Vári György

„AHOGY A TEST EMLÉKEZETBE”

Báthori Csaba: Üvegfilm
Kalligram, Pozsony, 2003. 148 oldal, 1990 Ft

E kötet szerzője, Báthori Csaba másfél évtizedes ausztriai tartózkodás után – nagyrészt ebben az időszakban fordította le németre József Attila összes versét – 1996-ban tért haza, és jóformán másodszori pályakezdésképpen lírakritikusként és költőként egyaránt bemutatkozott, leggyakrabban ezeken a hasábokon, és – kritikusként – a Magyar Narancs meghatározó szerzője lett. Hazatérés utáni első kötetének a fülszöveg szerint még nagyobb tétje van, mint egy átlagos (újra)bemutatkozó kötetnek. Egyfajta váltást, új irányt harangoz be a fülszöveg, pontosabban egy régi és az utóbbi években súlyát vesztett hagyomány visszatérését. Nemcsak Báthori volna tehát a nagy visszatérő, hanem az ő megszólalásán keresztül „a klasszikus gondolati líra” is, az „egzisztenciális érvényű állítások” lehetősége. Mindez a – standardnek tételezett – „nyelvi kísérletezés” irodalmával állna szemben, mely nem tartja képesnek a nyelvet arra, hogy „igazságokat” közvetítsen, mert nem nyelv előttinek tartja az igazságot, hanem nyelvben megszületőnek. Ily módon a „súlytalanság”, a technikázás költészete lesz a „nyelvi kísérletezés” irodalma a fülszövegíró szerint, bájos csengettyűszó pusztán (Nietzsche), valódi tétek kimondása nélkül. Noha magam nem értek egyet azzal, hogy a nyelvkritikai megfontolások kizárólag ide vezethetnek, és szükségszerűen ide is vezetnek, például Parti Nagy Lajos írásművészete nem ezt mutatja, de abban lehet valami, hogy számos konkrét esetben jogos a kritika. A kötet tehát egy nagy múltú hagyomány visszatérési kísérlete és egyúttal e hagyomány, Vas István szavával hatásközpont, emblematikus alakja, Nemes Nagy Ágnes visszatérése is. A fülszöveg szerint a kötet „megérdemelné a mester, Nemes Nagy Ágnes mosolyát”. A fülszöveg csak a „súlytalan”, a „nagy” költészetnek még a lehetőségét is kétségbe vonó írásmódtól distanciálja a kötetet, noha már Nemes Nagy nevének említése is elég ahhoz, hogy sejtsük, az alanyi-vallomásos líra éppoly távol áll e versvilágtól. Részben ide vezethető vissza a lírakritikus Báthori idegenkedése Falcsik Mari „sanzonjai”-tól és legalább részben szintén ide vezethető vissza egy más természetű, szerepjátszó jellegű, de nagyon karakteres, harsány lírai ént felépítő lírával szembeni húzódozása. Térey János költészete is alighanem ezért visszatetsző számára, elismerő gesztusai ellenére. Hiszen a grandiozitás iránti igény éppen nem hiányzik Térey költészetéből, gondoljunk csak Wagner-rajongására. Azonban a Térey-féle „erőszakosság” szemben áll e líra meditatív lassúságával. Megkockáztatva, hogy gondolatmenetünk csapongóvá válik, már itt meg kell említenünk, hogy Báthori az egyik legkarakteresebb, legzártabb ízlésvilágú kritikusunk, akinek költői önértelmezését könnyedén kiolvashatjuk az írásaiból felépülő ízléskánonból, a kritikus nagymértékben a költő keze alá dolgozik.
