keresztelés napja veendő születésnapul is, ámbár egyéni meggyőződése
szerint – tekintve a születés és megkeresztelés helyét, – továbbá a jelenvolt
tanuk mint keresztszülők lakás közti távolságot, valószinünek látszik, hogy
a költő születésnapja a keresztelést megelőző napra, vagyis május 6-ára esik”.
Emlékkönyv a Berzsenyi Dániel születésnapjának százados évfordulóján… 8–9.
Ezt az érvelést azóta minden irodalomtörténeti kézikönyvünk elfogadta.
13 KazLev, VII, 1738. lev., Kazinczytól Berzsenyi Dánielnek, 1810. május 6.,
Széphalom. 431.
14 „Az én életem együgyű plánumában titulusok nintsenek, nem is lesznek. Ha
máskor nyujtani akarja Uraságod Czímemet, tituláljon Miklai Remetének vagy
Somogyi Diogenesnek, a ki felűl mindazon által bizonyos lehet Uraságod, hogy
minden assessorságnál többre betsűli Kazinczy Levelét, és azt nem hordaja
hasadékjában, hanem forró kebelében fogja tartani.” KazLev, VI, 1400. lev.,
Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1809. január 18., Mikla. 188.
15 „[…] meg küldöm néked az én biographiámat is, hogy engem mindenképpen
ismérj.” KazLev, VII, 1705. lev., Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1810. április
8., Mikla. 360.
16 KazLev, VII, 1669. lev., Sárközy Istvántól Kazinczynak, 1810. február 19.,
Nagybajom. 278.
17 KazLev, VII, 1682. lev., Kazinczytól Berzsenyi Dánielnek, 1810. március
16., Széphalom. 308.
18 Először 1809 márciusában jelenti be, hogy Pestre készül (KazLev, VI, 1441.
lev., Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1809. március 12., Mikla. 294.), majd
miután ez betegsége miatt meghiúsul, embereit küldi, hogy hozzák el versei
gyűjteményét, ám ez a próbálkozás is sikertelen marad: „Verseimet most sem
tudtam megkapni. Egyik biztosom elvesztette utasító czéduládat, másikak nem
találták házánál Szemerét, némellyek meg tsaltak és el sem mentek, úgy hogy
én mindég bizonyosan vártam, és mind eddig meg tsalódtam; magamat hol házi
bajaim, hol a politikai zivatarok akadályoztak; mast egy falka ártánt kukoritzálok,
’s mihelyt ezt el adhatom, megyek.” (KazLev, VII, 1595. lev., Berzsenyi Dánieltől
Kazinczynak, 1809. november 25., Nikla. 86–87.) Végül balesete akadályozza:
„Az én kínos pesti expeditióm meg van babonázva. Mindég készűlök oda, mint’
a’ Francziák Angliába, ’s azonban mindíg tsak itthon maradok. A’ Te sok barátságos
zaklatásaidra meg indúltam Januar 20-dik. Sed mala avi: Laknál egy hitvány
hídról le dűltem, és sántán, bénnán tértem vissza. Jobb kezem oly ütést kapott,
hogy tsak mast foghatok előszer tollat az írásra, és a’ Te nagy betsű leveleidnek,
szíves oktatásaidnak meg köszönésére. – Már mast tehát előbb nem mehetek,
csak cum Zephíris et hirundine prima.” KazLev, VII, 1672. lev., Berzsenyi
Dánieltől Kazinczynak, 1810. február 25., Mikla. 286–287.
19 KazLev, VII, 1701. lev., Vitkovics Mihálytól Kazinczynak, 1810. április
6., Pest. 351.
20 KazLev, VII, 1708. lev., Vitkovics Mihálytól Kazinczynak, 1810. április
12., Pest. 362.
21 KazLev, VII, 1725. lev., Vitkovics Mihálytól Kazinczynak, 1810. április
28., Pest. 397–398.
22 Uo. 398.
23 KazLev, VII, 1730. lev., Kazinczytól Berzsenyi Dánielnek, 1810. május 4.,
Széphalom. 416.
