Szilágyi Sándor

KORUNK ARCA*

Szilágyi Lenke: Fényképmoly
Ernst Múzeum Kht., Budapest, é. n. [2004]

Szilágyi Lenke szívesen és sokat olvas – nyilván innen ered albumának játékos címe, a könyvmoly analógiájára. Meg hát: utalás az idő múlására, a feltartóztathatatlan pusztulásra. És persze a borítónak választott képre: egy pesti bérház udvarán föltekintve az üres égre különös, kozmikus lepkeformát látunk.
Máris helyben vagyunk. Szilágyi Lenke képi világában a sejtelmes foltoknak, körvonalaknak (sziluett; a borító esetében negatív, ún. fehér sziluett),1 a csak jelzésszerűen – de épp ettől nagyon erőteljesen – jelen lévő alakoknak-formáknak jut a főszerep. Képei egyszerre fotóköznyelviek, „primitívek” és szürreálisak, önmagukon túlmutatók – mint a barlangrajzok.2 Ezzel a kettősséggel maga a művész is tisztában van. Egy beszélgetésen elmondta: soha nem értette, mit tartanak annyira különösnek a képein, hiszen a kép ott van, bárki láthatja – ő csak lefényképezi. Ennyi az egész.
A dolog azért ennél egy kicsit bonyolultabb.
Szilágyi Lenke képein mindig van valami különös, oda nem illő részlet, ami megragadja a tekintetünket. Mintha csak Roland Barthes tételét akarná igazolni: minden érdekesebb fényképnek kell legyen egy punktuma, egy olyan pontja, ami „megsebzi” a néző tekintetét s lelkét.3 Mielőtt azonban továbbmennék ezen a nyomon, szeretném leszögezni: a Fényképmoly képei nagyon mások, mint amit eddig Szilágyi Lenkétől megszoktunk. Más rugóra járnak, más fotótörténeti hagyományra támaszkodnak, egyszóval más a stílusuk – bár félreismerhetetlenül Szilágyi Lenke-képek ezek is.
Korábbi albumaiba4 a klasszikus szubjektív dokumentarizmus hagyományát megújító képeit válogatta be a művész. Képei e műfaj olyan jelentős figuráinak világával mutatnak rokonságot, mint a hétköznapi semmiségekből képet varázsoló André Kertész,5 a „döntő pillanatban” együtt mutatkozó dolgok szürrealitását képzőművészeti látásmóddal vegyítő Henri Cartier-Bresson vagy a számkivetettségről valló Josef Koudelka, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem. Koudelkával még tematikus rokonságot is fölfedezhetünk: a kutyás képekre gondolok.
A Fényképmoly nemcsak abban tér el a korábbi albumoktól, hogy tematikus, nevezetesen portréalbum, hanem abban is, hogy egészen más a kameraszintaxisa, s így más a képek stílusa.6 Míg a korábbi két albumban a történést időtlenné (s egyben történet nélkülivé) merevítő „ellesett pillanat” volt a meghatározó, itt a megrendezett, beállított portré. A rendezés minimális: Szilágyi Lenke a saját tárgyi és lakókörnyezetükben fényképezi modelljeit, s hagyja, hogy kedvükre pózoljanak a kamerának. Diane Arbus volt ennek az alkotói módszernek a mestere, de említhetem Richard Avedon vagy Annie Leibovitz munkásságát is.