A kötet címe: Üvegfilm. A könyv alaphangulata és számos versének hangütése, beszédhelyzete számvetésverseket idéz: „Éltem. Hosszan kutattam / sokban az egyet: / föld alól kikotortam / késve szerelmet” (Ha nem talállak) vagy „Középső korában váratlanul / összekuszálódik az ember. / A dió, míg a fától elgurul, / összeér az ágon túli renddel” (Tryptichon) vagy a beszédes című: „Az emberélet útjának felén” című vers. Így aztán a filmet könnyedén érthetjük az élet metaforájaként, az ismert frazéma szerint határhelyzetekben életünk mintegy filmként pereg le előttünk. Az élet azonban folyvást mozgásban van, hullámzik, formátlan. Ezenkívül a maga nyerseségében nem is mutat túlra önmagán, megragad a vallomásosság közegében, nem tesz szert egzisztenciális horizontra. Kimerevítése, transzparenssé tétele, átlátszóra csiszolása a poiesis mozzanata. Így lesz a film mintegy kimerevítve, a futó kockák helyett: üvegfilm. Ez a kötet csakúgy, mint a (nem kizárólag a fülszövegben, de a könyvben is többször) megidézett Nemes Nagy Ágnes a világról megszerezhető tudás terepeként gondolja el a költészetet, a nyelvet pedig a ráció által uralt megismerés eszközének tekinti. Nemes Nagy Ágnes monográfusa, Schein Gábor idézi a költőnő imperatív sorait, melyek akár Báthori Csaba ars poeticájául is szolgálhatnának: „Döngesd magad körül a katlant, / élni szorítsd a fulladót, / ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót” (Elégia egy fogolyról), melyek szerinte „a nyelv és az ellenőrző, uraló ráció elválásának veszélyeire figyelmeztetnek”.1 A tudás megszerzésének eszköze pedig a figyelem, a közelnézet. „A személyes létezésből itt szükségszerűen következik az érzékelés, a viszonyulás, ami ugyanakkor a világ és az önismeret egy magasabb fokára vezet, a figyelemig, a tanulásig. Az ismeretnek ez az elgondolása egyfajta eredendő etikának is foglalata”2 – írja Schein Nemes Nagyról. A Báthori-kötet megidézi egy azonos című, szép hommage-verssel Nemes Nagy híres Fák című költeményét, amely mintegy kiemelve közegéből, a kötetből, amelyben megjelent, a köteteket megelőző, olvasásukat megszabó versként e költészet kvintesszenciáját adja. „Tanulni kell” – kezdődik a vers. A némi pedellusi pedantériától amúgy sem mentes felütésű költeményt később Nemes Nagy újraírja, és ez az alkalmi vers annyiban érdekes, hogy szemléletesen kibontja egy amúgy nagy költő költészetfelfogásának éppen konzekvens mivoltánál fogva legriasztóbb lehetőségeit. „Tanulni kell mézet, diót / jegenyefát és űrhajót… tanulni kell magyarul és világul, / tanulni kell mindazt, ami kitárul / ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell.” Ugyanígy áll e kötet első ciklusa előtt, mintegy az írói és olvasói figyelem útjait, perspektíváit kijelölendő, A harmadikon című vers. „Kihajlok a keskeny körfolyosó / derékmagas, felhőkre mutató / vasháromszögekkel díszes, berozsdált / korlátján. Idefent most szinte hallom, / ahogy a poros, vaktérképszerűen / kiszáradt lúgfolton, udvarporondon / a betonra koppan, majd szerteröppen / lezuhant figyelmem. Lent semmivé szállt.” A vers tehát megszünteti a koncentrációt, távolítja a világot, a harmadik emeletről néz, ha tetszik, Nemes Nagy versét folytatva, kiválasztja „azt a sávot, hol a kristály már füstölög és ködbe úszik át” a tárgy, melyre a figyelem összpontosít. (Persze, ahogy Schein figyelmeztet, a megfigyelő és a tárgy, objektum és szubjektum nem választható szét Nemes Nagy lírájában, annak fenomenologikus felfogásában a figyelem már eleve a tárgynál van.) Nemes Nagy ezt a „sávot” akarja megismerni, megtanulni, a még beláthatót, elmenni a racionálisan megismerhető legvégső határig és egy lépéssel sem tovább, Báthorit már nem maga a határsáv érdekli, nem a tisztánlátás határa, hanem a ködben úszó dolgok, a dolgok és a köd. Az imperatív hangvétel megszűnik, helyette szemlélődő, rezignált lesz a megszólalás. Eltávolítja a világot, mintegy elengedi, engedi lenni a beköszöntővers: „Gyűjtöm magam e föld feletti sávban, / közel a tetőkhöz, a madarakhoz: / bevárom, naponta életre váltan, / mit hozok önmagamnak, vajon mit hoz / sorsom másnak, s hogy lassan elhalasztva / az elmúlásban, meddig maradok / halandó itt…” Nemcsak a figyelem tárgya, de a megfigyelő sem eleve