Máthé Andrea

ÉRTELMEZÉS VAGY KISEMMIZÉS?

Bordács Andrea–Kollár József–Sinkovits Péter: Tót Endre
Új Művészet Kiadó, 2003. 224 oldal, á. n.

Könyvismertetőm címében nem véletlenül utalok arra a kérdésre, amely a kortárs művészet áttekintésekor felmerül: vajon lehetséges-e autentikus, a műből kiinduló és hozzá visszatérő, az értelmezői élményt szem előtt tartó, elméleti apparátust nem (totálisan) feltételező transzparens interpretáció, vagy pedig valóban A. C. Dantónak kell igazat adnunk, akinek állítása szerint a filozófia kisemmizte a művészetet, mivel teoretikus kellékek és felszereltség nélkül nem lehetséges közel kerülni a kortárs műalkotásokhoz. Nem gondolom, hogy meg tudnám válaszolni ezt a kérdést, de a Tót Endréről szóló könyv ismertetését ebben a dilemmában próbálom elhelyezni.
A kétnyelvű – angol és magyar – könyv a szó szoros értelmében nem is könyv, hanem két különböző szöveg és egy meglehetősen bő áttekintést adó Tót Endre-album. A hangsúlyt a dokumentációra, magára a műveknek a bemutatására helyezi, hiszen a terjedelem több mint felét a képek teszik ki. A két írás mintegy kíséri a képeket, vagy még pontosabban: melléjük helyeződik. Ez a megoldás vitatható, mivel a két írás nézőpontjában és szempontrendszerében alapvetően különbözik.
Sinkovits Péter rövidebb írását – A korszerű formanyelv keresése. Az informeltől a pop-artig – az ismertetés, az életrajz és a történetiség jellemzi. A bemutatás a hagyományos művészettörténet-írás vonalán halad, kevésbé problémákat vet fel, inkább tényeket rögzít, leír. Ez a bemutató szöveg azt a – már címében is jelzett – folyamatot követi nyomon, amelynek során Tót Endre művei változtak, alakultak, a különféle hatásoknak engedtek, kísérleteztek: a játékteremtő gesztusoktól, az informelen, az absztrakción, az akciófestményeken, a festménybe beépített montázselemeken, az absztrakt, expresszionista formálási módszereken át a pop-artig jut el Tót Endre művészete. Valójában a pálya első felét jelzi, mely csupán bevezető ahhoz, hogy „Tót hagyományos festői pályája átadja helyét a mindig is keresett legprogresszívebb művészi tevékenységnek”. (16.)
A kötet második írása – A távol- és jelenlét esztétikája Tót Endre művészetében – itt veszi fel a szálat, de nem historikus, hanem esztétikai szempontokat érvényesít, és ilyen értelemben majdhogynem teljesen elválik a két írás. Egy életműhöz az olvasat persze több szempontból is közeledhet, ami alapvetően jó törekvés, de egy könyv egységének kialakítását ekkora eltérések nem segítik elő. A második szöveg az alkotásoknak azzal ad foglalatot, hogy egy jellegzetes attribútumát emeli ki, és ebből, e köré alkotja meg az esztétikai elemzést. „Tót Endre életműve egyetlen lényegi kérdés köré szerveződik, melynek két fontos aspektusa a távollét (hiány) és a jelenlét (önreprezentáció).” (24.) A „közös nevező” megtalálása az értelmezés horizontjának kijelöléséhez nem könnyű és nem is egyértelmű olyan heterogén művek és olyan hirtelen korszakváltások esetén, mint amilyen Tót Endréé, s főként akkor, ha ehhez még hozzáadódik az „örömelv” (ön)ironikus és (közvetett társadalom)kritikai magatartásformája is. Az örömalkotások abból erednek, hogy a művész „reméli, hogy vannak huncut és naiv befogadók, akik képesek betörni művészetének metaforaajtaját, és saját korábbi hiteiket konfrontálva a művész-gyermek objektivált álmaival, megváltoztatják életüket, azaz gyermekké válnak. Tót (pontosabban a művei révén konstituált alkotó) azért ajánlja boldogan »mindenkinek és senkinek«, mert tudja, hogy a művészi alkotások, akár az individuumok, eredetiségüket, azaz értéküket nem az általuk kiváltott hatásnak köszönhetik. …az alkotások nem csupán az öröm, hanem a megismerés eszközei is”. (57.) Tehát maguk a szerzők is tisztában vannak Tót Endre művészetének heterogenitásával, s szándékuk is megvan ennek bemutatására, azonban értelmezésüket beszorítják a választott elméletek keretei közé, s így mégiscsak a homogenizálás felé haladnak. Érdekes volna például az 1960-as, 70-es évek hatásait és kölcsönhatásait részletesebben tárgyalni, hiszen Tót Endre művészete nem vonatkoztatható el tőle, még ha közvetett és ironikusan távolságtartó magatartásról és a művekben megjelenő utalásszerű lenyomatokról van is szó. Ezt éppen csak érintőlegesen említi Bordács Andrea és Kollár József írása („…két művészkönyve rokonságot mutatott a szamizdatokkal is. Bár nem politizált direkt módon, cenzúra, engedély nélküli kiadványok voltak” – 31.).
Tót Endre ama kevés számú magyar művész közé tartozik, akik az 1970-es évektől készített alkotásaikkal bekerültek a nemzetközi művészeti élet fősodrába, és ezt elsősorban annak a rugalmas művészi magatartásmódnak, mindig megújulni tudó, kereső és kísérletező attitűdnek köszönhették, amely meg tudta valósítani az „éppen idejében, éppen ott, éppen helyénvaló ötletekkel” formátumot, melynek ez a korszak kifejezetten kedvezett. Maga a korszak összetettsége, a mára már kortárs klasszikussá lett Tót Endre, az oeuvre problémáit is felvető variabilitása és nagysága (mennyiségi és minőségi értelemben is) leszűkül, ha értelmezői csupán a (kortárs) teória elméleteit részesítik előnyben, és nem térnek ki a szociolektus jellemzésére is.
Félreértés ne essék: Tót Endre művészetének bemutatása a hiány esztétikájának jellegzetességei alapján elfogadható mint az értelmezés egy lehetséges módja, a szerzők végiggondolták és következetesen alkalmazzák ezt a szemléletet, fogódzókat is kap az olvasó a művek befogadásához; azonban lineáris marad ennek a sokrétegű, változatos, ellentmondásokkal, következetlenségekkel teli életműnek a bemutatása. Ebből következik, hogy bár egyetérthetünk az alapvetően affirmatív beállítottsággal az életművel szemben, hiszen (első) bemutató, ismertető könyvről van szó, de mégis, ez a beállítódás megakadályozza a kritikai hang megjelenését és a tárgytól való szükséges távolságtartást. Az alkotói és az értelmezői esztétika (élesebb) különválasztása, valamint az elemzett irányzatokkal, váltásokkal, művészi korszakokkal szembeni távolságtartás még emelhette volna a könyv erényeit.
A mérték, az arány, a mértékletesség és az arányosság nem veszíthető el az értelmezői folyamatban. Amikor úgy lehetséges önmérsékletet gyakorolni, hogy visszavonjuk, differenciáljuk a tudást, és előtérbe helyezzük a beleérzést (intuíció), a józan észt (common sense) és az elidőzésben megszülető élményt. Mindezekkel együtt nem tagadható, hogy a szerzők vállalkozása arra, hogy a kortárs művészek egyikének monográfiájára tegyenek kísérletet, alapvetően jó és dicséretes. Nem is volt könnyű dolguk. Ki kell emelni a jó képanyag-válogatást, rendszerezését, a megadott adatok értékességét. Ez az első Tót Endréről szóló könyv. Szerencsésen veti föl a még kutatásra, lehetséges értelmezésekre, kiegészítésre váró rétegeket az életműben.

Máthé Andrea