Radics Viktória

VERBUM CORDIS

Pályi András: Megérkezés
Kalligram, Pozsony, 2003. 314 oldal, 2490 Ft

„Arról beszélünk, nem másról” – pontosan a könyv közepén olvasható ez a félmondat. Ugye, mindenki tudja, mire vonatkozik a kiemelt „arról”? Igen, arra. Arról szól Pályi András regénye. Ám amint megpróbáljuk kifejteni ezt az utalást, és szóba foglalni a néma tudást, amire vonatkozik, kínos nehézségekbe és bonyodalmakba ütközünk: ki-ki más-más tónusban, stílusban fog megszólalni, más szavakat fog használni, és másként fogja érteni ugyanazt.
A szexről, a szerelemről, a csábításról és a csábulásról, az érzékiségről, a titkos (polimorf perverz) énünkről, a szívünkről, a legrejtettebb, szégyellt vonzalmainkról és hajlamainkról, belső életünk legcsiklandósabb, legkényesebb – vagy legbűnösebb? netán éppenséggel ártatlan? – vonulatáról van szó…
A mondat teljes egészében így hangzik: „Fellélegeztem, hát mégiscsak arról beszélünk, nem másról.” A főhős annak a nőnek a kapcsán mondja ezt, akibe belezúgott, és meg szeretné hódítani. Kettejük közt elindult az a fajta kacskaringós, kétértelműségekkel terhes, tapogatózó férfi-nő kommunikáció, amikor pontosan érzi az ember: hideg, meleg, meleg, forró… Szóba kerülnek azok a dolgok. Azok, amelyek megbizsergetik a férfit, nőt, és ígéretekkel kecsegtetnek. Ilyenkor kicsit el is változik az ember hangja, szeme, arca: izgalmi állapotba kerül. Az érdekelt felek, bárhogy fűzzék a szót, tudják, hogy most arról beszélnek, és ennek fontos, sőt életbevágó következményei is lehetnek.
Ámde amikor a prózaíró beszél arról az olvasónak, természetszerűen hiányzik ez a bizonyos aura, az elértés sejtelme, az erotikus érdekeltség és cinkosság meg az egyéb kommunikációs jelek. Az „arról” sokkal tágabb értelművé, nehezen megmagyarázhatóvá és szinte követhetetlenné válik, és az író nemigen számíthat együttérzésre. Az intimitás hangulata, ami az ilyen beszédhez szükséges, nincs meg. Az író nem vallhat „arról” a „senkinek”, és az olvasó nem foghatja a szöveggesztusokat. Hogyan oldotta meg Pályi ezt a problémát?
Amikor „arról” van szó és pont arról, az egyes szám első személyű elbeszélés nehezen elkerülhető, lévén a téma módfelett intim. Pályi, aki, mint tudjuk, rendkívüli empátiával rendelkező, színészi vénájú író, ismét a szerepelbeszélést választotta: belebújt egy kitalált figura bőrébe, és nagy átéléssel adja elő a monológjait. Mint a színészek: a saját érzéseit és gondolatait (melyeket más műveiből van szerencsénk ismerni) dolgozta bele a figurába, s az „idegen”, kitalált figura dolgait vette magára. Ez az alak – meg van nevezve: Baróti Dániel – azonban nem az olvasóhoz, hanem máshoz beszél, monodialógust folytat, mégpedig két szeretett nőhöz intézi a monológjait, miáltal létrejön az az intim szituáció, ami lehetővé teszi a vágyszöveget, vagyis azoknak a dolgoknak a meleg kibeszélését. A szerző, aki nem jelenik meg a szövegben (ahogy a rendező sem a színpadon), az ő másokhoz szóló magánbeszédét idézi. Így az olvasó tanúja lehet egy rendkívül bensőséges megnyilatkozásnak, szerelembeszédnek, anélkül, hogy ez az intimitás kellemetlen lenne, hiszen nem hozzá szólnak, ő csak figyel, fülel. Mint a színházban. Amikor a főhős önmaga vallomásait idézi – ilyenkor kerül sor a szövegben a „mondtam, mondta” szerzői intervencióra –, vagy a szexuális életét mondja, a beszédtér akkor is levegős marad, az olvasóra semmi nyomás nem nehezül.
