Tarján Tamás

DIOPTRIA

Ágh István: Semmi sem úgy
Nap Kiadó, 2003. 97 oldal, kötve 1950 Ft

Az egyenletesen kitűnő színvonalú, csupa kiérlelt költeményt tartalmazó gyűjteményben több vers is olvasható kulcsversként. Közelítésmód kérdése, hogy az első ciklus (Idézetek a megtalált időből) egészét – mint látnivalóan alakulófélben levő önálló könyvet – a Marcel Prousttal feleselő cím okán is preferálva innen emeljük ki a Kísérlet a nem ismert idővel (9. o.), a Képzelt valóság (23.) vagy a Holdviszony (26.) sorait, esetleg a Költő pásztorokkal című harmadik fejezet valamelyik emlékező, illetve személyiségelevenítő művét tekintjük az értelmezésben mértékadónak. A Semmi sem úgy megfontolt, arányos elrendezettsége – s a kötetnek az az elemi, de említetlenül nem hagyható vonása, hogy szövegei, többféle szépségfogalomnak is engedelmeskedve, szépek – azt is lehetővé teszi, hogy a három ciklus közül a másodikban keressük a magunk választott versét, s ez a Szép őszi nap (53–54.) legyen, megtámogatva a soron következő Őszvégi lamentáció (55–56.) és a Szentséges éj (57.) strófáitól. E három, a ciklust záró mű külön-külön és együttesen is súlypontnak érződik, ám hasonlóképp mondjuk a teljes könyvet beszegő Mire való visszajárnom (96–97.) is bír ilyesfajta nyomatékkal. Mégis a Szép őszi nap és az Őszvégi lamentáció jelölheti ki legpontosabban az „őszi hangot” mint meghatározó szólamot, s az inkább „töprenkedik”, mintsem „panaszkodik” jelentésű lamentáció (a műfajmegnevező irodalmi műszót, a lamentót is párálltatva kissé) tovább árnyalja a beszédmódot, melynek rezignációja a lírai napszakban, az éjben a közeli búcsúzás szorongásává is sötétülhet, ugyanakkor viszont a gomolygó boldogságban is szakralizálódhat. (A Szentséges éj egyébként még szebben csillagzik az 1996-os Tandori-kötet, A Semmi Kéz egyik kulcsverse, Az éj társaságában. Amióta Bata Imre 1973-ban, a Képek és vonulatok lapjain „egymás mellé tette” – Két költő felcímmel – Ágh Istvánt és Tandori Dezsőt – anélkül, hogy akkori énjeik, oeuvre-jeik között mélyebb összefüggéseket keresett volna –, néha akarva-akaratlanul elbeszélget egymással egy-egy Ágh- és Tandori-vers. Akár csak akként is, ahogy a Kilencszer hét [44–45.], a hatvanharmadik születésnap számvetése, ráolvasója a hatalmas poétikai különbségek ellenére is dialógusba kerülhet Tandorinak a „64. mezőt”, az élet-sakktábla hatvannegyedik négyzetét feltérképező textusaival.)
Túljutni, s már nem is kevéssel, a hatvanon: ez az élmény értelemszerűen, másfelől a költészeti hagyomány evidenciáitól meg nem kötve eredményezi az őszi tónust és a lamentáló felütést. A megszólaló „két határ közt senkiföldjén” (44.) jelöli ki a helyét, s generációs tudata sem kendőz: „…lassanként ideje lejár / nemzedékem közül mindenkinek” (53.). Ezt a – majd fokról fokra, egyénről egyénre szereplőit vesztő – tájat azonban Ágh a Kháron ladikja még alig öregedő Illyésének szemével képes látni. „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, / épp csak – visszafelé!” – találjuk ott a nevezetessé lett sorokat, s hogy „Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog…” Ágh István fukarabb a mosollyal, és egyelőre nagy szónak vélné a bölcsességet. A megállított idő heurisztikus belefeledkezéseire bízza magát: „Az este olyan szép volt, hogy lehetne / utolsó is, annyira földi-égi, / annyi malaszttal teljes, hogy a bőség / ünnepélye az éjféli misével / elég volna egy élet emlékére, / s mert azonképpen nyugodott le minden, / embertelenűl gyönyörű az éjjel…” (57.) Az imavers, a fohász ritkán mutatja fel magát takaratlanul – nem annyira a kérés, sokkal erősebben a köszönet gesztusával –, ahová viszont begyöngyözik, ott ujjongása vagy mormolása verstani, rímtechnikai értelemben (s a fennhangú olvasást mérlegelve) is átrendezi, megkönnyíti a kőgörgető természetű Ágh-lírát. Olyan ajándékokat ad, mint a Serfőző Simonnak ajánlott Gyerekidő (77–79.) vagy az egyszavas, kikiáltó címével feltűnő, szakralizált Boldog, mely így indul: „Soha szebb elmúlást mint / ahogy a lomb lehullik / villanni utoljára / s kihúnyni szenvtelen // így kellene sötétbe / vetni a szemünk fényét / hogy még a föld alatt is / világosság legyen…” (41.)
