Beck András

A KARINTHY-KOMPLEX

Karinthy Márton: Ördöggörcs I–II
Ulpius-ház, 2003. 440, 434 oldal, 3480 Ft

Karinthy Márton „Ördöggörcs” című könyvének ütemére

A Karinthyakat a nagy, de korántsem kikezdhetetlen apafigura szelleme kísérti. Karinthy Frigyes (a továbbiakban Karinthy) nem emlékeztet a zordon, mitikus ködökbe vesző apákra, bár az ő alakját is legendák veszik körül. Ezek a legendák végső soron a Géniusz – egyik korai novellájának címe is ez – legendái és a teremtés vagy éppen annak visszája, az eltékozolt teremtőerő képzetei köré fonódnak. A géniusz legendáját azonban nemcsak Karinthy tékozló alkotóereje és kifogyhatatlan fantáziája táplálta, de jó adag fellengzősség, önértékelési zavar és vásári önreklámozás is belejátszott. Hiába hangzott el Kosztolányi, Babits vagy Móricz szájából – hiszen az utókor mindhármuknak a szájába adta – a híres mondás, miszerint „ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni”, még ezeken a szavakon is átüt valamilyen sajgó hiányérzet. Úgy hangzanak, mint valami kárpótlás vagy elégtétel a művek helyett, s ha mondtak is ilyesmit, ki tudja, mit akartak vele mondani.
És mire gondolhatott Babits, amikor azt írta róla, hogy „ő volt a legkomolyabb írónk”? Vajon összekapcsolta ezt a komolyságot Karinthy sokszor, tán túl sokszor is emlegetett zsenialitásával? Ha igen, akkor nem Karinthy zabolátlan játékosságát vagy számolatlanul szétszórt ötleteit tekintette zsenije védjegyének, ahogy azt a közvélekedés tartja, hanem épp ellenkezőleg, képzeletének féken tartását. Ez esetben Karinthyt az különböztette meg kortársaitól, az tette közöttük egyetlenné és egyedülivé, hogy a maga géniuszát az uralkodó művészkép, ha tetszik, a korabeli művészetkultusz és zseniesztétika ellenében játszotta ki. Életművének tengelyében azért állhatott a művészi teremtés lehetősége és kérdésessége, mivel úgy látta, hogy a művészetre oly jellemző formagörcs és formadrukk a világ teljességéről való lemondás jele. Írói gyakorlatában ugyanakkor minduntalan szembesülnie kellett azzal, hogy a világ a maga közvetlenségében teljességgel megragadhatatlan. Ahogy képzeletének talán legfontosabb ősmintájában és ősszövegében, Az ember tragédiájá-ban Ádám Lucifer segítségével sorra próbálgatja az ember történelmi alakváltozatait, úgy vette sorra és vetette el Karinthy – mint akibe belebújt a kisördög – a stílusváltozatokat induló művében, az Így írtok ti-ben.
De csak pályája vége felé, az Egy reggel dátum nélkül című versében talált formát annak a nehezen megemészthető gondolatának, hogy az ember csak a saját világáról való lemondás árán juttathatja szóhoz a valóságot, hogy szemléletének, képzeletének formái rátelepszenek minden másra, s csak ezek lefoszlásával születhet meg valami, amit énje mindaddig elnyomott, nem hagyott maga mellett érvényesülni – úgy valahogy, ahogy egy erős apa tud rátelepedni a gyerekeire.
Ez a gondolat azért is különös, mert megfordítani látszik azt a tradicionális elképzelést, amely a művész alkotásait teljes jogú teremtményeiként, édesgyermekeiként tünteti fel. Bizonyos értelemben persze az író inkább magáénak érezheti a műveit, mint a saját gyerekeit: míg amazok énjének kivetülései, ezek olyan, áttételekkel hozzá kapcsolódó valóságdarabok, amelyekre némiképp idegenül tekint. Nemcsak függenek tőle, de függetlenedhetnek is, leválhatnak róla, mint önmagukba záruló, érthetetlen világok. Megközelíthetetlenek – de épp ebben hasonlítanak a Karinthy által olyannyira megragadni vágyott valósághoz. Tehát a fiúk élete éppúgy az író apa halálát feltételezi és előlegezi, mint említett versében a valóság születése. Ez a már-már mániákussá növesztett ismeretelméleti gubanc – vagy egyszerűbben szólva: végletes valóságidegenség – Karinthy egész életét és művét áthatja. Ezért lehet az „apagyilkosság” is – amiről az Ördöggörcs-ben Ascher Tamás beszél – mondhatni beépített eleme.
Az következne mindebből, hogy – Karinthy Márton (a továbbiakban Marci) könyvének voltaképpeni témája – az apa-fiú kapcsolat áthagyományozódása is bele van írva a maga összetettségében és ellentmondásaival az apa-ős életébe, művébe?

A staféta

Szinte szimbolikus, hogy Karinthy Ferenc (a továbbiakban Cini) életében megjelent utolsó kötete a Staféta címet kapta. Borítóján kettéosztott fej látható, melynek egyik arcfelét saját fotója, a másikat az apjáé adja. Nemcsak a két arc hasonlósága kísérteties, de maga a kettéhasított fej képi ötlete is, mellyel meglepték az akkor már épp hogy csak egyben lévő, a teljes lelki és fizikai szétesés szélére érkezett szerzőt. Nem hiszem ugyanis, hogy Cinitől származott volna az ötlet. Hiszen a borító újfent apja árnyékába állította, abba a viszonylatba, amelyből látszólag sikerrel szakította ki magát élete során – még akkor is, ha ez a szakítás sohasem volt teljes és végleges. Mindenesetre a Staféta cím jelentése korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek a borítóra applikált kép láttatja.
„Karinthy Frigyes hiába tölti ki az életem – írja Cini a Napló-ban –, íróilag nem ősöm. Kosztolányi sokkal inkább. Krúdy, Móricz is furcsa módon… Hunyady Sándor.” (74. 10. 25.) Hasonló névsorral találkozhatunk egy másik bejegyzésben is, Szomoryval és Szép Ernővel kiegészítve (70. 11. 04.), a lista kifutása azonban más: itt nem a vállalt irodalmi elődök kijelölése a legfontosabb, hanem az, hogy Cini e hagyomány egyedüli folytatójának tekinti önmagát. Vagyis a hangsúly nem arra esik, hogy kiktől vette át a stafétát, hanem hogy nincs kinek továbbadnia. Olyan szerep terhét rója, illetve vállalja magára, ami az évek során mindinkább ránehezedik, s talán nem túlzás azt mondani, hogy végül össze is roppan alatta. Ez a hősies pózba merevedő utóvédharc – először a modernekhez „átállt” barátokkal (Déry, Örkény, Somlyó, Szilágyi János György) szemben, majd a hatvanas évek végén jelentkező újabb írónemzedék s végül a nyolcvanas évekbeli „ízlésterror” vagy Szerdahelyi István örökbecsű kifejezésével, neoavantgárd stílusdiktatúra ellen hadakozva – naplójának visszatérő rögeszméje. Noha életének utolsó évtizedeiben Cini rengeteget utazott, egyre beszűkültebb művészetszemlélettel hordozta körbe tekintetét a világban. És mind magányosabb is lett. Kivonulása a leányfalui házba, az alkotásnak és a sportolásnak szentelt élet akár szellemi integritásának jelképe is lehetett volna, ha nem ilyen rosszul ácsolt talapzaton nyugszik.
Miközben ugyanis az irodalom soha nem látott mélyzuhanásának rémképeivel riogatta magát, nem vette észre, hogy félelmei nem annyira a magyar irodalom általános állapotáról, hanem a benne munkáló mind súlyosabb elbizonytalanodásról tanúskodnak. Hogy szélmalomharcának mozgatója nem egy egész, megtagadni látott irodalmi hagyomány védelmének-átmentésének kényszerű erkölcsi kötelessége, hanem saját elintézetlen magánügye. A magyar irodalom és általában a kortárs művészet „példátlan méretű bűnbeesését” regisztráló gondolatai inkább saját elfojtott bűntudatára utalnak, s arra, hogy mindenekelőtt önmagával lett volna elszámolnivalója. A számadás a tálentomról Karinthy Frigyes-féle szólama így ficamodik ki és csúszik végzetesen félre Cininél a Kádár-korszak süppedékes erkölcsi talajára adaptálva.
De a Napló-ban feltűnik egy messzebbről indított és messzebbre mutató staféta képzete is: „Van egy stafétabot, amit még Bajza adott át Vörösmartynak, Vörösmarty Petőfinek, Petőfi Aranynak, Arany Gyulainak, Gyulai Kiss Józsefnek, Hatvanynak, azoktól Heltai, Ady vette át, Ady Babitsnak adta, Babits Illyésnek. És Illyés ott áll, kezében, még rövid ideig, a stafétabottal, és nincs kinek átadnia. És hamarosan kiesik a kezéből, senki nem veszi föl, s akkor véget ér a verseny.” (69. 10. 21.) E passzusban nem egyetlen irodalmi vonulatról van szó, mint az előbbi esetben, hanem a magyar irodalom gerincét adó hagyományról. Bár a Gyulait és Adyt összekapcsoló zsidó híd önmagában is figyelemre méltó, ezúttal fontosabb számomra az, hogy a két névsor között nincs semmiféle átfedés. Vagyis úgy tűnik, mintha Cini két jól megkülönböztethető hagyományt – nevezzük őket sommásan polgárinak és nemzetinek – emlegetne. Annál szembetűnőbb, hogy később mégiscsak összemossa őket. Úgy is mondhatnám, hogy a két stafétabot Cini önértékelési zavarainak súlyosbodásával kézen-közön összekeveredik, felcserélhetővé válik, és egybeforr.
Erre vall 1972-es újévi fogadalma, mely szerint sok, alkalmasabb jelölt helyett neki kell az őrzés botcsinálta prófétájává válnia. De a két hagyomány bújtatott egymásba játszását erősíti Illyés kitüntetett szerepe és a korszakra jellemző rugalmas gerincesség is, amely benne találja meg a maga ideálját: „Summa summárum nekem tetszik ez a magatartás, élet [ti. Illyésé – B. A.], hogy mindig a mindenkori hatalom meg akarta nyerni, s ő félig-meddig hagyta is magát, ám mindig megőrizte szuverenitását, s főleg írói, emberi tisztességét. Hogy de. a Gyűjtőben Dérynél, du. Gömbössel vagy Imrédynél. Ez a XX. század írójának egyik útja. A másik Szárszón a vonatkerék alá visz.” (86. 09. 03.) Fejtegetését úgy is érthetjük, hogy az erkölcsös és bátor konformizmus nem is csupán az egyik, hanem az egyedüli lehetőség, hiszen a másik, az intranzigencia, az őrültséggel és az öngyilkossággal egyenlő.
Ez a megfogalmazás ugyanakkor egy harmadik stafétát is megidéz, a családi hagyomány továbbviteléért folytatott versenyt képezi le a két Karinthy fiú, a sportos, könnyed, robusztus Cini és a tétova, görcsös, az őrületben menedéket találó költő testvére, Karinthy Gábor (a továbbiakban Gabi) között.

