Szabó T. Anna

„MEGFAKULT MELÓDIÁK”

Vadász Géza: A legfőbb tudomány
noran, 2004. 100 oldal, 1600 Ft

„A férfiak mind ugyanazt akarják” – hirdette nemrégiben úton-útfélen
egy öles sörreklám. Nem tudom, hogy Vadász Géza szereti-e a sört, de annyi
bizonyos, hogy beszédesen bizonyítja a sztereotípiák igazságát: életműve egy-két
ritka kivételtől eltekintve kizárólag erotikus versekből áll,1 a költőt a
nemiségen kívül szemlátomást semmi egyéb nem foglalkoztatja, nem a verstant,
hanem a szeretkezést tartja a „legfőbb tudománynak”. Nőfaló gerjedelme, mi
tagadás, kissé irritáló,2 mint ahogy a sokadik ordító óriásplakát sem mosolyt
fakaszt már, hanem ingerült vállrándítást. Habár. Aki szomjas (és talpig férfi),
az nyilván nem a vállát rángatja, hanem indul sört venni azon minutában. Hiszen
olyan ingerlő látvány az ezerszeresére nagyított sörösüveg (amely a következő
plakáton már a maga párás, hamvas meztelenségében, címkéjét bikiniként levetve
hever a nudistasör-paradicsom strandján), hogy biztos a reklám sikere. A fantázia
teszi, az asszociáció kényszere, az olthatatlan szomj: „Mit művelhet egymással
két test? / Tudhatsz biztosat, sejthetsz kétest: / forrón lüktetve ostoroz
vad / kamasz-fantáziád” (Kamasz).
Ilyen fantaziáló kamasz Vadász Géza költői énje is: legtöbb verse a diákdalok
szabados modorában beszél magáról és a nőkről. „Dicsőséges diákkoromban” kezdődik
a kötet, és szintén egy – bár más hangnemű, de beszédes című – diákkori verssel
zárul (Én könnyű kézzel…). A szerző, az utószó tanúsága szerint, rövid ideig
az Eötvös Collegium hallgatója volt, ahol a hagyomány szerint olyan trágár
dalokat énekelt a tanuló ifjúság, mint például Az eszkimó leányt… és A Népszínház
utca réme;3 az intézmény légköre, úgy tűnik, döntő hatással volt költői fejlődésére,
de versei, talán a csattanós-borsos limerikeket és a Lányok és Egy gazdag
szakács lányához című halvány utánköltéseket kivéve, nem a diákdalok tekintélyt
nem ismerő felszabadult durvaságával szólnak, hanem inkább a nagy költészet
modorát imitálják modorosan.
Mindjárt a címadó vers Petőfi Deákpályám, Egy telem Debrecenben és Megvallom,
hogy… című verseinek hangjára emlékeztet (felesleges is volna előszámlálni
a szövegszerű párhuzamokat), de Petőfi ott kísért a Költészet és valóság szövegében
is, amely nemcsak a lánglelkű poéta parodisztikus humorát és Arany Lacinak
című versét parafrazálja, de erősen emlékeztet a költő Szín és való című versére
– csakhogy míg abban a naiv ifjú keservesen döbben rá az imádott nő valódi
természetére, addig a Vadász-vers beszélője éppenséggel kellemesen csalódik
szerelmében (hiszen „Odanyargal egyenest / S odabenn van, / benn a lyukban).4
Vadász Géza „nembeli emberként” definiálja magát,5 az „örömelv” vezérli, vagyis
a vágyról való írás mint a költészet egyetlen autentikus célja, és „ebben
rejlik a szó szoros értelmében kihívó ereje is: hiszen közvetve nemzeti líránk
egészét vagy legalábbis nagyobb s általunk legfontosabbnak érzett részét marasztalja
el a mellébeszélés vétkében”,6 tehát csaláson kapja nagy költőinket, akik
vágyaikat, csakis látszólag, megfinomítva költészetté nemesítik a testnedveket.
(Ezt a hivatalos vonulatot, szerencsére, Vadász mellett sokan ellensúlyozzák,
lásd Réz Pál remek Magyar Erato7 című antológiáját.) Bezzeg Vadász Gézánál
az udvarlás rögtön és gyorsan vezet viharos egyesüléshez, azután viszont elkerülhetetlenül
következik az új nő becserkészése. Hiába állapodik meg imitt-amott (ahogy
vázlatos életrajzából is megtudhatjuk), nem való neki a költőileg lakozás:
költőileg kell végigrohannia az életúton.8
Mintha Vadász a tizenkilencedik és huszadik századi magyar költészet minden
pikáns kalandját egy személyben próbálná végigélni, de Don Juan helyett csak
Leporellóként ágál képzelete színpadán, megszámlálhatatlan szerelmét sorolja
széles, színpadias gesztusokkal, meg-megbicsakló hangon, hol grófkisasszonyoknak
udvarló romantikus lovagot, hol pornográf pojácát alakítva – vagy még inkább:
a romantikus lovagból előbukkanó pornográf pojácát. Erre nemcsak a biedermeier
dalok közébe ékelt durva limerikek utalnak, hanem egynémely emelkedett vers
(Te gyönyörű vagy…, A csábítás) szókimondó zárósorai is, amelyek leleplezik
az átszellemült trubadúr nagyon is földi szándékait.
Igaz, hogy a lírai költészetnek még a legjava is, ha a testről szól, óhatatlanul
