Schein Gábor–Tőzsér Árpád–Bodor Béla

HÁROM BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Várady Szabolcs: A rejtett kijárat
Európa, 2003. 566 oldal, 3200 Ft

I

LEFORDÍTHATATLAN SZÓJÁTÉKOK

„Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,
csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész”
(Amit a vers akar)

„Világvégi elegancia.” E szóval jellemezte Réz Pál a 80-as évek elején Várady Szabolcs költészetének stílusát, ízlését. Ugyanez a szó tért vissza egy 1985-ben lejegyzett beszélgetés során, amikor Domokos Mátyás kérdésére Vas István így felelt: „Az is hozzátartozik az eleganciához, hogy nem szabad túlságosan is észrevenni a dolgokat. Egyébként a nil admirari, a »semmin sem kell csodálkozni« ugyancsak magyar tulajdonság, és persze ugyancsak hozzátartozik az eleganciához Várady Szabolcsban. Eleganciáról beszélek, de kevésbé hízelgő szóval is nevezhetném ugyanezt. Ha jól emlékszem, már le is írtam vele kapcsolatban, hogy van benne valamilyen impregnáltság, áthatolhatatlanság az élményekkel és a dolgokkal szemben.”1
Talán valóban az elegancia, az impregnáltságnak ható tartózkodás és mindehhez a humornak egyfajta kesernyés változata jellemzi leginkább a jelenlétnek és a hatásnak azt a módját, amellyel Várady Szabolcs költői életműve és szerkesztői tevékenységében megnyilatkozó ízlése alakította az elmúlt évtizedek magyar költészetét. Ez az életmű most A rejtett kijárat című kötetben – a szerkesztői munka során keletkezett szövegek és néhány fordítás, előszó kivételével – teljes egészében előttünk van.
Részletes, számtalan kérdésre kitérő tanulmányra lenne szükség ahhoz, hogy a kötet írásait akár csak vázlatos pontossággal is elhelyezzük a modern magyar költészet poétikatörténetében és fordításirodalmunk hagyományaiban. A fordítások vizsgálatáról itt teljesen lemondok majd, és a poétikai kérdések közül is csak néhányat érintek.
A prózai szövegek gyűjteményét a kötet nem keletkezési sorrendben közli. A sor élére Várady Szabolcs a Vers tiszta, kancsal rímekre és asszonáncra című esszét helyezte, amely eredetileg 1986-ban az Újhold-Évkönyvben jelent meg. Miután az írás leszögezi, hogy a rímelés, pontosabban a rímszavak kiválasztása a legkevésbé sem pusztán technikai kérdés, közérzeti, világnézeti és egyéb tényezők is beleszólnak, felteszi a kérdést, „lehet-e a rímelés annyira vezérlő elve egy költemény létrejövésének, hogy elemzése a vers egészéről ad lényegbevágó információkat”. Még ha az esszé egyfajta technikai fejlődésről számol is be, amelynek egyik lehetséges végpontján, a Nyugat első nemzedékének meghatározó lírikusainál, elsősorban Kosztolányinál, Tóth Árpádnál és Babitsnál „az ihletnek egy olyan irányultsága alakul ki, amely a sorok minél teltebb és minél váratlanabb egybehangzásának lehetőségei szerint szab irányt a vers menetének”, félreértenénk a mondatban foglalt elképzelést, ha Várady Szabolcs poétikai gondolkodását technicistának neveznénk, vagy olyannak, amely a „jól megcsinált” vers mint produkció kizárólagosságát vallja. A magyar költészet poétikatörténeti alakulásának azon a pontján, ahol e kérdés újra megszólal, a rímnek olyan aspektusa válik dominánssá, amely a Nyugat első nemzedékének idején csupán Kosztolányi2 kísérleteiben jelentkezett.
Vas István az említett beszélgetésben megjegyzi, hogy Várady Szabolcs verseiben jóformán nincsenek képek,3 majd saját költészetének egyik hatástényezőjére rámutatva így folytatja: „József Attila után elkövetkezett – legalábbis én így éreztem – a képnek bizonyos inflációja a magyar költészetben, a visszaélés a képpel. Jött egy idő, amikor kezdtem viszolyogni a képektől, és megpróbáltam nélkülük írni, sőt odáig vetemedtem, hogy sokszor éltem hanyag, frivolan prózai szavakkal és kifejezésekkel: Várady Szabolcs némiképp ezt folytatta.”4 E néhány sor több olyan kérdést is érint, amelyekre még vissza kell térnünk. Most azonban maradjunk Várady Szabolcs eredeti kérdésénél. A klasszikus modernség magyar lírájának metaforikus alapszerkezete a versolvasásban és a líraértésben olyan modelleknek kedvezett, amelyek kizárólag a szótári jelentéssel rendelkező egységeseket voltak képesek jelentéssel ellátni, vagy olyanoknak, amelyek minden tényezőt, többek között a sortörés és a rímelés viszonyait is megpróbálták közvetlenül szemantikai tartalmakra lefordítani. (A magyar szakos egyetemi felvételi dolgozatok máig hemzsegnek emez egyoldalú líraértés nevettető példáitól, amikor például az enjambement használatát a fiatal olvasó a szerző ideges lelkiállapotának tulajdonítja, míg a rímekből a harmónia és a kiegyensúlyozottság utáni vágy jeleit olvassa ki.) Másrészt – erre utal Vas István, amikor a képekkel való visszaélésről beszél – az önállósuló, kontextusát mintegy kipusztító, heurisztikus metafora még jelentős költők esetében is nemritkán egyfajta felfokozott metafizikus automatizmusnak köszönhette létét. A rím a képi logikával szemben olyan jel és jelentésképző elem, amely nem rendelkezik közvetlen szemantikai tartalmakkal, és nem is feltétlenül szemantizálható. Amikor tehát Várady Szabolcs azt kérdezi, „lehet-e a rímelés annyira vezérlő elve egy költemény létrejövésének, hogy elemzése a vers egészéről ad lényegbevágó információkat”, visszamenőleg feltárja, és receptív módon a 10-es évek poétikai kísérleteihez kapcsolja a 60-as évek második felében érzékelhető költészeti megújulás egyik fontos motívumát. E megújulás, amelynek Váradyn kívül Petri és Tandori volt a legkiemelkedőbb alakja, kétségtelenül leírható a korabeli metaforakritika megfontolásainak segítségével,5 és ugyanez rokonította az említett három költő poétikáját a kor meghatározó európai költészeti kísérleteivel.
Várady Szabolcs ugyanakkor azt is felismeri, hogy a rímelés formai kánonjai is csak időlegesen tudnak új művészi energiákat felszabadítani, előbb-utóbb rutinná csontosodnak, és erős esztétikai hatást ezután csak humoros versekben, a gyermekköltészetben6 vagy az ironizált végtudat7 lírájában kelthetnek. Csakhogy van-e olyan rímhasználati mód, amelyet a XX. századi magyar líra még nem használt el? Igen, van több is. Igaz ugyan, hogy a finom ízléssel és mértéktartóan kimunkált harmóniák, a giccs határán megtartott együtthangzások zenéjében aligha juthatunk tovább, mint Kosztolányi vagy a fiatal Babits, és valószínűleg a disszonanciák ütközéseiből sem szabadítható fel több energia, mint amennyi Szabó Lőrinc és Illyés verseiben jelen van, miként a prózavers felé mozduló lazításokban sem ment lényegesen tovább a későbbi magyar költészet, mint ameddig Nemes Nagy és Pilinszky elment, Weöres Sándor egyedi zeneisége pedig eleve egy sem addig, sem azóta nem jelentkezett muzikalitásra volt szabva, és mégis mondhatjuk Eötvös Gábor szomorú bohóctréfájával, van másik. Várady Szabolcs a különféle rímtípusokat egymás mellett használja úgy, hogy elhelyezésük pontosan megfelel az adott helyen mondottaknak, hozzásegítik a verset, hogy – amennyiben ezek elkülöníthetők, azt hiszem, nem – a zenei, a szemantikai, a grammatikai és a modális szféra koherenciájában partitúraszerűen történjék meg. Példaként A katéterre várva című szonettet idézem:

„Ha elfelejteném, hol élek,
naponta figyelmeztetnének
rá körülmények, események,
no meg az úgynevezett lélek.
Most épp a szív, a szív ügye.
Katétert dugnak majd bele,
mert elvásott valamije,
vagy elhalt, vagy mi a fene,

s mert az EKG erre vallott,
hogy tisztán lássuk át a bajt ott,
invasiv vizsgálat javallott:

egy pompás gép szivembe fel
csövön át festéket lövell-
ne, ha nem romlott volna el.”

A vers részletes elemzésére itt nincs mód, csupán arra hívom fel a figyelmet, miként ütközteti a vers az irónia kettősségében egyfelől a szív és a lélek archaikus allegóriáját a szív szervi működésének, ráadásul reparálásra szoruló működésének elbeszélésével, másfelől arra, hogy a harmóniának és ironikus kizökkentésnek milyen bonyolult folyamatát járja be a vers, míg eljut a végső, keserves poénig, hogy a katéter is hibás. E folyamatnak csak egyik, de meghatározó összetevőjét alkotja a tiszta rímek és az asszonáncok viszonylata, míg eljutunk a „lövell-” töréséig, amely az előző sor végéhez képest rontott asszonánc, a „javall”-hoz képest kancsal rím.
A rímek – és közülük is leginkább a kancsal, amely viszont a humoros költészetből kerül át a „komoly” líra kánonába – a többjelentésűség és ezáltal a jelek szétszóródásának egyik fontos forrása lesznek. Ugyanez mondható el a grammatikai kötésekben, a rekciós összefüggésekben meglelt lehetőségekről. A grammatika, mint a gondolkodást megelőző sematika, természetesen vált poétikai tárgyává annak
a nyelvkritikai attitűdnek, amellyel Tandori, Petri és Várady Szabolcs elindult a pályáján.
E nyelvkritika mindhármuknál az analitikus nyelvelméletekkel rokon megfontolásokat és eljárásokat hívott életre. De amíg Tandori egyfajta morfológiai redukcionizmussal kísérletezett, létrehozva az értelemképzés nyitott terét, Várady Szabolcs abból indult ki, hogy a séma eleve tartalmaz nyitott, többféleképpen kitölthető helyeket, amelyek nyitottként való megőrzésével a vers a kizökkentések és az eltérítések által épül meg. Mindez azt jelenti, hogy ami a világos nyelvi kijelentések szempontjából zavarnak vagy hibának minősül, e poétikában az lesz a poétikai alkotás alapvető tényezője. E poétika az olvasó részéről is folyamatosan igényli a nyelvi alkotóképesség és elemzés, egyfajta kreatív és kritikai racionalitás működtetését. Az olvasás kritikai mozzanatát szüntelenül erősíti a tapasztalat, hogy nincsenek végső, egyértelmű megoldások: a verset az olvasás iróniája törések között, kettősségekben tartja meg. A poliszémia kizökkentő nyitottságára, amit a tiszta rím (fekete) humora még inkább kiélez, álljon itt példaként az Egy másik című vers: „Magamról írni már unok. / Nyakam körül legyek hurok? / A vállamon kereszt? / Autós unhatja így a KRESZ-t. / Tiltó táblák! Útviszonyok! / És a belsőm ereszt.” A grammatikai séma analitikusan játékos, ironikus megnyitásának szép eseteit pedig szinte tetszőlegesen sorolhatnám, mégis megelégszem egyetlen költeménnyel, amely megmutatja, hogy az eljárás önmagában is versalkotó lehet:

„Én még ilyen visszafogott pasast
(fiút?) nem láttam! – mondta A. nekem.
Ha akarom, akár bóknak vegyem:
elvégre magában foglalja azt,
hogy van mit visszafogni. De hiszen
meg is mondta. Mi több, tudatta, last
but not least, hogy épp ez a mi maraszt
figyelme látkörében (azt hiszem).