Ezzel a technikával Pályi elérte a témával járó viszolygás kiküszöbölését: úgy tud idegeneknek a legbensőbb dolgokról írni, hogy elmarad a vallomásosság erőszakossága és hamissága, el a gyónás kenetessége, viszont létrejön a távlat, ami lehetővé teszi a bensőségesség külső szemléletét. A szerző és az olvasó közti viszony így szabad, korrekt és hiteles: idegenek vagyunk. Csupán figyelünk. A szerző és a monologizáló elbeszélő közti distancia – amit a sok „mondta” beszúrás nem hagy elhalványulni – is eltakarítja az irodalmi vallomásosságban rejlő kétes elemet, mármint hogy ki beszél itt kinek és miért, s hogy jön ahhoz. Ugyanis egy olyan szereplőt hallunk, aki nem a mi fejünket tömi: valakihez beszél, és semmiképp sem lehet azonos az íróval. Mesterien oldotta meg Pályi a distancia kérdését, ami annál nagyobb siker, mert, mint hangsúlyozom, a legbensőbb dolgokról van szó, azokról, amelyek a test titkos legmélyén zajlanak, és amelyeket nagyon nehéz ízlésesen, diszkréten és a fülsértést meg a befogadó manipulálását elkerülve szóba hozni. (Ez talán még a legnagyobb erotikus íróknak, De Sade-nak, Bataille-nak és másoknak sem sikerült.)
Nem látjuk, nem tudjuk, mi zajlik a testünkben. (A test a tudatalatti avagy a tudattalan.) Ezért nehéz az interpretációt csökkentve, valamint a naturalizmust elkerülve erről a rejtett és rejtélyes életről beszélni. Az értelmezés és a pornográfia – ez ennek a témának a Szküllája és Kharübdisze. Pályi egyébként kiváló értelmezője a mélyerotikának, ám szépprózában óvakodik az életanyag értelmezői túlterhelésétől és a sok filozofálástól. Ezúttal olyan elbeszélőt választott ennek a Baróti Dánielnek a személyében, akinek az elbeszélését hangsúlyozottan idézi (tehát nem azonosul vele teljesen), aki egy közepes intelligenciával rendelkező, filozófiailag műveletlen, mondhatni, „közönséges” ember: „bunkó minisztériumi elvtárs”. Egy „akárki”, akiben, mint minden „akárkiben”, folyik a saját élet tudálékosságtól mentes, spontán önértelmezése, különösebb fogalmi felvértezettség nélkül. Pontosítok: Baróti Dániel az „akárkiknek” a látszat ellenére szenvedélyes, érzékeny és a saját élet élésére elszánt (nem tudom, mekkora) csoportjába tartozik, a valakivé váló, önmagát vállalni igyekvő „akárki” ő, s a regény tematizálja is ezt a megszületési processzust. (Ami egyúttal agóniának fog bizonyulni.) De Baróti nem különösebben tudatos és nem intellektuális figura, nem szellemi ember: „csak” egy hétköznapi férfi. A szókincse nem eredeti, közhelyeket, agyoncsépelt kifejezéseket használ, mint akárki, a világképe sem kimunkáltabb egy átlagemberénél. Pályi András azonban felleli az akárkiben a hasonlíthatatlant, az ő legsajátabb életkalandját, és ezt papírra teszi, mégpedig azáltal, hogy nyelvhez segíti a belső beszédét.
Ha a szókincse nem is, Baróti nyelve azonban egyedi és eredeti. Nemcsak a grammatikát értem ezen, hanem a szófűzést, a tónust, a ritmust, a nyelvének a lelkét, a szenvedélyes „belső hangot”, amit Pályi elővarázsol ebből az emberből. A regény legnagyobb részében az ő monológjának a fültanúi vagyunk, olyan monológé azonban, mely sohasem hangzott el; Pályi ugyanis a belső szót, a verbum cordist, a „belső önkimondást” (Gadamer) artikulálta az ő (egy káder) nyelvének és a saját, pályis nyelvének a vegyítésével. Azért nem a „belső monológ” fogalmat használom, mert ez más: nem olyan, mint mikor gondolkodunk és beszélünk, asszociálunk némán, magunkban, hanem annál tagolatlanabb és intenzívebb, a nyelv előtti tartományban gomolygó. Azért nem a „tudatfolyam” fogalmát használom, mert ez itt inkább a „tudatelőttesben” zajlik. Amit hallunk, az a szív nehezen megfogalmazható, folyamatjellegű szava. Pályi a hőse szívének a „beszédét” írta meg. Azt, amit Baróti önreflexiója szerint egy „anonim műszer” jegyez. Ez az anonim műszer ezúttal a szerző-elbeszélő kezében van.