Szilágyi Lenke humora
Szilágyi Lenke kapcsán rendszerint valami kozmikus, metafizikai szomorúságot, világvége-hangulatot szokás emlegetni, teljes joggal. De észre kell vennünk emellett azt is, amit az elemzők nem szoktak észrevenni, hogy ez a világlátás egy sajátos, fanyar, „mindig rosszkor felböfögő” s épp ezért hatásos képi humorban fogalmazódik meg.7 Az album nyitó képe például szándékos „képzavar”, mondhatni vizuális kancsal rím: fe Lugossy László (alias Laca) egy nyuszival néz farkasszemet. Önmagában is szellemes poén ez, hát még ha hozzávesszük az ismert nóta szövegét: „Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok. De… lehet, hogy csak hallucinálok.”
A kötet záró képe meg egy jól megcsavart hasonlat: Szilágyi Lenkének egy filmforgatáson punk lánnyá átalakított figurája, tükörből fényképezve, ami tehát legalább háromszoros áttétel (átmaszkírozás, tükör, fénykép). Nyilván nem véletlen, hogy a szerző e két, jó vaskos idézőjel közé zárta az album anyagát.
Szilágyi Lenke háromfajta „punktumot”, figyelemfelkeltő retorikai eszközt alkalmaz a képein – bár mondhatjuk úgy is: az efféle furcsaságokra van szeme. Az egyik a figurák és a környezet ordító ellentéte, amiről viszont az érintettek tudomást sem vesznek vagy rájátszanak. A másik: egy apró, első ránézésre nem is észrevehető részlet, ami valahogy mégsem illik a képbe – de hát ott van, s épp ettől lesz az egésznek valami furcsa vibrálása. A harmadik – s egyben legrafináltabb – eszköze a hiányfogás, a nulla morféma: van valami, amit a felvételen nem látunk ugyan, mégis a kép része.
Néhány példa a figurák és a környezet össze nem illésén alapuló kompozícióra. Két lány bundában, dívának kiöltözve – mellettük Kispolszki és Wartburg, mögöttük egy lakótelepi házszörnyeteg. Szintén lakótelepi háttér előtt két gázmaszkos fiú figurája, testépítőpózban. A szemközti képen viszont két, polgári módon egyforma ruhába öltöztetett szemüveges kislány, fehér zokniban, fekete cipőben csimpaszkodik a „nyolckerületi” módon megszaggatott drótkerítésbe. Eldőlt bicikli és egy hiúz (!) az éjszakai Lánchídon, a főváros szívében. Egy férfi vasasztalra könyököl, az asztal körül három üres vasszék, az asztalon hóvirág, az egyik szék mellett játék autó – az egész jelenet körül meg reménytelen sártenger. (Szilágyi Lenke egy alkalommal elmondta: a férfi tóparti panziót szeretett volna nyitni, de időközben a tavat leengedték, úgyhogy most: száraz tónak nedves partján…) A szemközti képen a szerző látható a szajoli tájban, amint fél lábon egyensúlyozva egy könyv fölé hajol – vajon mit olvashat ebben a mocsárvilágban?
A kép egészébe nem illő részletekre legjobb példa a lecsúszott sliccek-cipzárak feszélyező látványa a brooklyni hászid zsidó fiút, a szobájában széttekintő pulóveres férfit vagy éppenséggel az egyéves Lenkét és édesanyját megörökítő fotón.8 Egy másik nem illő (illetlen) kép, immár Szilágyi Lenkétől: egy jól szituált, sétabotra támaszkodó, őszülő szakállas, kalapos, idősödő úr (Petri György) néz szemközt a kamerával, míg a háttérben, a fa mögött egy ifjú épp vizel (a költő idétlenkedő fia, Petri Lukács Ádám az illető). A többi Petri-képen meg az a zavaró, hogy az elegánsan öltözött költő kezében egy üveg sör éktelenkedik – másfelől persze mindez nagyon is helyénvaló; mondhatni: így korrekt a portré.
Végül két példa a hiányfogásra, a nulla morfémára. Egy alak bámulja a híd alatt a túlparti toronyházat – csak hát: nincs feje. (A szerzőtől tudom: önarcképről van szó.) Három, nekünk háttal álló alak néz le a Szabadság hídról – fogalmunk sincs, hogy a mélyben épp mi játszódik le. Nyilván semmi különös; talán csak egy hajó vagy uszály úszik el a híd alatt, a kép hangulata mégis azt sugallja, mintha épp egy vízbe fúló embert néznének. Rejtély, mivel váltja ki a nézőből ezt a hatást Szilágyi Lenke. Talán azzal, hogy az alakok a szokásosnál mélyebbre döntik előre a fejüket? Könnyen lehet, mert más képein is fontos szerepet kap a testbeszéd.
A két kép egyébként – nyilván nem véletlenül – egymás mellé került az albumban, így az utóbbi akár úgy is olvasható, mintha a három alak a fej nélküli figurát nézné döbbenten. Csakhogy Szilágyi Lenke nem képpárokban vagy sorozatokban gondolkodik, hanem önálló képekben. Ámbár a kiállítás egyik legkedvesebb és legpoénosabb képe éppenséggel egy képpár volt: az egyiken egy terhes anya ül az ágyon, mellette (gondolom) a leendő gyermek apja – a másikon ugyanez a beállítás, ugyanazok a pózok, csak már ott van közöttük az időközben megszületett kisded is. Hogy is írta a költő? „Velem, veled mi lesz? / Nem kérdezni, nem beszélni.”

