Beke József

ZRÍNYI ÁLLATAI

Történelmünk bővében van a tragikus hősöknek.
Zrínyi Miklós nevűből kettő is volt, hősként egyik nagyobb a másiknál, halálukra
is elmondható: egyik tragikusabb a másiknál. A dédapát a végső soron sikertelen
várvédelem Európa-szerte elhíresíti. Annyira, hogy dédunokái még majd’ hetven
év múltán is „valakik”, hiszen amikor Rómában járnak, VIII. Orbán pápa nemcsak
személyesen fogadja őket, hanem latin nyelvű verseskötetének dedikált példányával
ajándékozza meg a kamaszkorú Miklóst. (A könyv ma is megvan – Zágrábban.)
A két árva Zrínyi fiú halála egyaránt tragikus lesz. A fiatalabbal, Péterrel
Bécsújhelyt végez a bakó, Miklóssal a kursaneci erdőben egy állat, a nevezetes
vadkan. Dédapjának ellenség golyója jutott: méltó egy vitézhez. Öccsének pallos,
ami innen nézve: méltó, a túloldalról: méltatlan. Miklósnak sem harcmező,
sem vérpad nem adatott, csupán az erdő zuga és egy állatagyar. Vadásztársai
végzetes sebekből vérezve találták a novemberi alkonyatban.
Így végezte a török harcok tábornoki rangú hőse, a magyar barokk kiemelkedő
költője. Vörösmarty írta: „nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék,
aki amellett, hogy fő rendű vitéz volt, fő lenne azok közt is, kik a vitézeket
éneklik”. Hogy a vitéz vagy az énekes dicsősége maradandóbb-e, abban ma már
nem vagyunk olyan bizonyosak, mint Zrínyi, aki a „Non omnis moriar” biztosítékát
elsősorban karja és kardja tetteiben látta: „Nem írom pennával, / Fekete téntával,
/ De szablyám élivel, / Ellenség vérivel, / Az én örök hiremet.”
Örök híre kétségtelen, ámde az is, hogy méltatlan vég érte. A sebesült állat
ösztöne legyőzte őt, aki hiába ismerte annyira az állatok természetét, hogy
verseibe, írásaiba foglalta őket, többek között éppen hóhérát is – később
látjuk – „erdei kan” néven.
A költő Zrínyi sokoldalú, gyakorlatias ember, sikeres katona, képzett hadtudós,
szenvedélyes vadász, aki otthon van erdőn-mezőn, a természetben mindenütt.
Nemcsak a füveket-fákat, hanem az állatokat is jól ismeri, és nem könyvből,
hanem személyes tapasztalatból. Gazdag életművének számtalan helyén érezhető,
hogy mindkét lábával a valóság talaján áll, megfogalmazásai az általánosságok
helyett a konkrét megfigyelésekre épülnek. Álljon itt erre csupán két példa:1

„Demirhám, mint fáklya, hogy látja utolját,
Duplázni akarja vitézséges voltát”
(Sz. v. 14:111)2

A fáklya a régi idők „lámpája”, de Zrínyi e hasonlata nem arra a közismert
tulajdonságára épül, hogy fényt ad. Demirhám nem világít, hanem a végsőkig
fokozza „vitézséges voltát”, vagyis minden erejét összeszedi az utolsó nagy
vitézi erőfeszítésre – ugyanúgy, mint ez a korabeli világítóeszköz, amely
mindig élesen fellobbant, mielőtt végképp kialudt volna.
Ugyancsak tapasztalati élmény ad alapot a következő költői képhez. A gyöngyvirág,
ez a kedvelt erdei virágocska nem romantikus felfogásban, tehát kellemes illata
vagy szép kis harangforma alakja, netán szimbolikus fehér színe miatt szerepel
a vádló szerelmes vers e hasonlatában, hanem azért, mert nagyon hamar elhervad:

„Miért szépségedben magadat elbiztad?
Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad”
(I. Idilium 19)