Félek, nem az a kérdés, hogy mit én,
inkább az, hogy engem vissza mi fog,
s mi nem fog össze. Mert tény, ami tény:

kifele – és mióta – borulok.
Nincs méltó ok hát kíváncsiságra.
De azért köszönöm, Angéla drága.”
(I’m sorry)

A megszokott, hétköznapi nyelvi logika Várady Szabolcs verseiben kizökkenthetőnek, eltéríthetőnek bizonyul, és a beszéd a legkevésbé sem a nyelv stabilizálásában érdekelt, inkább az analitikus szétmozgatásban, a rések megnyitásában. E munka ugyanakkor a maga részéről nagyon is racionális. Várady Szabolcs versei szinte képletszerűen tiszta, világos retorikai-logikai építmények – no de lehet-e a destrukció építményszerű? Lehet, sőt a következetes destrukció valószínűleg nem is lehet más: e nyelvszemlélet szerint ugyanis nem a stabilitás, hanem a billenékenység, az eltéríthetőség, sőt a hiba teszi elevenné és folyamatosan újraalkothatóvá a nyelvet. Tehát a lebontás vagy inkább a szétbontás a törések helyén a töredékekből mindig új épületet épít, de ami létrejött, megmarad egyszerinek, nem helyezhető át, jelenségként nem általánosítható – a vers ebben az értelemben mindig alkalmi vers marad, és erre az esetlegességre, alkalmiságra Várady Szabolcs verskezdetei vagy verscímei nagyon gyakran reflektálnak is.
De időzzünk még el egy kicsit a versek logikai világosságánál. Valóban, bármelyik verset lapozzuk föl, mindig látható, mi miből következik, mi mire rímel, mi mitől tér el. Csakhogy ez a legkevésbé sem jelent zártságot. Az analitikus logika ugyanis nem képes egyszerre uralni a poliszémiák és kizökkentések által megnyitott minden lehetőséget. Vegyünk egy egyszerű példát. A Rosszkedvem tele jól ismert első sora az: „Az idő el van telve önmagával”. Mit jelent ez a sor? Azt, hogy az idő tele van, nincs már benne hely? Nem egészen. Azt, hogy az időt csordultig kitölti az idő? Igen, ez formálisan közelebb áll az alapmondat jelentéséhez, de talán távolabb az értelmességtől. Ugyanakkor ez a pontatlan átírás feltárja az eredeti kijelentésben foglalt tautológiát, az azonosság és a másság játékát. Másrészt az eredeti mondatban ott halljuk az „eltelni” ige másik vonzatos lehetőségét is: az idő el van telve önmagától. (A jelzett lehetőségek közül a vers második sora a racionalitás szempontjából a legközelebbi, az első sorban foglalt értelmi lehetőségek szempontjából a legtávolabbi változatot erősíti fel: „nem látom át, hogy férhetnék bele”.) Olyan tág térben fut szét így a verset nyitó mondat, az elkülönböződéseknek olyan bonyolult hálózatát hozza létre, amely nemcsak hogy nem uralható, ellenőrizhető racionálisan, de mindig marad bejátszatlan része is, mindig marad olyan tartaléka, amit a vers nem használt ki, és ami mind a beszéd, mind a megértés számára váratlanul képes átrendezni az egészen sosem átlátható értelmi viszonyokat. A verseket átható világos logika tehát egy olyan racionalitás jegyében születik meg, amely a versben fényt derít saját korlátozottságára, viszonylagosságára. A vers minden pillanatban kész arra, hogy áttörje ezt a racionalitást és elszabaduljon. Maga a beszéd azonban megtartja a verset a határon, a ráció határán, ám érzékelhető, hogy e racionalitást, a clarté szellemét folytonosan fenyegeti a nyelv tartaléka, amit ugyanaz a nyelvi analitika hív játékba, amely megvonja a határt, bizonyos lehetőségeket kitölt, másokat kitöltetlenül hagy.
És itt térjünk vissza Vas István fent idézett nyilatkozatának arra a megjegyzésére, hogy „jött egy idő”, amikor elkezdett „viszolyogni a képektől”, „megpróbáltam nélkülük írni… sokszor éltem hanyag, frivolan prózai szavakkal és kifejezésekkel”, és Várady Szabolcs e kísérleteinek folytatója volt.
E jelenség megértéséhez abból érdemes kiindulnunk, hogy a nyelv metaforikussága mindig történeti kódokon belül érvényesül, másrészt abból a felismerésből, hogy nem képzelhető el olyan szövegtér, amely egyetlen kódot, szótári anyagot érvényesít. E felismerés a 60-as években induló néhány költőnél vált hangsúlyossá. Petri úgynevezett szerelmi költészete kezdettől, vagyis a Magyarázatok M. számára óta a használható és a használhatatlan, az irodalom eltérő korú feltételrendszereihez tartozó kódok, szótárak egymásba játszásából, azaz az irónia alakzatán végighúzódó törésből bontakozott ki. Várady Szabolcs költészetében a különböző nyelvi kódok keveredése korábban tapasztalható. Nyomai felfedezhetők már a 60-as évek elején írott versekben. Az Ez volt című vers harmadik sorában például az első két sor Újhold-as hagyományokra emlékeztető, finoman megemelt, jambikus sorait egy kifejezetten köznyelvi elem szakítja meg, amely egyszersmind az irónia gyanakvó racionalizmusának ellenőrzése alá vonja a versbeszédet: „Idegenszagú szél szalad / háborgó napnyugta előtt / napnyugta jó de volt-e nap / figyeld a csöppnyi temetőt.” E nyelv- és versszemléleti változás korai fázisának egyik kiemelkedő költeménye kétségtelenül Várady Szabolcs Jules és Jim című verse, amely a kor nagy filmélményére rájátszva beszéli el egy magánéleti alapképlet kínlódásait. A kódváltás a versben a gondolatjel után olyan sort eredményez, amelyet a Vas István-i ízlés felől nézve valószínűleg kisebbfajta botránynak kell tekintenünk: „az adott pillanat / tiszta örömét nem szennyezhetem, / aminthogy egy-két percre nekem is / ez a csak én és csak te kijutott – / az aztán más dolog, hogy végül is / az érzések hálózata a harmadikban / lel központra”.
A kódok keveredésének, vagy másként fogalmazva az egynyelvűségen belüli többnyelvűség kérdésének „hatásközpontja” Várady és Petri számára is kétségtelenül Vas István költészete volt.8 Vas lírája azonban a szakadás problémáját helyzetéből adódóan kevésbé radikálisan érzékelte, irányultsága és eredete is eltért a fiatalabb pályatársak törekvéseitől. Az emelkedett versbeszéd lehetőségének elbizonytalanított fenntartása, Vas István verseinek e talán legnyilvánvalóbb jellemzője, a klasszikus modernség Arany Jánosig visszanyúló hagyományának – történeti, szociológiai és kultúrantropológiai okokra visszavezethető – kimerülését ha nem is tragikusan, mindenesetre elégikus szkepszissel éli meg. Ennek az elégikus szkepszisnek Váradynál és Petrinél nyoma sincs. A hagyományos líra nyelvi erodálódását azonban Várady megtartja egy olyan állapotban, ahonnan a vers ugyanúgy képes kilendülni az idézetszerűvé vált Nyugat-os kódok és az azokkal szakító „prózaiság” felé. A forma szigorúsága ezt az ingatag helyzetet stabilizálja annyira, amennyire a különböző kódok ütközéseitől feszített verstérnek erre szüksége van. A beszéd modalitásának meghatározó alakzata a többkódúság által felvetett kérdésekkel szemben ironikus. A hagyományos líraiság megőrizhetetlensége ugyanis e szemlélet felől tekintve magában foglalja azokat az erőket, ame- lyek a vers általában vett pozícióját, szerepét gyengítik el, végső esetben akár értelmetlenné is teszik. Olyan kétségek ezek, amelyek Babits óta mélyen áthatják a magyar költészet nyelvi tudatát. Várady Szabolcs versízlése Vas Istvánéhoz viszonyítva elfogulatlanul radikális, Petri és Tandori problémaértelmezéséhez képest viszont konzervatív. E viszonylagos radikalitás és konzervativizmus egyszerre nyilvánul meg az Eltérítések című vers poétikai önreflexiójában: „S hogy vége van-e itt, most nem tudom. / Összekössem, vagy hagyjam szét? De mit? / Rímhez, szalonkabáthoz kell a hit, / merő szokásnak, azt tartják, avítt. / Merő szokás: felajzott, félrevitt.” Egy másik történeti kontextusban talán Várady Szabolcsra is illik Vas István önmaga ízlésének és helyzetének jellemzésére alkotott találó fogalma, az ómódi modernségé. Az imént idézett vers azonban címével és utol-
só sorával e költészet lényegibb sajátságaira is utal.
Várady Szabolcs költészetének kesernyés, rezignált humora részben éppen a versnek ebből a kétes, ingatag helyzetéből fakad. Ebben a vonatkozásban is érdemes összehasonlítást tennünk Petri Györggyel. Petri költészetének olyan korai és kései mintadarabjai, mint A szerelmi költészet nehézségeiről vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig egyaránt mutatják a költés pozícióját valamelyest definiáló, tradicionális beszédmódok újraalkothatóságának igényét és annak a tudatnak a nyomait, hogy a hagyományban erőteljes szakadás történt, valamint hogy az alany nyelvi-egzisztenciális tapasztalatai elsősorban éppen a szakadás élményéhez kötődnek. Petri költészete ezt a kettősséget főként József Attila elutasított és referenciaként megtartott kódján keresztül éli át. Ugyanakkor nagyon erős benne a helyzet definiálásának kényszere. És itt nem elsősorban
a politikai-poétikai közérzet meghatározásának retorikai gesztusaira gondolok (Metaforák helyzetünkre), hanem a költés pozíciójának rögzítésére, amire Petrinek – paradox módon – egyfajta egészséges önutálattal is áthatott redukció, a szamizdatirodalomba való átkerülés és az egyszemélyességbe való végletekig vitt visszahúzódás kínált megnyugtatónak éppen nem mondható, a viszonyokat tekintve mégis eléggé tisztázott módot és helyzetet. És Petri esetében éppen ez a definiáltság tette lehetővé, hogy a magyar költészetben addig ismeretlen radikalitással lebontsa a hagyományos értelemben vett költészet szerepmintáit és a versszerűségről alkotott fogalmait: a vers Petri kései költészetében mindinkább eltolódik a kommentár felé, végképp elutasítva a poétikai szféra immanenciáját. Mindez a megszakítások, a zárójeles kitérők, a lábjegyzetek sokaságában nyilvánul meg leglátványosabban, amelyek gyakran nem vezetnek vissza a megkezdett vers útjára, és nem jutnak el a vers lezárásához sem, csupán felfüggesztéséhez.
Váradynál a hasonló okokra visszavezethető definíciós igény – az életműben előrehaladva egyre inkább – a költés feladatként való értelmezéséhez kötődik. Így Petri kései költészetével ellentétes mozgást követve itt mind hangsúlyosabbá válnak azok a retorikai és poétikai eljárások, amelyekkel a vers saját megírásának műgondjára utal. És ez a műgond egyfajta abszurd etikaként nyilvánul meg, mert egyébként a versnek nincs sem önmagán kívüli funkciója, sem az önmaga létrejöttében való közreműködésen kívüli feladata. Ez is egyfajta l’art pour l’art, ám a művészet ilyen-olyan küldetésébe vagy akár értelmességébe vetett hit minden pátosza nélkül. Sőt ilyen pátoszra Petrivel ellentétben még a „hitetlenség” retorikai mozzanataiban, mintegy az irónia fonákján sem bukkanunk. A feladatszerűség a mesterségre, a műhelyre koncentrálódik. Ám a műhelyt a legkevésbé sem tölti el valamiféle céhbüszkeség. Várady líraértelmezése mindazonáltal egy tekintélyes és régi hagyományhoz kapcsolódik. Ovidius Pygmalion-jában olvassuk, hogy a szobrász alkotásában a művészet fedi el, hogy ami előttük áll, csak művészet. A feladat Váradynál is akkor tekinthető megoldottnak, ha nem látszik, hogy a vers feladatot oldott meg, vagyis hogy elsősorban a szó szoros értelmében vett poézis, azaz csinálás. (A Feladatversek ciklusában található kis remekeket éppen ezért nem a feladatszerűség, hanem az alkalmiság eltérő értelmezése választja el a kötet elejére soroltaktól.) Mindezt ráadásul úgy valósítja meg a mű, hogy a régi műhelyekkel versenyre kelve számos olyan bravúros részletet tartalmaz, amelyre semmi sem hívja fel a figyelmet, és ami éppen ezért csak a szakértő szemet ajándékozza meg. Alighanem ezt nevezte Vas István eleganciának. E poétika összegző jellegű megnyilvánulása a Szerkesztői üzenet című költemény, e nagyszerű antológiadarab, amelyből leginkább a klasszikus angol szonett legmesteribb művelőjének nevére rímelő 13. sorra hívom fel a figyelmet, mert úgy vélem, itt szólal meg Várady Szabolcs költészettudatának legsötétebb regisztere:

„Mihelyt kapásból meg tudsz írni egy
szonettet, mondjuk ilyesféleképpen,
ujjaidat csak futtatva a gépen,
s úgy érzed, hogy magától (szinte) megy,

véreddé vált, akár az egyszeregy,
ha álmodból felköltenek: »No kérem,
lássunk egy jó szonettet, írja szépen«,
csak könnyű séta s nem megmászni hegy,

ha, mondom, eddig eljutsz végre egyszer,
tudván, hogy írta ezt Petrarca, Sidney,
s mily rímképlettel Shakespeare (s pláne Spenser!),
akkor elég, ha annyit mondasz: »Így ni!«
és dobhatod is az egészet el.
De addig, barátom, gürcölni kell!”

