Csengery Kristóf

DECEMBER, MERÜLÉS

Ahogy a piszkosszürke köd
dermedt foszlányai
kúsznak a csapzott fák között;
ahogy a hajnali
álom a létre kérdez, és
csak egy választ kap: tévedés;
ahogy lassan veszi

a levegőt a kétkedő,
kopár táj – mindez egy
állítást érlel: az idő
mélyén a dárdahegy,
az év aknájában az ón
tovább merül még. Ahogyan
– váratlan, égi kegy –

kisüt a nap egy percre, ám
mindjárt el is borul;
ahogy a bódé oldalán
elszántan, konokul
virít az obszcén ábra, mely
nem szólít meg, s azt, hogy felelj,
nem várja, mintha túl

járna érven, okon; ahogy
a tegnap és a ma
egymásba fásul, s egyre fogy,
mi szétválasztana
igent, nemet – csak az derül
ki mindebből: kívül-belül
sötétebb éjszaka

is várható még. A madár,
ahogy kérdőjelet
rajzol röptével (s mintha már
a sejtett felelet
is ott rejtőzne tagadó
mondatként ívében); a tó,
amelybe nem lehet

követ hajítani, a víz
olyan vad és rideg,
hogy kilöki; a fémes íz
a nyálban; a sebek
a fény testén – egyre tanít
mindez: most nem számít a hit,
csak az fejtette meg

az évszak kódját, aki nem
gyorsabb a többinél.
Míg szemléli türelmesen,
hogy emeli a tél
a játszma tétjét, izma, bár
feszült, meg sem rezzen. Kivár,
mint mag a földben: él.