adott, a figyelem-tanulás morális pátosza meg ugyan nem szűnik, de átalakul, elveszti Nemes Nagyra olyannyira jellemző imperatív karakterét. A lírai ismeretszerzés elbizonytalanodása ennek az etikának az elbizonytalanodását is jelenti, nem adott a lehetőség arra, hogy a világ megméressen, a költészet nem lehet eszköze a mérhetetlen mérésének, elvész a hit, hogy: „Hazám: a lét – de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek” – ahogy Nemes Nagy írja (Kettős világban). Erre felel talán a Báthori-könyv első ciklusának első verse, a címében talán József Attilát idéző Téli elégia. A vers éppen a Nemes Nagy-féle ismeretetika jegyében indul: „Figyeld meg minden varjú lépteit”, hogy végül éppen e megméretés lehetőségének feladásában találjon nyugvópontra, „És a benti szem, amiben a mérték / meg- jelenne, a roppant ellenérték, / leromlik a szertelen ragyogásban, / kifulladásban, páros pusztulásban. // Nem adhat egyetlen biztos jelet / egész világ az elhagyottnak, ki / sorban kiszorította belőle magát. / A varjú lába lépte hangtalan”. Bár kéne – nincs a költészetnek saját magán kívüli, fogalmi kontrollja, erkölcsi mértéke, egy előtte lévő és megismerhető, megismerendő világ, amelyet megismerni és felmutatni a versben kötelesség. A harmadikon „vaktérképszerű”-nek írja le a világot a magasból, olyannak, ami körvonalaiban látható, szemlélhető, megfelelő ismeretek birtokában akár fel is ismerhető, azonban nincsenek „beleírva” a jelentések, a nevek. Az igényt azonban és az ezzel járó etikai tartás maradékát ez a költészet nem adja fel, így lesz a versírás, a negyedik ciklus címével szólva: „a név keresése”. A kötet számos verse vitatkozik is az előbbi sorokkal, számos gnómikus vagy imperatív sort lehetne idézni a könyvből. A kritikus Báthori Térey-kritikája is erre az igényre, erre a nyelvszemléletre épül, az írás világravonatkoztathatóságára, arra, hogy a szónak el kell számolnia a világgal, a Schein által Nemes Nagynak tulajdonított etikára.3 A harmadik emeletről nézve megváltozik tehát a tárgy státusa, méghozzá olyan módon, hogy, a korai Lukács György kedvenc terminusait kissé pontatlanul idézve, „élet”-ből „formává” válik. Az eltávolítás térmetaforáját újfent metaforikusan helyettesíti a visszaemlékező beszédhelyzetű számvetésversekben az emlékezet. A poiesis, a formaadás munkája, az üvegfilm elkészítése végső soron nem más, mint ez a térbeli-időbeli eltávolítás. „Tökéletesség csak az emlékezetben épül” – írja az első ciklus címadó verse, A megbékülés kapujában. A verset az építés metaforája szervezi, a beszélő célja a „tökéletesség” megépítése az emlékezetből, az immár elérhetetlen test pótlása. Egy egykori kapcsolat, egy egykori élet emlékművévé kíván válni a vers. A versnek mint valami mozdíthatatlanul biztosnak a megalkotása, a műalkotás mint az örökkévalóság megkísértése, az időbeli és az esetleges legyőzése Nemes Nagy Ekhnáton-ciklusából lehet ismerős számunkra: „A vágy már nem elég, / nekem betonból kell az ég” – így a ciklus nyitóverse. Báthorinál is egy emlékmű épül, melynek célja, hogy úrrá legyen az esetlegességeken, a halálon, itt is a nyelv építi fel, itt is maga a vers lehet az, azonban itt nem istenszobor épül, és nem az igazság lesz a szobor lelke, nem valami olyan, ami, reményeink szerint, túl van a nyelven, túl az időn és a vélekedésen, ami újra mérhetővé teszi, ami végleg mérhetetlennek bizonyult. Nemes Nagy Ágnes versében arra kéri az Istent teremtője, hogy „Helyezd el ékszeres szívedben, hogy igazságra törekedtem”. Báthori versének beszélője ezzel szemben így szólítja meg a Másikat: „…Oldd fel bennem, halott / barátom, a túlélő rettegését, / gyógyítsd meg a sebet, amelyet túlzó / igazság-mámoromban / önmagamon is ütöttem […] Az igazság csak az élet / vizében horgony vagy iránytű, a halál / aszályában sivatagi szél, zsarnoki / korbács, halántékunkra szorított fegyver.” Ez a vers a megépülő szobor szívébe az igazság helyett a kegyelmet, a megbékélést illeszti, miközben újfent ráírja ars poeticáját a készülő szobor talapzatára: „…Tökéletesség / csak az emlékezetben épül. Hol is volna / elég fájdalom építőanyagnak, ha nem / ebben a kő- és törmelékhalomban? / És mi volna más erős oldóanyag, mint / ez a szikkadt közöny.”