A rejtett kijárat című kötetben összegyűjtött esszék, kritikák nagyon pontosan jelölik ki e költészet poétikatörténeti környezetét. Itt olvasható a Vas István válogatott verseihez fűzött utószó, amelyben Várady Szabolcs saját költészetének forrásaiból is sokat feltár, amikor utal arra, hogy Vas Istvánt avantgardista kísérletei után Arany olvasása vezette el a klasszikus vers többszólamú, többrétegű és többnyelvű modelljéhez. Ugyancsak mintha saját magáról írná, hogy Vas életművét „magánemberi személyiségére alapozza”. Az esszék között megtalálható a Két költő című írás is, amely eredetileg 1972-ben jelent meg, és – akkoriban felfedezésszámba menően pontos megfigyelésekkel – ismereteim szerint elsőként kapcsolta össze Petri és Tandori, a késő modern magyar költészet két meghatározó megújítójának nevét. Az esszével persze Várady Szabolcs saját beszédmódjának kérdéseit is pontosan definiálja, kijelölve a költészetéhez vezető utakat. A kettős portré – talán nem is olyan rejtetten – önarckép is. Amikor a Töredék Hamletnek költészetéről azt olvassuk, hogy „a stílus itt nem az a mód, ahogyan a költő megfogalmaz valamit, hanem az, ahogyan […] eljátssza magát a megfogalmazás tényét, mint megoldandó feladatot”, vagy amikor a Magyarázatok M. számára költészetével kapcsolatban az esszé megjegyzi, hogy a versek életanyagának analitikus szemléletéhez távolság és irónia szükségeltetik, Várady Szabolcs önértésének tapasztalatai is megnyilvánulnak.
A kontextus ilyen jellegű feltárása természetesen nem korlátozódik az esszékre. Számos verset, köztük a mára klasszikussá vált Székek a Duna fölött vagy az Egy születésnap örvén címűt és számos versrészletet idézhetnénk, amelyeknek van ilyen vonatkozásuk is. De tévesen helyeznénk el e verseket az életműben, ha nem abból indulnánk ki, amit az imént idézett esszékben Vas Istvánról, Tandoriról és Petriről, tehát Várady Szabolcsról olvastunk. Már csak azért is, mert e szövegek, miként a kötetben olvasható verses levelezőlapok, köszöntők, elsősorban talán mégsem a költészetről, hanem a barátságról szólnak. De mégis: nem ellentmondás az, hogy a vers énszerűsége a magánemberi személyiségre alapozódik, másrészt viszont mégsem ezt a személyiséget ábrázolja, hanem eljátssza a megfogalmazás tényét?
Erre az ellentmondásra hívja fel a figyelmet Vas István is, amikor Várady Szabolcs kapcsán egyszerre beszél az indiszkrécióig menő személyességről és az élményekkel szembeni impregnáltságról. Csakhogy magánemberi személyiségnek az irodalomban nincs képe, a magánemberi személyiség nem ábrázolható. Mint minden egyéb, a versben a személy is a poézis, azaz a csinálás tárgyaként jön létre. A csiná-
lás Váradynál mindig megmarad az egyes szám első személyűség, azaz egy olyan perszonalitás hajlásszöge alatt, amelynek nincs más léte, mint e perszonális, hang általi lét. Ha az olvasó hajlamos is e hang mögé egy olyan magánszemélyt állítani, aki jótáll a mondás mikéntjéért, és a versekben sok olyan – nemritkán valóban indiszkrét – részlettel találkozunk, amely megfeleltethető Várady Szabolcs bizonyos életrajzi tényeinek, mégsem az élmény hagyományos kategóriájából érdemes kiindulnunk, inkább azt szükséges megvizsgálnunk, mi irányítja ezt az allegorizációt, milyen e hang természete.
Már az 1967 és 1972 közt írott versekben is feltűnik az előtér és a háttér hierarchizált különbségének eltörlődése. A beszéd nem választ el lényegszerűt és esetlegest, hiszen nem maguk a dolgok és nem is a dolgok érzékelésének fenomenologikus szerkezete, hanem viszonyaik és körülményeik érdeklik. E mozzanat más-más módon Petri és Tandori korai költészetében is felismerhető, és talán ez az, amiben lírájuk a leglátványosabban eltér a Vas István-i és az Újhold-as9 hagyományoktól. A figyelem elmozdulása, ami, mint láttuk, radikális kép- és metaforakritikával párosul, a versek beszédszerűségével, medialitásával való szembesülés felé tolja el a versek értelmezését. Mindeközben a figyelem topikusan rögzíthetetlen marad, hiszen maga is az elbeszélt és az elbeszélés hátterében mintegy elhallgatott közös tudásként meghúzódó dolgok közegében helyezhető el. E rögzíthetetlenségből és szó szerint vett viszonylagosságból következik, hogy a beszéd alapvető alakzata az irónia lesz. Példaként az Egy kívülálló, ha volna ilyen című verset idézhetjük, amely – mellesleg –, jóllehet a költő barátjához, Petri Györgyhöz képest nem egy helyütt apolitikusnak vallja magát, a kelet-európai ’68 legmaradandóbb költeményei közé tartozik. Mert hiszen a vers a csehszlovákiai bevonulás napjait idézi. De kiderül-e ez a szövegből? Tapasztalataim szerint az 1980 után születetteknek ezt majdnem úgy kell elmagyarázni, mintha egy egyiptomi sztélén olvasott szöveg történeti vonatkozásairól szeretnénk őket felvilágosítani. 1968 azonban nem tárgya, hanem olyan bevésett dátuma a versnek, amelyen átmegy, és amely által képessé válik megnyílni a történeti megértés számára. Bár sok mindenre kitérhetnénk, szempontunkból elég annyit megjegyeznünk, hogy a vers nem egy eseményhez és még csak nem is egy adott katonai-ideológiai hatalom működéséhez fűz kommentárt, hanem e hatalom nyelvéhez, retorikájához, pontosabban ahhoz a tapasztalathoz, hogy nem lehet nem játékba bonyolódni e nyelvvel, nem lehet értelmetlennek tekinteni értelmetlenségét, hiszen „a bőrünkre megy a játék”. Mindez azonban annak a tapasztalatát is feltárja, hogy éppen az értelemre való fixáltságunk okán megy mindig és mindenkor a bőrünkre a játék, amiatt, hogy a játék többi résztvevője, az úgynevezett hatalom számít a megértésünkre, számít a sorok között való olvasás, a gyanú, a hermeneutikai „jobban tudás” jelentést tulajdonító furorjára.10 Tehát egyedüli fegyverünk, a kényszeres értelmezés tesz kiszolgáltatottá bennünket, saját megsemmisítésünk együttműködő részesévé, kizárva a kívülállás lehetőségét: „De mi, akik bizonyos tekintetben, / tudniillik, hogy a bőrünkre megy a játék, / belül vagyunk, és a kényszerű figyelemben, / mellyel legfelsőbb feletteseink kinyilatkoztatásait / kísérjük, nyelvérzékünk átalakult akképpen, / hogy immár közvetlenül észleljük a közvetett jelentést / a szavakban, mi a kiszabott terepen állunk / jobb híján, s egyelőre beérnénk / a dolgok nem legkedvezőtlenebb kimenetelével – / mi bizony hovatovább a kívülállás / fokozatait meg nem értjük, / sem orrunkat, hogy méltóan undorodnánk, / a metaforák szaga nem facsarja.”
E költészet tehát a világot beszédként, nyelvként érzékeli. Mindeközben a személyesség a nyelvi elmozdulás mozgásában jön létre. Hasonló struktúra keletkezik így, mint amilyet Tandori Minden hogy kitágult… című verse vázol fel. A személyesség az elmozdulásokban, a nyelv kizökkentettségében, eltérülésében, a hibákban konstituálódik, a szó játékaiban tehát, amelyek ezúttal is lefordíthatatlanok.

Schein Gábor

II

ALLEGÓRIÁK VÁRADY SZABOLCS KÖNYVÉNEK OLVASÁSÁHOZ

Werk-könyv
Várady Szabolcs A rejtett kijárat című könyve az alcím szerint a hatvanéves költő válogatott verseit, műfordításait, prózáját és egyéb írásait tartalmazza. „Prózá”-n esszéket, tanulmányokat, verselemzéseket, interjúkat, „egyéb”-en
a szerző által alsóbb osztályba taszított (vagy ahogy a fülszövegben ő mondja: „komolytalan”) versszövegeket (például limerikeket) kell értenünk.
Én a könyvet, úgy, ahogy van, a maga üdítő sokféleségében élvezetes, fordulatos, izgalmas történő irodalomként olvastam. Kész werk-könyv! (ha van ilyen) – hogy súlyát, jelentőségét az idegen szóval is nyomatékosítsam. A Várady Szabolcs-vers werkje – természetesen. Ugyanis a jellegzetesen Várady-vers mozdul, készül megszületni a kötet műfordításaiban is, a Várady-vers genezise és élettere a költő minden tanulmánya, esszéje, verselemzése, interjúja,
s a verscsinálás afféle próbafelvételeinek kell tartanunk az Egyebek fejezetcím alá sorolt majdnem-verseket (Várady Szabolcs kifejezése), verses levelezőlapokat, alkalmi és reklámverseket, limerikeket és dalszövegeket is.
De ami a legérdekesebb: általában maga
a Várady-vers is csupa készülődés. Önmaga megírásához. Gyanakvó, aggályos foglalatoskodás nyelvvel, rímmel, mondatszerkezetekkel, szórenddel, retorikai fogásokkal – a jelentés megképződése előtt. Felvételek egy könyv (valamiféle versregény?, versorganon?) készüléséről, amelynek az egészéről természetesen semmi konkrétat nem tudunk, nem tudhatunk, csak a nagyvonalúságát érezzük, talán azt a valamit, amit anno a Váradyt méltató Vas István eleganciának, Réz Pál világvégi gráciának nevezett, én meg ma, 2004-ben inkább formátumosságnak neveznék.
Várady Szabolcs formátumos költő, mert eddigi rendhagyóan kisméretű életművébe a jelentés olyan nagy lehetőségeit kódolta bele, amelyek megképződése közben az olvasóban a XX–XXI. század jelentős érzelmi és tudati reprezentációja aktivizálódik.

A nyitottság allegóriája
Roland Barthes írja Az eltűnt idő nyomában Marceljéről: „Proust… a narrátorát nem úgy mutatja be, mint aki látott vagy érzett, vagy akár aki megír valamit, hanem olyasvalakiként, aki írni fog (a regény fiatalembere – de voltaképpen menyi idős és ki ő? – írni akar… s a regény akkor ér véget, amikor az írás végül lehetségessé lesz)…”
A legtöbb Várady-vers valamiképpen mintha szintén az írni akarás, a készülődés, esetenként az elodázás, sőt a kertelés helyzetéről szólna, mintha a narrátor állandóan az önmaga készülő szövegét olvasná, korrigálná, dekonstruálná, s mielőtt a szöveg egyfajta jelentése kikerekedne, a vers véget ér.
A költő, a kultúra papja, új életet kezd viszonylag korai Várady-vers egy időben tematizálása és corpusa is az elmondottaknak.
A hosszú, magyarázkodó cím a középkori, valamint a reneszánsz és barokk témamegjelölésekre, főleg az ún. argumentumokra emlékeztet. A hat terzinaszerű (azért csak -szerű, mert rímtelen és nem következetesen jambikus) strófa végéről hiányzik a megszokott pluszsor, a zárlat, s így a vers egésze a befejezetlenség, ha nem éppen a kezdés képzetét kelti.
Maga a vers első olvasásra olyan szituáció leírásának tűnik, amelyben a költő írni akar, de a tépelődésnél nem jut tovább, s feltehetően azért nem, mert hiányzik a vershez a hagyományos poétikák legfőbb kelléke, az autonóm én, a vallomástevő szubjektum:

„Üres papír az írógépben, te rest pap,
cigarettázol az írógép fölött,
a cigarettahamu az írógépbe hullik.
Összevissza életed makacs áltatás
tatján áll, mintha volna valódi.
Néznek: a felületes figyelemben

úgyszólván létezel. Vagy inkább:
létezem. Miért ne első személyben?
Sőt: létezek – ez az elevenebb alak.

Ő viszont – hát igen, kétségbe vonja.
S esik kétségbe. Ő, aki, akinek,
mert fontos vagy (vagyok), megnéz figyelmesebben.”

Ezekből a strófákból (a mű 1., 2., 3. és 4. szakaiból) s a fentebb elmondottakból első fokon két kérdés következik: ki az az ő, aki „kétségbe vonja” a beszélő alany létezését; illetve valóban arról szól-e a vers, az-e a jelentése, amit leír?
Kezdjük az utóbbi dilemmával!
A leírt helyzet, ismételjük meg most kicsit részletesebben, a következő: az én csak a másik én által létezik, azáltal, aki nézi és látja („Néznek: a felületes figyelemben / úgyszólván létezel”); az írás lehetetlen, mert hiányzik hozzá az autonóm, létező én („életed makacs áltatás”). De a vers léte ez utóbbi, közvetett állításra maga cáfol rá: nem az írás, nem a vers mint olyan lehetetlen, csak az egyfajta írás, az önazonos szubjektumot tételező vers megírása nem lehetséges. (A kötet egésze persze ezt a – szintén virtuális – állítást is megcáfolja, de erről majd később.)
Milyen az a vers, amely a kedvezőtlen körülmények ellenére is megszületik, amely mintegy a kiüresedett, a puszta grammatikai én részvételével jön létre?
A cím és az első strófa iróniát, a kijelentés tartalmától való distanciát hoz a tudomásunkra. A költő, a kultúra papja, új életet akar kezdeni, de mindjárt a verse első strófájában „rest pap”-nak bizonyul. Az írógépbe vers helyett „cigarettahamu” hull, a papír üresen marad. Az irónia és a distancia a költőnek mint a kultúra papjának a státusa ellen irányul, s ami a versben, illetve versként megvalósul, az maga a nyelv, a retorika önműködése, amely során a versbéli költő „összevissza élete” mintegy az anorganikus versstruktúra, a jel és jelölt széttartásának az allegóriája.
Feltűnő a versben a jelnek a jelölttel való azonosulását kifejezendő szóképek, metaforák hiánya. Nem véletlen talán, hogy a mű egyetlen teljes értékű szóképe is – „életed makacs áltatás tatján áll” – az ősrégi, szinte már láthatatlanná koptatott metafora variációja: az ember hajó az élet tengerén! A Várady-vers igazi motorja: a zavart, a bizonytalanságot fokozó inverziók („mintha volna valódi”), az alany létét az önmegszólító második, illetve első személyű igei alakokkal relativizáló játék („úgyszólván létezel. Vagy inkább / létezem. Miért ne első személyben?”), s az egyéb szójátékok („…kétségbe vonja. / S esik kétségbe…”, „nincs rád fedezet. Felfedez”, „Felsültél, kisült az igazság”, „A kertelés kertedhez rossz kerítés”). S ez mind-mind retorikai elem, s mint ilyen, nem az alany „világ-képére”, a tárgyi világgal való azonosulására, hanem az allegória véletlen, csinált nyelvi-tárgyi kapcsolódásaira utal, s végső soron a szubjektum valósnak tételezett létével szemben az én nyelvi eredetét-konstrukcióját jelzi.
Az ún. képviseleti líra („a költő, a kultúra papja”) iróniával íródik fölül, utasítódik el, az életrajzi ént központba helyező hagyományos versbeszédet pedig maga a vers corpusa lehetetleníti. Ez az értelmezési stratégia tehát a vers önreflexiójaként olvassa Várady Szabolcs művét, s eszerint ennek a jelentése valamiféle kétszeres negatív ars poetica.
De hogyan olvassuk mi a verset? Mit kezdhetünk a negyedik strófa őjével?
A hat terzina kétségkívül olvasható az életrajzi hitel szempontjából is. Ha hozzáolvassuk például a szerző Halasi Zoltánnak adott interjúját a könyv 432. oldaláról vagy a konkrét nőkről szóló Székek a Duna fölött s az Eltérítések című verseket, akkor a kérdéses ő akár egy nő is lehet, akinek a vers írója (a költő) „fontos”, s ezért „megnézi figyelmesebben”. De mi-
vel magában a versben erről az őről semmi konkrétat (főleg nő voltára utaló konkrétumot) nem találunk, szabad a gazda, eljátszhatunk az egyéb behelyettesítési lehetősegekkel is.
Fentebb körülbelül azt mondtuk: a verset még a hagyományos alanyi költő kezdi, s elmondja, hogy a hagyományos, autonóm én hiánya hogyan teszi számára lehetetlenné az írást. Az én hiányának a leírását viszont a harmadik strófában már valami más: a grammatikai én (az „úgyszólván létezés”) osztódásának a tüntető tematizálása követi („úgyszólván létezel. Vagy inkább: / létezem. Miért ne első személyben?”). Ha tehát a létezés itt csak allegória (a meghatározhatatlan belső adekvát, mert anorganikus képe, allegóriája), akkor a nevei (a névmá-
sok) felcserélhetők. A negyedik strófát akár egy újabb kérdés vezethetné be: Miért ne harmadik személyben?
Ilyen kontextusban viszont az ő már nem valami konkrét, kívülálló személy, hanem csak ugyanazon osztott szubjektum működésének egy újabb tárgyiasulása, nyelvi megjelenülé-
se és megítélése. S amennyiben az ő általában objektívabb, „távolságtartóbb”, érzelemmentesebb, mint az én és a te, annyiban ennek az őnek a véleménye a legkeményebb, a versbéli költőt a leginkább elmarasztaló. Szavaiból (a mű 5. szakából) kiviláglik:

„És kiderül: nincs rád fedezet: Felfedez.
Felsültél, kisült az igazság.
A kertelés kertedhez rossz kerítés.”

