Doboss Gyula

A DOKUMENTUM MONTÁZSTÓL A REGÉNY FELÉ

Bódis Kriszta: Kemény vaj
Magvető, 2003. 372 oldal, 1990 Ft

Bódis Kriszta műfajaiban és ezekkel egybehangzó nyilatkozataiban egységes szemlélet és érdeklődés jelei mutatkoznak. Isten adóssága című dokumentumfilmjét egy ózdi nyomortelep romungro családjáról forgatta, egy megjegyzése szerint részben innen származik regénye nyersanyaga is. Már verseiben (Mind csak idegenyebb úgy, 2002) megjelennek prostituáltak, degeneráltak csakúgy, mint a kitalált nyelv és a kiejtés írásba öntésének problematikája. Általában erős vizuális effektusokkal dolgozik, sőt Masszikot-ciklusa professzionális festőismereteket sejtet. Két könyve (a versek és a regény) küllemre is ikerdarab – nyilván a szerzői koncepciónak megfelelően. A borítókon lazúrozottan előadott szürkés tónusú aktfotó egyszerre erotikus és baljóslatú.
A Kemény vaj történetíró hősnője barakktelepi cigánycsaládból származik, funkcionális néma, „beszédgörcsös”. Intézetbe kerül, egy milliomos cigány alkalmazza, tizenhárom évesen szül, az apa bizonytalan, gyerekétől elszakítják, a szeretett férfiak újra és újra prostitúcióra kényszerítik, börtönbe kerül, szabadulása után vissza kurvának, öngyilkossági kísérlet, kórház, talán sikeres szökés a lehúzó közeg-
ből „a tisztes szegénységbe”. Viszont: a ki nem mondott (valószínűleg Sára) nevű K339-es rabszámú lány reflektál a világra – ír. Író? Vagy író lesz? És elkezd beszélni. Ez az ő életajándéka: a kifejező nyelv, amely megadja számára az emberi tartás esélyét.
Lehet-e a reménytelenül hátrányos helyzet életanyagából működő fikciót létrehozni? Olvasmányaink tanulsága szerint szélsőségek születnek, a nagy eredményekhez Dickens vagy Faulkner kell. Bódis Kriszta belevágott, az erős írói intellektualitás és szerkesztési tudatosság spontán áradásnak álcázott szöveget, ígéretes, itt-ott kidolgozatlan, különféle értelmezési irányokat inspiráló könyvet írt.
Az bizonyos, hogy sokat tud az ábrázolt világról, illetve az ott egymással érintkező terrénumokról. A nyomorgó cigányság (inkább csak utalásosan), a fogyatékosság és a prostitúció problémahármasa könyvének témája. Hozzátehetjük: és a média ellentmondásos viszonya e komplexumhoz. Úgy látszik – és a szerző is ilyen értelemben nyilatkozott – a mellékszereplők szövegeiben sok a különféle technikával rögzített „talált” anyag, a hősnő figurája pedig a társadalmi ismereteiből szublimált fikció. A vállalt alkotói teendő legbonyolultabb része abban állhatott, hogyan közvetítse a félnéma lány írásában a beszéddokumentumokat. Mostanában, hogy minden irodalomjelenség textuális evidenciaként jelenik meg, paradox módon kevés szó esik arról, hogy valahány elbeszélői mozzanat alapjában véve jelölői kérdés. Ki beszél, ki idéz, milyen előadásban? Jelen esetben a nehézség hatványozódik. Mindent S. (nevezzük így!) mond el. E szubjektumnak kell megjelennie ebben a narrációban, magába kell olvasztania a tapasztalt világot. Nem hiszem, hogy kizárólag tudatosan meg lehetne oldani a fenti feladatot, amit ez a fikció-ötlet von maga után. Bizonyára az írói intuícióra alapuló ösztönös változatokra is szükség van az olvasó meggyőzéséhez.
Talán az az egyik alapprobléma, hogy az író a főszereplő sajátos fogalmazásmódját és írását kívánja érzékeltetni, mintegy abból a meggyőződésből, hogy mondatokban gondolkodunk. Úgy vélem, hogy a szociolektus vagy a műveltségi szint beszédtüneteinek nyelvi megformálásához nem ragaszkodva, sokkal nagyobb szabadságot engedhetett volna meg magának a szerző – mondjuk egy tudatáram-érzékítő szövegben. Nem ez történik. A nem létező, figurához rendelt nyelvkreáció-eredmény viszont nem képes következetesen teljes hitellel működni. Lépten-nyomon zavarba ejt a lány nem egyféle műveltségszintjét tükröző beszéde, rutinosnak tűnő írói gyakorlata, a feltételezhetőnél szélesebb körű olvasottságáról árulkodó stílusa. Nem szól ugyanis olyasmiről a történet, hogy különféle fejlődési korszakaiból származnának a szövegrészek (primitívebb, majd műveltebb, fiatalabb, azután érettebb stb.). Ellenkezőleg, mintha hullámozna, ingadozna, sőt retardálódna az elbeszélői nyelv. De lehet, hogy az idézett (vagy elbeszélt?) szereplőkhöz alkalmazkodik a narrátor. Mintegy asszimilálja a többiek beszédét: az újságíró fellépésekor publicisztikusabb, a műveletlen putrilakók szerepeltetésekor magyartalanabb, a kriminalizálódottak világában börtönszleng közeli a stílus. Úgy látom, néhol szó szerint idézi őket a szövegíró, máshol, ki tudja, miért, utánozza.
