Bán Zoltán András

LOVAGOK EGYMÁS KÖZT

Krúdy Gyula: Bródy Sándor vagy A nap lovagja
Az utószót írta Alexander Brody
noran, 2004. 228 oldal, 2000 Ft

1925-ben Nagy Lajos érdekes kritikát közölt a Nyugatban Bródy Sándor
posztumusz, Rembrandtról szóló novellasorozatáról. Itt olvasható: „Formátlansága
kevesebb, mint a regény formája, mert csupán szerves egésszé fölfokozódni
nem tudó novellák egymás mellé rakása a Rembrandt. Csakis annyiban egységes
és egy mű, hogy valamennyi novella Rembrandtról szól, meg hogy a többiek támasztó
ereje nélkül a legtöbb darabja nem állhatna meg mint zárt, valamit elejétől
végéig elmondó írás, szóval némelyik novella maga is töredék.” Akárha Krúdy
Bródy-regényéről szólnának e kissé csikorgó sorok. A kötet csak annyiban egységes,
hogy mindegyik novella, tárca, szösszenet Bródyról szól, önállóan tán egyik
sem állna meg, és némelyik maga is töredék. Ugyanaz a formaprobléma, ugyanaz
a hiánya az egységnek, ugyanaz a dramaturgia: egy neves ember, művésztárs
maszkjába bújva elmondani saját fájdalmainkat, örömeinket. És ekkor talán
aligha véletlen, hogy Krúdy éppen Bródy Sándort választotta regénye hősének.
Hiszen a külső és belső rokonság nyilvánvaló; mindketten női ágyak csatárai,
szívtipró meleg szeműek, a kulinária megszállottjai (de fontos eltérés, hogy
Bródy passzionátus szakács, míg Krúdy csak ételélvező), lakásról lakásra,
szállodáról szállodára vándorló hivatásos hontalanok, fiákeres, gumirádlis
útjukat több házasság, sok gyerek tarkítja, de ki törődik velük, kinek van
ideje rájuk?! – hiszen a versenybíró már felszólította a lovasokat starthelyük
elfoglalására: starthooooz, starthooooz! A nő egyébként is csak arra jó, hogy
vakargassa a másnapos ember talpát; a gyerek nyűg, nem egyéb. Osztódással
szaporodó adósságok, szakadatlan birkózás a külső és belső totalizatőrrel,
megfeszített újságírói munka; irodalmi munka is persze, ám ez olykor alig
választható el a zsurnalizmustól, az éjjel kártyát tartó kéz másnap hajnalban
ugyanazzal a lendülettel írt apró tárcát, mint novellaremeket. Pályájuk ívének
hasonlósága szintén egyértelmű: hanyatlástörténet, nem más. A kezdet fanfárosan
ünnepi, mindketten az irodalom és az élet roppant állkapcsú arszlánjai, léptükre
megnyílik az összes redakció ajtaja, lehullik minden selyembugyika, csak rájuk
süt vasárnap aranynapja, hogy aztán a hétfő, sőt szerda fád fénye következzék,
a nők mások hátát vakargatják, a közönség nem vágyik immár jelzőikre, a szellem
kifárad, és vele a test is; Bródy szíven lövi magát Bécsben, Krúdyt a bor
elmeosztályra viszi, aztán a hideg feltámadás, a purgatórium, végül már csak
a csalódott legyintés és az élet summája: „Azt hittük, hogy örökös vasárnap
van.” Ez Krúdy utolsó mondatainak egyike, melyet Móricz jegyzett fel nagy
pályatársa nekrológjában: Krúdy elaludt.
De ebben a regényben még messze az utolsó másnapos hajnal. A Bródy halála
utáni évben, 1925-ben járunk. Különös év ez, Krúdy két írói portrét fest ekkor,
Bródyé mellett Adyt próbálja megrajzolni; az Ady Endre éjszakái ugyancsak
1925-ös datálású. Ekkor még csak délutánra lejt, Krúdy még – nagyjából – ereje
teljében, noha a siker már elhagyta, még remél, még – bizonyos megszorításokkal!
– legyőzhetetlennek hiszi magát, és az erőfeszítéseket hamarosan roppant írói
tettek koronázzák, elkövetkeznek a szédületes gyomornovellák, A has ezeregyéjszakája,
jön Az utolsó gavallér, a Zöld ász, a Purgatórium, majd a mindent összegző
főmű: Boldogult úrfikoromban. De a siker nem jön el többé, a villanyt 1933-ban
minden értelemben kikapcsolták, és a legnagyobb magyar prózaíró után mindössze
egy – hiányos! – pakli magyar kártya maradt.