24 Berzsenyi maga írja egy helyen, hogy őt így szokták nevezni: „engem némellyek
különöskének neveznek; nem tudom, igaz e? nem e?” KazLev, VI, 1400. lev.,
Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1809. január 18., Mikla. 186.
25 KazLev, VII, 1717. lev., Kazinczytól Sárközy Istvánnak, 1810. április 19.,
Széphalom. 380.
26 KazLev, VII, 1762. lev., Kazinczytól Horvát Istvánnak, 1810. június 1.,
Széphalom. 487.
27 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 402.
28 Vö. Zsadányi Edit: A csend retorikája. Kihagyásalakzatok vizsgálata huszadik
századi regényekben. Pozsony: Kalligram, 2002. 23–24. Zsadányi itt a három
pont narratológiai szerepéről ír, de az általa mondottak kettős gondolatjelre
ugyanúgy vonatkozhatnak.
29 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 405–406.
30 Uo. 406.
31 Uo. 402–403.
32 Uo. 400.
33 Uo.
34 Uo. 399.
35 Uo. 403.
36 „Május utóllyán Ber’senyink is meg fordult Pesten. Pöreim között ülék,
midőn Helmeczivel és első szülött Kis asszonykájával bejöve hozzám. Forró
örömmel szorítám szívemhez a Poetát, és nem indultam meg, mint három esztendő
előtt, azon, hogy ő a tsókot, az ölelést igen csendes vérrel fogadgya, hidegséggel
viszonozza. Már az előtt tapasztalnom hagyta, hogy az ő külső viselete hideg.”
KazLev, X, 2467. lev., Vitkovics Mihálytól Kazinczynak, 1813. június 29. [Kazinczy
datálása], h. n. [Pest]. 444.
37 Sőt a képet Berzsenyi Kazinczynak ajándékozza, s cserébe Török Sophie portréját
kéri: „Melly képemet visz-
sza ne küld, mert az nékem azon kívül is vagyon: hanem ha már szívességed
határt nem ismér, és semmiben adósom lenni nem akarsz, tehát küld meg nékem
Grófnéd képét, hogy azt a’ tied mellé függeszthessem, és mély tisztelettel
megcsókolhassam. Látod, melly vakmerő vagyok! –” KazLev, VII, 1705. lev.,
Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1810. április 8., Mikla. 359.
38 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 402.
39 KazLev, VIII, 1803. lev., Kazinczytól Berzsenyi Dánielnek, 1810. július
21., Széphalom. 19.
40 KazLev, VIII, 1840. lev., Kazinczytól Berzsenyi Dánielnek, 1810. szeptember
24., Ér-Semlyén. 94–95.
41 KazLev, VII, 1785. lev., Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1810. június
23., Mikla. 534.
42 KazLev, VIII, 1873. lev., Berzsenyi Dánieltől Kazinczynak, 1810. november
23., Mikla. 169.
43 A portréról és annak tágabb kontextusáról l. Onder Csaba: Retorika és irónia.
Az Előbeszéd Kölcsey kritikai beszédmódjában. Alföld, 1999. 1. sz. 41–60.
44 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 404.
45 „Ha nincsen e ezek között a’ rég várt Berzsenyi? Kérdém több ízben magamtól
és barátimtól, ’s szemeim mindenfelé keresték a’ német’ festése után a kis
kövér magyart. Ha nem Ő e az ott? Vagy ez imitt? Avagy amaz ottan, ha nem
Berzsenyi e az?” Uo. 399.
46 Uo.
47 Michel Eyquem de Montaigne: Esszék I. (Ford. Bajcsa András, Csordás Gábor.)
Pécs: Jelenkor, 2001. 245. (Huszonnyolcadik fejezet, A barátságról.) Ez a
barátságfelfogás közkeletű a felvilágosodás korában, például hasonló történetet
ír le Kazinczy Daykával való megismerkedéséről. Vö. Szűcs Zoltán Gábor: „Ad
eum qui de tenebris te protulit”. Kazinczy 1813-as Dayka-kiadásának helye
Dayka Gábor értelmezéstörténetében. In: Nympholeptusok. Test, kánon, nyelv
és költőiség problémái a 18–19. században. (Szerk. Szűcs Zoltán Gábor, Vaderna
Gábor.) L’Harmattan, 2004. 86–91.