A visszatekintés, a széttekintés egyik választott formája az a tizennyolc sornyi, tömbszerű versalak, melyet eltéphetetlenül – „Rajzok egy élet tájairól” – Szabó Lőrinc Tücsökzene című sorozatához asszociálunk. Ágh István szemérmesen takarékos e kapcsolati tőke kamatoztatásában. Kötetnyitó ciklusa talán jobban leírható a különbözéssel, mint a hasonlósággal. Ezért is kell vitába bocsátkoznom Alföldy Jenővel, aki a Semmi sem úgy egyik első, testvériesülőn empatikus, a lényegi mozzanatok mindegyikére figyelő kritikusa volt (Emlékek jelenidőben, Tiszatáj, 2003. szeptember). Szerinte a Szabó Lőrinc építkezésére hasonlító versek „tizennyolc sorból állnak, melyek általában tizenegy szótagos jambikus sorok, s a rímelés is majdhogynem mellékes, akárcsak a Tücsökzené-ben. Ágh nemcsak a csengő rímeket kerüli, mint Szabó Lőrinc. A páros és a keresztrímet is szabálytalanul váltogatja, ki-kihagy egy-egy rímpárt, s szinte csak az utolsó két sorban összecsendülő rímpár zenei lezárásában következetes. A huszonhárom versből álló ciklus formaművészete főleg a kompozícióban rejlik: a teljes élet káprázatát kelti az olvasóban”.
Szabó Lőrincnek a Tücsökzené-ben rendre páros szótagszámú (tíz szótagos) sorai a csak néha feladott páros rím gyeplőjétől regulázva cikázásukban is fegyelmezett, a folytonos összecsengés által sűrűn rövidre zárt egységeket képeznek. A „tücskökben” több vagy sok mondat is ciripelhet, a költőnek éppen nem célja, hogy ekkora terjedelmet egyetlen, mégoly összetett mondatnak engedjen át. Ághnál másképpen van. A shakespeare-inek is tetsző – kissé a blank verse-re emlékeztető – tizenegyesek mindig egymondatos verssé sarjadnak. Ez az utóbbi másfél évben napvilágot látott – általam ismert –, a ciklust folytató darabokban hasonlóképp történik. Ezért a Tücsökzene epizált és dramatizált – narrációval, kommentárral, párbeszéddel, akár instrukcióval élő – szövegeinek helyén Ágh Idézetek a megtalált időből ciklusában szövevényesebb, látomásosabb, dekonkretizáltabb (a lírai jelleget másképp felöltő) textusok lombosodnak. A verselésben, rímelésben semmiféle lazaság nincs (csupán sok játék). Bizonyára az olykor csak leheletnyi összecsengések káprázata csalta meg a tévedhetetlen szeműnek ismert Alföldy Jenőt, amikor „szabálytalanságot”, „ki-kihagyást” vélt felfedezni. Holott e tizennyolc sorosok három – ismétlő karakterű – hatsorosból tevődnek össze (az életkori szakaszok vizsgálatakor mindig megkerülhetetlen hármas számot tehát a ciklusok száma, valamint magában a három s vele a hat, illetve a háromszor hat is hordozza Ághnál). Az a b a b c c rímképletű első hat sor az egymondatosság folytán különösebb elhatárolódás nélkül megy át a d e d e f f rímképletű második hatba, az meg a kiszámíthatóan g h g h i i képletű harmadik hatba. Azaz a zenei kompozíció – mely az utolsó két sort, de a versben már a harmadik páros rímet valóban kiemelten csendíti – nem csupán a ciklusban, de – élénk monotóniával – az egyes szemelvényekben is munkál.