Vajon mi vitte rá, hogy közelmúltban meghalt két pályatársáról is irodalmi
portrét fessen? Hogy önarcképnek is készültek ezek a regényes ábrázolások,
az vitán felül áll, és hogy éppen e két mestert választotta modelljének, az
is egyszerűen magyarázható: a fent leírt hasonlóságokon túl Krúdy kettőjükben
az egész 1918/19 előtti Magyarország mitikus alakjait látta, ők voltak szemléletében
a „régi Magyarország” írófejedelmei. A két trón ledőlt, ledőlt Ferenc Józsefé
is, és ezzel véget ért egy világ, Krúdy számára az egyetlen lakható. „Úgy
nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem könyvébe
kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a tölgyfa megállapodottságtól.
Ruganyos, zenebonás, nyugtalan életmód következik. A szép, kövér embereknek
befellegzett” – írta egy 1919-es cikkében (Magyar hasak). És feltehetően érezte,
hogy vége neki is, a szép irodalom korának befellegzett, a világháború elsodort
egy országot, melyben otthon érezte magát, mely patriarchálisan dorombolt
mellényzsebében, melyet familiáris kedvvel latolgatott, ízlelgetett. Látta
bűneit, mocskát, lát- ta álságosságát, hazugságait, de mégis az övé volt,
egynek tudta magát vele. És ezt a mély együttérzést, összefonódást érzékelte
Adyban, Bródyban. Ők voltak a nap lovagjai. És a halottak élén lovagolnak
immár. De Krúdy még itt van, és most visszanéz az elmaradt társakra.
Többször is regénynek neveztem a Bródy-könyvet, mert a címének ellentmondva
irodalomtörténeti vagy életrajzi munkának semmiképpen sem tekinthető. Se Bródy
személyéről, se műveiről, se a korszak szigorúbban vett eseményeiről nem tudhat
meg semmit a fürkész kedvű olvasó. Hogy Bródy író volt, az valahogy érdektelennek,
jelentéktelennek látszik. Ha irodalomról esik szó, legfeljebb a honorárium
szemszögéből. Egy ilyen alkalommal derül ki például, hogy Bródy nem szereti
a készpénzt, ami kisebb megütközést kelt az Otthon-körben. De aztán lehull
a fátyol, és kisül, hogy az öngyilkosságból visszatért író mindössze remekül
felépített kávéházi tréfát űzött, ugyanis csak a „Kis Készpénzt” nem szereti,
a „Nagy Készpénzt” annál inkább. (Milyen méltánytalanság, hogy szinte sosem
jutott hozzá!) Esztétikai nézeteket, irodalmi műhelytitkokat, vallomásokat
a szakmáról, emlékezetes olvasmányélményekről – az ilyesmit mindhiába keresnénk,
Bródy legfeljebb olyan súlyos tárgyi tévedésekkel terhelt kijelentéseket tesz,
hogy Rembrandt egy „vén, izraelita festő” volt, meg azt, hogy Puskin és Dosztojevszkij
külföldön, „idegen éghajlat alatt” írta nagy műveit. Továbbá kinyilatkoztatja,
hogy az a nagy művészet, ha valaki képes megírni egy leves történetét. Na
de ezt maga Krúdy is mondhatta volna… (Krúdy egyébként is ellenszenvesnek
tartotta, ha társaságában valaki irodalomról beszélt, egyszer leütötte egy
asztaltársát, mert az izgága fiatalember kétszeres határozott tiltása ellenére
harmadszor is a literatúra ügyeire akarta terelni a beszélgetést. Több visszaemlékezés
szerint is Krúdy érdeklődését egyetlen nagy kérdés kötötte le: vajon milyen
lehet négy deci?!) Krúdy egész világát dezintellektualizálja, lefokozza szellemileg;
ebben a társaságban még Ferenczi Sándor, a pszichoanalízis nemzetközileg is
egyik legelismertebb tagja, Freud levelezőpartnere is elbárgyul, és Krúdy
nem átallja a következő szavakat adni a szájába: „Freudnak van egy teóriája,
amely szerint a szívbajosok amúgy is álmukban élik ki magukat, nem kerül nekik
különösebb izommunkájukba az utazás, a lépcsőn való járás-kelés, sőt még egyéb
testi munka sem, amelytől bizonyára félnének.” És aztán Bródy ekként sajátítja
el a tant: „Azt hiszem, Freud tanár úr, akinek álommagyarázatait legalábbis
annyira értékelem manapság, mint akár Tóthnéét, a híres egri javasasszonyét:
nem sok jót jósolna álmaimból.” Szó sincs iróniáról: az író gondolatvilágában
Freud és Tóthné valóban egy nívón áll. De hát Freud itt nem Sigmund Freud
(1856–1939), a pszichoanalízis megalapítója, miként Ferenczi Sándor (1873–1933)