Gabi

„Gyermekem apjának” – ezt a különös dedikációt írta Karinthy Gyilkosok című novelláskötetének egyik példányába. Ismerve a Bőhm Arankáról szóló történeteket és legendákat, könnyen meglódulhat a fantáziánk. Elkezdhetnénk találgatni tehát, milyen sötét titkot takarnak ezek a szavak, ha nem 1920 februárjában írja le őket Karinthy, vagyis azelőtt, hogy második felesége megjelent volna a színen. Az ajánlás azonban ettől még különös marad, és magyarázatra szorul. Vajon a postással vagy a tejesemberrel mókázott a mindig viccre kész szerző, vagy csak a saját példányába szerkesztett rejtvényt egy unalmas órájában? Ilyen és ehhez hasonló lehetőségek juthatnak eszünkbe, mint ahogy ilyesmire gondolt a könyv jelenlegi tulajdonosa is, akinek itt köszönöm meg, hogy felhívta figyelmemet erre a dedikációra. Szerencsére azonban van egy támpontunk, a kötetben található régi tulajdonosi pecsét, mely Vitéz Miklósé. Vitéz annak a siófoki villának a tulajdonosa volt, ahol jó negyed századdal később Karinthy meghalt, mégsem ennek köszönhetően kap helyet történetünkben. Nem is mint drámaíró, akinek éppen Karinthy csinált reklámot a Színházi Életben Miért Vitéz Miklós e cikknek a címe című cikkével, de még csak nem is egyszerűen úgy, mint az akkor egyedüli Karinthy fiú, Gabi keresztapja. A közönséges keresztapaságnál ugyanis lényegesen fontosabb szerepet játszott az életében: miután anyját, Judik Etelt 1918 októberében elvitte a spanyolnátha, az összetört férj Vitézékhez vitte a négyéves kisfiút. És náluk is felejtette néhány évig. E tények ismeretében persze a vicces ajánlás már korántsem olyan vicces: mintegy a visszájáról mutatja meg, hogy Karinthy a humorban valóban nem ismert tréfát. De ha valamikor Gabi kezébe akadt a könyv – ami könnyen lehetséges, hiszen a hétvégéket később is Vitézéknél töltötte! –, és elolvasta az idézett dedikációt, alighanem elfacsarodott a szíve a szavak szomorú igazságától.
Gabi összehasonlíthatatlanul kevesebb nyomot hagyott maga után, mint apja vagy testvére. Egy vékony kötetnyi vers, fordítás, két írás az apjáról, nagyjából ennyi publikált életműve. Tudunk ugyan naplójáról, egy vagy több készülő regényéről, de ezek elvesztek vagy megsemmisültek. Betegsége – amit jobb híján skizofréniaként emlegetnek – életének nagy részében teljesen megközelíthetetlenné tette. Az Ördöggörcs érdeme, hogy a figyelmet ismét ráirányította, és az is, hogy aktáját egy sor valódi és fiktív dokumentummal gazdagította. Csakhogy Marci azzal az elhatározással eredt ősei, elsősorban Gabi nyomába, hogy önmagához érjen el. Ezt hagyják figyelmen kívül mindazok, akik könyvét a Karinthyakról szóló korábbi írásokkal vetik össze, azokhoz mérik. Az Ördöggörcs-öt ugyanis jól kivehető egzisztenciális tétje különbözteti meg ezektől – s teszi összehasonlíthatatlanul izgalmasabb olvasmánnyá például Czeizel Endre és Erőss Erika a Karinthy család genetikai elemzését ígérő könyvénél, még ha témájában ezzel mutat is leginkább hasonlóságot. Marci feltevése szerint Gabi egyfajta életprogramot követve lépett ki a század őrületéből, és választotta helyette a maga saját bejáratú elmebaját. Izgalmas elképzelés – ha nem is előzmény nélküli, hiszen Devecseri Gábor A hasfelmetszés előnyei-ben megpendítette már ugyanezt. A baj csak az, hogy ez a feltevés a könyvbeli történet előrehaladtával nem nyer igazi hitelt, mivel Gabi alakját itt sem sikerült kiszabadítani az epizodikus visszaemlékezések és az orvosi találgatások ködéből. Ha elfogadjuk, hogy a róla kirajzolódó kép plasztikusságának kulcsa az a rokonság, amit Marci nagybátyja család- és világbeli helyzetével érez, akkor Gabi nem azért maradt ezúttal is némiképp elmosódott figura, mert még mindig nem tudunk eleget róla, hanem mert az az érzésünk, hogy a szerző nem mozgósította kellőképp saját élményeit és gondolatait, amikor alakját megrajzolta, vagyis nem elég merészen és szabadon vetítette bele legbensőbb vívódásait választott hősének fiktív naplóiba.
De térjünk vissza ahhoz, ami Karinthy és elsőszülött fia viszonyáról a rendelkezésünkre álló szövegekből kiolvasható. A Petőfi Irodalmi Múzeum (egy tizenhét oldalas, eddig figyelemre nem méltatott önéletrajzi fogantatású írás mellett) őrzi Gabi néhány levelét Füst Milánhoz, melyek tovább árnyalhatják róla alkotott képünket, és megvilágítják családi fogantatású görcseit. „Az én költői fejlődésem (s nemcsak költői: mindenfajta fejlődésem) roppant belső akadályokba ütközik. A gyermek-koromból származó, s gyermek-korom óta tartó rossz nevelésemből, zavaros élet-körülményeimből keletkező nyomottság és félelem az, ami nagyban gátolja ezt a fejlődést” – írja első levelében. És ugyanitt: „Ön iránt különös tiszteletet érzek. Mint költő s ember iránt egyaránt. Képviselve s összefoglalva látom Önben mindazt, (nehéz erről beszélni) ami lenni szeretnék, ami vágy, tűz, dac, lyrai véna lappang bennem. Mondjuk így: húzódzkodom Ön felé, s nagyon kinlódom.” Érdemes megjegyezni a levél dátumát is: 1936. május 12. Karinthy egy hete esett át nevezetes stockholmi operációján, és még az sem biztos, hogy életben marad. Vajon véletlen, hogy Gabi éppen ekkor keres magának – Vitéz Miklós mellett immár második – apapótlékot, ekkor vallja meg Füst Milánnak, hogy benne látja megtestesülni követendő emberi és költői eszményét? Az Ördöggörcs-ben Benedek István utal az Utazás a koponyám körül egyik passzusára, azt bizonyítandó, hogy Gabi mennyire nem vett tudomást a külvilág eseményeiről, így apja műtétéről sem. Nos, ennek a beállításnak némiképp ellentmond az idézett levél időzítése, de mindenképpen azt mutatja, hogy Gabi belső órája ugyancsak pontosan járt. Akkor kéri fel Füst Milánt a pótapaságra, amikor apja élet és halál között lebeg. Később idézendő levelének fényében úgy gondolom, nem is azért, mintha a legrosszabbra készülne, vagyis nem annyira Karinthy halálának eshetőségével számol, inkább kihasználja távollétét, kapva kap a hiányán. Mintha épp erre a távolságra, egy nyomasztó teher alóli fellélegzésre lenne szüksége ahhoz, hogy végre megtalálja önmagát, s ily módon önmagára találását, újjászületését mintha tudattalanul apja halálához kapcsolná.
