Radnóti Sándor

A BÁRMI JELENTŐSÉGE

Hajdu István: Bak Imre
Gondolat, 2003. 247 oldal, 213 reprodukció, 27 fénykép. Az ára nincs feltüntetve

Bak Imre ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely még tapasztalta az ötvenes és korai hatvanas évek legendás kulturális információínségét. Gyerek- és kiskamaszkoromból még én is vissza tudom idézni, noha akkoriban apám klasszikus könyvtárának fölfalásával voltam elfoglalva, és nem érintett az up-to-date-ság hiánya. De azért tudom, mit jelentett egy Varázsfuvola-lemez beszerzése szüleimnek Dietrich Fischer-Dieskauval mint Papagenóval, egy új Skira-album. Tudom, milyen kincs volt idősebb barátaimnak egy kortárs lemez (Stockhausentől), egy kortárs vagy klasszikus modern művészeti képeskönyv. Mészöly Miklós elmesélte, hogyan fordítottak és másoltak házilag Camus-t. Emlékszem még, hogy Petrigalla rejtélyes – mai szemmel gyanús – szalonjában Tamkó Sirató kijelentette: Párizs óta itt érzi magát először Európában.
Hajdu István évtizedről évtizedre haladó krónikáját és kritikai elemzéseit olvasva érthetővé vált, hogy ez az ínség, ez a rettentő szomjúság Bak Imre szellemi kiindulópontja. Tudni, mi történik a világban, megismerni, lépést tartani – ez hajtotta. Ennek a drive-nak a kulturális elszigeteltségen kívül más okai is lehettek. Bak első generációs értelmiségi volta, ami szintén Hajdu írásából tudható. S mindenekelőtt alkata: hajlama a mesterség, a szakma kutatásában való tudós elmélyülésre.
A tanulmány végigkíséri Bak szellemi odisszeáját, az önképzést, az alkotótársakkal való együttműködést különböző önszerveződő körökben, a külföldi tanulmányutakat, a nyugati kortársi ösztönzések adaptálását, átértelmezését és termékeny félreértését, míg megtalálja saját félreismerhetetlen formanyelvét. Nem követem ennek a történetnek a leírását, hanem a vége felől nézem ugyanazt. Onnan az tűnik fel, hogy mennyire kereste ez a saját formanyelv a művészt. Hogy ő mennyire azt látta meg és csak azt látta meg, amire szüksége volt. Legalábbis ennek a könyvnek a képválogatása így mutatja pályáját. Érett munkáinak jellegzetessége, a készülődés, a készülés, a csinálás teljes eltüntetése a képről (amely persze bizonyos értelemben a megcsinálás, elkészülés abszolutizálása), műveinek e rendkívüli definitív gesztusa ebben a könyvben kiterjeszkedik az életműre. A legkorábbi képnek is (igaz, az viszont elég kései, 1963-as; körülbelül egy évtized zsengéiből nem ismerhetünk meg semmit) és minden bemutatott korai képnek a vektorai a kifejlett művekre mutatnak.
S már azokban megjelenik egyik legfőbb festői – vagy mondjuk így: festészetfilozófiai – problémája: hogyan lehet egy geometrikus absztrakciókkal benépesített világ kétdimenzionalitásának mélységet, harmadik dimenziót kölcsönözni. S ha nem tévedek, megjelenik csírájában a későbbi megoldás is: az egymásra rétegezett képzeletbeli síkok, mintegy áttetsző fóliák által létrehozott tér, amelynek mélysége a legközelebbi és a legtávolabbi sík közötti távolság. Ez lesz az, ami variabilitást ad majd az állandó motívumoknak és szüntelen kutatási feladatot a mesternek. Miképpen keletkeznek ezek a fóliák a geometrikus és ageometrikus, a szilárd és a lebegő vagy úszó formák viszonya révén? A formák iránya, közeledése vagy távolodása, sebessége révén? Az olvadó és a dermedő, de mindig diszkrét, mindig keveretlen, mindig keretein belül maradó színek dinamikája révén? A néző naturalizáló rekonstrukciójának beszámítása vagy akár a jelek értelmezési skálájának nyomatékossági hierarchiája révén? Miképpen lehet növelni vagy csökkenteni e rétegek számát, s ezáltal a tér- vagy a síkérzetet is növelni-csökkenteni?