sem a lélekelemzés magántanára, fiktívvé lettek mindketten. Krúdy regényt
írt, nem irodalomtörténetet, és ezért cseppet sem zavaró vagy feszélyező,
hogy voltaképpen egy nemrég elhunyt pályatársáról írt könyvet, ami különben
rettentően kockázatos vállalkozás lett volna. (Mutatis mutandis: el tudunk-e
képzelni egy 2004-es datálású könyvet, melynek címe Petri György, avagy a
kocsmaasztalok lovagja lenne?) Ám Krúdy tévedhetetlen esztétikai ösztöne megmenti
a kötetet, hisz a valóságos alak és az összes többi, még élő társ másodpercek
alatt a fikció világába oldódik. Hiába az első novellában a reális, irodalomtörténeti
alakok, Molnár Ferenc vagy az újságíró Salamon Ödön, hiába a margitszigeti
szálló nagyon is konkrét szobaszámai, a reggeli hangulatban – melyben Bródy
háziúri önelégültséggel járja végig a hotelt – eltűnik a realitás, Bródy Szindbáddá
alakul, ő lesz az utolsó gavallér vagy Pistoli, de semmiképpen sem a história
Bródy Sándora. E korai órában egyszerre csak egy Krúdy-regény kellős közepén
találjuk magunkat, a nagyváros egészen kisvárosiassá alakul, a familiáris
viszonyok legfőbb kényura pedig a „fantomos” (Ady kedvelt szava) Bródy, aki
egyrészt a portást küldi el telefonálni, másrészt a cselédnek szól, hogy kiáltson
át a Duna túlpartján, Óbudán fellelhető Drapcseknek, a csónakosnak. Mindeme
hihetetlen energiával és körültekintéssel akár a József és testvérei-t is
meg lehetne alkotni, ám korántsem erről van szó, a végrehajtott parancsok
és tettek a szállodai szoba vaskályháján megfőzendő gulyás érdekében történnek:
a portás az Otthon-kör előtt álló fiákeres Lajosnak telefonál, ő hozza majd
a húst a Lövölde térről, Drapcsek pedig csónakjával a zöldségek és fűszerek
beszerzéséről gondoskodik. Íme a regény- és drámaíró munkában…
Szóval Krúdy regényt írt, de felettébb szétesőt, mely formás formátlanságában
legkivált szimfonikus költeményre emlékeztet. Időrendet nem ismer a kötet,
nagyjából lineárisan peregnek az események, de csak szinte utólag következtethető
ki, az egymás után rakott, teljesen különféle szintű novellákat, tárcákat
– a főhősön kívül – csak Krúdy írói hangja tartja egybe. Persze a kettő voltaképpen
egy, mert Bródy maga Krúdy, és a szerző Krúdy Sándor vagy Bródy Gyula magasabb
szempontból nézve. Ez az egység a leghihetetlenebb művészi csodák egyike:
szinte minden esetleges és megszervezetlen, a könyv mégis elbűvölő, lenyűgöző.
Ráadásul főhőse voltaképpen semmit sem csinál a regényben. Két helyzetben
otthonos: ágyban fekve vagy a fehér asztalnál, ismét vérbeli Krúdy-regényalak
ekként. Ágyban fekszik, és szivarozik, innen igazgatja a világot, persze csakis
a sajátját, mely egyre kisebb és egyre fojtogatóbban szűkös. Ágyában heverve
vagy netán fakanalat ragadva hajlandó csak nem beszélni az irodalomról. Vagy
ha mégis, akkor csak a buta társaság számára nem észlelhető sátáni iróniával,
lásd a Regényíró a Casinóban fejezetet, melyben a nagy mágnást, Szemere Miklóst
intézi el. Persze többnyire nők a kárvallottjai ennek a keserű humornak –
igen, Bródy, ha úgy tetszik, macsó volt, csakhogy ennek a fogalomnak semmi
értelme, ha visszavetítjük a múltba. Talán a legnagyobb ábrázolása ennek a
helyzetnek a VII. számú novella (egyébként is a legösszefogottabb, legkidolgozottabb
az összes közül), amelyben két költőnő köti ki érzékeny kis sajkáját Bródy
szállodai ágya mellé. Már a nevek is árulkodók: egyikük O. Gy. M., ám Krúdy
a valóságos monogramot azonnal regényesíti, és Buksinak nevezi a vidéki költőnőt
és vándorszínésznőt. A másik fickándos kedvű irodalmi hölgy pedig a Mimóza
Pudika nevet kapja a Bródy–Krúdy keresztségben. Triójuk az egyik legepésebb
kékharisnya-ábrázolás, melyet magyar toll valaha a papírra vetett. Bródy előbb
tojást (!), aztán természetesen a maga műfaját, azaz gulyást főz a lánykáknak,
és szembeültetve őket egymással, kéjenc gyönyörrel figyeli tollászkodó vetélkedésüket.