De itt ezt a radikális ítéletet már nem tudjuk halálos komolyan venni, hisz ekkorra felfogjuk: mindez egy dialógusnak (sőt „trialógus”-nak) a része. Az ítélkező hang (a második személyre váltó narrátor) is a szójátékok és a halmozás kedélyességébe fojtja perhoreszkációját.
Nem így az én szerepében megszólaló hang, amely a poétikailag megteremtett (és értékelhető) állapotsor, időlánc (versbéli) végső pontjaként összegez. Az utolsó strófában az önmegszólítás megint egyes szám első személyre vált, s a dialógus tettre:

„Hát fölfordulok, meghalok higgadtan –
vagy mégis inkább, mégis jöjjön a mégis?
Elnyomott cigaretta, leütött betűk, isten nevében.”

Az írás elkezdődik, de az írást végző személy ekkorra már annyira osztottá, képlékennyé válik, hogy semmiképpen sem lehet tartalma és kerete az írásnak. Az írás maga válik önmaga tartalmává, jelezve, hogy a betűvetés folyamata (mint tett) nem eshet egybe a hiteles jelentéssel (mint eredménnyel), emez csak amaz után (mintegy belőle) következhet. De ez a következés már csak annyira tárgya a versnek, amennyiben előzmény is: az „elnyomott cigaretta” és a „leütött betűk” motívuma visszautal az első strófa, a kezdés szituációjára. A vers önmaga története és dekonstrukciója is egyben, s ezzel (s az egyéb jelentéseivel) véglegesen a jel és jelentés folyamatos elkülönböződésévé (différance-ává, ahogy Derrida mondaná) válik.
Várady verse tehát távolról sem csak arról szól, amit kezdetben megjelenít (nemcsak a szubjektumhiányos vers „lehetetlenségéről”), hanem arról a most pontokra hulló időről is (sőt a vers egészét tekintve alapvetően erről), amely a vers tanúsága szerint lehetetlenné teszi, hogy a jelentés egybeeshessen önmagával. S ennélfogva a verscsinálás maximuma csak a különböző jelentések számára maximálisan nyitott (azaz az életrajzi én zártsága által nem bezárt) szövegszervezet („leütött betűk, isten nevében”) létrehozása lehet – sugallja a teljes mű.
S A költő, a kultúra papja, új életet kezd valóban ilyen nyitott szövegorganizáció, amely a szerveződése által megjelenített történést is
e nyitottság és befejezhetetlenség allegóriájaként olvassa.

Az én homloka
A rejtett kijárat saját verseket tartalmazó első részében kétségtelen a fent leírt típusú versek, az osztott énű nyitott szövegorganizációk a meghatározók, a jellegadók, de előfordulá-
suk számarányát tekintve dominánsnak nem mondhatók.
Lator László már 1995-ben kimutatta egy írásában (bár nem közvetlenül ez a kimutatás volt a célja), hogyan érvényesül a Te megjelensz-e? című Várady-versben a hagyományos alanyi líra és a szubjektumot a centrumból kiszorító szövegvers logikája egy időben. A szerző eddigi teljes vers-oeuvre-jét vizsgálva viszont úgy látjuk, hogy a költői alkatnak ez az inhomogenitása időnként a versegészek viszonylatában is működik, azaz Várady Szabolcsnak nem egy olyan verse van, amelyben a szubjektum tüntetően visszakerül a centrumba, s a vers egész corpusa eszerint alakul, más versei viszont tisztán nyitott szövegorganizációk. (Mint ahogy azt a fent elemzett műben láttuk.)

Lássunk példát az „én-azonosságú” versekre is.
Külső formáját tekintve A költő, a kultúra papja… mellé kívánkozik a szerző legújabb versei közül való Dióhéj, de amennyiben ez a mű tulajdonképpen hagyományos lírai számvetés, a Várady-versekben oly gyakori, a tettre képtelen intellektus „lenni vagy nem lenni”-szerű létösszegzése, annyiban a beszélő én önazonossága itt töretlen.

„Négyéves lehettem, mikor egy sörétet
dugtam fel az orromba. Már itt van –
mutattam később a homlokomat.
Keveselltem volna a törődést?
Volt ház meg kert, domb és folyó.
Meg a kutyánk, egyszer a torkomnak ugrott.”

Íme, a hét terzinából plusz egy sorból álló vers első két strófája! Nyilvánvalóan a „homlokba golyó” toposz valóságtartalmának és a gyermekkor megidézett mozzanatának az „egybeesése” a mű generátora. Ebből bomlik ki a személyes régmúlt sejtett-vélt halálvágya s a mai költő (ibseni) önítélete és halálközelsége. Ez utóbbit példázandó idézzük még ide az utolsó két versszakot és a zárósort:

„Több önutálat, mint önkívület.
Az ilyet aztán ami, ha, utoléri,
az se a sorsa. Hátrál, hátráltat,

amíg teheti. Nem elég senkinek.
Homlokba golyó? Megszűnni? Létrejönni?
Ólálkodik az ádáz elodázás,

ugrásra kész a dupla vagy a semmi.”

A grammatikai formáltságot a versben döntően az egyes szám első személy határozza meg, ez csak a hatodik (az idézetünk első) strófá(já)ban vált át harmadik személyre, de ennek a váltásnak a célja sem az én osztása, s nem is a szöveg dialogicitása, hanem az önítélet tárgyilagosságának, szenvtelenségének a hangsúlyozása. A vallomás személyes jellegét ezzel még nem érezzük megbontva.
Egyenesen az én organikusságát, folytonosságát jelzi a versstruktúra kiasztikus jellege:
a negyedik strófáig a gyermekkor előrehala-
dó történéseinek vagyunk a tanúi, a negyedik strófa (a hét strófának a közepe) mintegy a kereszteződés (a chiazma) helye:

„A felnőttkort, igaz, nem olyannak
képzeltem. El sem fogadtam véglegesnek.
Hogy amik esnek, végleg. Hogy volna legvég.”

Innen a felnőttkor képei következnek, de ezek a képek immár a vers végén megismételt „homlokba golyó” kulcstoposz felől nézve mintegy visszafelé sorjáznak („hátrál, hátráltat”), hogy így a vers két, szimmetrikus oldala egymásra záródjon, s a kódának (a pluszsornak) a visszacsatoló keresztrímével („létrejönni – vagy a semmi”) a mű befejeződjön.
Érdekes módon különbözik (mert különbözik) a vers „két oldalának” a poétikája és retorikája. A „gyermekkor oldala” dísztelen, tárgyilagos beszámoló, csak a második és harmadik strófa három ríme („folyó – a hó – volt jó”) és a rövid mondatok sietős ritmusa emeli a stílust valamelyest a köznyelv fölé. Itt még semmi sem emlékeztet a költőtől megszokott sajátos spleenre, fanyar humorra. A negyedik strófával (a „chiazmával”) kezdődően azonban a sorok szinte tobzódnak az elliptikus mondatokban, a szójátékokban, ezt a részt már az általunk ismert költő mondja. A befejező (plusz) sor pedig (emlékezzünk: a nyitott A költő, a kultúra papja, új életet kezd végéről ez hiányzott) nemcsak a terzinák sorát zárja le, hanem egyben a dísztelen gyermekkort s a sorsával nem azonosuló, önutáló férfit, intellektust is egyetlen, szerves kontinuumba fogja.

Várady Szabolcs könyvével egy időben olvasom Paul de Man Az olvasás allegóriái című művét. A tudós szerző egy helyen azt fejtegeti, hogy nem hódolhatunk egyszerre a forma technikájának (a mi esetünkben mondjuk a szövegversnek) és a jelentés (illetve persze a szubjektum) szubsztanciájának. Várady Szabolcs mintha egyenesen azt akarná demonstrálni a könyvében, hogy de bizony hódolhatunk!
S mi a költő bizonyítékai, a versei alapján megkockáztatjuk a kijelentést: az igazán nyitott költőt talán éppen az teszi nyitottá, hogy – úri passziója és kedélyállapota szerint – egyaránt tud (és hajlandó) megszólalni osztott énre vagy hagyományos szubjektumra hangolt versformában is.

Shakespeare felől olvasva
A Dióhéj alaphelyzetének fölrajzolása közben – közvetve – már utaltam a Hamlet-re, a Várady Szabolcs-válogatás egészében is vissza-visszatérő „lenni vagy nem lenni” létdilemma diszjunkciójára.
A Dióhéj második felében mintha a temetőben, az „ügyvéd” koponyája fölött merengő Hamletet hallanánk, amint fanyar életfilozófiáját szójátékokba, szó- és gondolatalakzatokba oldja, s végül még a korábbi nagy létmonológjának a parafrázisát is elmondja: „Megszűnni? Létrejönni?”
Úgy tudom, Radnóti Sándor tette először szóvá, hogy Vas István III. Richárd-magyarítása mily erősen hatott Várady Szabolcs, Petri György és mások versnyelvére. Az észrevétel kitűnő, de én a III. Richárd mellé még odatenném a Szabó Lőrinc magyarította Athéni Timon-t s talán még inkább a Troilus és Cressidá-t is.
Petri sírjánál című versében erről a hatásról maga a költő is ír, így:

„……………………….Versengve
idéznek nyilvánvalóan »outsiderek«,
hogy ezt nézzétek! ezt szeretem a legjobban!
én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,
Athéni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.”

Egymáshoz közel álló költőkkel vagy írókkal gyakran megesik, hogy társaikról azt írják meg, amit tulajdonképpen saját magukról gondolnak. A Shakespeare-hatás szerintem Várady Szabolcs verseiben nyilvánvalóbb, mint Petri György szövegeiben. Várady „lírai hőse” persze nem Athéni Timon s nem is Therszitész (bár a világtól s még inkább saját magától Várady „hőse” is épp eleget viszolyog, a nőkhöz intézett szavait meg mintha egyenesen az önbecsmérlő Troilus mondaná). A Shakespeare-hatás Várady verseiben elsősorban retorikai. Petri György dioszkurja nem képalkotást tanult Shakespeare-től, hanem mondatfűzést, inverziókat, szójátékképzést, a szó- és gondolatalakzatok nagyvonalú működtetését, az értekező próza drámaivá emelését. (Talán nem véletlen, hogy a Petri sírjánál című versében éppen a két, képben talán legszegényebb Shakespeare-dráma figuráit emlegeti.)
Kitűnő Petri- és Tandori-tanulmányaiban (s hány, a kötetben szereplő tanulmányához tehetnénk még oda a „kitűnő”-t, de tegyük oda legalább egyhez, a Szép Ernőről szólóhoz, itt kiemelten is!), szóval a kitűnő Petri- és Tandori-tanulmányaiban költőnk Tandori korai verseit „egy, mondjuk, Szabó Lőrinc-i, Vas István-i típusú életmű paródiájaként” olvassa, Petrit pedig természetesen József Attila felől közelíti meg.
Róla, azt hiszem, akkor írhatnánk igazán izgalmas tanulmányt, ha verseit Shakespeare drámái felől olvasnánk.

Pro domo
Tisztában vagyok vele, hogy A rejtett kijárat komplex vizsgálatot, szintetikus képet érdemelne a kritikustól. A mű sokrétűsége, gazdagsága miatt én nem voltam erre képes. Maradtam hát a könyvnek annál a műfajánál, amelyben leginkább otthon vélem magamat: a versnél.
Nem tudom, milyen mértékben torzítja el egy egységbe állított könyv jelentését és jelentőségét, ha kiragadunk belőle egy fejezetet, s csak azzal foglalkozunk! Sőt még a kiragadott fejezetből is kiragadunk néhány verset és néhány szempontot, s ezek alapján próbálunk valamit a könyvről mondani. Sajnos, A rejtett kijárat-tal én ezt tettem.
S csak remélhetem, hogy így is sikerült rajta néhány bejáratot nyitnom.