A téralkotásnak ez a most leírt modusa persze önkorlátozás, redukció. Bak Imre érett piktúráját úgy is jellemezhetjük, mint önkorlátozó szabályok idioszinkretikus rendszerét. A jelek ábrázolási potenciáljának minimalizálása, a formák testté válásának megakadályozása, a színek tónusainak egyneműsítése és határainak áthághatatlansága, a geometrikus rend elsődlegessége, melyben a nem geometrikus ellenpontok szinte a felület fölötti ragasztásnak vagy a felület átszakításának, a felület mögötti lyuknak tűnnek (ha szabad így az imént jelzett polihorizontalitást másképpen leírni).
Mindezek valami rideg, személytelen monotónia képzetét kelthetnék, vagy a koordinátái sáncai mögött utóvédharcait vívó avantgarde-ra emlékeztethetnének. Valójában Bak Imrét a redukció által feltáruló lehetőségek, a szűkítésben a tágítás, a kicsinyítésben a nagyítás, az egyszerűsítésben a bonyolítás, az összevonásban a széttagolás foglalkoztatják. Műveinek értékét és jelentőségét maga ez az ellentmondás hozza létre.
Hogy a minimalizálás, a redukció nem Bak Imre végső szava, arra egyébként képcímei is utalnak. A cím mindig hozzátartozik a műhöz. A kép és a cím nála szintén feszültséget teremt, amennyiben a címek a képpel ellentétben valami ábrázolására utalnak. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a képek prezentálják, jelenlévővé teszik, bemutatják belső szerkezetüket, elemeik egymáshoz való viszonyát, a címek viszont reprezentálnak, képviselnek és megmutatnak egy impulzust, amely várakozásunk szerint összefüggésben áll a képpel. Ezt a várakozást nem vagy csak alacsony szinten elégíti ki a festő; műveinek referencialitása kétséges. Hogy mondjuk 1990-es Velence című képe (130.) bármilyen összefüggésben állna a vízi várossal vagy a magyar tóparti községgel, arra semmilyen fogódzót nem találunk.
S mégis, a címek, amelyek a kezdeti önreferencialitásból – Kék tér, Struktúra, Kompozíció, Kék-zöld-narancs, Alakzat stb. – határozottan referenciálisakká lettek – eszmékké, gesztusokká, kulturális asszociációkká, városnevekké, művésznevekké, narratívatöredékekké –, nem értelmezhetetlenek. Értelmük magának a referencialitás igényének fenntartása, a kép szellemének, filozófiájának igénybejelentése. Talányos üzenet, Rejtélyes analógiák, A nem-létező létező vagy a legjellemzőbb a legújabb címek közül: A bármi jelentősége. Valóban talányos üzenetek ezek, de távol minden frivolitástól.
Bak Imre érett festőként is a legnagyobb figyelemmel kísérte mestersége önfejlődését, újításait. Olyan váltások, mint az 1970-es – amikor a concept kedvéért néhány évre felhagy a festészettel – többet nem következnek be, de kiépített keretei és szabályai között – ahogy Hajdu meggyőzően bizonyítja – ő is végrehajtja a maga posztmodern fordulatát. Ennek bizonyára legérdekesebb vonatkozása, hogy a jelenre és a jövőre orientált beállítottság mellé felzárkózik a hagyomány iránti intenzív érdeklődés. De radikális kutató művészi karakterén ez nem változtat. Sőt, mintha legújabb korszaka újra egy termékeny minimalizmus felé vezetne. Felhagy a geometrikus formák mikroszkopikus ázalag- és teleszkopikus csillagvilággal, valamint lebegő vagina- vagy szemformákkal való ellensúlyozásával. A szellemi világutazó hazatér Kassák képarchitektúrájának ösztönzéseihez, és azokat nagy, megosztott, monokróm színfelületek elé helyezi.

Radnóti Sándor