„Voltaképpen jó kis cselédkének született ő, csak a ravaszdi élet degradálta
költőnőnek és az éj leányának”, mondja Krúdy Mimóza Pudikáról, és ha elgondolunk
egy-két poetriát a mai pesti éjszakában, azt mondhatjuk, nincs új a nap alatt…
És ezt gondolta Krúdy Sándor vagy Bródy Gyula is. Mindent láttak, és mindent
megjegyeztek, és meg is vetettek mindent végül. Egy nőtől jön Bródy, aki kissé
sántított, és aki Vénusz Ámor (!!) néven jelentkezett be a szállodában. „A
Margit híd közepén ballagott már a téli éjszakában, amikor hirtelen megállott
és felkacagott: – Szegényke! Sántácska. Magyar irodalmacska.” Sem Krúdy, sem
Bródy nem becsülte sokra az irodalmat, egész valójukkal az Életen csüggtek,
és a literatúra csak a lovagság egy fajtája volt a szemükben. „Ha Bródy Sándort
megkérdik vala, hogy mi akar inkább lenni: jó író vagy jó lovag, bizonyos,
hogy az utóbbi életpályát választja vala a tizenkilencedik századbeli gavallér”
– mondja Krúdy a Végszó-ban. Így érezte bizonyára ő is. Bródynak szentelt
kötete ekként lovagi tett, párbaj, melyben nincsenek vesztesek, mindkét fél
zászlót hajt a másik előtt.
Ám a halált nem lehetett lenézni, vele minden udvariasság értelmetlen, vele
szemben fegyvertelen minden lovag. Az egész kötet legmélyén a halálfélelem
süvít, mindent átjár a halál biztos tudata. Fenyegetően, rezignáltan, olykor
kiáltozó kétségbeeséssel fogadja Bró-dy a halált, és így vár rá Krúdy is.
Talán halálfélelemből is íródott ez a kötet, talán – megörökítve egyik legfontosabb
pályatársát – védekezésként, abban a hitben, hogy a halhatatlanság nem csak
hősének jár ki ekként. Bródy-portréjával Krúdy önmagának állított nem pusztuló
emlékművet. Legyen bármilyen gyarló olykor a nyelvi megformáltság, legyen
slampos, széthulló a szerkezet, véletlenszerű a tárcák sorrendje, Krúdy mégsem
téved el soha. Márai nekrológja igazat mondott: „Krúdy újságtárcákat is ugyanabból
a végtelenül becses készletből dobott oda, mint remekműveit. Ezt állapítsuk
meg gyorsan a ravatalánál, mielőtt profán és ostoba értékelések elkönyvelik
őt afféle álmodozó, romantikus elbeszélőnek, a benzingőzös, »problémás« kor
irodalmi lézengő ritterének, szépléleknek, »formás beszélyírónak«, vagy tudomisén,
kinek? Kegyetlen leszek kortársai iránt, mert a halál kötelez a végsőkig menő
őszinteségre: nem ismerek tehát kortársai között egyetlenegyet sem, nem ismerek
a magyar irodalom elmúlt harminc esztendejéből egyetlen írót, aki olyan töretlen,
megtéveszthetetlen, hibátlan írói munkát végzett volna, mint Krúdy Gyula.”

*

A kiadó, amely egyébként is sokat tesz a magyar irodalom ismeretlen értékeinek
feltárásáért, szépen szerkesztett, igen érdekes fényképekkel illusztrált kötetben
adta közre a regényt. Külön érdekesség az író unokája, Alexander Brody által
publikált néhány levél, melyet egy családi ládában találtak, nem máshol, mint
Honoluluban! A csoda megőrizte a roppant kéziratcsomagot, Bródy Sándor, Hunyady
Sándor és Hunyady Margit hagyatékát, mely nyilván még ezer titkot rejt. Várjuk
a folytatást.

Bán Zoltán András