Antisztárkultusz
Azt a fotóművészeti stílusirányzatot, melyet Szilágyi Lenke a portréival fölidéz, összefoglalóan sztárfotográfiának nevezzük – s Szilágyi Lenke épp azzal újította meg ezt a műfajt, azzal teremtett egyéni stílust, hogy kipurgálta belőle, visszájára fordította a sztárságot.9 Ahogyan a szubjektív dokumentarista képei sem világraszóló eseményekről számolnak be, úgy portréalanyait sem ünnepelt sztárok közül válogatta, hanem a szűkebb s tágabb baráti-ismerősi köréből, ahol történetesen akadnak országosan ismert figurák is.10 Nem valami előre gyártott ideológiai programot követve, mégis olyasmit sugallnak ezek a képek, hogy mindenki sztár – ha máshol nem, hát a maga közegében, szubkultúrájában. Ugyanez a visszájáról nézve: senki sem sztár, hiszen mindenki ember. Meg persze az ellenkezője is igaz, hogy ti. mindenki ember.11 Nem véletlen, hogy a szerző az ismertebb figurákat nem ugrasztja ki a többiek közül: a Petri Györgyről készült képek például szépen belesimulnak a kötet szövetébe.
De vajon ez a szuperdemokratizmus nem üt-e vissza magukra a képekre? A Petrit és az egy-két ismertebb figurát megörökítő fotóknak talán van esélyük rá, hogy tíz-húsz vagy akár ötven év múlva is elővegyék őket – de mi lesz a többivel? Nem romlanak-e el idővel? A szubjektív dokumentarizmus műfajának egyik sebezhető pontja éppen az, hogy esetleges a képek tematikája. Másfelől meg, persze, végül is nem a téma, hanem a szerző látásmódja az érdekes. A hangsúly átkerül a fotó eredendően ábrázoló, dokumentáló funkciójáról a kommunikatív elemekre. Nem az számít, hogy mit vagy kit látunk a képen, hanem az, hogy hogyan.
Ebből a szempontból alighanem az album egészének felépítése, szerkezete árul el a legtöbbet arról, ahogyan Szilágyi Lenke látja és láttatja maga körül a világot. A kezdetben játékos, valami poénra épülő képek egyre infernálisabbá válnak: az arcok és figurák egyre elrajzoltabbak, már-már groteszkbe hajlók. S bár az album szerkezete nem időrendet követ, nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb 2000-ben vagy ezután készült képet az utolsó két fejezetben találjuk. Korunk, az utóbbi évtized egyik jellegzetes vonását: a fokozatos leépülést sűríti magába ez a vizuális metafora. Azt hiszem, ez az album legmaradandóbb üzenete.