48 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 400.
49 Szemere kifejezése: uo. 407.
50 Uo. 404.
51 Uo. 405.
52 „Mond el az Atét Pali, így szólla hozzám Horvát ’s én elmondám.” Uo. 406.
53 Uo. 401.
54 Uo. 402.
55 Uo. 401.
56 Kazinczy figyelmét jól mutatja, hogy még 1813-ban, tehát három év múltán
is jegyzetel a szöveg mellé, Kulcsár István és Helmeczi Mihály beszélgetését
csak ekkor (pontosan augusztus 2-án Széphalmon) meséli el neki Szemere. Uo.
401–402.
57 Uo. 401.
58 A Hász-Fehér Katalin által alkalmazott terminológiával: Kazinczy levelezés
útján fenntartott kapcsolatrendszere virtuális szimpozionként és baráti társaságként
működött, melynek vezére, „hérosza” maga Kazinczy volt. A magyar irodalmi
élet és a barátság gesztusrendszere e szimpozionon belül kerülhet fedésbe.
Vö. Hász-Fehér Katalin: Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század
első felében (Fáy András irodalomtörténeti helye). Debrecen: Kossuth Egyetemi
(Csokonai Könyvtár, 21.), 2000. Különösen: 67–97.
59 A leggyakoribb sztereotípia szerint a falusi magányhoz szokott remetét
zavarta a városi zaj, az egyszerű természetesség ellenkezett a pesti írótársaság
finomkodó manierjeivel. Például l. Merényi Oszkár: Berzsenyi Dániel. Akadémiai,
1966. 220. Annyit mindenesetre ellene vethetünk ennek az értelmezésnek, hogy
a levelezés alapján úgy tűnik, Berzsenyi nagyon is tisztában volt kora szentimentalista
diskurzusának kliséivel. Ha már a csókról van szó, álljon itt ezzel kapcsolatban
egy önmagáért beszélő levélrészlet: „Légy tehát barátom, derék férjfiu! ime
a’ valóság helyett a’ Te szerelmes képedet meg tsókolom; s nem félek, hogy
ezért valaha valamelyikünk elpirúljon.” KazLev, VI, 1471. lev., Berzsenyi
Dánieltől Kazinczynak, 1809. május 5., Mikla. 356.
60 Pl. l. Fejtő Ferenc: A „sinlődő álóé”. Berzsenyi Dániel halálának századik
évfordulójára. Szép Szó, 1936. I. 9–18.
61 KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 407.
* KazLev, VII, 1726. lev., Szemere Páltól Kazinczynak, 1810. április 27.,
Pest. 398–407.
1 A zárjel közti toldalék Kazinczy Ferenc jegyzete.
2 A zárjel közti két szó Kazinczy jegyzete.
3 Kis Kazinczyaner alatt Szemerét értik Pesten. – 1813-ban Kulcsár István
így sóhajtozgatott: «Már én csak ugyan eggy szerencsétlen ember vagyok: –
Révai hagyott maga után követőt Horvátban. Szabó Dávid Batsányiban lelt Védelmezőt,
Kazinczy Szemerét hagyja maga után; íme én, csak én maradok holtom után követő
nélkűl.» Szemere Pál szájából Széphalom Aug. 2d. 1813. Kultsár így Helmeczy
előtt sopánkodott. – Kazinczy későbbi jegyzete.
4 A zárjel közti toldalékok Kazinczy jegyzetei.
5 Az eredetiben is így.
6 A zárjel közti magyarázat Kazinczy jegyzete.
7 A zárjel közti szó Kazinczy jegyzete.