Ezek után talán nem is meglepő, hogy az állatvilág egyik közismert irodalmi
szereplője, a kígyó sem mindig úgy jelenik meg Zrínyi Miklós költői nyelvében,
ahogyan megszoktuk, tehát az álnokság vagy a csábító rossz képviselőjeként.
Persze Zrínyi műveinek állatseregletében a kígyók leginkább negatív figurák,
így a vipera is a hagyományos, szólásszerű szerepében látható itt: „Nem-é
viperákat keblemben neveltem?” (Sz. v. 1:19), de egy ugyancsak veszélyes kígyófajta,
az áspis egészen más tulajdonsága miatt kerül be Zrínyi költői eszközei közé.
Első látásra furcsállhatjuk is egyik Violához szóló versében ezt a kijelentést:

„»Kegyetlen, hová futsz? Te árnyéknál könnyebb!
Miért meg nem hallgatsz, aspisnál süketebb!«
Ah ne légy mintegy kű s márvánnál keménnyebb!
Ne légy salamandra és jégnél hidegebb!”
(II. Idilium 1)

Az ugyanis rendben van, hogy Viola ugyanolyan „könnyű léptű”, mint a költők
sok más ihletője, az is érthető, hogy hideg-rideg, kőkemény a költőhöz, de
„süketsége” kissé meglepő. Meglepő, de helytálló! Zrínyi ugyanis tapasztalatból
tudta – hiszen nem olvashatta – azt, amit mi a nagy Brehmben3 így találunk:
„a kígyók éppoly kevéssé hallanak, mint a legtöbb gyíkfaj” (tehát az idézetben
szereplő szalamandra is!). Megtudhatjuk ebből az állattani könyvből, hogy
a kísérletek szerint „a különböző hangokra csak akkor reagáltak, ha azok oly
erősek voltak, hogy erősen megrezegtették a földet”. Hogy miért éppen ezt
a kígyófajtát, az ún. uréuszt emlegeti többször is a költő? Azért, mert alighanem
ez a világ legismertebb, „legirodalmibb” kígyója. Már az ókorban is gyakran
szerepel: ez van az egyiptomi uralkodó homlokán a királyi hatalom jeleként;
ez szerepel a Bibliá-ban, amikor Áron a fáraó elé dobja botját, és az kígyóvá
változik; s alighanem Kleopátra halálát is ez okozza, mérge pedig mindig halálos:
szelíd kivégzőeszköznek is használták. Felmerülhet, hogy a keleti kígyóbűvölők
talán mégis síppal-dobbal hatnak rá? Nem, a kígyó nem a hangra, csak gazdája
megszokott mozdulataira reagál. Érdemes visszatérni az említett szalamandrára
is: hogyan függ ez össze a hideggel? Úgy, hogy igencsak hideg(vérű?) lehet,
ha a monda szerint a tűzön is sértetlenül átkúszik.
De tekintsünk körül Zrínyi állatseregletében – érdemes! Száznál is több tagja
van ennek: a földön a hangyától az elefántig, a vízben a békától a bálnáig,
a levegőben a légytől a saskeselyűig mindenféle rendű és rangú állat szerephez
jut itt, hogy segítse a költői eszközvilág teljességét, gazdagítsa a kifejezésmód
tárházát. Megjelennek persze a képzeletbeliek is, mint a griff, a főnixmadár
vagy a hydra. Van köztük kicsi és nagy, félénk és bátor, szelíd és kegyetlen,
szép és rút, lassú és gyors, játékos és veszélyes, közismert és kevésbé az.
Bemutatásukat kezdjük talán az utóbbiakkal. Nem mindenki ismeri a kedves mókust
azon a néven, ahogyan Zrínyi emlegeti: evét. Pedig igen fontos szerepe van
a költő eszköztárában: az eposz hasonlataiban mindig a gyorsaság, a hirtelen
mozdulat kifejezőjeként jelenik meg:

„Könnyen, mint egy evét, ismeg lóra ugrott”
(Sz. v. 7:84)

„Jó lovára ismég, mint evét, fölugra”
(Sz. v. 13:17)