a giccs és a komikum határán jár – hiszen, ahogy Weöres Sándor fogalmaz, a
legmagasztosabb szeretők is csak azt teszik, „mit például a sintér is tehetne”.
Vadász a testiség mibenlétét akarja megénekelni, viszont ügyet sem vet a szerelemre.
Ez öreg hiba, mert a versek nem mutatnak túl önmagukon: „a testről, csak a
testről” szólnak, mint azt Lator László rövid ismertetése is megjegyzi a kötet
borítóján – bár nagyon ritkán (Duende, Narcissza, A legfőbb tudomány) mégis
túlemelkednek a szerelem pusztán testies szemléletén a démonok és mítoszok
birodalmába. Ha Vadász vállalja, hogy csakis az erotikáról ír, akkor a mindent
felégető szenvedélyig is el kellene jutnia: a komikus helyett a kozmikus kéjhez,
ahol nem pojácák, hanem faunok uralkodnak, Don Juan helyett pedig maga Dionüszosz.
Nem véletlen, hogy a kötetben megszólaló hangok közül éppen a Weöres Sándoré
hiányzik: az ő Priaposzt és Ámort egyaránt vállaló költészetében nincs helye
mellébeszélésnek vagy elfojtásnak.
Vadász Géza viszont még akkor is mellébeszél, amikor a tárgyra tér, mert nemcsak
hogy nem a saját hangján szól, de a másokét is eltorzítja. Magyar írók egész
kórusa szólal meg itt, mintha mindannyian csaláson kapattak volna, holott
sokan inkább csak szemérmesek voltak, mintsem álszentek. Igaztalanul citáltatik
például (igaz, hogy csak egy-két utalás erejéig) a magyar költészet legjobb
szerelmes verseit író József Attila (Eszti fény) vagy éppen Vörösmarty (Perverz
ittlétem); Vadász nem bántja, sőt láthatóan tiszteli Somlyó Zoltánt, mert
imitációt ír Somlyó Mária Abariendos című eksztatikus versére (Duende); viszont
sokat és sokszor utal a képmutatással nem, de hetyke-romantikus stilizálással
már inkább vádolható Petőfire, az említettek mellett a Befordultam a konyhára
és a Beszél a fákkal a bús őszi szél egy-egy sorára (Hogyha már nem).
A legmeglepőbb azonban, hogy két Babits-verset is kiforgat: a Játszanék a
kezével a hasonló című, költőjére annyi bajt hozó vers frivol, ráadásul fölösleges
átirata (talán az eredeti hang könnyedsége-finomsága provokálhatta a vaskos
fantáziájú Vadászt), a Cukrászkisasszony (fiktív?) mottója pedig, ha nem tévedek,
Babits fogarasi szerelmére, az Emma nevű cukrászkisasszonyra utal, ám míg
Babits Sugár című versében fésülködő nő szerepel, Vadász Gézánál fürdő-szépítkező
nő illegeti-billegeti magát az édesszájú költõ elõtt (a hang egyébként sokkalta
inkább Nadányi Zoltán Mariann a kádban című versére emlékeztet, de a Vadász-vers
párbeszéde édeskésebb, frivolabb, csiklandósabb).
Akadnak még sokkal kirívóbb megoldások is: az Egy színésznőhöz című versben
a Bajor Giziért rajongó Szabó Lőrinc és az Anna-rajongó Juhász Gyula izgatott
sorait alakítja át és mossa össze obszcénül lihegő strófákká, vagy éppen két
Vajda János-vers (A szerelem hatalma, Idyll) sorait montírozza össze változtatás
nélkül új, egységes, ám komikusan abszurd szöveggé. A költő dilettáns hivalkodással
(az évszámok idézőjelbe tételével!) jelzi is, hogy nem saját versről van szó.
A dilettantizmusnak amúgy is sok nyoma van a kötetben, de még ez sem igazán
hiteles: mintha Vadász még dilettantizmusát is fitogtatni akarná, hiszen egyébként
a „nyelvi kifejezhetőség kudarcai mögött – még a legröhejesebb dilettáns esetében
is – mindig ott rejtőzik […] a komor elem: az esendőség, a szánalmasság
nem mindig vicces élethelyzete”.9
Vadász Géza valójában nem dilettáns és nem profi, hanem karikatúra: a férfiasság
megtestesült sztereotípiája. Ha azonban tényleg sört iszik, nem kellene vizet
(ráadásul desztillált vizet) prédikálnia: bátran átengedhetné magát a részegség
dionüszoszi szenvedélyének. Kritikusai nem véletlenül gyanúsítják súlytalan
szerepjátékkal: Vadász Gézának nincsen karakteres arca, hiába a köteten a
fotográfia. Igaz, hogy „ha nincs, akkor is van”10 – viszont: ha van, akkor
sincsen. Csak egy innen-onnan ellesett, legtöbbször hamis, de helyenként igazi
szenvedéllyel átfűtött hang létezik, egy másodlagos dalnok, aki az elődeitől
(vagy Leporello gyanánt uraitól) megtanult slágereket és „megfakult melódiákat”
(Kisváros) adja elő, hol bravúrosan, hol botladozva. De vajon szükségünk van-e
újabb imitátorokra? Nem Petőfinek van-e igaza mégis: „Fogj tollat, és írj,
hogyha van erőd / Haladni, merre más még nem haladt; / Ha nincs: ragadj ekét
vagy kaptafát, / S vágd a földhöz silány dorombodat!”11