Ennek a mindannyiunk által ismert, mégis ismeretlen, alig artikulálható beszédnek az ideje más, mint a fizikai idő. Egy pillanatba többórányi „beszéd” tömörülhet, másrészt ez a belső beszéd (verbum interius) egy életen át elnyúlik szakadozva. Pályi hőse ezt a hosszú regényt jórészt egy konyhai hokedlin ülve és egy idegen előszobában tanácstalankodva „mondja” végig. Pályi ugyanis az önmagunknak megnyilatkozás sűrű perceit, óráit „gombolyítja ki”; nem belső monológot (gondolkodást, észlelést, asszociációs futamokat) kottáz le, hanem a „benső szót” fejti, szálazza ki, ad neki hangot.
Baróti Dánielnek van önreflexiója, épp ezáltal válik – a szemünk előtt – akárkiből valakivé. Közvetlenül a szívinfarktusa előtt megy végbe benne két menetben egy eruptív tudatosodási és önismereti, sorsösszegzési folyamat – ennek tartalma a regény tartalma, a regény tartalma pedig egy élet sodra. Ez a folyamat: „eltávolodás önmagamhoz”; annak az „ős-ős skizofréniának”, „az élet objektív tudathasadásnak” a legyőzése – miközben közelít a vég –, ami a kultúrában zajló emberi élet kiküszöbölhetetlen velejárója, s ami egy hazug társadalomban és kultúrában csak súlyosbodik.
Ahogy idősödik, Baróti Dániel egyre többet küszködik (a „normalitás” határait egyébként, talán az utolsó napját kivéve soha át nem hágó) kettősségével, enyhe meghasonlottságával, kiváltképp élete utolsó hét évében és, tusakodva, a halálát megelőző órákban. Szokták mondani, hogy az emberben a halála órájában végigmegy az egész élete – ilyesmiről van szó itt is, csak nem „filmes”, hanem, úgymond „költői” verzióban, Baróti tudniillik az élete esszenciájára ébred rá ezekben a drámai órákban. A saját életének a lényege pedig a kapcsolati létének az esszenciája (amihez természetesen a magány is hozzátartozik), épp ezért rendkívül találó, ezt a mindig többgyökű „lényeget” mintegy kiábrázoló írói megoldás az, hogy, magában másokhoz, a szerelmeihez s rajtuk keresztül olykor az anyjához meg az apjához beszél, és néha idézi is őket. Belső beszédünk voltaképpen mindig monodialóg, ha nem másokkal, hát önmagunkkal vagy az „Istennel” (ki kit szeret).
Nemcsak regénye, hanem költészete is van mindenki életének. Egy élet költészetének a regényét írta meg Pályi András. A fabula (ami egy élet története) mögött és benne ott a „mélyáram” regénye. A hős ez utóbbit is reflektálja, és a „mélyáram” az ő szava. Mit fed? Szerelem, szex, erotika, érzékiség… De mit fednek ezek? A lét csodájából és átkából való részesedés drámai „poémáját”, a létezésre való rányílás, ráébredés és az elzárkózások, befulladások hullámzó történetét, azzal, hogy a „lét” a legmegragad(hat)óbban a másik ember testi valóságában nyilatkozik meg, ha megnyilatkozik, s ha az öntest képes ennek befogadására, „kommunikálására”. Az a másik ember pedig, akinek a teste számunkra intenzíven és sokatmondóan van, a szeretett vagy a vágyott embertárs.
A Megérkezés egy szerelmi házasság története. A házasság itt nemcsak életberendezés, hanem két ember egymással való hosszú és töredelmes kalandja: „szeretkezéseink bűvös története”, „két árva testé”, mely „csupa seb és csupa vágy, merő elérhetetlenség”. A házasság itt a szerelem epikája, a szerelem lírája pedig a szex. Két szenzuális emberről van szó, akik az érzékiségben találtak egymásra, s a szexualitást mindketten, bátran, kalandnak és expedíciónak érzik és tekintik, s fel is fedezik alaposan. A szexualitás számukra az ember kapuja egymásra és egyúttal a létezésre, a mindenségre. A szerelem úgy járja át ezt a szexualitást, mint a változó szél és a levegő a teret; olykor elül, olykor feltámad. A szerelem „megilletődötté és átszellemültté teszi” a test, nemiség leginkább szégyellt tájékait is bebarangoló két embert.
