Határ Győző

KIKAPCSOLÓDÁS

Egy kurta hétre, Piroskámmal, leruccanunk egy vidéki kisnagyvárosba. Kikapcsolódásra. Hogy majd pihenünk, sétálunk, nézdelődünk. A szálló rendetlen, szedett-vedett, fél szárnya barkácsolás alatt; a köpésnyi kertje hátul gyümölcsös-napraforgós. Történetesen (mint majd kiderül) ugyanebben a hotelben szállnak meg Rácz Aladárék, Aladár és Yvonne. Egyszeriben rádöbbenek: nicsak, igaz is, tudtunk mi erről, számítottunk rá, hiszen még Londonban vettünk Aladárék kisnagyvárosi hangversenyére jegyet. De mikor? Mikor lesz/volt/van az a koncert? A rémkép, hogy lekéstük; hogy a koncert már megvolt, lezajlott valamelyik előző este, és mi nem tudtunk róla. Mialatt mi mamlasz-ámolygó módra, zsebünkben a jegyünkkel sétáltunk-nézdelődtünk, ő koncertezett.
A rongypálmás, rongyrododendronos vesztibülben véletlenül összeakadunk a házaspárral. Aladár! Yvonne! Éktelenül boldogok, éktelenül kedvesek, hát te még élsz? Itt vagy? Itt élsz? Nem, nem élek itt, csak ideruccantunk, egy kis kikapcsolódásra. Miből, te nyikhaj: hát tudsz te valamiből is kikapcsolódni? Nyakig benne lenni: azt igen! Összeölelgetnek, ki-kivel, keresztbe-hosszába. Kitörő öröm. Már amilyen sebesen kitörő örömet lebonyolítani lehet: Aladárék nagyon sietnek. Hova? Hát hova: a terembe. Körülnézni benne, kipróbálni a Bösendorfert, ráhangolni a cimbalmot. A cimbalom? Hát itt van? Már hogyne lenne. Próbálunk. Koncertre? Koncertre. Mikor? Ma este. Haha! Akkor nem késtük le. Nem késtétek le a mit? Hát a koncertedet! Tudod, Aladár, hogy már Londonban felfigyeltünk a behirdetésre, és mindjárt vettünk jegyet erre a te kisnagyvárosi hangversenyedre. Smafu ez, gyerekek, nem igazi, csak amolyan. Amolyan milyen. Jótékonysági. Mindegy, te akkor is úgy fogsz játszani, mintha Sztravinszkijnak mutogatnád a Ragtime-szólamot. De te valahogy: megnőttél. Megnőttetek ti ott Londonban. Meg, ahogy mondod: minden páros napon növünk egy sort, a páratlanokon meg visszanövünk. Szerencsére itt a jegy, nem felejtettük otthon. Jegy, miféle jegy? A vendégeim vagytok, máris szólok Lantos úrnak. Lantos úr! Lantos úr!… Igenis, tanár úr. Az úr és a hölgy. A vendégeim. Oldalpáholy? Oldalpáholy, csak közel legyen. Megőrültél, Aladár: itt a jegyünk, mit csinálunk a jeggyel? Megeszed salátával. Aladár intézkedett: az intendáns, a hangversenyrendező, a jegy- és ruhatárfelelős, Lantos úr. Tudnak róla, aranymosollyal bólogatnak: a legjobb, a legszebb. A piros bársony-plüss, az oldalpáholy. Rezerválva van. Piroskám nem ért semmit az egészből, nem emlékszik, hogy szóltam volna, hangverseny is lesz. Tágra nyílt szemmel hol rám, hol Yvonne-ra néz, aki visszabazsalyog. Tableau.
Villámsebesen fel, szobára. Hozom le a cuccot: harisnyanadrágot, ezüstlamé kis- és nagyegyüttest, ékszert-bugyit-pomandert-cicifixet egy göngyölegben. Mit kezdjek ezzel, itt öltözzem át a rongyrododendronok alatt, vagy hogy gondolod? Menj csak a kert végébe, aranyom, ott, a káposztáságyások védelmében: ott. Gyorsan, kapd magadra, öltözz át. De hogyan, hova bújjak? Ott gyerekek játszanak, kergetőznek. Ne törődj a gyerekekkel, te csak öltözz át. De mikor olyan szégyellős vagyok. Ne szégyelld magad. Siess, itt várlak. Szalad, öltözik. Megérkezünk a hangversenyre, a kisnagyváros városházának a kisnagyterme elé. Nem ismernek. Tréfálnak? Nem engednek be. Húszezer forint. Személyenként? Személyenként. De mi Aladár személyes vendégei vagyunk, szólok Lantos úrnak, Aladár megmondta. – Miféle „Aladár”? Magának tanár úr! Mintha sose láttak volna. De kérem, kérem! A művész úr maga mondta, a maguk füle hallatára. Az ő vendégei vagyunk. Sajnáljuk, nem hallottuk, nem tudunk róla; ne tartsuk fel a sort. Már-már leszúrnám a negyvenezret, amikor eszembe villan a jegyem. Hiszen van jegyem, mit kutyapicsáznak ezek itt velem. Előhalászom. Tessék, itt a jegy. Még Londonban váltottam.
Miféle jegy ez, kérem? Londonban váltotta? Érvénytelen. A jegyeket csapkodva méltatlankodom. Hát csak nem képzelik, hogy kétszer veszem meg a jegyeket? Mennyivel érvényesebb, amit itt veszek? És orruk alá lobogtatom a Londonban divatos hosszú jegynyomtatványokat. Megelégelik, nagyot kacagnak, az arcok oválisra gömbölyödnek. Elnézést: csak tréfáltunk. A piros bársony-plüss oldalpáholy rezerválva: erre tessék, méltóztassék. Mogorván belépünk. A kisnagyterem koromsötét. Hol az oldalfolyosó? A széksorok? Az oldalpáholy? Hol a cimbalom? A zongora? Hol a hangverseny? A közönség? Hát nem mára hirdették meg?
A kép behorpad, felhullámlik. Fekete lyukként elnyeli a kétségbeesés sötétsége óriás sziklatorok – holdvidék