Szabó T. Anna

 


Jegyzetek

1 „Konkrétan a jó öreg Géza bácsi akkora malac, hogy a farka is belekunkorodik.
A naptárban fellelhető összes női nevet ráhúzza valami sikamlós rímre: Ivettke
kivette, bevette, Olga szex-rabszolga, Aletta nyalatta, és könnyen kitalálhatják,
mi passzol arra, hogy Lina.” oil. Mancs, 2004. 06. 10.
2 Lásd: Dérczy Péter: Nem komoly játék. Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 20.
szám, Követési távolság. Vesd össze továbbá: „Édes szentem, ha itt volnál,
megcsókolnám fürteid alá futó nyakad, hogy nem vagy intelligens, mert azzal
is nőbb vagy. Tudod, szívem, szerintem a nőben az intelligenciát szeretni:
sunyi homoszexualitás. […] Mikor ösztönbeszélő hallgatásban mered rám két
nagy szemed, mely úgy hasonlít a hazatérő tehén végtelen gyöngéd, isteni-buta
szeméhez s melyből rám folyik a magát folytatni akaró élet delejes misztikuma.
[…] Vagy mikor ölelésemre lassú artikulátlan búgást hallatsz, mint a cirógatott
bornyú.” Szabó Dezső: Levél Katához. Nyugat, Disputa, 1912, 21. szám.
3 Bővebben lásd: Szász Imre: Ménesi út. Regény és dokumentum. Magvető, 1987.
4 Vagy ahogy egy kortárs költő, Réti Csonka László fogalmaz: „Feléd zúdultam,
/ Azután beléd.”
5 Ferencz Győző: Új borzongás. Népszabadság, 2004. április 17. Ugyanitt futólag,
de találóan veti össze az idős dalénekessel, Uhrin Benedekkel Vadász Géza
magamutogató személyiségét.
6 Takács Ferenc: Örömelv. Mozgó Világ, 2004/5.
7 Magyar Hírmondó sorozat, Magvető, 1986.
8 Petőfi Sándor: Javulási szándék. Hogy hogyan képzelte ezt a javulási szándékot
valójában, azt egy másik verséből láthatjuk: „Ugy estenként csak nekiűlök,
/ Te meg majd azalatt / Lefekszel szépen s melegíted / Előre ágyamat. // S
ha elkészül egy-egy dicső vers, / Én is levetkezem, / Hozzád simúlok és azt
mondom: / Menj beljebb, gyermekem!” (Petőfi Sándor: Zsuzsikához.)
9 Dérczy Péter: i. m. Összehasonlításként érdemes felidézni az idős poéta,
az egyébként hazafias dalokat író Katona László Vadász Géza melankóliájára
hajazó versrészletét: „Hol vagytok ti lányok, / régi boldog nyárok; / hol
a romantika, / s régi boldog álmok?! // Hol vagytok ti lányok, / régi »lányos«
lányok; / kik még tiszta szívvel / gyújtottatok lángot! // Hol vagytok ti
lányok, / romantikus lángok?! / Miért tüntetek el / tiszta ifjúságok?” (A
mai lányok.)
10 Ferencz Győző: i. m.
11 Petőfi Sándor: Az utánzókhoz.