A test-lélek dichotómia nem létezik ebben a prózában (végre egy próza, melyben nem létezik), bár tökéletes harmónia és összeizzás is csak kivételes pillanatokban adatik meg. A lélek a testtel nyilatkozik, a testet lélek hevíti, beleértve a gyakori elidegenedés végleteit és fázisait is, az elhidegülést, a közönyt, a test-lélek félrecsúszásokat. Az a bizonyos „mélyáram” ennek a testlélek-lélektest örvénylésnek és változó áramlásnak a története. Alapvetően kettős történet, két emberé, mert ez az a létszint, amely egyedül realizálhatatlan, bár a magány és a kegyetlen árvaság természetesen hozzátartozik. A „mélyáram” a vágy árama, mely vágy élő vagy holt, konkrét vagy képzeletbeli személyekre és személyfelettiségekre vonatkozik. A jobbik, a kiteljesedés lehetőségét megadó esetben élőre és konkrétra és személyre.
A vágy célja az élvezet, az élvezet pedig e prózában csodálatos létélmény, „legkifejlettebb” formájában eksztázis és elragadtatás, melynek van egy pontja, ahol az ember kilép önmagából, transzcendálja egymást és magamagát. A házaspár ismeri és kimeríthetetlennek tapasztalja ezt az élménykört, örökké tápláló titoknak és forrásnak: isteninek.
A Megérkezés élettörténet is – a „saját élet narratívája” –, nem kronologikus sorrendben elbeszélve, Baróti Dánielé. S ezzel együtt természetesen kortörténet. E kor meghatározó történelmi eseményei a „felszabadulás”, a Rákosi-, majd a Kádár-korszak, annak reformista meglendülése és ledermedése, meg a rendszerváltás. Főhősünk párttag, Moszkvában iskolázott diplomata, akinek az élete a szokásosnál is szorosabban és feszültebben kapcsolódik a politikához. Ha az élettörténetnek ezt a vonulatát nézzük, Pályi hozzáállása mai viszonylatban teljességgel szokatlan: nem ironizál ugyanis a párthoz, a „mozgalomhoz”, a szocialista rendszerhez stb. nemcsak érdekből, hanem hittel is kötődő főhősén, nem tünteti fel őt nevetséges színben, hanem empátiával ábrázolja ezt a több mint eszmei kötődést. Azaz nem bírálja ezt a kádert kívülről, a mából, hanem azt mutatja fel, mit jelentett akkor neki (s még sok mindenki másnak) a felszabadulás, a május elsejei felvonulások, a történelmi küldetéstudat, a baloldali hit, ’56 mint „ellenforradalom”, a reformszellem, a szocialista erkölcs és a rendszerváltás. Baróti Dániel nem volt hülye, és a szerző nem láttatja hülyének amiatt, hogy a magáévá tette a szocialista világszemléletet és etikát, ideológiát. Baróti Dániel nem volt kiemelkedő entellektüel, sem deviáns, sem lázadó, és ezt az író jó ízléssel nem rója fel neki, nem tesz ki olyan hangsúlyokat, melyek ezt a figurát ezért lehúznák a sárga földig. Azt hiszem, Pályi András maradandó érdeme, hogy megalkotta a káder figuráját belülről nézve, a konformista szocialista funkcionáriust a mai kor előítéleteit mellőzve. Rendkívül árnyaltan, nem pedig a mai ledorongoló, gőgös attitűddel szemlélteti a megalkuvását, azaz az alkalmazkodását. Véleményem szerint Pályi jó realista abban, ahogy a szocialista eszmekörben nevelkedett, eleinte a szocializmusban hívő, majd abból lassan kiábránduló, de azt sohasem támadó és megtagadó politikus szellemi profilját megrajzolja. Beleértve a lelkesedést, az enthuziazmust, a „mozgalmi erotikát”, a hazugságokkal és a hazudozással való megbékélést, a lavírozást és a defetizmust is. És Barótiból nem lesz ellenszenves figura; Pályi nem láttatja őt romlottnak, velejéig hazug embernek, sőt. Ez egy magas pozícióba került átlagember a szocializmus korából, nem gonosz és nem nemes lelkű, szociális beállítottságát tekintve olyan, mint a többi.
