Miklya Zsolt

NEVEKKEL JÁRKÁL

Leveleket ír. Szerényebb annál,
hogy versnek nevezze őket, külön
nevet ad mindnek, ez az én macskám,
platánom, esőcseppem, játszóterem.
Nevekkel járkál, belesugdossa a
szélbe, aztán úgy tesz, mintha
csak fütyörészne. Mintha a szél
felkapná, vinné, s barna hátára
fektetné leveleit.

Titkokat ír. Tudja, kibeszélni nem
lehet őket, fedőnevet ad mindnek,
téged macskának hívnak ezentúl,
téged platánnak, esőnek, játszótérnek.
Összekacsint a széllel, aki titkokat
sugdos fülébe, aztán úgy tesz, mintha
csak vihar készülődne. Mintha a letört
ágak, összehordott levelek egyek
lennének a demonstrációban.