Annál érdekesebb, hogy ez idő tájt Karinthynak is hasonló gondolatai támadnak, a saját újjászületése foglalkoztatja; úgy érzi, azt reméli, hogy a műtéttel véglegesen lezárult benne valami. Két héttel fia Füst Milánhoz írt levele után ezeket az enigmatikus szavakat írja le, s éppen Gabinak, mintha csak ráérezne, mi megy végbe fiában: „új emberré kell lennem, különben nem volt érdemes megmenteni ezt az életemet”. Ennek az új életnek azonban megvan a maga nehézkedése, önmagába zárt köre, mint ahogy Karinthy apai empátiájának is megvan a maga határa. „Nagyon fáj a szívem, hogy nem tudom érted megtenni, amit kellene és amitől, meggyőződésem szerint, megint egészséges lennél” – olvassuk ugyanebben a levélben. S miközben olvassuk, alig hiszünk a szemünknek. Lehetséges, hogy ilyen egyszerű a helyzet, és Gabi betegségének, sőt gyógyulásának kulcsa az apja kezében van, épp csak el kéne fordítania ezt a kulcsot? Karinthynak mindenesetre ez a „meggyőződése”. De akkor mi az oka annak, hogy jobb meggyőződése ellenére és minden szívfájdalma mellett sem teszi meg érte azt, amit megtehetne? Nehéz elhessegetni az érzést, hogy ebben a mondatban a nagy sorstragédiák szele fúj. Olyan kusza viszonylatok, feszültségek és elszánások sűrűsödnek össze benne, melyekben ott kísért a nagy titok, a szeretetlenség és a szeretetre való képtelenség szörnyetege. Gabi erről is vall Füst Milánnak: „Apám halála természetesen szószerinti, görög értelemben vett katarzist váltott ki belőlem s egyben, s ezt őszintén bevallom, nagy felszabadulást is. Ő rendkívül súlyos egyéniség volt (hozzátartozóihoz-való viszonylatában egyenesen nyomasztóan hatalmas egyéniség), egyikünket sem eresztett magához, nem találtunk hozzá semmiféle hidat, kénytelenek voltunk mindent, a róla-való gondolatsorainkat is magunkban végiggondolni s egymás között megbeszélni, pedig mennyi tervünk s mennyi álmunk volt vele kapcsolatban, mindannyiunkat, legközelebbi barátait a családon belül, lenyűgözött és megfélemlített. Ez a megfélemlítés természetesen, hogy úgy mondjam, egészen spontán úton, lényéből kiáradó, olykor egészen önkénytelen fluidumként ömlött felénk, mégis szenvedtünk alatta, sőt talán éppen ezért még jobban. Egyszóval kinyíltam most – s vágyom és akarok a folytatás lenni; míg élt (nem szeretném, ha homályos lenne, amit most mondok), más akartam lenni, mint ő – most, hogy meghalt, olyan, s ha lehet még olyanabb. Úgy érzem, itt a Nagy Alkalom.” Ami a katarzis szó szerinti görög értelmét illeti, Gabi itt alighanem azt az értelmezést tartja szem előtt, amely szerint a katarzis elsőrendűen nem etikai vagy esztétikai fogalom, hanem hippokratészi, orvosi metafora, amely valamilyen ártalmas dologtól, érzéstől való, gyógyító erejű megtisztulásra utal.
Mindez segít értelmezni apja korábban idézett különös szavait. Az az érzésünk támadhat ugyanis, mintha Karinthy a kórházból írt rövid levelében önmaga határait tapogatná ki, mintha azzal vetne számot, hogy fia betegségére a saját halála lehetne az egyszerű és egyedüli gyógyír. A műtéttel az emberek tudományára és az istenekre bízta a döntést, a sors pedig úgy akarta, hogy életben maradt. Ki várhatna tőle most már ilyen mértéktelen önfeláldozást? Annyit tehet legfeljebb, hogy új emberré válik, és így ad értelmet régi életének. Talán csak e gondolat figyelembevételével – ami semmivel sem radikálisabb az Egy reggel dátum nélkül alapgondolatánál – lesz megérthető, hogy van valami, amit még fia kedvéért sem képes megtenni, noha tudja, hogy ettől függ a gyógyulása.
Az új emberré válás vágya, amiről a lábadozó Karinthy beszél, Holnap reggel című drámájának is a középpontjában áll. Maga is, mások is sokszor említették azt a kísérteties egybeesést, hogy amikor először találkozott Olivecronával, az operációt végző svéd agysebésszel, az volt az érzése, mintha régről ismerné, aztán az is eszébe jutott, honnan: őt írta meg két évtizeddel korábbi darabjának titokzatos északi orvosában, aki Ember Sándor agyából kioperálja a halálfélelem idegét. Tudjuk, hogy Gabi ezt a drámát tartotta apja legreprezentatívabb művének. Írt is róla egy eszmefuttatást Karinthy Frigyes és a „Holnap reggel” címmel A Toll 1938. novemberi számába. Itt fejtegeti, hogy a halálfélelemtől megszabadult Ember még nem igazán szabad, csak afféle tökéletlen Übermensch, aki nem tudja használni a szabadságát, és hozzáteszi, hogy Karinthy az új, magasabb rendű embert sem itt, sem másutt nem tudta megírni. Csupán álmodott arról a szeretetről, ami képes feloldani a másik idegenségét, „sem átélni, sem kifejezni nem tudta soha”. Gabi tehát egy nevezőre hozza apja életét és művét, de talán csak azért, hogy majd egyetlen nekirugaszkodással mindkettőt meghaladhassa, beteljesítve azt, ami nála csupán ígéret és lehetőség maradt. Ekképpen lehetne olyan, „sőt még olyanabb”, mint ő.
Lényeges mozzanata a túlszárnyalást és az azonosulást ily módon összekapcsoló apai mintakövetésnek, hogy összemossa Karinthyt és drámájának főhősét, Ember Sándort is. Ennek vált sokértelműen groteszk emblémájává az a magánszám, amit baráti társaságában időről időre előadott. Beszaladt a szoba közepére, néhányszor megemelte karját, mintha szárnyak volnának, majd azt mondta: Tavaszra már repülök. Ez a tavasz Ember Sándor „holnap reggelére” játszik rá, aki azután száll fel repülőgépével, hogy – Gabi szavait idézve – felszabadult minden „félelem és nyomás alól”. Mint láttuk, Füst Milánhoz írt levelében ugyanezzel a két szóval jellemzi saját emberi és írói fejlődésének akadályát, amikor a gyermekkorából származó nyomottságról és félelemről beszél. De ellentétben Emberrel, aki a halálfélelem idegének kioperálásával válik új emberré, vagy magával Karinthyval, aki a saját operációjától remélte ugyanezt, Gabi számára a felszabadulást csak valaki másnak, ti. apjának a halála hozhatta meg. Ezzel nyílt meg a lehetőség, hogy formát adjon annak a „magasabb ébrenlétnek”, amely Karinthy művének továbbvitelét és beteljesítését jelenthette volna. E nagy reményű mű sorsához kapcsolódik Marci könyvének legmerészebb ötlete, nagybátyja ördöggel kötött szerződésének fiktív története. Az ötlet kitűnő, hiszen ez a szövetség magasabb szintre emelhetné és önmagán túlmutató jelentőséggel ruházhatná fel Gabi elmebaját, vagy ahogy maga nevezte, ördöggörcsét. Ezért is kár, hogy kidolgozása vázlatosra és némiképp kuszára sikeredett. Számomra legalábbis nem vált világossá a szerződés tétje, s így végső soron könyvbeli szerepe is homályban maradt.