Pályi beemeli a regény szókincsébe a szocialista frazeológiát. Baróti ezen a nyelven beszél, ez az „apanyelve”. Ennek a nyelvi környezetnek a megteremtésével Pályi ismét csak jó realistának bizonyul; ez a nyelv helyettesíti a korábrázolást, amire csak szórványosan kerül sor. Ez a frazeológia jellemzi a legjobban a hős mentalitását, világnézetét is, s mivel ez itt élő nyelv, minden értelmezésnél jobban megérteti az olvasóval, milyen lehetett abban a korban élni és azt az ideológiai levegőt szívni. Ez a nem ítélkező, hanem szemléltető írói attitűd friss képet ad a „szocializmusról”, s a mai előítéleteink felülvizsgálására késztet.
Baróti önmegvetés nélkül, egy gyakorlatias ember pragmatikus erkölcsével tudatosította és viselte el a maga társadalmi megalkuvását. Férfikorában a politikát már nem a közjóért való erélyes és erényes küzdelem, hanem a kötelező „szakmai” hazudozások terepének tekinti. A rendszerváltással nem az igazságosabb világ, hanem a hazugságkészlet és az elit felcserélése következik be számára. Ám Pályi ennek ellenére nem láttatja őt felettébb cinikus figurának, mindössze átlagpolgárnak, annyicska cinizmussal, amennyi a társadalmi fennmaradáshoz szükségeltetik. Az, hogy Baróti tudatában van korántsem kifogástalan társadalmi erkölcsének, nem teszi őt az olvasó szemében morális szörnyeteggé, sem amorális figurává, hanem csak evickélő kisemberré.
És Pályi nagy találata az, hogy az ilyen, morálisan természetszerűen ingatag, kisszerű politikus figurából, aki bármily „magasan” van, mégiscsak szolga, kihozza az emberi nagyságot. Megtalálja a maszk, a persona alatt rejtekező „másik én”-t, a szelfet; ábrázolja a persona és a szelf kompromisszumait és harcát; felfedezteti, úgymond, a hősével ezt az igazabb magamagát, és kivívatja vele a szelf szabadságharcát. Ebben is előítélet-mentes, és a mai cinikus korszellem kontextusában nemes lelkű Pályi: a kis formátumú ember nagy szívét és nagy bátorságát mutatja fel. Önmagával való élethossziglani vesződése után ez az ember végül joggal mondhatja el magáról: „tiszta szívvel éltem”.
Baróti Dániellel a jövendő felesége, Ica fedezteti fel a másik, titkos és gazdag, „illegális” világot, melybe a szabad érzékiség a belépő. Icát bizonyos női erotikus zsenialitás jellemzi, Diotima-típus, aki meg tudja adni a szerelmi beavatást, és elő tudja csalogatni „a test angyalát”. Valósággal lehántja a párjáról a politizáns férfivilágban ráépült burkot, ráébreszti tulajdon testének belvilágára és saját potenciáira, felébreszti benne „az állatot vagy a félistent” („…tényleg úgy éreztem, hogy megnyílt alattam a föld vagy fölöttem az ég… valami nem várt természeti csoda történt velem, amikor megtaláltalak”). És a férfi elindul vele egy olyan „hosszú-hosszú testi zarándokúton”, mint mondja, mely bő két évtizedig fog tartani. A házassági pálya szokványa mögött Pályi feltárja a veszélyekkel és meglepetésekkel szolgáló rejtekutat, melyen két ember megújuló élmény tud lenni egymás és önmaga számára. Ahol, mint a mesében, számos csapdán, buktatón, megpróbáltatáson, kihíváson kell úrrá lenniük, a saját korlátaikat kell áttörniük, alászállniuk és felszínre bukniuk.
Pályi pszichologizálás nélkül (bár lélektani tudással felvértezve), Baróti nem túl bonyolult köznyelvén számol be erről a hosszú kalandról; a pszichologizálás és a filozofálás elkerülését és az életbölcsességre, az élettapasztalatokra alapozó, tudálékosságtól mentes, látszólag kissé szimpla és közhelyekkel tarkított, ám mégis összetett dolgokat közölni képes nyelv kialakítását e könyv erényének érzem. Pályi mentes a sznobériától és az írói hiúságtól, és a különféle ideologémákat, frázisokat, közhelyeket, sablonokat görgető, nem kikupált nyelvben megérzi és „bedolgozott hangsúlyaival”, lüktető szintaxisával meg is érezteti a gondolatot, a leleményt, a fantáziát. Baróti Dániel, a nem túl okos bürokrata fejében a legsajátabb, egy életen át hordozott és kihordott bölcsességre bukkan, ami olyan eredeti, amilyen egyedi egy élet. Baróti világképe sablonos; világszemlélete azonban csak ezé a szempáré.