Ágh István rímeinek tekintélyes részét vaskalapos rímelméletek (vagy a minél tisztább rímelésre törekvő régebbi nagy példák) szerint „rossz rímek”-nek kellene tartanunk, ha nem úgy futnának egymás nyomában, mint hullámra hullám, habra hab, s keresetlen összeolvadásuk, játszi illanásuk nem járulna jelentékenyen – a rímvilág keltette eredetiséggel, örömmel – ahhoz a boldogságképzethez, mely a kötetben szétárad, magába mosva, de szét nem áztatva az emlékező fájdalom, a fantaziáló szorongás nagy rögeit. A poéta kedveli az a és az o kissé régiesnek ható megfeleltetését. Nála utánam és tátong (14.), varrt és napóleont (67.) stb.: rímszavak (különféle: hangzásbeli vagy jelentésbeli alájátszások turpisságaival). De rímszó például a bronzvörös és a mindenütt is (67., hogy ismételten átlendüljünk a könyv leghosszabb és leghangulatosabb, bár éppenséggel nem a legjobb verséhez, a Jékely Zoltán emlékére írt, egyben krúdysan színezett Hajnali zarándoklat szakaszaihoz).
A rímekben megélt boldog szabadság lehet oly mértékű is, hogy esetleg elfedi a rímet. A szerelmi emlékezés egyik eksztázisát, az Egyszer volt című verset idézzük: „…mint vérfertőző nővér / fölszállt velem, a bűn ágyára hullva / olyant vétkezni, melybe nem találtunk / semmi kivetnivalót, hisz csupán az / éveink találkoztak az időben, / és jövőmmé lett, ami benne elmúlt / a nyári éjben akkor egyidősen, / titokzatos szép holdfogyatkozás volt / eltűnőben, és nem láttam azóta, / s már ismerősöm sincs, ki tudna róla” (19.). A kilencedik – vagyis a rímképlet szerint a második d jelölésű – sorától idézett költemény segíthet a rímszerkezet egészét visszavetíteni, átlátni. A tizenegyedik és tizenkettedik sor sorvégi szavai (találtunk és csupán az) bizonyára tényleg nem érződnének rímnek, ha nem az itteni rímkörnyezetben bukkannának fel inverz sorrendű (a, á, u – u, á, a) magánhangzóikkal és rímsegítő, egyetlen n mássalhangzójukkal. Egyik rímámulatból a másikba eshet, aki a gyűjteményt s benne főleg az első fejezetet forgatja. Parádésak az Ohridi emléksorok önrímei is: „Amikor vendégül lát / kissé megnő az ország / fogad marasztal / búcsúzó nyarával marasztal”; „ködből szőtt hegyre látni / a part sem evilági / kiköthetetlen / kötelünk oda köthetetlen” (36., 37.). Nehéz megállni, hogy a holdat – ablak, elfogyóban – óra, méter – kimérnek, lehetetlen – kemence, érte – értem típusú rímek (mind a Holdviszony-ból, 26.) tömkelegét ne másoljuk ide. Az iménti legutolsó citált rímpár annyiban tapad az önrímekhez, hogy Ágh kedveli az egyazon szót valahogy variáló összezendítéseket. A Gyerekjáték-ban, nagyapa és unoka kettős képét festve: „…én maradok már minden öregember, / ő meg a kisgyermekkora egy öregnek” (ez a harmadik, a befejező páros rím a versben, 27.).