(Utójáték)

Aladár a hotelszobában. Yvonne-nal, ketten; a háttérből figyeljük. Egy tisztes, őszes, magas úr van velük. Maga a Megrontó küldte. Varázsló mesterfogások. Szemfényvesztő, de bűvésznek álcázva. Bőrszakértő; tudja, a legerősebb bőr is milyen könnyen szakad annak, aki ismeri a fogást. Szinte hosszában szétmállik. Minden bőr. Rácz Aladár csak nézi-nézi, és hangtalanul szűköl. A legkedvesebb borjúbőr táskája, amelyben a kottáit tartja-hordja. A bőr világos borjúbarnasága. Az aranycsatok; a sarokdíszek rajta. A sátán küldötte demonstrálja tudományát. A parádés táskát magasra tartja. Hosszú csíkokban, „szál mentén” tépi. Tönkreteszi. Összeszaggatja (tartalmával együtt: benne, a kottákat is: Bach, Couperin, Scarlatti). Látja, tanár úr, látja? Ennyi. A maga parádés táskája, ami volt. Ennyi az egész. Annak, aki ismeri a fogását, és tudja, merre hasad magától a bőr. Percek alatt széttépheti a legszebb bőrdíszműárut, mint ezt a magáét is, és nemhogy ezt a vacak kézitasakot: hajóbőröndje ha volna. Azt is. Ez volt a maga szeme fénye, művész úr, amiben a kottáit tartogatta. Míg mondja, tépi-szaggatja – már csík-cafatokban lóg az egész. S akkor a táska remegő térdű, rogyadozó tulajdonosának elébe tárja a dörgedelmes útszéli igazságot. Tudja, meddig tartott? Három percig. Így lehet tönkretenni egy táskát három perc alatt; de mi ez a három perc ahhoz képest, ahogyan háromezer év a maga táskájával elbánik? Ahogyan szétszaggatja az idő? Gondoljon csak arra, hogy háromszázezer év múlva hová-mivé mállik-hull-penészedik, romlik-sikkad ez a táska. Hát akkor maga a filigrán halszálkacsontjaival, a sörényével, a cigány cifferblattjával? A művészhajával, amit hiába ráz, hiszi, nem hiszi: így bánik el a cimbalommal is az idő; de hol lesz már maga akkor, tanár úr, amikor a harminc cimbalomverője is, és kereszthúrostul, a maga soha volt cimbalma – sehol…?!

(keserű szájíz, kedvetlen felébredés)

álom: 2001. 11. 14.