Elsősorban is rájön arra, hogy a társadalmi élet, melyben fel kell találnunk magunkat, Potemkin-falu, végül is nem lényeges, s hogy az igazi életünk másutt van („a pénz, a politika, a hatalom világa innen nézve merő illúzió”). A beavatást ebbe a másik életbe az ő számára a szerelem és „a test angyala” hozza meg. A szerelem ebben a regényben újra meg újra, más-más variációban ismétlődő beavatási szertartás. A szex a rítus; a magja azonban a testi mivoltnak, magának az esendő és fenséges emberi lénynek való áhítatos áldozás. Immanencia és transzcendencia itt valóban teljesen egyek, és az istenkérdést áthúzza a gyönyörben feltáruló ábrázolhatatlan és kimondhatatlan „istenség” evidenciája. Rájön arra is Baróti, hogy mi a nyitja ennek az epifániának: az énből való kilépés nem könnyen megszerezhető képessége, az egyébként féltve őrzött integritás kockázatos feladása, a hiúságtól való megszabadulás, valamint a maradéktalan kiszolgáltatottság elviselése. Az ilyen szerelemnek az intimitásra való készség a feltétele, ami különös meghittséget, gyöngédséget, a „belső tapintás”, „belülről érzékelés” képességét jelenti, és bizonyos szégyentelenséget is feltételez. („Van az érzékiségnek egy magasabb szintje is, túl a kalandon és túl az élvezeten, egyáltalán túl azon, ami én vagyok, sőt azt mondhatnám, mondta, túl a határaimon, úgy nevezném ezt: a kettőnk intimitása.”)
Ami nem magától értetődően megy. A kultúra, pláne az átideologizált és zsarnokoskodó kultúra és az egyén pszichés konstitúciója, a szokásrend, az emberi viszonyok szokványos megmerevedése, rutinizálódása és nem utolsósorban a kiszolgáltatottságtól való félelem, a felnőtt ego páncélzatjellege mind-mind ellenáll ennek. Baróti Dániel, a szürke külügyér magában és az asszonyával párban keresztülverekszi magát ezeken a gátakon, gátlásokon, és képes eljutni a pőreség emberállati állapotába; mondhatni, valahol „ősgyerek”, elemi lény tud maradni. A regény erről az egyszerre szellemi és testi útról is szól, melyen gyakoriak a zuhanások, és sosem tudni, mikor lesz ebből „felfelé zuhanás”, és mikor marad az ember árván és összetörve tulajdon gödrében, megváltatlanul.
Azt hiszem, nagy kérdések függnek össze ezzel a kis, túlságosan is emberi intimitással. A főhős is sokat bajlódik az ártatlanság és a bűn kérdéseivel. Ebben a hazug personában, ebben a homo duplexben mindazonáltal – világít rá Pályi – ott az ártatlanság mustármagja, ami csodákra képes. („Nekem az ártatlanság mást jelentett, afféle marslakó-állapotot, mintha most szálltam volna le a földre, tehát nem győzök csodálkozni, nem győzök kitárulkozni, kinyílni, magamba szívni mindent, ami körülvesz, igen, ezt hívtam én ártatlanságnak, az odaadásomat meg a kíváncsiságomat.”) Csakhogy ez a mag paradox módon épp attól marad meg, hogy nem zárja páncélba (az ártatlanságot lakat alatt őrizni már nem ártatlanság, hanem számítás), ellenben kiteszi magát annak, amit a belső élet hoz, enged a szenvedélyének, a kísértéseknek.
Mint Pályinál sok minden, ez is a keresztény eszme radikális átfogalmazása. Barótiban egy csöpp keresztény vallásosság sincs, valahogy mégis ennek megfelelően, bár teljesen másképp éli a maga lelki életét. Metafizikája „zsigeri metafizika”: ezt Pályi mesterien hozza elő, olyan autentikusan, hogy a posztmodern metafizikaellenesség bukik, amikor ezzel a testbe kódolt metafizikával, tehát a metafizikusság valóságával szembesül. (Pályi András más műveire is jellemző a metafizikai kérdések életben tartása és rekontextualizálása.) A kegyelem, ami itt a szerelmi-szexuális elragadtatottság, nem a purifikációnak, hanem a fetrengésnek, az ártatlanság radikális kiforgatásának, perverziójának a jutalma: „testi megbocsátás”. Baróti rátalál a test kikezdhetetlen ártatlansági fokára, ami képes megváltani a mégannyira bűnökbe gabalyodott embert is. Paradox, mulandó megváltás ez, de mégis megváltás, a regény tanúsága szerint.
