Kovács András Ferenc

KAVAFISZ-ÁTIRATOK

Lépcsőházakban

Éppen lefelé jöttem a rossz hírű lépcsőházban,
amikor átléptél a küszöbön. S egy röpke pillanatra
megláttam ismeretlen arcodat, és te is észrevettél engem.
Aztán visszahúzódtam, elrejtőztem a tekinteted elől, és te,
te pedig gyorsan továbbsiettél, s titokban tartva arcodat
eltűntél, befordultál a félhomályba, a rossz hírű ház belsejébe,
hol éppúgy, mint én, már te sem találsz, s nem is kaphatsz gyönyört.

Olyan szerelmet, amilyent te akartál, nyújthattam volna én neked;
olyan szerelmet, amilyent én akartam (elég beszédes volt számomra
ernyedt nézésed, fáradt, megviselt szemed) te még adhattál volna énnekem.
A testünk tudta, és kereste máris az egyik a másikát:
a vérünk, bőrünk is fölfögta, és megértett bennünket.

Csak mi bujkáltunk egymás elől, a fölzavart, közös vágy, az érzelem dacára.

1904. február

És fölkönyököltem, elnyújtóztam a hálófülkék gyűrt fekhelyein

Amikor rendszerint bementem a szomszédos örömházba,
sohasem maradtam abban a teremben, amelyben bizonyos
rég bevált rítusok alapján csakis a magasztalt,
csakis az elismert szerelmeket celebrálják.

Többre becsültem, ha elérhettem végre a titkos alkóvokat,
és felkönyököltem, elnyújtóztam a hálófülkék gyűrt fekhelyein.

Többre becsültem, ha elérhettem végre a titkos alkóvokat,
azokat, melyeknek becstelen szégyen kiejteni még a nevét is.
Persze, nekem nem, számomra sose volt szégyen – mert akkor
miféle poéta s micsoda vérbeli, nagy művész volnék én?
Okosabb lett volna aszkétának mennem. Az legalább jobban illett
volna, sokkal inkább összhangban lett volna egész költészetemmel,
mintsem hogy én is megelégedjem a megszokottal, a középszerűvel,
mintsem hogy beérjem egyetlen banális, közönséges teremmel.

1915. szeptember


Egy félóra

Nem sikerült megtetszenem neked, és nem hinném, hogy valaha is
elérhetnék nálad odáig. Néhány szó, olykor egy-egy közeledés,
mint tegnapelőtt is, a bárban, a pultnál, de semmi több.
Ez éppen elég szomorú, hát nem mondom… Viszont mi, művészek,
mi másfajták vagyunk – velünk, az összpontosítás ereje által,
bár természetesen csak rövidebb időközökre, még az is megesik,
hogy átérezhetünk valami olyasféle, mélyről fölfakadó gyönyört is,
amely kivételes intenzitásában szinte a valóság látszatát kelti.
Így történt tegnapelőtt is, a bárpultnál (talán részint a tömény
italok nemes tüzének is köszönhetően), hogy végre megismerhettem
egy félóra tökéletes szerelmet.
Alighanem te is megérthetted, mindenesetre úgy tűnik nekem, mintha
szántszándékkal egy kicsikét ráérősebben időztél volna mellettem.
Nélkülözhetetlen volt, igen nagy szükség volt. Mert ráadásul,
a képzelőerőmön kívül, a szeszek varázslatán kívül, szükséges volt,
s még az is kellett, hogy láthassam az ajkadat,
s még az is kellett, hogy közelemben tudjam a tested.

1917. január

1903 napjai

Én soha többé nem találtam rájuk – túl hamar elveszítettem őket…
a poézissel telített pillantásokat, azt a sápatag
arcot… az utcai alkonyatban, melyben az éj szaga szétszivárog…

Én soha többé nem találtam rájuk – csak véletlenül lettek enyémek,
csak megszereztem, majd elhagytam őket, s mily könnyedén szakadtam
tőlük el, s mennyit szenvedtem aztán, s milyen szorongva vágyakoztam
újra utánuk… A poétikus pillantásokat, az arc sápatag vonásait
és az ajkakat, azokat az ajkakat én soha többé, sehol sem találtam.

1917


A bekötött váll

Azt állította: falnak ütközött, vagy nem is tudja,
elesett talán. Holott bizonyára más oka lehetett
annak a sebnek, annak a sérült s bekötözött vállnak.

Tán az a mozdulat, melyet túl hirtelenül tett,
hogy leemeljen egy ócska polcról bizonyos (igen kedves)
fotográfiákat, mert egészen közelről akarta látni mindet,
tán az a mozdulat tépte föl a gézkötést, és átszivárgott,
csurogni kezdett: újra fölfakadt a vér.

Gondosan újrakötöztem a vállat, igaz, kicsikét hosszabban
pepecseltem vele, még elidőztem valamicskét, hiszen ő sem
volt rosszul, én viszont élveztem nézegetni, látni a vért.
Szerelmem tárgya volt, szerettem ezt a vért.

Rég elment már, mikor a konyhaszék előtt találtam
egy darabka gézt, egy gézfoszlányt az átvérzett kötésből –
darabka, semmi gézt, haszontalant, szemétládába dobni jót,
de én nem, én a rongycafatnyi gézt rögtön a számhoz emeltem,
és ott tartottam, szinte a számra tapasztva, hosszan, őrzőn:
a szerelem vérét, majdnem az ajkaim közt.

1919. május

Hadd jöjjenek…

Elég egyetlen gyertyaszál. Törékeny, vézna fénye,
ha reszket, jobban illik, hatékony, s kedvezőbb tán,
ha jönnek majd a Vágyak, ha gyűlnek már az Árnyak.

Elég egyetlen gyertyaláng. A szobában, itt, ma este
lágy félhomály derengjen. Süppedjen sejtelembe,
álom sugallta térben, vonagló, tört sugárban –
szabadon hagyom csapongni vad látomásaim, hogy
hadd jöjjenek a Vágyak, hadd gyűljenek az Árnyak.

1920

Csak olvasgatni jött

Csak olvasgatni jött megint. Két-három kötetet
fölütött, s mindet nyitva feledte, történetírók
s különféle költők művei, föltehetőleg…
Alig olvasott valamicskét, talán tíz perc sem telt belé,
félbehagyta a könyveket. Már szunyókál
a kanapén. Persze, ő mindenestül, igazán csak a könyvekhez
tartozik, de huszonhárom éves, és nagyon szép –
és ezen a délutánon átremegett a testén, a szerelem átjárta
álomszép húsát s remekbe szabott, fenséges ajkát.
Álomszép húsát, szépségekből gyúrt testét, gyönyörű húsát
átjárta a szerelem megremegő heve, szent melege –
minden szégyenérzet vagy nevetséges szemérem nélkül
az élvezet természetét s a gyönyör nemét is illetően…

1924