Tőzsér Árpád

III

MINDEN (AMI) megvan

„A költészetnek lényegre törőnek kell lennie. Mint például… Figyelj csak: »Jogában áll hallgatni…«”
(Stone hadnagy, San Francisco utcáin – A golyó)

Várady Szabolcs hatvanéves (elmúlt), és ez neki magának és szakmai tisztelőinek is jó alkalom az összegzésre: együtt látni az életművet, pontosabban mindazt, ami az életműből elkészült, összerakni „a sokféle keveset”. Csaknem négy évtizedes alkotómunka megrostált anyaga adja ki a testeske könyvet: vers, versfordítás, rögtönzött, alkalmi, komolytalan és tréfás költemény (limerik és vidéke), zenés színművek dalbetéteinek szövege, valamint széppróza, kritika, tanulmány, esszé, verselemzés, mások verseskönyvéhez készült elő- és utószók, emlékezés, naplójegyzet (az emlékezetes, Kornis Mihály-féle korpusz darabjai) sorakozik itt, megfejelve Halasi Zoltán két (egymást kiegészítő) interjújának szövegével, melyek a születésnap alkalmából készültek a Mancs és a Beszélő számára. A gesztus előzékeny, komoly és önkritikus. Előzékeny a kiadó részéről a költő és közönsége iránt, amikor lehetőséget kínál az összegzésre; de a szerző részéről is előzékeny olvasói és bírálói, életművének kutatói, valamint a korszakkal („XX. sz. második felének magy. lírája”) foglalkozó irodalomtörténészek iránt, amikor szépen összegyűjtve és kiválogatva teszi eléjük eddigi munkáit.
Azt gondolná az ember, hogy ebből a kevésből nincs mit válogatni, tehát hogy a szelekció eleve megtörtént. Mégis kimaradt például az első kötet három darabja (Jegyzet egy vershez, Búcsú helyett, Falra hányt borsó), a második talán távoli önismétlés okán: a „Tova tétova sehova” zárósor alapgondolata az Egy megrendülésre című, kötetben most először megjelent vers zárlatában tér vissza, így: „…Most hogy lesz ez tovább? / Az ember végül egyre tétovább.” Amiben (mármint a kihagyás gesztusában) az a vicc, hogy a kettő közül a csakugyan tétovább maradt el, a (tárgyához képest) túlságig frappáns megoldás „maradt érvényben”, hogy ilyen kevéssé frappánsan mondjam. És ez a gesztus árulkodó lenne, csak még nem tartunk ott. Vissza a szövegekhez.
Jellemző a válogatás átgondoltságára, hogy néhol megváltozott a versek sorrendje az első kötetbeli megjelenéshez képest (például az Utóirat és A lábról megcserélődött), illetve pótlólag kerültek be versek, mint a második, Hátha nem úgy van című kötetbe a Kalandok és a Búcsú. Ezek most jelennek meg kötetben először, de a költő nyilván úgy érezte, hogy itt a helyük. (Amiben egyébként nem értek egyet vele: a második kötetet rendkívül karakteresen zárta le az Elromlott szerkezet befejező sora: „Ok-ok… Csuklasz? God, Gott, God, Gott – mi kattog?” A másik, rezignált, élettől búcsúzó költemény ezután kissé melodramatikusnak, modoros szerepjátéknak hat.)
Szintén jelentős gesztus, hogy a kötet Egyebek című részébe került néhány nagyon erős, semmiképpen sem tréfás vagy rögtönzött darab. Az „Én bosszankodnék, de nem mondanám” például, József Attila Babitsnak szóló versét parafrazálva egy immár megvalósíthatatlan idill jeleneteit sorolja: a család kertes házban él, az asszony a rózsákat metszi, a férfi kéziratot javítgat, fiuk izgatottan figyel egy pillangót, aztán megterítenek a diófa alatt az ebédhez; míg az asszony főz, a férfi társasjátékot játszik a fiával, és veszít, de nem mérgelődik. Szándékosan szimplifikálom a verset azzal, hogy elmesélem, mert az a gyanúm, hogy éppen az idill elmesélhető része miatt került a szöveg afféle függelékbe. A játék, hogy a József Attila-költemény poétikai megoldásait, jellegzetesen kötetlen szerkezetű strófáit, csapongó rímeit követi/alkalmazza, se nem komolytalan, se nem zavaró. Magát a jelenetet (vagy ahhoz hasonlót) akár láthatta is, ha nem Déryéknél vagy Illyéséknél, akkor Vas Istvánnál és Szántó Piroskánál. (Nota bene: a gyerek helyébe pedig magát képzelhette. Vannak erre utaló szöveghelyek, például az Egy születésnap örvén.) Nem a jelenetben tükröződő viszonylagos anyagi jólét, hanem a benne foglalt otthonosság, csendes felnőttség, a lélek derűje és a jó közérzet, otthonlét állapota zárja ki ezt a darabot a költő által maradéktalanul vállalhatók közül. Hiszen parafrázis egyebek mellett a Horác is. Csak hát az kellőképpen rosszkedvű.
Bár az is igaz, hogy több más parafrázis, hasonló költői játék is ide, a könyv végére került. Megdöbbentően tanulságos játék például a Szaffikus Hamlet című négysoros, mely csekély változtatással Hamlet nagymonológjának az elejét teszi át szapphói strófába: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. / Jobb, ha tűrjük mind a nyilat s a nyűgöt? / Fájdalom: tenger, bal a sors – talán jobb, / hogyha kiszállunk…” Ennyi az egész. Először is: soha nem jutott volna eszembe észrevenni, hogy Arany a monológ első sorában Shakespeare hatodfeles drámai jambusát szintén tizenegyes szapphói sorba fordította. (Sőt bármennyire nagyra tartom is Aranyt, szerintem ezt ő maga sem vette észre. Neki elég volt, hogy a sor két utolsó lába szépen lejtő jambus. Elvégre nem vers ez, hanem drámai monológ.) Várady Szabolcs elképesztő (szöveg)zenei hallása mutatkozik meg itt – feltűnőbben, mert talán szándékában is kissé illusztratívabban, mint másutt. De még játékként is több ennél ez a strófa: a szeszélyesen csapongó hamleti gondolkodásmódot váltja fel görögösen tiszta, világos logikai szerkezettel. (Emlékezzünk erre, amikor majd „latinitásról” beszélek.)
Az efféle „rögtönzések”, komolytalannak vélt darabok részleges kizárása az életműből, illetve elkülönítésük azon belül talán választ ad ennek a költészetnek az egyik legfontosabb kérdésére: a rendkívüli szűkösségre, az életanyag versbe áradásának akadályozottságára: az elhallgatásra, ami Várady Szabolcs életművén belül talán magát a folytonosságot jelenti. A hiányok vizsgálata előtt azonban nézzük meg azt, ami megvan.