Cini és Ferenc

Az Ördöggörcs számtalan történetet idéz fel a zseniális apa és két fia életéből, ismert és ismeretlen epizódokat a zsenialitás terhéről, átöröklésének és hányattatásának sorsszerűségéről. Más kérdés, hogy sikerül-e valóságos, hús-vér alakokat elénk állítania. De ez nemcsak ennek a könyvnek a kérdése, hanem a Karinthyról szóló valamennyi életrajzé, tanulmányé, emlékezésé. Hiszen Karinthy alakja, ha lehántjuk róla az évtizedek óta vastagon rárakódott anekdotikus kérget, valahogy mindmáig megközelíthetetlennek és kiismerhetetlennek tűnik. Ugyanez érvényes Gabira is, azzal a különbséggel, hogy sokkal kevesebbet tudunk róla. Ám nála minden, amit tudunk, és mindaz, amit nem tudhatunk, automatikusan hozzáadódik őrültségének megoldhatatlan képletéhez. Cinivel viszont más a helyzet. Az ő életműve mintha nem tartogatna megfejthetetlen titkokat, s bár róla sincs árnyalt képünk, ezért csak magunkat okolhatjuk.
Karinthynak és Gabinak titka van, Cininek története. Pontosabban: Cini titka a történelemé. Élete és műve a II. világháború utáni Magyarország történelméhez van láncolva. Írói pályája szinte pontosan lefedi a felszabadulástól (az ő idejében így mondtuk, maradjon hát itt is így) a rendszerváltásig terjedő időszakot. Nem a korszak legrosszabb vagy legjobb lehetőségeit váltja valóra, hanem egyfajta lenyomatát adja ezeknek az éveknek. Azzal a töréssel együtt, amit pályája a rendkívül ígéretes indulás – a Szellemidézés és a Kentaur megírása – után szenved. 1948 végén a Diárium még párizsi ihletésű bohémnovellát közöl tőle, mely előbb említett regényeinek világát idézi, a következő évben viszont már egy kötetnyi szocialista eszmeiségtől fűtött elbeszélése jelenik meg Szép az élet címmel. Igaz, egyik éles szemű kritikusa, Szabolcsi Miklós – aki nemrég még Huxleyhoz mérte a szerzőt, de ezúttal nem a Szép új világ-ra asszociál – még ebben is kárhozatos polgári vadhajtásokra talál. „A furcsának, különlegesnek, groteszknek ez az előtérbehozása, a burzsoá frivolitás és játékosság káros maradványa az írónál, amelyet le kell vetkőznie.” Cininek több se kell: levetkőzi. Rá következő regényében, a Kőművesek-ben már ezt mondatja valakivel: „Most úgy átgyúr mindenkit az élet, a végén magunkra sem ismerünk.” És közben talán tényleg nem ismer magára. Mint ahogy azt sem veszi észre, hogy a „minden másképpen van” Karinthy-féle rezignált életszemléletét milyen könnyedén váltotta könyvében aprópénzre a minden másképpen lesz, mint régen volt eltökélt optimizmusával.
Mindenesetre az apjáról való leváláshoz bizonyos fokig kapóra jött számára a történelem nagy fordulata. Amikor jóval később Mándy megkérdezi tőle, hogyan írhatott 1950 körül olyan gyönge dolgokat, ezt válaszolja: „Az a nagy politikai belebolondulás, azt hiszem – ma hiszem –, nálam személyes ügy volt. Így akartam, talán, kibújni, túljutni rajta, hogy én a Karinthy fia vagyok. Így akartam más lenni, megtalálni a saját arcomat. Nem baj, ma se bánom, túl kellett esni rajta.” Lehet persze, hogy ez inkább utólagos konstrukció, ami az ötvenes éveket valamiképpen vállalhatóvá tette a számára, mintsem vallomás, mégis úgy tűnik, hogy Cini igazából nem esett túl rajta, és azt sem tudatosította, hogy ezzel a kitérővel olyan kényszerpályára került, amelyből élete végéig nem tudott kiszakadni.
Az ötvenes évek intermezzójának kényes mozzanata, hogy apja ekkoriban – akárcsak barátai és nemzedéktársai többsége – mellőzött író, akinek a könyvei nem jelenhetnek meg. Így aztán Cini tőle való függetlenedésének szuverén gesztusát némiképp átszínezi, hogy gyanúsan összecseng a kor kívánalmával, saját belesimulásával egy olyan rendszerbe, amely nem tűr semmiféle függetlenséget. Lázadás és konformizmus ekképpen elválaszthatatlanul összefonódik, és ez az összefonódás a későbbi évekre is rögzül. Csak 1956-ban, az Irodalmi történetek-kel tér vissza demonstratív módon a családi körbe, ugyanabban az évben, amikor végre apjának is megjelenik egy kötete, igaz, Kolozsvári Grandpierre Emil fanyalgó bevezetőjével. Egyik naplóbejegyzésében Cini fel is emlegeti ezt a bevezetőt, nem annyira értékítéletét, hanem időzítését nehezményezve, ami a körülményeket figyelembe véve valóban nem volt túl szerencsés. Szemmel láthatóan nem jut eszébe, hogy saját viszonyát apai örökségéhez, öntudatos ráhangolódását a kor szavára, majd visszatérését hozzá, amelyet a Szellemidézés 1957-es családi drámaváltozata tesz teljessé, ugyanezek a körülmények teszik visszás vargabetűvé.
De bárhogyan próbált is, apja szellemétől még az ötvenes évek kellős közepén sem szabadulhatott. 1951 márciusának utolsó napjaiban géppel írt levél várta a Szabad Nép szerkesztőségében:

„Kedves Fiam,
már régóta szeretnék írni Neked, amióta, úgy látom, írónak tartod Magad, de mindig közbejön valami, ami eltereli a figyelmemet Rólad és környezetedről.
Nagyon távol vagyok Tőled és így attól is, hogy úgynevezett atyai jogot formáljak arra, hogy büntetlenül elmondjam véleményemet és végeredményben, amit elmondandó vagyok, nem is olyan fontos. Rövidesen találkozunk és akkor két szóval és két gesztussal mindent megmagyarázhatok, aminek megértéséhez a Föld minden könyve sem elég. Valamikor én is író voltam és miután tudom, hogy életed hátralévő részének milyen mérhetetlen fontosságot vagy kénytelen tulajdonítani, csupán kartársi alapon hívom fel figyelmedet arra, ami a még rendelkezésedre álló időtartam folyamán Részedre jelentőséggel bírhat…
Végighallgattam mai előadásodat, Fiam, a Szovjetunióban szerzett tapasztalataidról és csendesen röhögve állapítottam meg: a fiú csal. Nem az a hiba, hogy lelkesedést mutatsz a Szovjetunió iránt, minden uj lelkesedésre méltó, akármilyen halmazállapotban van, trágyából nő a kalász, stb., stb., az a baj, hogy hazudsz, hogy elmondod, némi eltéréssel, a típusszólamokat, az előírt sillabuszt némi költői cikornyával cifrázod, álszent módon rezegteted a hangszálaidat és végeredményben néhány százezerszer hallott, megrágott, cenzúrázott, begyakorolt, engedélyezett közhelynél egyebet nem mondasz. Az írói élmény egyenlő a semmivel, a lényeg, hogy megint egyszer igazoltad Magad a pártvezetőség előtt, kiutalják a gubát és jövőre megkapod a Kossuth díjat. (Szegény Kossuth Lajos).
Ne mondd nekem azt, hogy Papa, muszáj, élni kell! Menj el Dunapentelére, ha kell, de hallgass, ha csak hazugság árán szerezheted meg a betevő falatot. Az írók szerepéről a »minden idők« legsivárabb lapja, a SZABAD NÉP szakadatlanul irocskál, de mindez nem számít. Ha az író nem építhet, nem javíthat, nem kritizálhat, nem csiszolhatja a nyers drágakövet, akkor nem más lakájnál, trombitánál, zongoraverklinél, akkor – nem író. Vagy úgy gondolod, hogy valóban minden olyan rendben van a demokráciák portáján, mint a szólamai és plakátjai mutatják? Hogy nem kell minden erő, minden tehetség korrigáló ereje ahhoz, hogy meg ne fenekeljék a szekér? Hogy hosszú időre el ne vesszék a szocializmus és távoli utóda, az igazi emberi közösség, születése ne halasztódjék ködös jövőbe? Nem engednek beszélni szíved szerint? Akkor rosszul, végzetesen ostobán csinálják, akkor halálra vannak ítélve a jelenlegi metódusok, akkor tisztességes ember nem támogatja őket, akkor hallgass, Fiam, Kartársam!
Tudod mit? Add közre ezt a cikket a Szabad Nép-ben. Hiszen szabad a szó. És írj rája egy vonalas, gyilkos választ, választ egy gonosz, ostoba reakciósnak, aki szelíden mosolyogva várja filmtekercsed lepergését, és kívánja, ne kerüljön sor arra, hogy találkozásunk előtt valakik kérdőrevonjanak és néhai apád nevére is hivatkozva megkérdezzék, hogy hát mi is volt ez, ifj. Karinthy úr? Ne legyen szükség arra, hogy kifelé fordított tenyérrel azt makogjad, hogy csak a megélhetés kedvéért fújtad a csömörletes harsonát. Mert ez esetben én például elmarasztalnálak, mert visszaéltél egy tálentommal, egy örökséggel, amellyel komiszul sáfárkodtál. Szamár vagy, kedves Fiam.
Na de ez mind nem baj, rövidesen szóval többet, meglátod, milyen nevetséges mélyvízi hal voltál. Én is rájöttem.
Hát a viszontlátásig!
Ölel
Apád.”