Gyakorlatlanabb versolvasó is észlelheti és értelmezheti, hogy a könyv leggyakrabban felmerülő képzete, képe a repüléskép. Közvetlenül, a repülőgép felszállásának „tettetett közönyt” kiváltó formájában is, megtoldva a közös sors hátborzongató víziójával: „…szűkölve / bujt meg a kezed búvó kezemen, / hogy még a rémes fekete gödörbe / is együtt essünk, félig eleven / emelkedtünk az égi távolságba…” (A halhatatlanság órája, 34.) Közvetve, a szárnyas járműnek nem mondható alkalmatosság áttételével is: „Autóbuszra való nyarat szállított a sofőr, / jobbról mint repülőn, balról mint alagútban, / nagy magas hegyre menet, ami a világ közeli / tetejének látszott…”
(A világ tetején, 83.) Mitologikusan is: „Annyi ikaruszi törvénysértés után / végre földszintes békességbe értünk, / ennél mélyebbre kikötni egyszer lehet, / minden égi esemény itt zajlik le a kertben…” Földszintes, 40.) „Kép-képként”, „fotografikusan” is a Szép őszi nap-ban: „Angyalkék mennybolt, méregzöld moha / vonzása tartja egyensúlyban még / a nyárfalombok sárga tömegét, / inkább fölszállna mint lehullana // minden, megáll a nyúl fölött az ölyv, / és nem folyik, mi folyna, a Duna, / horogra akadt hatalmas csuka, / fekszik a halász csizmája előtt, // így maradna már, mint egy ünnepély / ragyogó képe, ha a lódarázs / békén hagyná az égi masinát, / s nem tombolna az ablak üvegén…” (53.) Nem szükséges bizonygatni, hogy ezekben a megfogalmazásokban – mint előbb a „fölszállt velem, a bűn ágyára hullva” sorában is – temetői mélysége van az üdvözítő magasságnak, a földszint megkontrázza a tetőzést, zenit és nadír, repülés és mozgásképtelenség csak egymást tételezve léteznek. A kötet dinamikus térbeliségét ezek a repülésképek hozzák elő, s bár a dimenziók nem feltétlenül kapnak nevet, a sír – a végső nyughely – például keserves, kemény, alig absztrakt térélmény az olvasó számára. A „földi-égi” szembeállítás – részint az elvontabb szép – utolsó szembeállítás képviseletében is – szerepelt a Szentséges éj nyitányában, több rokon szöveghely vertikális sugalmazását erősítve. Lehet persze horizontalitása is a „repülésnek”, ha az időutazás a mából a tegnapba visz, a jelenből a jövőbe von (a Gyerekidő, a Mire való visszajárnom tanúskodik erről. Utóbbi a felező nyolcas használatának, a népköltészeti indíttatású, énekbeszédszerűen indázó verselésnek eredeti megvalósulása. A Kilencszer hét még inkább rájátszik – számmisztikájában is – a finnugor hagyományra s talán a Kalevalá-ra).
A magas és a mély segítségével érzékeltethető végletek, a kötet kifeszített (két)pólusossága éntalálkoztató és szereptalálkoztató verseket is követel. A Ketten a hídon már-már a nehézkességig bonyolított változat a „találkozás egy fiatalemberrel” motívumára (20.),
a Gyerekjáték nagyapa az unokával ikonja a gyűjteményt záró versben még rétegzettebb, s kívül kerül az anekdotizáló valóságos időn: „anyám! unokámat hoztam / itt lüktet a bal karomban / el kell mennem nemsokára / hol találok az apámra?” (97.)