A feltámadás keresztény toposza is hasonlóképp radikálisan át van írva. Nem a lélek és nem a halott, hanem az élő test dicsőül meg, amikor ez megtörténik, nem ember-Isten, hanem ember-ember viszonylatban, a test lelkesül át, s nem a lélek testesül meg. Az Isten a másik testének rejtekében lakozik e próza tanúsága szerint, s rálelni egy életre szóló elhivatás. „Ameddig önmagadba fojtottan vergődsz, addig bűnös vagy”, megváltatlan; a „megdicsőülés” testközi esemény. Hozzátéve, hogy az egye- sülésben a másik teste meg az enyém a világtestté változik át az „egy mindenben” és „mindenben egy” misztikus logikája szerint. Ez a bizonyos feltámadás, amit Baróti él meg néhányszor, a mindenségbe hív meg, s a meghívás olvasatom szerint a halálban realizálódik.
A szerelmi eksztázis incselkedés a halállal, ezért is kell hozzá bátorság. S íme, Baróti, a jellegtelen, szervilis komcsi káder Icával (akinek a neve oly köznapi és snassz) párban nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot. A Megérkezés ettől felemelő olvasmány, ami édeskevés mai regényről mondható el. Visszaperli itt Pályi egy kicsit (szerényen) a műfaj régi hőseposzjellegét, csakhogy az odisszea itt teljes mértékben belső színtéren zajlik. S mintha a világban, amit Baróti elvtárs is egyre inkább hazugnak és unalmasnak és fenyegetőnek tart, ez az emberközi-testmélyi zajlás és történéssor volna, ami a megmenekülés ígéretét hordozza, a hazudozás bűneitől – a kárhozattól – való megváltásét.
Baróti Dániel nem bűntudatos figura, és nincsenek túlságos magaemésztő lelkiismeret-furdalásai (ebben is átlagos), a sorsdrámája latensen zajlik, s ami élete utolsó hét évében felerősíti ezt, az egy váratlan és bizarr plátói szerelem, ha ugyan szerelemnek nevezhető a fixáció, ami egy nő hangjához és színjátszó lényéhez köti. A szerelmi háromszög, ami ennek a regénynek a struktúráját meghatározza, nem valódi szerelmi háromszög, hanem a vágy struktúrájának háromszögellése. Zengő Zsuzsa, akihez Barótit a maga számára is érthetetlen vonzalom űzi, félig-meddig képzeletének teremtménye, s nem a nő valóságának, hanem a hangszínének és a képzetének van döntő jelentősége a számára. Ennek a nőnek „érzéki, megbocsátó hangja” – melyben a hős „hisz” – a mű egyik főmotívuma; ez a különös és jellegzetes ízű hang, hívószó gyanánt, megindítja a férfiban azt a lelki drámát, különös utazást, mely „mindent kifordít, felkavar, összekuszál”, s egész életének fináléjaként a végén „legmélyebb vágyának közelébe” és egyúttal a halálba viszi. Szirénhang ez, mellyel Baróti számára a nőiség/anyaság közös esszenciája szólal meg, és felidézi benne az anyja emlékét, az anyaöl-reminiszcenciákat, a gyerekkori „boldogságsziget” hangulatát és az ujjongó gyerekörömökét, miként a gyermeki bánat mélységes kiszolgáltatottságát is. A nőnek nincs, nem lehet számára testi valósága (miként az anyjának sem volt, miután ’56-ban elhagyta őt), a fantáziájában viszont valami gyönyörteljes inkarnációban részesíti, mintegy kiszabadítja a plátóiságból. (Mondhatni, azt teszi, amit az író, amikor megteremt egy hús-vér alakot.) A regénynek ez a Zengő Zsuzsá-s vonulata a házasságival, az icással szemben a képzelet és a lélek valóságában zajlik (ezt a dimenziót Pályi mesterien realizálja a prózában), ám ugyancsak erős testi megrázkódtatásokkal jár. Amiből az a tanulság, hogy Pályi testfelfogása messze túlmegy a naturálison, miként a szex is a fizikai aktuson. (Ezért nem találunk nála pornográfiát.) A test tényleg tudattalan, a valami más, a kiszámíthatatlan transzformációk birodalma, az átlényegülések terepe. „Nem értettem, mi történik ebben az átkozott testben”, mondja Baróti, és testestül-lelkestül átadja magát ennek a nem tudásnak; akkor kezdi érteni magát, amikor leginkább nem érti.