Ami Karinthyt illeti, úgy tűnik, jót tett neki a túlvilági pihenés. Ebben a levélben a legjobb formáját hozza. Éles, gunyoros, szívhez szóló, bölcs és még megértő is, mint életében talán soha. Figyel a fiára, megtesz minden tőle telhetőt – amit Gabi esetében elmulasztott –, hogy kigyógyítsa politikai belebolondulásából. (És jósnak sem utolsó, Cini megkapta a Kossuth-díjat, igaz, nem a következő évben, hanem három évvel később.) Volt tehát valaki, aki ilyennek látta, ilyennek szerette látni Karinthyt, aki eleven emberi-erkölcsi instanciaként, vonatkoztatási pontként őrizte magában az emlékét. Ráadásul a szíve és az esze a helyén, az Így írtok ti pedig a kisujjában volt. Kanyarított hát egy levelet a mester nevében és modorában. (Talán kissé elfogult is vele szemben, legalábbis erkölcsileg megvesztegethetetlenebbnek mutatja, mint amilyennek sokszor ő maga mutatkozott. Nem ez a megfelelő alkalom mérlegre tenni a Karinthyt ért kortársi bírálatok – számos kifejezetten baloldali megnyilatkozás mellett például Füst Milán vagy Ignotus Pál baráti kritikájának – igazságtartalmát. Elég itt annyi, hogy egyik írása, a kispesti textilgyár munkakörülményeiről megrendelésre készült lelkendezése – változtatva a változtatandókat – mintául szolgálhatott volna fia termelési regényéhez is, ha épp irodalmi elődöt keres magának.)
Jó volna tudni, miképpen reagált Cini a levélre. Megindított vagy megerősített-e benne valamit, változtatott-e gondolkodásán, életén, sorsán? Vajon hálás volt érte, legalább utólag, az apjának? És mikor jött rá, hogy kitől érkezett valójában az égi tanács, ki az, aki e levél erejéig legalábbis apja helyett apjaként szól hozzá? Bár a hatvanas évek végén azt írja naplójába, hogy az, akire gyanakodott, máig tagadja szerzőségét, legkésőbb 1958-ban már biztos lehetett a dologban. Ekkor ugyanis ismét kapott egy levelet „Csókol Apád” aláírással, de a borítékon ezúttal a saját neve szerepelt. Ma már, hogy Cini hagyatéka részben hozzáférhetővé vált, mi is tudhatjuk, hogy Ottlik Géza volt mindkét levél írója.* Cini tisztelte Ottlikot, naplója tanúsítja, az Iskola a határon-t pedig messze a legjobb háború utáni regénynek tartotta – atyai barátai között mégsem említi soha. Pedig Ottlik nemzedékének ama kevés írója közé tartozott, aki felnézett Karinthyra, sőt mint maga írja Cininek, „reménytelen szerelemmel imádta”. Persze magyarázhatnánk ezt egyszerűen azzal, hogy túl kicsi volt köztük a korkülönbség, mindössze kilenc év, még ha Ottlik érzett is bizonyos késztetést az apai szerepre. Ez azonban nem a teljes magyarázat. Cini valóban idősebb pályatársaival alakított ki kvázi apa-fiú viszonyt, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Illyéssel, Veres Péterrel, de a felsoroltak közös jellemzője az is, hogy az apjáról egyiküknek sem volt sok jó szava. Talán éppen ez könnyítette meg, hogy atyai barátként tekinthessen rájuk? Ottlik rajongása meg épp ellentétesen hatott? De van itt még más is. Furcsa módon mintha közelebb érezte volna magához őket, mint a vele látszólag egyívású barátait. Egy helyen maga is megdöbbenve jegyzi fel naplójában, mennyivel több köze van Illyéshez, mennyivel hasonlóbban gondolkoznak kis és nagy dolgokról, mint például Örkénnyel vagy Somlyóval, akivel szinte egy szobában nőtt fel. Nagy szerepet játszott ebben, hogy Cini ekkoriban úgy látta, hajdani barátai „átálltak” a modernek közé – bármit takarjon is ez –, márpedig a hatvanas–hetvenes évek fordulóján számára ez az igazi vízválasztó. Az efféle átállást valóságos dezertálásnak tekintette, amelynél nincs nagyobb bűn: „amit ma ő képvisel – írja Örkényről – s amiben vezér: a magyar irodalom fő veszélyének érzem”. Ha még mélyebbre akarnánk ásni, alighanem egyfajta bujkáló ambivalenciára is rábukkanhatnánk a zsidósággal szemben. Persze lehet, hogy ez csak abból származik, hogy a hatvanas évek hazai irodalmának Cini látóterébe került „modernistái” jórészt közülük kerültek ki. Nyíltabban tanúskodik ugyanerről az a megállapítása, hogy őt a zsidók nem vállalják: „talán csak Zelk írt rólam ismételten szépen, vagy Devecseri. (Nem privát levelet, az van bőven, hanem nyilvánosan!) S ami jó szót kaptam íróktól, azt Illyéstől, Németh Lászlótól, Illés Banditól, Verestől, Tamásitól, Csurkától”. (71. 01. 27.) Figyelemre méltó, ahogy Cini megalkotja a maga külön bejáratú népies-urbánus ellentétét, s bár származása és írói habitusa is az utóbbiakhoz kapcsolja, inkább az előbbiekhez húz. A zsidó identitás körüli problémák azonban körültekintő elemzést igényelnének, amelyre itt nem vállalkozom.
Míg Déryvel szembeni vaskos elfogultságának oka alighanem az volt, hogy Cini nem tudta megbocsátani az Ítélet nincs Bőhm Arankáról írt fejezetét, Örkény ostorozását pedig valamilyen féltékenység motiválhatta, Máraival szembeni magatartására nincs ilyen kézenfekvő magyarázatom. Vajon miért érezte szükségét annak, hogy a nyelvrontó polgári írók egyik fő reprezentánsaként pellengérezze ki azt az embert, akinek leveleit kegyelettel őrizte otthon, s akinek biztatása közrejátszott abban, hogy íróvá lett. (Vö. Napló, 86. 06. 19.) Ráadásul a Magyar Írók Első Kongresszusát, amelyen Márai „ködös, szétmállott, érthetetlen félhalandzsájáról” beszél (s a halandzsa szóval közvetve Karinthy szellemét is megidézi), 1951. április végén tartották, vagyis alig egy hónappal azután, hogy a túlvilágról küldött atyai dorgálást kézhez kapta. Így aligha fedi a teljes igazságot, hogy Márai egyszerűen politikai okokból haragudott meg rá – Cini 1986-ban ugyanis így emlékszik –, hanem meglehetett a maga személyes motivációja is. De Cini vajon miért haragudott Máraira, akiről a hatvanas évek végén is szembetűnő rosszindulattal írt naplójában? Örkénnyel és Déryvel – aki ’56 után néhány évet mégiscsak börtönben ült – az volt a baja, hogy mindketten dezertáltak, és beálltak a modernkedő irodalom szekértolóinak táborába. Mivel pedig szerinte a kultúrpolitika épp rájuk hivatkozva, az ő hivatalos íróvá emelésükkel akarta demonstrálni rugalmasságát, úgy látta, hogy elvesztették a rendszerrel szembeni kritikai távolságot, s voltaképpen ők álltak a rendszer mellé, egy követ fújtak vele. Máraival kapcsolatban szükségképpen más kanyarulatot vett az önigazolás manővere, hiszen őt bajosan vádolhatta bármiféle gyanús kompromisszummal vagy kollaborációval. Az ő bűne vagy inkább tragikus tévedése is dezertálás, de ez itt az ország végleges és visszavonhatatlan elhagyását jelenti. Ez az intranzigencia teszi Cini számára hiteltelenné Márai kritikai magatartását. Vagy ahogy maga megfogalmazta: „A furcsa az, hogy ellenállni is csak idehaza lehet.”