Az, hogy a banka néven ismertebb díszes tollazatú madarat babutának nevezi,
esetleg ki is található, talán az is, hogy az erdei vad nem más, mint a –
számára majd végzetes – vadkan, de van néhány magyarázatra szoruló állatneve
is. Ilyen a mennyei kecske is, amelyről azt hitték sokáig, talán elírás fecske
helyett (ami persze ugyanannyira talányos lenne). De Zrínyi természetismeretében
meg lehet bízni: az említett Brehm-féle állattan szerint van egy olyan szalonkafaj,
az ún. középső sárszalonka, amely röptében egy távoli kecske mekegéséhez hasonló
hangot hallat – nyilván így hallotta Zrínyi is vadászatai során.
Csak a költő halála után fél évszázaddal jelent meg nyelvünkben a fóka kifejezés,
de Zrínyinél már van azért neve: tengerimedve, s azért említi, mert azt hallotta
róla, hogy még a mennydörgéstől sem fél. Zrínyi eposzának egyik jelenetében
szerepel egy olyan madárnév, amelynek pontos jelentése után valóságos nyomozást
kellett folytatni. A pokol lakóiról van itt szó, akik az angyalokkal viaskodva

„Keservessen üvöltnek sötét fölyhőkben.
Igy kákognak hollók, ha sas jün közikben,
És éjjeli varjuk igy járnak széltében.”
(Sz. v. 15:51)

A jelenet érzékletes és világos, azonban az éjjeli varjú szókapcsolat szöget
ütött a fejembe: a varjú nem éjjeli madár, és Zrínyi, a gyakorló vadász aligha
tévedhet ebben. Utánanézve a NySz-ban,4 meg is találtam a kifejezést, ott
a latin értelmezés is („bubo noctua”), és a példák is arra utaltak, hogy valami
bagolyféle, s így már helyén volna az éjjeli jelző, de hol van a varjú, ami
mégsem bagoly? Kiderült, hogy ez vakvágány: a bagolyfélék között nincs ilyen
nevű. Végül egy állattani könyvben5 mégis nyomára akadtam: a gémfélék családjába
tartozik, igazi neve: bakcsó. „Tudományos neve éjjeli varjú; ugyanígy életmódjára
utal a magyar népies neve, a vakvarjú is.” Szóval ez az eposzbeli éjjeli varjú
nem varjú, nem is bagoly, hanem bakcsó. (Bizonyára „ő” szerepel a bájos „Csíp,
csíp, csóka, vak varjúcska” kezdetű gyermekversben is.)
A kérdéses állatnevek közé számítható a gyík is, mert ebben a hasonlatban
aligha a mai értelemben vett ártalmatlan állatocska szerepel:

„…Nem kiált sokáig,
Mert rámene Dandó, mint ama mérges gyik,
Szablyáját Dervisben vágá hónaljáig”
(Sz. v. 6:63)

A magyarázók úgy fogják föl, hogy itt inkább a sárkány fogalmáról lehet szó.
Maradva ennél: ez a mesebeli szörnyállat igen sokszor előfordul Zrínyi műveiben.
A TESz6 szerint csak a költő századának elejétől mutatható ki a szó ilyen
értelmű használata, az előző időkben a kígyót és a krokodilt illették ezzel
a kifejezéssel. Ez a kígyó és sárkány közti azonosság tehát nem véletlenül
jelentkezik kétszer is Zrínyinél, mégpedig Herculessel kapcsolatban, akiről
a mitológia úgy tudja, hogy csecsemőként már két kígyót is megölt. Zrínyi
Hunyadi Mátyásról szóló értekezésében írja: „Nosza most, vitéz király, lássuk,
vagy-e olyan mint Hercules, Jupiter fia, aki bölcsőben még két sárkánt ölt
meg egyszersmind…” Ezzel arra céloz, hogy Mátyásnak királlyá választásakor
azonnal három ellenséggel szemben kellett bizonyítania rátermettségét: a török
és a német ellen, sőt harmadikként ott volt a cseh Giskra. A másik hely az
eposzban van:

„Talán igy Hercules bánt az sárkányokkal…
Mint Zrini cselekszik török pogányokkal”
(Sz. v. 6:67)

Az a sok (19) sárkány, amely Zrínyinél előfordul – s talán kígyónak értendő
–, mindenesetre veszélyes állat, valamennyi „dühös, mérges, rettenetes” jelzőket
kap, rokona a döghalálnak, a tigrisnek és a hiénának, a Hydrának és a Chimérának,
és korántsem csak a nagy ellenségre, a törökökre értendő. Inkább összefoglalója
mindannak, ami veszélyes, ami gyűlölnivaló, s így szerelmes szemrehányásban
is helyén lehet:

„Az mérgös kígyót is megszelédéthetném,
Basiliscus haragját megenyhithetném,
Sárkánt ennyi üdőre megfékezhetném:
Ihon te kegyelmedre szert nem tehetém!”
(I. Idilium 40)

Megjegyzendő, hogy az itt szereplő mesebeli baziliszkusz „rokona” a sárkánynak
is, a kígyónak is: olyan koronás fejű sárkánygyík, amelynek már a pillantása
is halálos.
Ha végigtekintünk Zrínyi állatainak hosszú során, hiányolhatunk is néhány
mai állatnevet. Nincs például köztük a kutya. A költő korában már létezett
ugyan a szó mai jelentése is, de úgy látszik, Zrínyi e ma használatos – eredetileg
állathívogató szóként szereplő – kifejezéssel szemben valamiért előnyben részesítette
az ősibb, finnugor eb kifejezést. Ezzel igen bőven él: ötvenötször fordul
elő műveiben. Felhasználja mindkét jelentését, mert nemcsak négylábú háziállatunkra,
hanem – igencsak sértő értelemben – emberekre is vonatkoztatja. Ez többször
úgy fordul elő, hogy valamely megvetett személyt, például hadi ellenfelet
illet e szóval:

„Uram, azt is látod, az pogány töröknek,
Hogyan vásik foga az hitetlen ebnek,
Hogy miként árthasson az keresztyéneknek”
(Sz. v. 2:77)

De vonatkozhat lekicsinylendő szerelmi vetélytársra is:

„Szeret az Viola, de jaj, nem engemet!
Szereti Licaont, azt az hamis ebet”
(I. Idilium 54)

Jellemző és sajnálatos, hogy kora magyarságára vonatkozóan is ezt a kifejezést
használhatja egyik hasonlatában:

„Az magyarok penig leghenyélőbb népek,
Egyik az másikat gyülölik, mint ebek”
(Sz. v. 1:65)

A személyes ellenség, Szulimán két idevágó kifejezést is kiérdemel:

„Vérszopó szelendek, világnak tolvaja…
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra”
(Sz. v. 15:98)

Megkapja aztán e megvető kifejezést Zrínyi Mátyás királyról írott értekezésében
„egy német historicus” is, aki rosszat merészelt írni nagy királyunkról: „Hitetlen
eb, ugatsz a megholt oroszlánra, de nem ártasz néki.” (E klasszikus eredetű
motívumot majd Arany is felhasználja A tölgyek alatt-ban.)
De sose hiányoljuk az összefoglaló kutya szót! Zrínyi kárpótol bennünket más
kifejezésekkel: az agár szó ötször is előfordul nála, igaz, leginkább levelekben
(„Kegyelmed énnékem egy pár agarat igírt volt” – írta atyai barátjának, Batthyány
Ádámnak), de egyik szép versének igazi vadászra valló ellentét-hasonlatában
is:

„Farkas bárányokkal
Előbb fog járkálni,
Nyulat agarakkal
Előbb is fogsz látni,
Engemet Titirussal
Hogysem hallani”
(Fantasia poetica 20)