Zengő Zsuzsa hangjával olyan létszféra nyílik meg neki, mely kecsegteti, csábítja, űzi és hajtja, ami a mindenségben való végső otthonra találás lázálmával ajándékozza meg vagy csapja be. Az anyaöl utáni vágy és a halálvágy – a megváltás vágya – a testében és a tudattalan képzeletében összehurkolódik. Ez a „szorítás” vezet aztán a szívszoruláshoz és ahhoz az eruptív monodialógsorozathoz, ami kitör benne és, töredékesen, belőle, s amit az író „összeállít”. A belső beszéd hasonlóképp eksztatikus, mint a testi gyönyör. A kettő maradéktalan összetalálkozása vezeti el a hőst az utolsó eksztázishoz, ami a halála.
Miért nevezi a főhős Zengő Zsuzsát ismételten csalónak, árulónak? Az olvasó tudja, hogy ezek a vádak alaptalanok. Baróti nagy traumája, hogy az anyja elhagyta; a Zengő Zsuzsának mondott monológban (motyogásban, lázbeszédben, amit a szerző tesz olvashatóvá), rajta keresztül az anyjával számol le, s bocsátana meg neki annak a rejtelmes hangnak a segítségével. Azt hiszem, Barótit a saját roppant megérkezésvágya csalja meg (miként talán minden „ártatlan” embert), és a lét tűnik az ember árulójának, mivel végül is nem avagy csupán a halálban fogadja teljes mértékben el és be.
A regény utolsó három, halálközeli és utáni fejezetében a narráció átvált egyes szám harmadik személybe, kívülről is megmutatja Baróti Dánielt, a halálos szakadást így mintegy a narrációs technika is leképezi, és a vége felé, amikor annak a holttestét látjuk, akit eddig kétszázötven oldalon át beszélni hallottunk, akinek a beszédét átéltük – mintha ily módon, az én hangjának végső elnémulásával és a főhős tárgyiasulásával, e kíméletlen megszakadással ábrázolva lenne az ábrázolhatatlan halál. Látunk még alakokat, és hallunk még hangokat, de egy mindörökre kiveszett. Az, amelyik egy regényen át az olvasónak olvasás közben az életet, a mindenséget jelentette, egy önmaga azonosságát hajszoló éné. Az önazonosságot a hulla jelképezi: az élet a keresés és a viszonyokban, kötődésekben való elégés-feltöltődés, az önmagába vonulás és önmagából kilépés mozgásai, a másikban való önmagára találás és önelvesztés volt.
A regény körszerkezetű, a vége felé szó szerint is megismétlődnének az elején hallott monológrészletek. Ez a kompozíció egyrészt a „belső szó” mérhetetlen idejét fejezi ki, másrészt az anyaméh-halál homológiát, a belső élettörténet rondószerkezetét. Van a regényben egy ismétlődő főtéma: azt ábrázolja, ahogy a főhős egy bőrfotelben összekuporodva visszérgörcsben fetreng, s a nagy fájdalom átcsap ünnepi áhítatba. A magzatpóz utó- s a halál előképe ez a jelenet, melyben az árvaságot feloldja, transzcendálja bizonyos anyai s kozmikus öl vagy valami narcisztikus harmónia, melynek a nő öle a mulandó mása. Élet- s halálvágy, fájdalom és gyönyör, kezdet és vég itt a legparadoxálisabb módon és misztikusan egy.
„Most viszont erről szólt a világtörténelem”, mondta Baróti Dániel a feleségével való, közel húsz év után bekövetkező (!) nagy, feltétel nélküli egymásra találásra célozva. „Világforradalmat elsöprő erő”-nek érezte a szerelmüket a kezdeti időszakban is. A regény fontos történelmi dátumok, események és korhangulatok felvillantása között és mögött emezt a másik, egy emberen belül zajló „világtörténelmet”, „szabadságharcot”, „titkos, belső történetet” – mely teremtés, kiűzetés, menekülés, átkelés és apokalipszis mitikus ritmusára jár – mutatta fel. A „megérkezésről” végül is nem tudunk meg semmit. Az a halott örök titka. Hogy iszonyatos vagy boldogságos-e, nem tudjuk.

Radics Viktória