A felszabadulás utáni évekről író Márai jófiúnak nevezte azokat az értelmiségieket, akik megkötötték a maguk paktumát a kommunistákkal. Nos, az apja árnyéka elől menekülő Cini ebben az értelemben mindvégig jófiú maradt. Ahogy többé-kevésbé lázongó jófiúk voltak azok is, akiket atyai barátul választott. Legnagyobb megélt témája a Kádár-rendszerbe való dacos belesimulás korjelensége volt, de végiggondolni nem tudta igazán. A dac egyfelől azoknak szólt, akik szerinte saját meghasonlásuk kivetítése árán váltak „progresszívvé”, másfelől rendszerrel szembeni fenntartásainak, vélt függetlenségének jelzésére szolgált. Élete utolsó éveiben, évtizedében aztán egyre kétségbeejtőbb világossággal dereng föl előtte a rejtett alapséma. „Keresem az okát, miért nem tudok én írni… De nemcsak én, senki más. Ilyen mélyponton még nem volt a magyar irodalom. […] Azt hiszem, ennek fő oka a skizofrénia, amiben élünk. […] Tízmillió ellenzéki s tízmillió korrumpált. Nem csupán abban, hogy állásban vagyunk, ezt a rendszert szolgáljuk… Mélyebben van a hasadás, a lelkekben. Egyszerre vagyunk ellenállók és kollaboránsok, kurucok és labancok. Ettől olyan nyálas-nyúlós az egész. S ez nem jó talaj az irodalomnak, elsorvasztja a lelket, egyéniséget.”
Ezt a passzust Marci is idézi, de nem csap le a skizofrénia szóra, ami különös, ha tekintetbe vesszük, hogy Gabi skizofréniájáról mennyi szó esik. És nem említi apja hasonló című hosszabb novelláját sem. Pedig Cini pályájának állomásjelző regényei – Szellemidézés, Kőművesek, Budapesti tavasz, Epepe, Budapesti ősz – mondhatni egyenesen vezetnek el a Skizofréniá-hoz, amely 1988 elején jelent meg, méghozzá – hogy teljes legyen a kórisme – az Aczél szócsövének számító Új Tükörben. Még e novella formálódása idejéből származik a „Karinthy Ferenc, az író, okosabb, mint Cini, az ember” kezdetű naplóbejegyzése, mely szerint a Magyarországon felgyülemlő elkeseredés robbanással fenyeget. Ettől a robbanástól egyrészt fél, félti, amije van, amiért élt és amit elért, de várja is: „megvetem és utálom a mai vezetést, hazugnak tartom a rendszert, dűljön össze ez a vendégfogadó”. Hasonló töprenkedéssel zárul maga a novella is, az utolsó kitétel pedig szó szerint olvasható benne. És nem is véletlen, hogy szavai ilyen megdolgozatlanul kerültek át a kész műbe. Annak ellenére ugyanis, hogy ez a történelmi és emberi skizofrénia Cini apjához fűződő kapcsolatától kezdve az ötvenes éveken keresztül ’56-ig, majd át a kádári konszolidáció és az Aczél-féle kultúrpolitika időszakán végigkísérte egész életét és pályáját, mégis mindvégig feldolgozatlan maradt benne. Sokszor kerülgette ugyan műveiben, de igazából sohasem tudta vagy merte megírni.
Pedig anyaga volt bőven, és ötlete is. Az egyik, melyet 1976 áprilisában vázolt naplójában, különösen ígéretes. A Kádár-korszakbeli tudathasadás fergeteges komédiája, burleszklátlelete születhetett volna belőle. Cini Londonban azon gondolkodik el, micsoda bonyodalmakkal és következményekkel járna, ha ő és rendező barátja föl-alá masíroznának a Hyde Parkban, kezükben táblákkal, melyekre magyarul ez van írva: „Éljen Kádár!” és „Éljen a Magyar Népköztársaság!” Senki sem tudná, mit is kezdjen a tüntető lojalitás ilyen szokatlan megnyilatkozásával. Senki sem érti a dolgot, sem a kinti magyarok, sem az itthoni barátok, sem a pártvezetés, akárhogy forgatják, sehogy sem stimmel. Mikor hazajönnek, a rendezőt vidékre helyezik, Cinivel Aczél beszélget el, aztán szilenciumot kap. A többiek, a barátok és ellenségek gyanakvását azonban ez sem oszlatja el, úgy érzik, lefeküdt a rendszernek, és megszakítják vele a kapcsolatot, és így tovább, és így tovább, Örkény legjobb abszurd példázatainak modorában. Karinthy Ferenc, az író azonban óvatosabb duhaj volt, mint Cini, az ember. Az Éljen és virágozzék! című hangjátéknak, amelyet végül ötletéből írt, nem önmaga lett hányatott hőse, hanem egy régi, meggyőződéses kommunista, aki fölött eljárt az idő. Nos, a hangjáték olvastán az az érzésünk, hogy maga az ötlet is erre a sorsra jutott. Az, hogy az eset egy ekkor már – az Éljen és virágozzék! az 1986-os Zeneboná-ban kapott helyet – nyilvánvalóan anakronisztikus, megmosolyogni való figura körül gyűrűzik, aki még mindig a kizsákmányolókat és a vallást, mint a nép ópiumát emlegeti, menthetetlenül egysíkúvá teszi és ellaposítja az alaphelyzetet. Így aztán abszurd esettanulmány helyett erőtlen kabarétréfát kapunk.
Cini alighanem azért nem lett a korszak meghasonlottságának jelentékeny írója, mert végzetesen félreismerte saját tehetségét és szerepét. Naplójának is az a gyengéje – ahogy azt Bán Zoltán András megjegyezte –, hogy szerzője túl komolyan veszi magát, hogy a felelősségteljes, gondolkodó emberé benne az uralkodó szólam – noha ez nem épp a legimpresszívebb oldala –, kevés teret kap viszont benne az életet habzsoló vagány, a sportember és tréfamester, akibe nem kevés spiritusz és éleslátás szorult. Nem egy irodalmi műve is ettől a féloldalasságtól szenved. Úgy tűnik, Cini számára legigazabb terepe, a játék, magánügy maradt.