A repüléskép kitartott muzsikája mellett más képeket, motívumokat is rímeltet a költő. Ez növeli a ciklusok átjárhatóságát, bár a megfelelések szívesebben maradnak a ciklusokon belül, és a Semmi sem úgy jellegzetessége, hogy – eleve zárt és máris növekedő – első részét követően A halhatatlanság órája – főleg az ego „képzelődéseivel” –, majd a Költő pásztorokkal – főleg az hommage-okkal – ugyancsak zárt, koherens természetű. Ciklust ciklusba átfűző motívumrím a kisgyerek földgolyó-labdájának képe: „egyetlen szóból álló anyanyelven / fölfedezi az egész ismeretlen / bolygót és mégis az elkapott labda / marad a földgömb…” (Gyerekjáték, 27.) – „Lírai szenvedély híján üres a vers, / szerelem nélkül hasztalan az élet, / magára hagyott kisgyerek sírdogál / bennem, elveszett játékai végett, / elgurult labdája miatt az egész / földkerekséget kellene megtalálnom…” (Magára hagyott, 33.) (A második idézet kezdő soraihoz fogható banalitások szerencsére másutt nem szúrják a szemet. A hamis állítással előhozakodó első sor súlyos félreértésekre, félreértelmezésekre adhat okot.) Fontos, nyilván tudatos kettőzés a cséplés (utolsó, kétségbeesett kihadarás) képe (Mikor a vénség megkísért, 43.; Képzelődés Orbán Ottó emlékére, 49.), a hosszú kabát szürrealisztikus, antropomorf „figurája” (Szép őszi nap, 54.; Mire való visszajárnom, 96.) s a két idézettel már jelzett lombhulláskép konvencionálisabb elmúlás-imaginációja.
Noha valószínűsíthető, hogy a Semmi sem úgy (már csak első ciklusának önállósulása miatt is) új utakra indító pályaállomásként tudatosítható, nyilvánvaló, hogy e líra követi is saját eddigi nyomvonalát. Berzsenyi Dániel ébresztése, a berzsenyis hang felszítása már a legelső költemény legelső soraiban parázslik: „Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem / sujtaná máskor, nem láttam enyészni, / megújulni, csak ahogy terebélye / pompáját évről évre megismétli…” (Időtlen mályva, 7. A szórend, a szókészlet, a strukturálás tisztelgés Berzsenyi előtt; a belopott, ezúttal is csodásan bolyhos rím Ágh keze nyoma.) Az egymondatosság poétikája, a hosszú mondatban való bizalom külön elemzést kérne, annyi rá a variáns (az egész Idézetek… ciklus; az Ohridi emléksorok tízszer négy sora; az Alsóörsön tavaly most meg Almádiból négyszer nyolc sora, 38–39.; a Störr kapitány visszanyeri feleségét hatszor tizenkét sora, 69–71.; a Gyerekidő tizennégyszer négy sora; a Bazsiban Simonéknál ötször nyolc sora, 87–88. stb.). Az Összegyűjtött vallomások (Kossuth tér, 1956 alcímmel) Ágh Istvánnak a forradalomhoz kötődő lírai és epikai szövegeit egészíti ki, az Októberi fogadalom az életre szóló sebesülésélmény továbbírása (80–81., 82.). Az Őszvégi lamentáció – önmagában vett formátumossága, az egész kötetre kisugárzó érvényessége mellett – a testvérbáty, Nagy László Medvezsoltár-ával mutatkozó párhuzamai miatt is különleges helyet, helyzetet élvez. Nagy László „Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra” sora Ághnál a „nem ismerek magamra” félsorában ég. Szókészleti, szerkezeti, világképi, etikai, bölcseleti összefüggések izzanak fel – pedig mindkét mű másfelé tart, mások az egyik és a másik vershős alakszerűségének és pozíciójának sajátosságai és így tovább. (S ugyan a Berzsenyi-reminiszcenciák már felszöktek, a gyűjtemény valahogy mindig ráfordul a Gerzson Pál képe alá írt A művész osztályrésze című parafrázisra. Nagyszerű vers.)
A Semmi sem úgy szép és talányos kötetcím. Értelme szerint nyilván ama foszlékony boldogság(érzet) sem egészen úgy van, ahogy esetleg a Csendélet, szegfűcsokorral (48.) olvastán egyszerűsítve gondolnánk el a veszteségek, az elmúlás el nem fojtott tudata felett repülő reményeket és örömöket. A József Attilával egyszer-egyszer cimboráló Ágh Istvánnak nincs kétsége – így tudta ezt, nagyjából így írta ezt egy töredékében József Attila is –: a konszonancia nem egyéb, mint megértett disszonancia. Az Elveszett ókuláré (24.) egy fordulata nyomán szólva: Ágh a rá szabott dioptria szerint láttatja a világot; s megint többet a világból, mint – az sem volt kevés – eddig.

Tarján Tamás