Várady Szabolcs recepciójának ősforrása az a nem túlságosan terjedelmes esszéféle, amivel a (már akkor sem igazán) pályakezdő költőt Vas István 1973-ban útjára bocsátotta. Példátlan, elképesztő, hogy az azóta eltelt három évtized során alig merült fel olyan gondolat ezzel a költészettel kapcsolatban, mely ne ebből a szövegből indult volna ki. Mint ahogy az is ritkaság, hogy (a Még! Még! nógatásától eltekintve) szinte egyetlen elutasító vagy akár csak fanyalgó megállapítással sem találkozunk Várady fogadtatástörténetében. Induljunk ki mi is ebből az írásból, és lassanként próbáljunk kissé eltávolodni tőle – s egyúttal ettől a generális, talán nem is eléggé artikulált affirmációtól.
Az első állítás úgy szól, hogy Várady Szabolcs pályakezdése idején sem keresgélte önmagát, nem kísérletezett ilyen-olyan hangokkal és formákkal: „…már… egy évvel az érettségi előtt kész költőnek látszott. – Veszedelmesen kész – mondtam, hiszen láttam én valaha nem egy hamar érett költőifjút, aki a polgári életben úgy vedlette le költői hajlamait, akár a kamaszpattanásait; és hányat, aki úgy futotta meg a költői pályát, hogy mindvégig – az unalomig – abból a hozományból élt, ami oly korán kiadatott neki! Igaz, hogy [Várady] […] voltaképpen semmit sem hozott magával, csak éppen a készséget, mégpedig nem csupán a merő formait, hanem a kifejezésbelit is, értve ezen, hogy mindent el tudott mondani, amit akart. […] az elkövetkező évek, úgy látszott, igazolták ennek a »veszedelmesen kész«-nek az elismerésben rejlő balsejtelmeit. Mindenekelőtt a versek ritkulásával”. (Vas István: Egy fiatal költő ironikus arcképe. In: Tengerek nélkül. Szépirodalmi, 1978. 248.) Erre a kérdésre (amibe majd lépten-nyomon belebotlunk) később térek ki. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy a „veszedelmesen kész” fogalma esetleg a konformista, a kudarckerülő vagy a fantáziátlan szinonimája is lehetett volna. Nem az volt, de tartsuk evidenciában, hogy a lezártság-lezárultság kinyilvánítása nem feltétlenül jelent dicséretet, elismerést.
Vas két irányban bontja ki koncepcióját. Az egyik így hangzik: „…nem volt sok, amit elmondani akart. Ez a szűkösség megmentette nemzedékének legkárosabb kórjától, a fedezet nélküli nagyotmondástól, de mégiscsak szűkösség volt, mégpedig nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is. Élményt, élményt – mondogattam…” (Uo.) Két dolgot kell itt megfontolnunk. Az egyik, hogy tematikailag és beállítottság dolgában igencsak szűk területen mozoghatott a kezdő költő. Hogy mennyire, azt Petri illusztrálta, aki elmondta azokat a dolgokat, amiket a szinte azonos élményközegben mozgó Várady megtartott magának. Vagyis Petri egyrészt „elírta” az élményeket barátai elől, másrészt ezt azért tehette meg, mert mind kevésbé vett tudomást a cenzúra előírásairól.
Radnóti Sándor óvatosan, mégis élesebben fogalmaz Vas István szerepe ügyében: „Ha [Vas István gondolatait] az elegáns költőről, a mindent elmondani tudásról s arról, hogy nem sok, amit elmondani akar, magam is felelevenítem, akkor azon gondolkodom, hogy a jóslat sikerének titka nem abban volt-e, hogy önbeteljesítő próféciaként működött.” (Radnóti Sándor: Rosszkedvünk tele. In: Recrudescunt vulnera. Cserépfalvi, 1991.) Nem szeretnék pszichologizálni (hogy Várady nem akarta neki nem tetsző témák feszegetésével keseríteni mestere életét stb.), de ha az állítás két felét – mindent meg tud verselni, illetve nagyon kevés élményét verseli meg – egymás mellé állítom, feloldhatatlan ellentmondást látok. Van azonban egy másik körülmény is. Veress Miklós így fogalmazza meg: „…számára sohasem maga a szituációként észlelt valóság a meghatározó élmény, hanem éppen az élmény emléke”. (Veress Miklós: A várakozás zárójelei. ÉS, 1982. júl. 30.) Csűrös Miklós pedig ezt mondja: „Személyességet, érzelmes őszinteséget jelezve Várady költészetének… csak egy külső rétegét lehet megközelíteni. Az… élményt csaknem mindig általánosítja és absztrahálja, vagy állandó közérzetét tárja elénk, vagy gnómaszerű ál-filozofikus összefoglalást ad róla.” (Csűrös Miklós: Holtpont derűje, Intarzia. Kráter Műhely, Pomáz, 2000.) Arról van tehát szó, hogy merőben mást tekint élménynek Várady, mint mestere. Kabdebó Lóránt pedig szinte transzcendens vonásokat tulajdonít az emléknek: „[Várady Szabolcs] …versében nem az emlékezés magányos, a szentimentalizmusból ismert szertartásának a megrögzítése történik, hanem az egyszer már volt teljesség tudatosítása.” (Kabdebó Lóránt: Az egyes ember jelenléte a társas kapcsolatokban. Új Írás, 1986. 4.)
Érdekes, hogy az életmű vizsgálói alig vesztegettek szót egy tematikai sajátosságra: a gyakori álomleírásokra. Pedig Várady lírikusi alkatáról sokat elárul az a körülmény, hogy gyakran és (persze relatíve) részletesen beszámol álmairól, kibontja, írói szempontok szerint átdolgozza őket. „…az egzisztenciális biztonságot (semmiképpen sem meghitt otthonosságot) gyakorta az álomban… reméli megtalálni” – mondja Simon Attila. (Széljárta melankólia. Orpheus, 1990. 1.) Az álom Várady életművében szinte tematikai parancsként működik. Alkotómódszeréről több helyütt is beszámol: „A rám legjellemzőbb versíróhelyzet mégiscsak az, hogy ülök a papír előtt, úgy érzem, hogy én vagyok az írhatnám polgár, de nem és nem jut eszembe semmi. Ez aztán eltart évekig.” (Várady Szabolcs: Hogyan készül a vers?) Ebbe a vákuumba robbannak bele az álmok, melyek szinte fordítandó nyersszövegként viselkednek. (Ezt álmodtam, P. Gy. stb.)
Az álomleírásokban Várady mintegy széttárja a karját: nem tehetek róla, én csak beszámolok arról a jelenetről, amit valaki belém álmodott. Ahogy Csűrös mondja: „Kétértelmű jelentésű alapmotívuma az álom. V. »álmait« valóságos élmények képi fordításaként is felfoghatjuk.” (I. m.) Melyek megszövegezése aztán valamiféle visszafordítás lehetne. „Esz a sárga irigység, amikor kitűnő kollégáim remek, érzékletes tárgyi leírásait olvasom” – nyilatkozta Várady Halasinak. Nos, aki olvasta Várady remek, érzékletes álomleírásait, például azt a jelenetet, amikor egy pincebarlangba tévedve Füst Milánt pillantja meg: „…hófehér / hálóingben feküdt az agg Mester, titáni / tar koponyája hitvese ölében, / ki azt fölébe görbedvén kezébe fogta, / s nagy falatokat harapott belőle! / A költő vinnyogott, akár egy bőregér…” (Első mesterem emlékezete, 2. Álom) – az az olvasó meg fogja érteni, hogy micsoda tartalékokat szabadít fel az álom Várady (már elnézést, de) túlcivilizált képzeletében.
Visszatérve Vashoz: lenne a szűkszavúságnak/finnyásságnak egy stilisztikai értelmezése is. Vas itt kissé vázlatos: „…eddigi életműve a legújabb európai és benne a magyar lírának ahhoz a nagyon igényes áramlatához csatlakozik, amely kárpótlásul az elveszett formáért [ti. a strofikus-rímes verselésért és a képközpontúságért] a költemény legbensőbb és legcsupaszabb alakjából teremti meg a maga formaművészetét, a vers mondatfűzésén elkövetett gyöngéd vagy nyers erőszakkal vagy leleményes manipulációval… visszatérve ezzel… a világ egyik alapköltészetének, a latin lírának legsajátabb hatásához, a mondattan művészetéhez”. (I. m.) (Erre utaltam fentebb, a Hamlet-parafrázis kapcsán.) Csűrös Miklós találja meg ennek a gondolatnak a bővebb kifejtését Vasnál. Az Eliot fordítása közben című esszéből kivonatolja: „Konzervatív szemléletű modernségről beszél Vas, melynek fő vonásai a versnek »a közbeszéd lélegzetvételét és ütemezését« követő, de ezt a latin költők »köznapi emelkedettségével« egyesítő formája, zenéje, valamint a modern világ iránt érzett csömör, a jelen megvetése, de nem a jövő nevében, mint az avantgárdban, hanem a múlthoz viszonyítva. Nem hiányzik az ilyen típusú lírából sem a kép vagy a látomás, sem a zenei effektus, de ezek az elemek itt hűvös logikai szerkezetben és gyakran a míves versmondat(tan) sugalló közvetítésével jelennek meg; másképp tehát, mint akár a folklórban gyökerező költészetben, amelynek oly fontos hagyományai vannak a magyar irodalomban, akár a szürrealisztikus kép- és képzethalmozásban.” (Csűrös Miklós: Rosszkedvem tele. Újhold-Évkönyv, 1990/1.)
Lenne tehát egy nagyon korszerű európai irányzat, és Várady a maga csendes módján – megelőzve hatalmas képekkel viaskodó kortársait –, mintegy ösztönösen ehhez kapcsolódik. Nehéz persze vitázni egy ilyen elmélettel. Ide kapcsolódik azonban Vas két további gondolata Váradyról: „Mindenekelőtt elegáns költő. Ez nem a formaművészet fitogtatásában nyilvánul meg – inkább az elrejtésében” – illetve: – „Ez a költői formaművészet… mélységes rokonság szálaival fűződik a filozófia legújabb irányzatához, [amelynek lényege] a szerkezet vizsgálata, és amelynek eredete éppen a nyelvészeti strukturalizmus.” Az első mondat ezt a bizonyos költészeti irányzatot jellemzi tovább; a második azonban már tisztán lendületből fogant. Várady költészetében filológiai úton nemigen mutathatók ki a „strukturalista nyelvfilozófia” (már amennyire létezik ilyesmi) gondolatai vagy módszerei. Talán az Egy kívülálló, ha volna ilyen kihagyásos szerkezete lehetne az egyetlen ideillő példa, de az sem eleve ilyen koncepció alapján készült, a mondatok alanya a cenzúra miatt maradt el. A vers nyomtatott változatában például ez áll: „kívánatos a / ajánlatos a / és nem kevésbé javallott a”. Ezek a sorok azonban eredetileg így szóltak: „kívánatos a befogott száj, / ajánlatos a létszámszaporulat a börtönökben, / és nem kevésbé javallott egy megszálló hadsereg…” A cenzurális okokból sejtelmessé csonkított változatot Kőszeg Ferenc arra hozta fel példának, hogy a cenzúra némely esetben esztétikai haszonnal jár: „Persze, tehetség még a kényszerűségből is értéket varázsol. Várady Szabolcs Egy kívülálló, ha volna ilyen című verse határozottan modernebb, izgalmasabb lett kihagyásos szerkezete révén, s a szerencsés húzás árán meg is jelenhetett a Ne mondj le semmiről című antológiában, 1974-ben.” (Kőszeg Ferenc: Könyvkiadói cenzúra Magyarországon II. Beszélő 9., 1984.) Hát nem tudom. Mindenesetre a vers csonkítatlan szövege a kötet 444–445. oldalán, a Halasi-interjúba foglalva elolvasható.
Idézett írásában Vas Várady éles – jó, legyen szplínes – politikai nézeteket magukban foglaló verseit ingerülten igyekszik bagatellizálni: „Van… egy-két közvetlenebbül, úgyszólván tartalmilag is gondolati verse. Aki csak ezeket ismerné, esetleg hajlamot érezhetne arra, hogy mélyebb társadalmi elégedetlenséget keressen bennük. Tévúton járna […] Ez a fiatal költő ugyanis a Balatonnal, a tengerrel, a lányokkal, bonyolult emberi (és szerelmi) kapcsolataival sem elégedettebb, mint a társadalommal. […] ez a néhány verse tele van ilyen érzékletes, eleven és kedvrontó szándékú képpel és helyzettel. […] Magyarországon a mögöttünk hagyott tíz-tizenkét esztendő [nagyjából 1960-tól számítva] nyugalma kellett hozzá, hogy megteremjen – nem is ismerek az egész magyar irodalomban még egy igazán szplínes költőt, csak Várady Szabolcsot.” Csakugyan kevés ilyen helye van Várady költészetének. De ezek a helyek és versek kulcsfontosságúak. (Az említett Egy kívülálló, ha volna ilyen; a Megadatik; A nagy kapocs és még néhány.) Persze ironikusan beszél politikai témáiról is, mint mindenről. De ez nem jelenti azt, hogy a dolog jelentőségét is lefokozta volna. Csűrös állapítja meg erről az attitűdről: „Az irónia nála klasszikus retorikai jelentésében értendő. Olyasmit igazol verbálisan, amivel nem ért egyet” – illetve a mögötte meghúzódó hangoltságról, az Egy kívülálló, ha volna ilyen című darab kapcsán: „…a feletteseink iránti undor önundorral keveredik, [mivel] hozzászoktunk a Rossz- hoz”. (Csűrös: Holtpont…) Az iróniáról szóló megállapítást azzal a megszorítással fogadom el, hogy csak a szóban forgó egy-két politikai tartalmú költemény esetében igaz. Várady költészetének egészére inkább a Susan Sontag-féle értelemben, mint az ép értelem megőrzésének módja a „pusztulás képei” láttán, értelmezhető a szemlélet általánosan ironikus hangoltsága. A legérdekesebb gondolatokat erről Ferencz Győzőnél találtam. „Az irónia menedék volt, a kimondhatóság menedéke, sőt, tökéletesen adekvát helyzetünkkel, ahol látszat és lényeg felcserélődött” – mondja általában az 1970-es évek lírájáról. Gondolatmenetét így zárja: „…a többletről szóltam, amit elfüggönyözött világunkban az irónia jelent. [Várady Szabolcs] …fanyar lírája minden sorában ezt a többletet hordozza, akinek költészetét a belső kívülállás egzisztenciális abszurditása itatja át”. (Ferencz Győző: Egy kívülálló, ha belül áll. Orpheus, 1990. 4.)
A legpontosabb értékelést Várady politikai költészetéről Radnóti Sándor írásában olvastam: „1968… baljós szeptemberében (vagy október volt már?) olvasta fel Várady a reményük vesztett, együtt gyászoló barátok és ismerősök körében A nagy kapocs című versét… Én akkor is, most is az elégedetlenség, a sarkalatos politikai tapasztalat pompás, ironikus felidézésének tartottam a verset. Nemzedékünk tapasztalata ellentétes volt a mesterekével [ti. Vas Istvánéval és Illyés Gyuláéval]. […] A »mélyebb társadalmi elégedetlenség«… azaz Várady költészetének alkalmi és politikai jellege nem volt félreérthető – legalábbis nemzedéktársai számára. Az a politikai alkalom, mely megvilágította az emelt beszéd leépítését, az a tragédia, mely megfosztotta az aktorokat vélt tragikai súlyuktól, az a testvéri segítségnyújtás, mely – ha egy hosszú gondolkodási folyamatban is – megsemmisítette a nyelvhasználat akár ellenséges közösségét, a »reálisan létező« és az ideáltípus bármilyen veszélyesen ellentételezett, mégiscsak fennálló nagy kapcsát… a csehszlovák intervenció.” „Petri nyíltabb volt, Várady tartózkodóbb. De az ő régi verseinek kontextusában is azt merném mondani – s ennek az abszurd összefüggésnek a sejtetésére csak a líra képes –, hogy valamiképpen azért is a társadalmi állapotaink, örök vesztes voltunk a felelős, hogy Dubrovnikban elromlott az idő.” Igen, egyetértek, és úgy látom, hogy a későbbi versekben is megvan valahogyan ez a beállítódás. A különbség annyi, hogy a „spleen” egyre inkább fedésbe kerül az „ideál”-lal. Érzékletesen írja Margócsy István: „Várady halk iróniáját az élteti, ahogy a mindennapi élményeket, az élmények mindennapjait és az életet meghatározó, lényegében metafizikus princípiumokat egymáshoz méri.” (Margócsy István: Ha már itt vagy. Mozgó Világ, 1982. 3.) Ez a magasabb szféra pedig mindig jelen van költészetében. Akkor is, amikor a vécétartályról ír villanellát, vagy limeriket a hullámok taraján álló Herbert von Karajanról.