Játék és őrület

A Cini-féle baráti társaság játékainak legendáját Marci is ápolja és élesztgeti. Érdemes volna egyszer a heccek, viccek, blődlik és ugratások mögé hatolni, s e mindent átható játékosságot mint túléléstechnikát és védekezési mechanizmust tüzetesebben szemügyre venni. Emlékezhetünk azonban Huizinga meglátására is, mely szerint a játék intenzitása nem vezethető le semmi másból, és legmélyebb lényege abban a lehetőségben rejlik, hogy megbolondít. Természetesen a szálak itt is Karinthyhoz nyúlnak vissza, akinek játékosságában van valami vértolulásos jelleg, pattanásig feszült agresszivitás. E humor végletességében rokon a becsavarodással, s talán meghatározhatnánk így is: játszi őrület. Az élet formáinak túlságos komolyanvétele és semmibevétele közötti keskeny átmeneten egyensúlyoz, a valóságról leváló világlátás életprogramja-tünete és egyben az őrültség elkerülésének menekülési útvonala. Ebbe a kényszeres viccelődésbe a fiúk közül Cini nő inkább bele, pontosabban Cini belenő, Gabi beleőrül. (De Cini egyik mindenre kapható tréfatársa, Örkény az, aki igazán kiaknázza, és egyperceseiben ő csinál belőle sajátos művészi formát.)
Természetesen nem gondolom úgy, hogy Gabi a játékba vagy éppen a játékosság hiányába őrült volna bele. Azt mondják, ragyogó humora volt, ami már csak azért is elképzelhető, mert a humor és az őrület gyökere közös: mindkettő egy világtól idegen tekintet diadala a világ felett. E kettő azonban csak a külső szemlélő számára eshet egybe, szubjektíve kizárják egymást. A játékba viszont bele lehet őrülni. Vagy inkább a komolyan vett, végletes következetességgel végigjátszott játék az őrület egy formája. Somlyó György beszél arról az Ördöggörcs-ben, hogy Kosztolányi Ádámnak, Kosztolányi fiának mániái játékként indultak, és a kényszeresség mellett mindvégig meg is maradt bennük a játékos elem. Vagyis érezhető volt benne valami distancia a saját mániáival szemben. Gabi viszont, mondja Somlyó, teljesen azonosult vele, teljesen betöltötte az ördöggörcs. A kérdés persze az, hogy ez az azonosulás, vagyis maga az őrület, mikor kezdődött.
Itt kell visszatérnünk arra a felvetésre, miszerint Gabi őrültsége tudatos döntés eredménye lett volna. Kilépés az életből a közelítő vagy éppenséggel nagyon is közeli borzalmak elől. Marci többször is hangot ad ennek a véleményének, és (akárcsak Devecseri) az Akkor kezdődött című versre hivatkozik. Eszerint a költő pillájának elnehezülése, „elálmosodása fényes reggelen” a kávéházban lapozgatott újságok háborús képeivel van összefüggésben. „A háborús őrjöngés kezdetére esik” – írja Marci, sőt azt is tudni véli, hogy a képeken „egy pojáca ágál, és téves eszméivel kábítja el, láncolja magához értelmükből kiveszni látszó híveit”. Devecseri nem aktualizál, inkább általánosít: „A költő – írja – …az idegbetegséget választja az olyan való világ helyett, amely háborúkat… virágzik.” Csakhogy a vers nem általában beszél a háborúról, még kevésbé konkrétan a pojácaként ágáló Hitlerről, hanem pontosan megadja a dátumot: „tizennégy, tizenöt… jött sorba mind”. Vagyis a kezdet az I. világháború képeihez kötődik. Marci és Devecseri ezt a tényt figyelmen kívül hagyja, és talán nem is volna érdemes külön hangsúlyozni, ha a háború kezdete, 1914 történetesen nem volna azonos Gabi születésének évével. Véletlen ez az egybeesés? Vagy inkább azt nyomatékosítja és fedi el egyúttal, hogy a háború magában Gabiban dúl, mégpedig kezdettől, vagyis a születésétől fogva? Ebben az esetben a háború nem pusztán olyasmi, amihez kívülről viszonyul, hanem belsővé tett dolog, lelkiállapot. Mindez egybevág azzal a megállapítással, hogy „minden neurózis háborús. A beteg dezertál az élet frontjáról és tünetei alapján felmentvényt kér”. (Ez az idézet egy Bevezetés az individuálpszichológiába című 1932-es könyvben olvasható. Szerzője pedig az a Kulcsár István, aki az Ördöggörcs-ben többször feltűnik, egy ízben mint maga az ördög. Marci felveti, hogy Bőhm Aranka esetleg hozzá járt analízisbe, sőt talán Gabi is, aki fóbiás fantáziákat szőtt Kulcsár doktor alakja köré. Úgy vélte, hogy mostohaanyjával szövetkezve ő intézte el 1941-es katonai behívóját, annak ellenére, hogy korábban hosszú és gyötrelmes procedúra után már végleg alkalmatlannak ítélték.) Az a gondolat, miszerint a neurózis dezertálás az élet frontjáról, látszólag Marci elméletét igazolja, de csak annyira, amennyire minden neurózisra igaz. E dezertálás tudatos vagy vágyott voltának azonban ellentmond a versek tanúsága. Az az álmosság, bágyadtság ugyanis, amelynek kezdetét az Akkor kezdődött rögzíti, olyasmi, ami ellen küzd Gabi. A benne dúló harc éppen ekörül zajlik: „súnyó pillám tartani magasban / hiába igyekeztem s magamat / újra meg újra mindhiába / ráztam fel, újra meg újra hanyatt- / esett a lelkem s egy szürkés világba / merült alá”. Az itt felbukkanó képzetek tágabb hátterét világítja meg és értelmezi az a levele, amelyben Füst Milánnak azt fejtegeti, hogy az emberek többsége folyton alszik. Csak a magasabb szférában élők azok, akik ébrenlétre születtek, s számukra az alvás egyenlő a halállal. Majd már első személyre váltva: „Mi néhányan vagyunk csak ébren, kiválasztott lelkek, s a legnagyobb kűzdelem és erőfeszítés révén tudunk csak itt valamilyen helyet biztosítani magunknak!”
Noha Gabi ébrenlétre született, mégis kezdettől fogva dúl benne a háború az alvás és az ébrenlét között. A költészet ebben a felállásban az ébrenlét magasabb régiójához tartozik, a mindennapi élet pedig zavaros örvény, amely a mélybe vonz. Verseiben így jelenik meg a fönt és a lent világa, az Akkor kezdődött-ben éppúgy, mint Az öntudathoz címűben, amely a zuhanás képével kezdődik: „Magamba-zárva, rettentő sötétben / csak forgok egyre lejebb, a sivár / mélyek fele…” Az ellentétes mozgás ágense itt sem a teljes elborulás, hanem a tiszta logika: „Hozzád kiáltok: el ne hagyj merülni, / ragadj fel innen, szárnyas Öntudat!” Ezek figyelembevételével aligha tartható az életből való szándékos kilépés teóriája. A kilépés vagy inkább fölülemelkedés eszköze nem az őrület, hanem a költészet, a tisztult tudat tevékenysége, míg a leragadó pillák, épp ellenkezőleg, az elmerülést jelentik a mindennapok őrületébe. A kiemelkedésnek ugyanebbe a képzetkörébe illeszkedik a „Tavaszra már repülök”-blődli szárnypróbálgatása is, mely miközben a Holnap reggel meghaladására utal, egy magasabb ébrenlét sejtelmét hordozza.
Madarassy Zsuzsa – aki közel állt Karinthyhoz utolsó éveiben, s történetesen a közelben volt (ti. a Vitéz-panzióban) akkor is, amikor meghalt – számol be egy játékukról, amely „mint minden Karinthy-játék, borotvaélen járt az egész mély pszichológia, az exhibicionizmus és a gorombáskodás között”. Nevezhetnénk akár gondolatkísérletnek is, tudniillik azzal a gondolattal játszottak el, mi volna, ha társaságuk valamelyik tagja megőrülne, hogyan váltana egy csapásra színt minden korábbi cselekedete, azt bizonyítva, hogy mindig is őrült volt. Ez a játék jól demonstrálja, hogy az őrület kérdésében minden okosságunk utólagos. Más szóval, éppen a kezdet, az őrültség kezdete az, ami mindig megragadhatatlan marad. Valami hasonlót sugall Gabi Akkor kezdődött című verse azzal, hogy a kezdetet, az őrülettel szemben folytatott harc kezdetét az első világháború kezdetére teszi, ami egyszersmind saját születésének éve. És innen kezdve már semmi sem puszta játék.