Először arra figyelhetünk fel, hogy míg Ekhnáton „kemény köveket” válogatott, „keményebbeket, mint a testem, hogy ha vigasztal, elhihessem”, az itteni versben szereplő lírai én éppen saját emlékeinek törmelékein, saját fájdalmas emlékeiben találja meg a megfelelő anyagot, szobra nem „a gyötrelem ellen”, hanem azt megfaragva, nem kizárva, de vállalva épül meg. Nem kemény köveket keres, hanem törmeléket, az elkészülő vers nem lehet „horgony vagy iránytű”, esendőbb, mégis biztosabb, mint Ekhnáton istenszobra. Másrészt feltűnhet, hogy az emlékezetből két komponenst használ fel, a fájdalmak emlékét, mint nyersanyagot és a nyers indulatokat megfaragó, megnemesítő közönyt. A nyersanyag eltűnik, költészetté válik, a test átvált emlékezetbe, a mozgókép üvegfilmbe, a megélt kín esztétikai kontemplációba. „…vagy Beethoven szóródó, kései / harmóniája, melyben eltakarják / egymást a lefegyverzett szenvedések, / hogy nekem, az élvező semlegesnek / adják a haragban kelt könnyűséget, / melyben érett bánatok gyülekeznek” (Mióta nincsen). A test eltüntetése ebben a higgadt, indulattalan vagy már preparált indulatokkal dolgozó versvilágban – ez is az eltávolítás, a harmadik emelet poétikájához tartozik. A „nyersanyag” a könyv egyik középponti motívuma: „Aki előtted áll, merő nyersanyag. / Aki elmegy, csúszni kezd a perspektíva / sínjén: kisebbedik, mégis nagyobb a látomásban, / akár szeretted, akár megvetetted” (Tryptichon). A nyersanyag, az egyszeri és mulandó test örökké tételének kísérlete dolgozik a második ciklus verseiben végig, ez a ciklus az édesanya emlékére íródott. „Ami egyszeri volt, fájdalommá / rajzik az időben. A veszteség méze / együtt pereg az életünkkel. / Ami egyszeri: / szemérmes, örök és kegyetlen.” Hasonlóképp az Idegen test című költeményben: „Anyám, / kitűzve a ravatalra. A vég után az érthetetlen / kibomlik, mint a végtelenség.” A Mióta nincsen című vers a kötet másik nagy ihletőjét, József Attilát idézi („látom, megáll a vasalóval” vagy „most látom, milyen óriás ő, / szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében”) állóképpé merevítve, megállítva az időben az egyszeri életet jellemző mozdulatot: „Nem ez és nem az. Nem mindez a semmi: / látomásom, vagyonom életemben / az édesanyám volt. Amint a vekni / kenyérből leszelt egy szép, hihetetlen / vékony karéjt, s megzsírozta, megszórta, / cukorral. S bár emlékek rég gyötörnek, / ezt csak most tudhatom, mióta nincsen / s én mintáját keresem örömömnek.” „Úgy tűnnek, telnek”, mármint az évek a ciklus egyik verse szerint, és a vers aktivizálja is az első ige mindkét jelentését. A számvetésversek tanulsága az, hogy tűnnek, telnek az évek, azonban az „egyszer és ezerszer” poétikája, a kimerevítés épp azt bizonyítja, hogy mindez csak látszat, hogy csak úgy tűnik, mintha telnének, hogy ha a test, a nyersanyag nem is, de az emlékezés (mely e kötetben már maga is a poiesis kitüntetett módja) képes ellenállni a halálnak. „Hibázzon rád a / halál egy páratlan pillanatban! Mondd / …Mondd, ha léted csupa erdő, csupa árnyék, / nem látszat-e a halál is? / Mondd, nem éltél-e örökké?”