E szó segítségével fogalmazza meg azt is, hogy a jó katonai vezetőnek „más
dologra nem kell gondot viselni, hanem szüntelen az ellenség veszedelmirül
[…] még álmodni is ha lehetne, mint szintén a jó agárnak a vaddal” (Vitéz
hadnagy). De szerepel az eposz egyik jelenetében a pásztorkutya is:

„Vala oly órában, mikor…
…juhász, szántó aluszik kedves álmat,
Juhok mellett nyugszik kuasz, mely megfáradt”
(Sz. v. 9:43)

Egy másik kutyafajta pedig a szerelmi rajongás és egyben az alávetettség
kifejezője:

„Békót, láncot viselek nyakamon, mint tacskó,
Nem tagadom bizony, de te légy megoldó”
(A vadász és echo 8)

Amint a kutya szó, úgy a tehén sem fordul elő Zrínyinél, de van helyette:
barom, bika, borjú, ökör, tinó, és van a sok ló mellett kanca, paripa, ménes.
Nem szerepel a macska sem Zrínyi szövegeiben, de a nagymacskafélék közül többen
is. Az szinte természetes, hogy az oroszlán „király” az előfordulás terén
(45-ször szerepel), az is elvárható, hogy leginkább az erő, a vadság kifejezésére
szolgál:

„Mint fene oroszlány megölvén prédáját,
Kevélyen fölette jártatja haragját,
Kegyetlen szemével nézi kínlódását,
Gyönyörködik vérben, usztatja nagy haját [=sörényét]:
Igy szintén Deli Vid holt török fölött áll”
(Sz. v. 6:92–93)

Az azonban meglepő, hogy Zrínyi szerelmes verseiben is gyakran előfordul
ez a vérengző állat, leginkább a szemrehányás kifejezéseiben:

„Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,
Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál”
(Fantasia poetica 16)

„Ha oroszlány anyád is lett volna néked,
Scitiai medve ha szoptatott téged,
Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd”
(I. Idilium 16)

Sőt egyik versében egész kis állatsereggel bizonyítja, hogy

„Mindenben szerelem nagyon uralkodik;
Ez széles világ is mind néki adózik.
Nézd, szerelem miát madár mint kinlódik;
Nézd szép fülemilét, mely igen aggódik…
Hát özvegy gilice, mert elveszté társát…
Untalan, óránként neveli sirását…
De ki szerelmessebb, mint az fene vadak,
Griffek, oroszlányok s kegyetlen hijennák?
Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,
De nőstennye előtt szeléd mint egy bárány…
Vad tigris: társához, mint együgyü bárány,
Tudja az szerelmet az szarvas, mit tészen,
Addig nyugodalmat magának nem vészen…
Míg kedves társátol örömet nem vészen.
Mit nem csinál az ló, és mit nem fáradoz!
Nyerit, rúg és kapál, míg nem jút társához…
Azt tudod [=hiszed]-é, az halak tengerben mentek
Szerelemtől? elhiggyed, azok is égnek,
Balenák, cethalak és görbe delphinek,
Cupidónak harácsot [=adót] ezek fizetnek.”
(I. Idilium 24–33)