A szplín, a rosszkedv egyébként érdekes módon a kritikusok legtöbbje szerint valamiféle morális fedezetet képez Várady költeményeihez. Talán hogy a játékosság elfogadhatóbbnak látsszék; legalább kínjában vicceljen. „Várady lírájának… a tagadhatatlanul hiteles rosszkedv a fedezete.” (Lator László: Várady Szabolcs változása. In: Szigettenger: Költők, versek, barátaim. Európa, 1993.) Hangsúlyosan ismétlem Radnóti Sándor megállapítását: „a testvéri segítségnyújtás… megsemmisítette a nyelvhasználat akár ellenséges közösségét, a »reálisan létező« és az ideáltípus bármilyen veszélyesen ellentételezett, mégiscsak fennálló nagy kapcsát”. Nem egyszerűen rosszkedvről van szó, hanem arról a felismerésről, hogy 1968 augusztusa után még mint őfelsége ellenzéke sem állhat szóba magára adó ember a hatalommal. Ez pedig egy politikai szerepvállalásra (száműzetés, börtön, kötél stb.) kevés kedvet érző ember számára képtelenül fojtogató beszédhelyzetet eredményez.
Még valamit nyelvről és ethoszról. Réz Pál írja: „…a korszerűtlen elegancia, kecs, a formák akrobatikája, a ritmusok és ritmusváltások igézete Várady Szabolcsnál – igen, hadd mondjam ki a nem divatos szót: világfájdalommal párosul”. (Réz Pál: Várady Szabolcsról. Kortárs, 1983. 3.) Tandori metaforikusan ugyan, de továbbmegy: „…háló nélkül és állványtalanul építené vissza Várady (akár ha mozdulatokból, aprított lendületekből) azt a tüneményt, amit a tömör, találó kifejezésmód méltóságának nevezhetünk”. (Tandori Dezső: Várady Szabolcs: Ha már itt vagy. Kortárs, 1982.
3.) Veress Miklós pedig lélektani elméletként bontja ki nagyjából ugyanezt: „…a groteszkek és (ál)objektívvá csiszolt költői modora védik attól, hogy az olvasó rájöhessen: voltaképpen érzékeny és szentimentális ember a költő…” (I. m.)
Mármost egy kis kitérőt tennék erről az érzékenységről, ami korántsem csak szépelgés: a költőtárs tudja, mit beszél, intuíciója helyes irányba mutat. A szenzibilitás két égtáj felé kereshet magának érzékelnivalót: az egyik a dimenziók általánosságának szférája, a másik a „belakott téridő”, az ember és közössége sorsa. A térbeli tájékozódás, a vizualitás Váradynak (említettem már) nem a legerősebb oldala. Így nyilatkozik erről: „Egyik fogyatékosságom a sok közül, hogy nem vagyok vizuális alkat, nemigen tudok látványokat megjegyezni, rosszul is tájékozódom a térben, könnyen eltévedek. […] A fülem jobb, mint a szemem – jobb híján a szavakba kapaszkodom.” (Id. beszélgetés Halasi Zoltánnal.) Persze az efféle vallomások igazságtartalma többnyire csekély; elég az álomleírások érzékletes környezetrajzaira gondolni. Meg persze a szóképekre, szókapcsolatokra: „…távoli asszociációkat is sűríteni képes szokatlan jelzős szerkezetei, mint a »telített űr«, a »higgadt láz«…” (Szigeti Lajos Sándor: „Például: az idő”. Életünk, 1982. 7.) – valójában ezek is a térbeli orientációhoz kapcsolódó elemek. Fontosabb azonban, hogy az efféle absztrakcióknál mindig jobban vonzódik az akár beláthatatlanul kusza emberi történésekhez, azok geometriájához. Ahogy Csűrös írja: „…már-már követhetetlenné bonyolódnak az emberi viszonyok. De Várady követi és rögzíti őket; idő, tér nála konkrét jelentésében (is) szerepel; tárgyilagos képet fest, amelyben a személyes információk és a világfolyamat változásai azonos jelentőséggel rendelődnek egymás mellé. […] az életút, az itinerarium mentis toposzát is fanyar szkepszissel szemléli… inkább az egy helyben levés, a bezártság közérzete, képzete jellemzi. […] Áll az idő is.” (I. m.) Vagyis a teret és az időt nem objektív paraméterei, hanem a versvilág figuráinak életében beállt változások, az események, mozzanatok tagolják. A Székek a Duna fölött vagy az „És mást sosem” jól példázza a fizikai és spirituális mozgásnak ezt a feszültségét, ellentmondásosságát.
Domokos Mátyás figyelmeztet egy talán nem egészen komoly elméleti vonatkozásra Várady versvilágában. Szerinte az Egy kívülálló, ha volna ilyen című vers „…költői logikája egybevág a matematikai logika nevezetes Gödel-tételének állításával, miszerint bármely axiómarendszerben létezik olyan alapvető és végső állítás, amely az adott axiómákkal sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Ez a »kívülálló belülálló« és a »belülálló kívülálló« problémája, amely sohasem oldható fel a logikában, de van a létezésben”. (Szkepszis és bizonyosság. Kortárs, 1989. 4.) K. Gödel tétele a logikai rendszerekre vonatkozik, a „létezésbe” (már amennyire egyáltalán beszélni tudunk róla) történő kiterjesztése meglehetősen problematikus. Ha azonban (mint metaforát) a költői narratívákra próbáljuk alkalmazni, nem egyszerűen a művészi szöveg állításrendjének differenciálásához jutunk, hanem narrátor, médium és imágó/alteregó elválasztásához, ami csakugyan releváns gondolat.
De ne lépjünk át Vas fentebb idézett elképzelésének érdekesebb felén sem. Így hangzott a gondolat: „…a költemény legbensőbb és legcsupaszabb alakjából teremti meg a maga formaművészetét, a vers mondatfűzésén elkövetett gyöngéd vagy nyers erőszakkal vagy leleményes manipulációval… visszatérve ezzel… a világ egyik alapköltészetének, a latin lírának legsajátabb hatásához, a mondattan művészetéhez”. Fogarassy Miklós is hasonlót mond: „…a metaforikus képalkotás minden csillogó színességéről lemondva csak néhány hangsúlyos hasonlatra épít, és a »klasszikus« versmondat fűzéséből, lejtéséből, csavarodásaiból szabja ki az éles költői formát”. (Fogarassy Miklós: Ha már itt vagy. Jelenkor, 1982. 3.) Érdekes módon Lator László másként ítéli meg ezt (bár lehet, hogy inkább csak retorikai különbségről van szó): „Lírátlan ez a költészet, közelebb akar állni a kenetlenül nyikorgó prózához, mint a szép dikcióhoz, a nyelv elnyűtt fordulatait kedveli, sztereotípiákkal akar nem sztereotip tartalmakat közölni. […]
A száműzött lírát a kihagyások, a kitölthető hézagok, a kiegészíthető, a tetszés szerint továbbírható nyitott, félbetört mondatok őrzik. S az az igazi bravúr, ha a színtelen, fénytelen anyag mégis felfényesedik.”
(I. m.) Margócsy „…klasszikus tisztaságú, bonyolultságán keresztül filozofáló körmondatszerkesztést” emleget, Csűrös a stilisztika felől fogja meg a dolgot: „Költői stílusának egyéni vonását… a latinos retorika megújításában és a ma már ilyen magas színvonalon alig létező dalszerűség rehabilitációjában érdemes keresni”, Szigeti Lajos Sándor a kijelentéslogika irányából: „…ha az olvasó eljut a következtetés felismeréséhez, az általánosítható tanulságok megformálásának lehetőségéhez, akkor a szerző fordít egyet a gondolatmeneten… válasz helyett újra rákérdez”, és Csűrös Miklós is ezen a vidéken keresgél: „Bravúrosan szerkeszt. Előrebocsátja a tételt; érvek és ellenérvek labirintusába tereli a befogadó figyelmét; végül az addig inkább szentenciózus, mint pikturális fogalmazás és szemlélet (előkészítve bár, mégis meglepően) látomásba olvad át, netán kísérteties hasonlatba.”
Mármost hogy néz ki ez a gyakorlatban? Mindkét megközelítéshez jó példa az Elromlott szerkezet, mely a „tétel”, azaz a név kimondásával indít, és attól sötét és zavaros mozzanatokban távolodik, míg megérkezik ugyanannak a sejtelmébe. Csűrös az Éveink hozadéka szemelvényeit hozza példának: „Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk / növekszik évről évre” – hangzik a tézis; „Holott közben gyarapszik, kinél hogy, / tudás és teljesítmény” – állítja fel az antitézist nyolcsornyi kifejtés után; az ellentmondást paradox szentenciában „oldja fel”: „…ember és műve más-más körben köröz”. Ezután a logikus beszéd csakugyan látomásba torkollik: „összejárunk / eltölteni a maradék időt, átvánszorogni az ünnepek sivatagján…” – míg a zárás (nekem heideggerinek tűnő) víziójában csúcsosodik ki: „…jelenlétünk… mint a rettegés íze / a szürkülő ölelkezésben, visszatér”. Nekem ez a jelenlét nagyon „Dasein”-szerű, és mert ez a zárlat nyilván halálvízió, a jelenlét létfeledtség-állapotát idézi meg, melyben az ölelkezés („együtt hálni, együtt halni”, siet előzékenyen segítségünkre a nyelv) a létbe való visszatérés egyetlen módja. Hát ez nagyon sötét vízió. Szerintem – jó, az efféle ritkán előforduló apokaliptikus zárlatokat is érdemes megjegyezni – jellemzőbb eset is akad ennél. Azért tartom jobb példának a Ha majd bejössz az ajtón-t, mert Várady költészetétől még a sötéten látásnak ez a túlzott méretaránya is idegen. Ebben a versben a nagy terv, amire a versbeli beszélő készül, mindössze annyi, hogy barátja meglátogatja egyszer, rágyújt egy cigarettára vagy szivarra, és elbeszélgetnek az „állapotokról”. Nagyon szép a vers… nem építkezése, inkább rombolkozása, ahogy az első kijelentéstől – „Ha majd bejössz az ajtón…” – eljut a zárókijelentésig: „…nem jössz, mert minek is”. Igaz, itt nincs záróvízió, de a „latinitás” eszménye tisztán tárja fel magát, tökéletesen működik.
Várady költészetének egészére a Csűrös által vázolt látomásos poénra hegyezettség sémájánál jobban illik Kappanyos András megállapítása is: „…érezhetjük a közvetlen mester, Vas István szellemét is az egész kötetet átjáró, minden művészallűrtől mentes, kissé arisztokratikusan intellektuális rezignációban”. (Kappanyos András: Várady: Hátha nem úgy van. Kritika, 1989. 4.) Ez a kelletlen, de szelíd hangoltság fontos sajátosság. Szinte Várady egész költészete intonációját meghatározza. „Ami a költő agyában filozófiai szkepszis, az a költő versében lírai bizonyosság” – idézhetem Domokos Mátyást az efféle aranyigazságoknak járó kétkedéssel. (I. m.) Bár talán ez is elfér az „elegancia” kalapja alatt.
Nagyon helyesen állapítja meg Csűrös: „Várady föladta a labdát kritikusainak… a Verses levelezőlapok című ars poeticában: »játék ürügyén«, »e visszás kor ellenében és szórakozásképp« »megkísértem a latin eleganciát«. [Verse] a feneketlen rosszkedv meg egyfajta angyali belső muzsika kivételes, múlékony összekapcsolódása.” (Csűrös: Holtpont…) „…a Várady-vers legkeserűbb vagy legszomorúbb soraiban is megmutatkozó »szórakozásképp«, divertissement…”-ról beszél Radnóti Sándor is. (I. m.) Ide kell vonnunk tehát Vasnak a „legújabb európai és benne a magyar lírának… nagyon igényes áramlatá”-ról szóló elméletét és Váradynak a hagyományhoz való viszonyáról szóló más nézeteket: „…barátságos távolságtartással szemléli elődeit…” mondja Alföldy Jenő (Godot-ra várunk. ÉS, 1988. szept. 16.), „…fesztelenül mozog a költészet évezredeinek ránk hagyományozott versruhatárában… mozgásának koreográfiájából azonban teljességgel hiányzik a régi idők lírájának… emelkedettsége”, véli Domokos Mátyás. (I. m.)
Persze a hagyományhoz fűződő kapcsolatnak ennél konkrétabb példái is vannak. Elsősorban a magyar mesterekre gondolok. Egészen konkrét kapcsolódások is kimutathatók.
A Vas István-példa jelenléte az eddigiek alapján is kézenfekvő. De Pilinszky-reminiszcenciákból építkezik a Ha botlom vagy a Telefon néhány sora és szellemében a versek egésze; az E szükségszerű pillanat logikája és dikciója Nemes Nagy Ágnest idézi; a Búcsú motivikájában Kormosra ismerhetünk; és a sor folytatható lenne Jékelyvel, Zelk Zoltánnal és másokkal.
Én mégis azt mondanám, hogy a példakövetés, a hagyományosság is elsősorban szerepjáték. Amilyen mértékben megfelel ezeknek a hagyományos költőszerepeknek, ugyanannyira ki is fordul belőlük. Vas István rezignációjából itt hiányzik a mester dörzsölt naivitása. Nemes Nagy Ágnes éles tárgyiassága mellett nincs ott a világrend irracionalitása láttán érzett mély felháborodás. Az árvaság pilinszkys képeiből hiányzik a mély kétségbeesés, a „sírásom mázolom a falra” gátlástalansága; Kormos varázslatos lazaságából a szégyenletesen hazudozó kópé ingerültsége, izzadságszaga. Textuálisan van jelen a hagyomány Várady lírájában. Magatartásmintáiban nem.
Továbbmegyek: nemcsak az elegancia és az antik tisztaság, de az ezekkel való provokatív szembefordulás is része a játéknak. Gondoljunk például a Horác olyan kitételeire, mint „Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá?”, vagy a Vécétartály-villanella versformájának és az ahhoz kapcsolt tematikának az ellentétére enyhén szólva profán tárgyával. (Amiben persze az a remek, hogy a közönséges tárgy mögött a transzcendencia is felsejlik.) Ebben a tekintetben egyébként ez az attitűd a legteljesebb mértékig megegyezik Petriével, akit nem szokás latinosnak vagy elegánsnak titulálni. Petri Telefon-albá-ja és más trubadúrdalai (Szigeti Csaba sokat tud, és keveset ír ezekről) közeli rokonságban állnak Várady villanelláival és egyéb latinériáival, nem is beszélve Tandori Celsius-kötetének irdatlan mennyiségű alkaioszi verséről.
Valójában ezeknél a közelítési irányoknál sokkal fontosabbnak tartom, hogy – amint Margócsy a fentebb idézett szövegben említette: „Hallgatása, megszólalásának ritkasága, önmagával szemben tanúsított kegyetlen kritikusi szigora nemcsak azzal a különös minőségi előnnyel ruházza fel költészetét, hogy benne – szinte egyedülálló módon – ellanyhulásnak, színvonalcsökkenésnek nyoma sincs, hanem mindenki számára intő tanulságot tud… szolgáltatni: a költészet alapkérdéseinek… vizsgálata elkerülhetetlen.” Erre is gondolva idéztem és interpretáltam fentebb Domokos elméletét a Gödel-tétel alkalmazhatóságáról.