*

Önként kínálkozik a tetszetős párhuzam, hogy Cini életében hasonló funkciót töltött be a játék, mint Gabiéban a neurózis. Mindenesetre abban a játékosságban, amely áthatotta közös baráti társaságuk mindennapjait, tetten érhető egyfajta kényszeres jelleg. Az ugratások programszerű rendszeressége, rituális ismétlődése sokszor magát a kiszámíthatóságot, a várakozás felkeltésének és kielégítésének ritmusát teszi meg humorforrássá. Önmagába záruló, az összetartozás tudatát folytonosan megerősítő otthonos és frivol univerzum ez, mely kihívóan vállalja elkülönülését a kinti világtól. A játék ugyanakkor az egymással folytatott versengés, rivalizálás motorja és kerete is. A kölcsönös ugratásban mindig van valami a párbajból. Ennek a fajta kedélyes kegyetlenségnek az adja a feszültségét, hogy csakis egyenrangúak között jöhet létre (ők a társaság alapító tagjai), s éppen ezért lehet összetartó erő, ugyanakkor az oldalvágás, a fölülemelkedés és a versenyszellem terepe.
Az egymásnak feszülő játékösztön és ambíció felvillanyozó légkörében született meg aztán az epepe nevet viselő különös drámaforma. Somlyó György Árnyjáték-ából tudhatjuk, hogy ennek előzménye, csírája Cinitől származik, aki egy este szót kért, hogy előadja titokban készült költeményét. „A mű szövege, amelyet különlegesen hangsúlyozott, tiszta és pontos artikulációval szólaltatott meg, valahogy így hangzott: Ep – ep – epep – epepe – ep / Epepe – epepe – epepe / Epep – epep – ep – epep – ep” és így tovább, meglehetősen hosszan. Ekkoriban Cini még nem kezdett el írni, s némiképp irigykedve figyelte, hogy barátai, Devecseri, Somlyó, Szilágyi János György hétről hétre nagy ováció kíséretében olvasták fel készülő műveiket. E szituáció helyzeti energiáit aknázta ki Cini dupla fenekű produkciója, amely az önálló szellemi teljesítmény igényével lépett elő, de úgy, hogy értelmetlen hangsora a többiek ambiciózus művészetakarásába vetett horgonyt. Költeményének vég nélkül ismétlődő két betűje helyi értéket kapott, jelentéssel telítődött. Furcsa módon ez az egyszeri performance sem tudott ellenállni az ismétlés kényszerének, és rituális záróakkordjává vált szombati programpontoknak.
Később az egyik első epepének már a kezdeti irodalmi sikereit arató Cini lett a célpontja. Ez a rudimentális drámaforma – melynek verbális készlete szintén az „ep-ep-ep” ismétlésére korlátozódott – vált a társaság talán legemlékezetesebb közös teljesítményévé. „Nem tudom – írja Somlyó a hetvenes évek elején –, Artaud, Ionesco, Beckett, Arrabal, Mrożek vagy a Living Theater tudomást szereztek-e valaha (Örkénynek, biztosan tudom, volt róla tudomása) arról a kisebbfajta forradalomról, amelyet a kegyetlen, abszurd és groteszk színjátszás terén elkezdtünk, de világraszóló újításaikban a mi találmányunk nem egy elemének továbbfejlesztését kell majd egyszer kimutatnia a drámatörténetnek.” Vajon realizálta-e Cini, hogy elsőségüknek ez a büszke igénybejelentése milyen kísértetiesen hasonlít arra az ugyanebben az időben elterjedt fellengzős kijelentésre, miszerint az abszurd színházat apja teremtette meg, mintegy mellékesen, Énekóra című jelenetével (amely három évtizeddel előzi meg Ionesco Lecké-jét). Ráadásul úgy érezhette, hogy apja szellemujja még saját nagy sikerű magánszámán is rajta hagyta a nyomát, hiszen, ha úgy vesszük, az nem egyéb, mint Karinthy egyik kedvenc játékának, az eszperentének a továbbfejlesztése.
De a modern irodalomról és színházról ekkoriban már megvolt a maga sommás véleménye. Az az ember, aki olyan biztos érzékkel talált rá az „epüllion” képletére, tökéletes értetlenséget mutatott a modern művészet hasonló törekvéseivel szemben. Noha az abszurd helyzetek és furcsa ficamok iránti érzékét társasági emberként fennhangon mozgósította, műalkotássá transzponálásukkal nem tudott mit kezdeni: hiteltelennek, öncélúnak és üresnek látta őket. A játékos ember és a komoly író szerepe közötti szakadék áthidalhatatlanná vált benne. De ő ebből a hasadtságból még erőt is merített, állandó önigazolásának eszközévé avatta: elhitette vele, hogy ő mit sem változott. Fontos volt ugyanis számára az a meggyőződés, hogy ő a rögösebb utat választotta, miközben a többiek az éppen aktuális divatot lovagolták meg. „Előbb dühöngve, majd inkább legyintve figyelem – írta 1969-ben –, hogyan válnak mellettem rinocéroszokká régi barátaim. S a volt vörösök egymás után lilává – harcos lilává, absztrakttá, expresszivistává, szürrealistává, strukturalistává és még a jó isten tudja, mivé. S félek, hogy az őrültek, akik nem szeretik, ha egy józan eszű figyeli őket, mikor vernek agyon.” Ez a túlfűtött vízió nemcsak Ionesco rinocéroszait fordítja szembe teremtőjükkel, de megidézi Géniuszt is, apja novellájának sokat gúnyolt, magányos hősét, az egyedülit, aki lát a vakok között. S bár Cini az egyedül józannak látta magát a sok őrült között, nem volt elég józan ahhoz, hogy felismerje, ebben a hősies pózban betegessé növesztett önigazolás-kényszere ölt alakot.
Szinte sohasem érintette meg az őrültség relativitásának tudata (ellentétben apjával, aki előszeretettel választotta tréfái terepéül az őrültekházát, az ápolt és az ápoló összecserélhetőségét avatva elsődleges humorforrássá). A hatvanas évek végétől húsz éven át siránkozik naplójában azon, hogy a magyar irodalom még nem volt ilyen mélyponton, és egyre nagyobb habokat kavarnak tehetetlen dühe hullámai amiatt, hogy az irodalmat elborítja az „értelmetlenség és az elmebaj”. Többször is azzal a felhanggal emlegeti az ötvenes éveket, hogy még az sem okozott annyi kárt, mint az aktuális irodalmi divatok. Szerinte a mai művészet „bűnbeesése” súlyosabb „talán még az emlékezetes szocialista realista s azóta sokszorosan megbánt és levezekelt bűnbeesésnél is”. Mégpedig azért, mert akkoriban „az értelem nevében hajtottak betegesen túl valamit – de legalább annak nevében. Itt azonban az értelem lázad föl a művészet ellen”. Folyamatosan az őrület rémével viaskodik tehát, de mint látjuk, ezt az őrületet nem magában fedezte fel. Nem a saját játékszenvedélyébe őrül bele, épp ellenkezőleg, az vált ki belőle már-már patologikus dühöt, hogy mások komolyan vettek valamit, ami szerinte csakis játékként volt érvényes. Mindenki tévelyeg, csak ő veti meg a lábát szilárdan, helytáll, egyedül, kezében a görcsösen szorongatott stafétával, amit nincs kinek továbbadnia. Ez maga a téboly, amely hibátlanul működteti az önfelmentés gépezetét. Így lesz a kádári politika „százszor elvhűbb és becsületesebb”, mint Hegedűs András és az „elfajzott” Lukács-tanítványok, akiknek bűne – Cini szemében – talán az lehetett, hogy sok mindent másképp láttak, mint régen. Változtak. Ez az, amit nem tud megbocsátani Vásárhelyi Miklósnak sem, aki ’56, a börtön és a későbbi ellenzéki szerepvállalás után is csak „volt sötét sztálinista” maradt a számára. Aztán lassan kicsúszik a lába alól a talaj, elmozdulnak mögüle egy világ tartópillérei. Változik a rendszer, csak ő nem változik. 1988 végén ugyanazzal írja le Mészöly Miklóst és Esterházyt, amivel Márait 1951-ben megbélyegezte: „ezoterikus félhalandzsa”. Bezárult a kör, és nagyjából lezárult egy élet.

Van tovább

A kép, amelyet fentebb Ciniről festettem, bizonyára egyoldalú. Talán azért, mert Marci ezekről a dolgokról nem beszél. Az Ördöggörcs elején érzékletesen ír apjáról, finoman csúsztatva egymásba a ráutaltság, a ragaszkodás és a neheztelés érzéseit. Ezek az oldalak könyve legemlékezetesebb részei közé tartoznak. De olyan, mintha ezzel ki is adott volna magából mindent. Vagy inkább úgy érzi, hogy kiadta Cinit és magát (és egy zárójeles hozzátoldásban tulajdonképpen visszatáncol, egyéni sérelmek infantilis felhánytorgatásának nevezve az előzőeket). Hasonlóan plasztikus jellemzéssel aztán már nem is nagyon találkozunk a könyvben. Említi ugyan, hogy apja szembesülése a valósággal, számvetése önmagával élete végéig elmaradt, de alig esik szó arról, hogy mivel is kellett volna számot vetnie. Ily módon megjegyzése odavetett jelleget kap, és a képnek ez a darabja hiányzik Cini tárgyát nem találó bűntudatának és összeomlásának különben megrázó leírásából is.
Marci azért kezdett kutatni ősei után és írni, mert megkísértette a családi örvénybe való beleszippantódás szédülete. A könyv nagy kérdése, hogy sikerül-e kijutnia ebből az örvényből úgy, hogy lemegy a mélyére, az aljára, és onnan rúgja el magát. Nem tudom, ez-e a szabadulás, az önmagára találás legjobb módja, s hogy nem kerülgeti-e az az érzés, hogy megint csak a Karinthyak vállára támaszkodott. Nem tudom tehát, sikerült-e neki az, amit akart, de könyve mindenesetre siker lett, és nem is véletlenül. Marci eleget tett azzal, hogy ezt a folytatólagos családi ügyet elénk tárta. Nem felgöngyölítette a szálakat, hanem az egész kusza gombolyagot elénk gurította. Játszhat vele most már, akinek tetszik, szálazhatja, bogozhatja tovább.

Beck András