Szilágyi Sándor


Jegyzetek

* Szilágyi Lenke fotóalbuma a művész Ernst múzeumbeli retrospektív kiállítása alkalmából jelent meg. A kiállítás megrendezésének és az album – a kiállítás kurátora által írt – utószavának szakmai bírálatát az Élet és Irodalom július 16-i számában közöltem. – Sz. S.
1 A sziluett és a fotó kapcsolatáról lásd Kolta Magdolna: Képmutogatók. A fotográfiai látás kultúrtörténete. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2003, ill. www.fotomuzeum.hu
2 Bővebben lásd erről az Allen Frame, Kerekes Gábor, Sylvia Plachy és Szilágyi Lenke fotóművészek kiállításán (2B Galéria) elmondott megnyitóm szövegét: Árnyékrajzolatok. Új Művészet, 2003. április. www.pipacs.hu/2b/sajto
3 Roland Barthes: Világoskamra. Európa, 1985. 34. k. o. Barthes tétele – hiába gondolta ő ennek az ellenkezőjét – nem fotóspecifikus ugyan, hiszen minden képre, sőt minden látványra érvényes, de éppen ezért a fotólátványok elemzéséhez is jól használható.
4 Fotóbrancs. Budapest Galéria, 1994. Látókép megállóhely. Magvető, 1998.
5 Bővebben lásd erről Lenke és Kertész című írásomat, Beszélő, 2002. március; www.fotografus.hu
6 A kamera- és printingszintaxis fogalompárt William Crawford vezette be a történeti fotótechnikákról írott munkájában: The Keepers of Light. Morgan & Morgan. Dobbs Ferry, New York. 1979. A kameraszintaxis a fotográfiai felvételi eszközök (a különböző nyersanyagok, objektívek és fényképezőgépek) technikai lehetőségeinek és korlátainak összessége. Ezek együttese határozza meg, hogy az adott eszközökkel mit és hogyan lehet rögzíteni, tehát hogy milyen vizuális „mondatot” lehet a segítségükkel megfogalmazni. A kameraszintaxis a kép elsődleges jelentését, magát a fotólátványt (image) határozza meg, míg a printingszintaxis a fénykép (print) érzelmi-érzéki jelentéseit, felhangjait. Egy alkotó vagy egy korszak stílusát – a témaválasztáson túl – a különböző kamera- és printingszintaxisok közötti választások, illetve ezek kreatív megújításainak összessége adja.
7 Nem véletlenül idéztem a költőt: rokon lelkek. Petri hitvallása akár Szilágyi Lenke mottója is lehetne: „A jót azt nem / a jót azt nem adom / megmenthetetlenül személyes / ami jó volt.” Érdemes lenne egyszer utánajárni ennek a lelki (alkotáslélektani) rokonságnak.
8 Utóbbi „kakukktojás”, hiszen Szilágyi Lenke apjának a felvétele, de épp az anya szoknyáján lecsúszott cipzár teszi tökéletes Szilágyi Lenke-képpé; a szerző nyilván ezért vette be az albumába.
9 A Fényképmoly könyvbemutatóján a pályatárs, Kerekes Gábor méltatása nagyon félresiklott, amikor azt találta mondani: Szilágyi Lenke nem stílusteremtő, egy már elavult, harminc-negyven éves stílusban fotografál. Alighanem az okozott megütközést sokakban – jelen sorok írójában is –, hogy Kerekes összekevert két dolgot: a műfajt és a stílust. Szilágyi Lenke valóban nem teremtett új műfajt a fotóművészetben, de a szubjektív dokumentarizmuson belül új stílust nagyon is: jellegzetesek, egyéniek, senki máséval össze nem téveszthetők a képei, ami csak a legnagyobbakról mondható el.
10 A csak évszámot és helyszínt közlő képcímekből nem derül ki, hogy kit ábrázol a kép; csak az tudja, aki valahonnan (személyesen vagy a médiából) ismeri a modellt.
11 Pontosabban: teremtmény – ezt az „állatportrék” inkább aláhúzzák, semmint ellenpontozzák.