Zrínyi kifejezésmódjának egészen sajátságos jellemzője, hogy – főként hadtudományi
műveiben – a meggyőzés céljából és a könnyebb érthetőség kedvéért igen gyakran
alkalmaz szólásokat, példabeszédeket és ezek között olyanokat, amelyekben
állatok szerepelnek. Ilyen ez is: „Mit használ, ha jó a had, rossz a kapitány
[…] jobb hogy szarvasok legyenek és nyulak a vitézlő rend [=a közkatonák],
és a kapitány oroszlán, hogysem oroszlánok azok, és a kapitány nyúl” (Vitéz
hadnagy). Meg ez a török szólás is: „ha a te ellenséged ollyan is mint az
elefánt, annyinak tartsad mint a legyet, ne félj tűle; ha ollyan is mint a
légy, ugy se vesd meg, hanem oltalmazd tűle magadat mint az elefánttól” (Vitéz
hadnagy).
Zrínyi céljai érdekében felhasználja a legegyszerűbb, mondhatni: népies hangzású
szólásmondásokat is. Csupán kettő ezek közül: a könnyen szitkozódó, nagyhangú
katonát így inti a Vitéz hadnagy-ban: „amely tik [=tyúk] sokat kotkodácsol,
keveset tojik”; az Áfium-ban pedig így figyelmeztet arra, hogy bajunkban hiába
számítunk az idegenek együtt érző segítségére: „akinek nem borja, nem nyalja”.
Különösen szívesen foglal bele prózai műveibe olyan tanulságos állatmeséket,
amelyek közérthető és ugyanakkor szellemes módon fejezik ki a komoly mondanivalót.
Amikor például a rossz előjelekről és álmokról értekezik, így tanít: „Nem
kell megrettenni az álomtúl sem más jeltűl; a harkály, a róka, a holló micsodás
jelt tud nékem mondani, hogy igy szóll avagy amugy […]. Olvasd meg annak
a vitéz római kapitánnak cselekedetit, melynek vitézit midőn egy harkály mind
elijesztette volna, hogy ritkán és rutul szólott, fogta a kézijjat és a nyilat,
ugy lőtte hogy mingyárt leesett a fárul, osztán visszafordulván a vitézekhez,
azt mondta nékik: Látjátok-é, miképpen csalatkoztok; azt tudjátok [=hiszitek],
hogy e madár jövendőt tud mondani, s miért hát maga szerencsétlenségét meg
nem jövendőlte?” (Vitéz hadnagy.) Hasonlóan frappáns hatású az Áfium-ban az
Aesopustól átvett példabeszéd a bátorságról: a nyulak „megunakodván” életüktől
gyávaságuk miatt, vízbe akarják ölni magukat, ám „a parton lévő békák megijjedvén
a nyulaktul, a tóba bészökdösének, kit [=amit] meglátván egy öreg nyúl, így
kiálta fel a többinek: Megálljatok, nyulak; mi azért megyünk vala a tóban
veszni, hogy azt tudtuk, nincs nálunknál félénkebb állat; de imé, látjuk,
a békák még nálunknál is félénkebbek, mert mielőttünk ugrának bé a tóban;
azért ne öljük meg magunkat ez egyszer”.
Külön fejezetet érdemelnének itt azok a kifejezések is, amelyek nem állatnevek,
de velük kapcsolatosak. Itt csak felsorolok néhányat ízelítőnek: „aranyborjú,
békanyál, ebugatás, farkaságyú [mint ágyúfajta], farkasbőr, hiúzkölyök, lóterh
[mint súlymérték], oroszlánkölyök, ökörszarv, rákhát, rárószárny, rárótoll,
rókamál, sastoll, tikmony [=tyúktojás], vasmacska”.
Végül egy olyan összefüggés, amely akkor is érdekes, ha csak véletlen, és
akkor is jellemző a magyar költői magatartásetika kényszerű folyamatosságára,
ha csak feltételezés, hogy Radnóti olvasta – miért ne olvashatta volna? –
a Vitéz hadnagy e helyét: „miként az erdei kan, ha vadászok kergetik, megáll
és holtig nagy merészséggel oltalmazza magát, úgy a vitéz embernek is kell
cselekedni; mikor annyiban jut állapatja, hogy nincs más mód becsületes megmaradásában,
utolsó lélegzetig kell vitézséget mutatni”. Radnóti Miklós így ír Mint a bika
című versében:

„S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.”

1933

 


Jegyzetek

1. Valamennyi idézet forrása: Z. M. összes művei. Szerk. Kovács Sándor
Iván. Kortárs Könyvkiadó, 2003.
2. Sz. v. = Szigeti veszedelem.
3. Brehm: Az állatok világa. Kassák Kiadó, 1995, XI. 179.
4. Magyar nyelvtörténeti szótár… III. Szerk. Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond.
Bp., 1893. 1019.
5. Uránia állatvilág, Madarak. Gondolat Kiadó, 1972. 75.
6. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Loránd. Akadémiai
Kiadó, 1967–1976.