Várady törekvéseinek egyik iránya tehát a költészet maga mint tárgy és mint alany. Ha ennek a latinos, elegáns, szórakoztató, megnemesített dalszerű, szkeptikusan bizonyos stb. versidomnak a hatását az olvasat konstitúciójában figyeljük (ami ezzel a fundamentális vizsgálattal szorosan összefügg), azt látjuk, hogy Várady igyekszik olvasóit túlrántani a vers asztráltömegén, lehetőleg egyetlen lendülettel, hogy aztán ők is visszatekintve próbálják átértékelni/átértelmezni az elkapkodott megértést. Így kerülnek az övéhez hasonló pozícióba, hiszen ahogy Veress Miklós mondta: „…sohasem maga a szituációként észlelt valóság a meghatározó élmény, hanem éppen az élmény emléke”.
Petri egy magánlevélben (melyet, több másikkal egyetemben, Várady közreadott) remek érzékkel tapint rá erre a mechanizmusra. A rímszálak elkötése című versről állapítja meg: „nagyszerű a: »Jegemen / ütődött én-lék«. Pontosan azért, mert a spekulatívan bonyolult és ugyanakkor érzékletes kép genézise az »élnék« játszi anagrammatizálása. A …»Lesz-é a vala hogy?« álomi agrammatikussága… furcsaságában sem zökkenti meg az olvasást, mert az előtte álló kérdő mondattal való párhuzamossága, illetve részleges szerkezeti tükörszimmetriája (hogy-lesz – lesz-hogy) folyamatosan olvastatja a szöveget, s mire szöget ütne a fejünkbe, hogy itt valami nem stimmel… máris ütődik az én-lék”. (Kiem. B. B.) (Petri György levele Váradynak. Berlin, 1986. ápr. 7. Holmi, 2000. dec. 1508.) Úgy van, úgy van! Az ember azt gondolná, hogy az ilyen meglepő fordulatok, mint „Meg volnék, igen, halva”, lassítják az olvasást. Valójában azonban rejtélyként működnek, és az olvasó éppen hogy gyorsít, hogy mielőbb eljusson a titok nyitjáig. Ami, persze, sehol. De mire ez kiderül, addigra árkon-bokron túl vagyunk, csörtethetünk tehát vissza: mi a fene volt ez? És egyre kevésbé értjük az előzményeket is, míg végre teljesen megbutulunk. És akkor jó nekünk, mert akkor jutunk el odáig, hogy a vers olvas minket. Persze a saját szemünk láttára, hogy tanuljunk belőle – őmagunkból.
Ha pedig innen szemléljük Várady költészetének legtöbbet emlegetett sajátosságát: a kevésségét, a megszólalás ritkaságát, a benne feltáruló csendeket, akkor egészen másként értékelhetjük. De ne szaladjunk előre, mert egyáltalán nem biztos, hogy erényről kell beszélnünk. Alföldy Jenő például egyértelműen fogyatékosságot lát a dologban: „A rendkívül gyér verstermés… a lírai alanyban megrendült hitének tulajdonítható…”, ami azért képtelen állítás, mert elsődlegesként tételezi ezt a hitet, mintha az nem megerősítésre szoruló megállapodás lenne a diskurzusközösségben, hanem természeti adottság. (I. m.)
Kappanyos András így képzeli el a Várady-kötet megjelenését: „…a barátok éveken át unszolják… végre megunja… Kiveszi a paksamétából a túl személyeseket, a túl játékosakat, a túl pajzánakat, és a többit színük elé bocsátja”. Hozzáteszi: „Nem az ihlet a kevés, hanem a maga állította mérce magas.” (I. m.) Ami azért nem egészen így megy.
„Ritka eset, hogy ilyen vékony kötetre való vers is jelentőssé tesz költőt” – mondja Fogarassy Miklós, de nem éri be a lapos mennyiségi érvekkel: „…ha van minek elhallgatni, akkor a megnyíló csend is mélységet, súlyt, jelentést nyerhet… a költői évkörök közötti hangelnyelő övezetekre, a képtől képig, sortól sorig, versszaktól versszakig futó költői dallam vagy »zajlás« meg-megtörésére, aritmiájára egyaránt gondolva”. (I. m.) Itt tehát a vershiányok jelentő alakzatok lennének. Csak hát a csend- vagy hiányelemek magukban nem létezhetnek, csak kontextusuk élteti és értelmezi őket. Váradynál pedig a ritka megszólalásból adódóan éppen ez válik kétségessé. Margócsy István olvasata ezt veszi figyelembe: „A költő, aki még a hatvanas években indult, s aki generációjának mindig is egyik legtehetségesebb tagjának számított, 1981-ben adta ki először összegyűjtve verseit. Kötete így egyszerre őrzi a két évtized termését és csöndjét: a csöndet, azaz a költő hallgatását nemcsak az évszámok közti résekből, hanem magukból a versekből is kihallani. […] számára a csend, a dolgok kimondhatóságának pillanatnyiságát övező csend jelenti a kiindulópontot – szinte természetes tehát ennek technikai következménye, a költészet mennyiségi apadása.” (I. m.)
Mindez nagyon szép. Én azonban azt javaslom, hogy mondjunk le a frappáns megoldásokról, és próbáljuk lassabban végiggondolni ezt a kérdést, a kevés vers, az el-elhallgatás vagy a műként megjelenő csend dilemmáját.
Ha Várady Szabolcs költészetének „szabására” próbálunk rákérdezni, tudniillik hogy (a recepció minősítéseivel arányosan) nagyszabás-e vagy sem, nem a versek darabszámára való figyelemmel érezhetjük az efféle kétségeket megalapozottaknak, hanem az esetlegességük okán. Szapphónak is kevés versét ismerjük (olykor azt is rosszul, lásd Radnóti „művészien ihletett rekonstrukcióját”), mégis a világirodalom egyik legnagyobb költőjének tartjuk. Ugyanakkor azt is szeretném leszögezni, hogy bármelyik Várady-verset vesszük szemügyre, kitűnőnek fogjuk találni. Tehát nem azt akarom mondani, hogy Szapphó jó (nagy, zseniális, kolosszális stb.) költő volt, Várady pedig rossz (kevésbé jó, jó, de nem zseniális stb.). Ha a nyelvi készséget, a látásmódot, a poétikai felkészültséget és ennek a tudásnak az alkalmazását, a megformálásra fordított gondot, sőt a szorgalmat nézzük, mindent adottnak látunk ahhoz, hogy egy nagyszabású költői életmű keletkezzék. Akkor pedig honnan bennem ez a kedvetlenség, ahogyan a gyűjteményt forgatom, ahogyan a benne sorakozó remek verseket olvasom? Mi nincs ebben a költészetben, ami a versekben megvan?
Várady Szabolcs költészetének talán az a legfeltűnőbb paradoxona, hogy ami megvan, az mindig arra irányítja a tekintetet, ami nincs meg. Ha elolvassuk azt a két-három verset, melyben Várady Petrivel közös baráti köre életéről számol be, az a határnyi (sokkal összecsapottabb, olykor gyengébb, mégis eleven) vers jut az eszembe, melyet Petri írt ugyanerről a tárgyról. Nem onnan vett adalékként, hanem itt meglévő hiátusként. A lábról szóló „filozófiai töredék”, minden szellemessége ellenére (és annak dacára, hogy problematikája a lehető legaktuálisabb, Heidegger áll-vány fogalmától az installáció művészetfilozófiájáig ezernyi kapcsolódó kérdésirányra mutat) egyszerinek, rögtönzésnek, tréfának hat, és talán csak azért, mert magában áll. És így tovább. Miért?
Olvasásszociológiailag/pszichológiailag arról van szó, hogy hiányzik az egyes gondolatok, eljárások megerősítése. Tudjuk, hogy az emberi észlelés hajlamos átsiklani az egyszeri jelenségek felett, és vagy nem venni róluk tudomást, vagy olyasmit látni helyettük, amihez hasonlót már megéltünk. Jó példa volt erre az a komoly feljegyzésegyüttes, ami az 1840-es évekbeli napfogyatkozás leírásakor keletkezett. A legtöbb megfigyelő beszámolt az állatok különös viselkedéséről, hogy a tyúkok aludni mentek, a macskák újra akartak reggelizni és így tovább. Ebből egy szó sem igaz, 1999-ben ellenőrizhettük. Honnan vették mégis? A naplemente analógiájára képzelték el, még az eset előtt; és a lapok is cikkeztek efféléről. Ezzel szemben a „tömbként közeledő” sötétséget, az „éjszaka falát” aránylag sokan pontosan jellemezték, hiszen ezt a jelenséget sík vidéken nyári viharok idején gyakran megfigyelhették már; de a holdkorong peremén a teljes fogyatkozás pillanatában jelentkező „gyöngyfüzért”, a krátereken mint prizmákon megtörő fény jelenségeit jóformán csak a szakemberek látták, akiknek előzőleg is tudomásuk volt a jelenségről.
Ha ennek megfelelően próbáljuk elgondolni Várady verseinek hatáslehetőségeit, arra következtethetünk, hogy valamiféle ismétlődésre lenne szükségük, nagyobb (egyáltalán: kielégítő) hatásuk érdekében.
Ez az ismétlődés lehetne persze időbeni, azaz szó szerinti: ha a versek sokszor megjelennének, sokan és sok helyütt szavalnák őket, gyakran hallanánk belőlük vett idézeteket, akkor az olvastukkor bekövetkező „aha!”-tapasztalat, illetve a ráismerésben foglalt „ismerem!”-élmény, mely saját kompetenciánk megerősítésével hízeleg öntudatunknak, kellemes asszociációkat társítana a költeményhez, ezzel is növelve olvasmányunk rangját.
Ha azonban ez a lehetőség nem adott (és a XX. század harmadik harmadában, talán elsősorban a konkrét vizualitás előtérbe kerülésével párhuzamosan, az olvasók egyre kevesebb lelkesedéssel olvasnak költeményeket), akkor az ismétlődésnek magában a szövegben, a műegyüttesben kell lennie. Az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy egy költészet alapegysége nem az egyes költemény, hanem a sorozat, a ciklus, a kötetmű. Az önmagában foglalt kontextus a vers jelenlétének talán az utolsó stációja. A mind prózaibbá váló, majd elnémulva képeket bámuló ember korában az áldásosan lassú olvasás maga sem maradhat eléggé lassú az adekvát versolvasáshoz. Újra és újra továbbszaladunk azokon az apró elemeken, melyeket át- és átépítve megérthetnénk a vers működését. És ebből a továbbszaladásból nem bontakozik ki az a vissza-visszatekintő feldolgozás és megnyílás a vers előtt, amire Petri utalt idézett levelében.
Mindkét költő, akiket Várady „nemzedéktársai” közül szeret és fontosnak tart, Tandori és Petri, egy hangsúlyozott, olykor már-már karikaturisztikus önéletrajzi elbeszélés kontextusába illeszti költeményeit. (De hasonló mondható el olyan nagyon más pályákon indult kortársakról is, mint Takács Zsuzsa, Orbán Ottó, Oravecz Imre vagy éppen Baka István.) A rejtőzködő énnel és az egyetlen vers alakzatának preferálásával Várady Szabolcs jó- szerével magára maradt. („Jószerével”, mert mondhatnánk akár a nála fiatalabbak közül is ellenpéldákat, Tábor Ádámot, Ferencz Győzőt és másokat; de talán kivehető, hogy ez a jószerével itt mit jelent.) Ráadásul további terhet jelent az a már-már tudatosság, amivel Várady vállalja ezt az elcsendesedést, magára maradást, ami az egész életműre rányomja a bélyegét. (Vas István válogatott verseihez írott utószavában fontosnak tartja Vas emlékezéseiből ezt a – pályakezdésére emlékező – mondatot kiemelni: „mindazt, amit más is el tud mondani, mindenki más jobban tudja elmondani”. Magáról is mondhatta volna; ugyanakkor: „Nem éppen biztató pályakezdet!” – kommentálja mestere aforizmáját. Vajon magára is gondolt?) Szinte ars poeticaszerűen jelenik meg már egy egészen fiatalkori versben, a Rosszkedvű töredék-ben ez az életérzés: „Évem letelt csak huszonkettő, / magamnak is oly visszatetsző, / bennem a »dalnok« lett mivé: / öreges gyanakvásba veszti, / nem pedig szárnyalni ereszti / kedvét, ha támad költeni. / Hittem természetes hazámnak, / s nem hogy mint bámész utas járjak / utcáin, a költészetet. / Most idegen hangon mutálva, / biztos bukásom tudatában / tapogatózom – hova is?” 1965 óta ebben a tekintetben nemigen látunk pozitív fejleményt. Néhány évvel később, a Tandori és Petri első kötetéről szóló kritikájában/tanulmányában az akkor kortárs irodalmi horizontot felvázolva (ahol mellesleg minden létező költői törekvést József Attilától vezet le, az egyik irányt Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes,
a másikat Juhász Ferenc és Nagy László közvetítésével), kortársai közül a legizgalmasabb tehetségeknek tulajdonítja azt a felismerést, hogy nem tudják folytatni az előzményeket. „Innen már csak egy lépés az a kérdés, hogy hogyan lehetséges akkor a költészet, lehetséges-e egyáltalán?” Bizony, ez a kérdés. És ha másra, általánosságban véve (Illyés mesterségparancsa értelmében) nem is, erre a költőnek felelnie kell valamit.
Várady felelete voltaképpen újra és újra rögtönzött. Többen felvetették, hogy a rendkívül aprólékos kidolgozás ellenére Várady versei maguk is rögtönzésnek hatnak. Kabdebó Lóránt egész alkotáslélektani elméletet épít erre a körülményre: „Átéli rögtönzésszerűen, amit az élet produkál, de úgy, hogy közben tudatában van annak, hogy az általa… megélt és versében rögtönözve lejegyzett életjelenetek nem valamely véletlen szülöttei, hanem az emberi létezés – illetőleg a korabeli (korunkbeli) társasági létezés – alapformái.” (I. m.) A rögtönzés pedig azzal jár, hogy egész költői világát versről versre újra kell alapítania. Ez az attitűd ugyanis nem fér össze a szöveguniverzum, a „személyes paradigma” konstitúciójával.
A Halasi Zoltánnal készült (idézett) interjúnak arra a kérdésére, mely költői törekvéseit firtatta, így válaszolt: „Jaj, kedves Zoli, hogy törekednék én bármire is, amikor egyáltalán nem írok verset, ki tudja, mióta? Ha bármit írni tudnék, már azzal nagyon boldog lennék. Az már csak ezért sem lehetne más, mint egyedi vers… Szóval megcsökött konzervatív vagyok, attól félek.” Nem, én ezt nem hiszem. A konzervatív költő ír verseket. Aki nem ír, az nem konzervatív, hanem veszteglő költő. (Vagy mással elfoglalt költő, akinek egyáltalán nincs ideje asztalhoz ülni és naphosszat ceruzát rágni.) A veszteglő költőnek nem az a baja, hogy régimódi, hanem az, hogy a régi módi számára már elfogadhatatlan, újat pedig nem tudott vagy nem volt kedve kitalálni helyette. Holott ha valaki „akármit meg tud írni”, akkor nincs más dolga, mint meghatározni a témát, a versformát, és kidolgozni a dolgot. Ahogy Várady teszi, amikor alkalmi feladatokat teljesít, pontosan és nagyszerűen.
Ennek a dolgozatnak az elején, a mottóban a San Francisco utcáin című tévékrimi egyik jelenetét idéztem, melyben Stone hadnagyot társa egy Ezra Pound-kötettel lepi meg. A hadnagy beleolvas a könyvbe, majd fejét rázva teszi le: elégedetlen a szöveggel. „A költészetnek lényegre törőnek kell lennie!” – szögezi le, és példának a minden rendőrnél megtalálható, a gyanúsított jogairól szóló szöveget idézi: „Jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen” – és így tovább. A véletlen ajándéka volt ez a jelenet, hiszen többnyire nem nézek televíziót, pláne nem ilyesmit. A hadnagy megjegyzése nagyon elgondolkodtató. Ebben az esetben mégis a megfordítottját ajánlom megfontolásra: Jogában áll költeni. Minden, amit megír, felhasználható lehet ön mellett. És, teszem hozzá, közös önismeretünknek is hasznára válhat. Ennyire a költészet dolgában is lehetünk haszonelvűek.

Bodor Béla