A kötet utolsó ciklusa, a Szamárbőr határozottan más eljárásokat alkalmaz, mint a megelőzőek. Gyakoribbá válnak az elbeszélő jellegű betétek, tompul a visszatekintés rezignált tragikuma, fel-felbukkan a versekben a játékosság. A ciklus önértelmező verseként is olvasható akár A Lehel című vers. Ennek első sorában – mintegy jelzésként – megjelenik maga a nyersanyag majdhogynem pőrén, a borítón olvasható költői név, legalábbis vezetéknév: „Én, Báthori Béla, természetes / személy, akit éppen visszasodort / a honvágyó, vétlen magyar mivolt, / valamint a köteles, hiteles / nyugati szél e nyamvadt, nyafka helyre, / kicseppenek szerdánként, kilökődöm, / hordom szellőzni petyhüdt ürge-bőröm / a kofás-pofás kizizzent Lehelre.” A rímelés könnyedsége, játékossága itt engedi kiszabadulni a nyelv játékait a megismerő ráció uralma alól, a kötet költészetfelfogásától, a gyalulatlan, a testi eltávolításának vágyától eltérően megjelennek a szövegben egy alacsonyabb regiszter stilémái is, és a normatív igényű nyelvhasználat szabályai ellen is vét a vers (ikes ige egyes szám első személye): „beugrok első pacskeres cipőmbe, / s már teperek is szákjaimmal: tömpe / szőrgombóc, inkognitóban medve”. Itt megy szembe leginkább a kötet az „új komolyság” fülszövegben beharangozott líraeszményével. A vers szituációja maga legitimálja a megszólalás módját, egyfajta kivételként értelmezve egy ilyen beszéd lehetőségét, a piac helyszíne a karneváli világot idézi, a hierarchiák átmeneti megfordulásának lehetőségét, a normák átmeneti felfüggesztését: „Ritkán, szerdánként így akarok / létezni.” A lírai beszéd távolító előfeltételei itt nem érvényesek: „Itt mindenkihez szólhatok, itt szólhat / mindenki hozzám.” A vers, ha úgy tetszik, a nyersanyag dicsérete, felszabadulása: „ízes, fűszeres falatokra oldja / nyelvem, a fogam közé szorult szókat”. A Napozás című vers soraival szólva: „…Na, egyszer, / gondoltam, kiengedhetem a belső / disznót – amúgy bent tartom a karámban, / bordáim között, jobboldalt, a mellső / végtag alatt. Erre mindig vigyáztam.” A versciklus címe: Szamárbőr, akár valami olyasmire is utalhat, hogy ez csak afféle bohóckodó álöltözet, a kötet kompozíciója is ezt támaszthatja alá, hiszen az utolsó ciklusban kaptak helyet a versek, mégsem hinném, hogy ez puszta függelék, egyrészt, mert a versek modalitása ebben a ciklusban sem egységes, másrészt pedig azért nem, mert ezek a versek e költészetnek éppolyan érvényes lehetőségeit hordozzák, mint a könyv egyéb versei, és másságuk ellenére sem bontják meg a kötet egységét. A könyv erőteljes olvasási ajánlatot tesz, méghozzá lassú olvasásra. „A lassúság a lelkiismeret anyanyelve” – írja Nemes Nagy költészetét gnómikusságában, felszólító jellegében és motivikájában talán legerősebben megidéző versében a szerző: „…Pontatlan, gyorsuló / léted kiirtja emlékeidet, / eltereli figyelmed, rohanó / vaktölténnyé aláz: a lassúság / az egyén, a száguldás a tömeg / tebenned. Járj magadban, mint a fák.” (A lassúság.) A kötetben, ha meg akarunk felelni ajánlatának, el kell merülni, el-elkalandozó figyelemmel követni egy meglehetősen homogén versvilág kiépülését (ez a költői eredetiség, érvényesség legfontosabb kritériuma Báthori kritikai írásaiban), egyszerre figyelni a versekre és az őket körülvevő ködre. Ezt várja el tőlünk a kötet egységes „hangja”, ezért történhet meg az, hogy nem egyes versek, hanem a kötet hangulata lesz emlékezetes, verssorok ragadnak meg inkább bennünk, nem befejezett, egész költemények. (Persze vannak kivételek, például az Illeszkedés vagy a Fák.) Ez néha, pillanatokra, a monotóniát is kockáztató olvasási ajánlat, mégis megéri elfogadni.

Vári György


Jegyzetek

1 Schein Gábor: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében. Universitas Könyvkiadó, 1998. 29.
2 Schein figyelmeztet, hogy ez a nyelvszemlélet csak Nemes Nagy Ágnes esszéisztikájában marad többé-kevésbé állandó, költészetében nagymértékben átalakul.
3 Bár én nem hiszek feltétlenül ebben a számonkérhetőségben, de a számonkérhetetlenséget sem tartom evidenciának, az írást követő vita jó lehetőség lehetett volna egy Térey költészeténél sokkal többet is magába foglaló vita megindulásához, azonban saját előfeltevéseiket a vita szereplői gyorsan elsajátítandó evidenciaként olvasták egymás fejére, ez pedig nem segítette a dialógust. Ez még akkor is kár, ha – tekintetbe véve a személyes érzékenységeket – érthető, hogy így alakult.