Felmerül másrészt, hogy ha nem a mindentudó, XIX. századi típusú elbeszélő mondja a történetet, hanem egy beszédgátolt közvetítő – akkor hogyan van tudomása például arról, mit álmodott a nagyanyja, mit gondolt egyedül részegen tántorogva az apja vizelés közben, milyen erotikus képzelgései voltak magányos éjszakáján a fővárosi riporternőnek. (Egyszer említ valami olyasmit, hogy ő a mindent látó, kitaláló, boszorkányos Sári mamától tud arról is, ami nem vele történik.) Azt értjük, hogy esetenként rosszul ragoz a főszereplő, hogy -ba áll a -ban helyett, hogy szereti emlegetni, hogy „tiszta ideg”, egyszer „imádko-
zom”-ot mond, máskor azt, hogy „megszökök”. Az értelmiségi igénytelenség divatszavai viszont rosszul szólnak egy őszinte vallomásban: az ellopott helyett a „lenyúl”; az önkéntes strichelés „valahol kényszer”; a futtatójával való jobb időszak „csak egy szín a palettán” és így tovább. És az efféle hol finomkodó, hol durva bölcselkedések: „A lelkét nem adja bele a munkába, a teste tárgy lesz.” (A prostituáltnak.) „Kábé annyira érdekes egy őszintén reagáló lány teste, mint egy pisztoly a vaginában vagy akár egy fiú táguló segge.” Legnehezebb talán a pszichológiai, politikai és szociológiai szakzsargont elfogadni a lány szájából, hogy például a stricijének „szegényes a gesztusrendszere”! Néhol azt is problematikusnak érzem, amikor a többi szereplőt amúgy hitelesen jellemzi a mesélő. Egy polgármester közhelyes rutindumáját épp-
úgy vissza tudja adni, mint a tévé hatásvadász „tényfeltáró” szövegeit vagy egy újság kriminalisztikai híreinek szókészletét – és általában a publicisztikai stílust! Hallhatja persze ezeket. De el is beszéli? Hogyan csinálja? Úgy működik a memóriája, mint egy diktafon?
Mi történik itt? E könyv montázsában a posztmodern eklektika vívmányaként érdekesen keverednek a nyers dokumentumok az így vagy úgy megformált (vágott, stilizált, tömörített, képszerűsített stb.), teremtett beszéddel. A fikció és a dokumentum síkjainak együttkezelése azonban nem mindig alkalmazkodik a figurakoncepcióhoz. A narrátor szövege nem önazonos. Van, amit elhiszünk. Az nagyon is életszerű (vagy inkább vonzóan műszerű!), ha ez a lány önmaga tapasztalatai szerint többféleképp is megnyilvánul: műveletlen, fejlődésében visszamaradott romagyerekként, a sajátos ranglétrán egyre feljebb vergődő prostituáltként, a cigányfolklórt világlátásába beépítő írópalántaként, a rabbeszédet evidensen gyakorló elítéltként. Ez mind ő, ezt tudja, tudhatja, ezeket a világokat nyelvként is birtokolja elvileg.
Érdekes jelenségek adódnak a regény írásképében, helyesírásában. Ha mellékszereplőt jelenít meg valamelyik közlésmódban a krónikás – a helyesírással érzékeltet (néha vitatható módon) nyelvhelyességet. „Akinek munkája nincs […] kénytelen […] vasat szedni, hogy fentartcsák a családjukat.” Itt a jól eltalált és jellegzetesként elhitető egyeztetési hiba mellett indokolatlannak, sőt groteszknek érzem a helyesírási hibás változatot. (Ennek az irodalmi tévedésnek, az „Isten uccse, nigger beszéd” fonetikus jelzésének egyébként nagy hagyománya van régebbi amerikai műfordításainkban.) Az „ly” helytelen írása alapfogás – ez talán rendjén van –, még akkor is, ha közben sokkal nehezebb feladatokat profi gépelői rutinnal old meg a történetrögzítő. (Például az egytagú mondatok közötti interpunkciót, sőt!) Egy találomra kiválasztott helyen, a 206. oldalon összesen három hiba van (elég is ennyi jelzésnek), viszont furcsa, hogy a „rozsdáspengélyűt” író S. kifogástalan helyesírónak bizonyul ugyanitt számos sokkal nehezebb szónál. Ezt nem annyira kifogásként említem, inkább érzékeltetendő a (talán fölöslegesen) vállalt közléstechnikai változat következetes megvalósításának irtózatos nehézségét. Ha jól látom, két helyen mutatkozik markáns szövegképi szabálytalanság (a 93. és 278. oldal táján) – ahol a figura beszédritmusát, szövegfonetikai egyediségét adja vissza hatásosan versszerű tördelésben az elbeszélő. (Vagy az író? A narrátor? A kettő közötti mintaelbeszélő?) A fentiek mindenesetre kísérletező hajlamú, az epikus szöveg teherbírását, a narrációs utakat próbálgató szerzőt mutatnak.
S.-t kislányként „nem akármilyen intézetbe viszik” a nem megfelelő családi közegből, hanem „rácsosablakos palotába a tisztára bolondok közé”. Ez a trauma fokozza beszédzavarát, és nem is emlékszik vallomása szerint, hogy mikor milyen súlyos volt ez a fogyatékossága. A „némaságnál rosszabbként” megélt állapot a lányt egyre inkább hangtalanná teszi (ez az „idegtől van” – írja), néha meg „torz hangon üvölt”. A hangzós önkifejezés képessége egy szerzetessel, Angellel való találkozása során kezd majd lassan visszatérni. Ez a könyv végén derül ki. Angel-angyalnak küldi el, amit addig „ösz-
szeírt”, „gyónásként”, hogy „megkönnyebbüljön”. Amolyan kísérő irattal fogja közre, amely keretbe helyezi a teljes regénytestet, utalva annak egyszerzőségűségére és valamelyest műfajára. Confessio ez, tartalma a szenvedés, ahogy a bevezető sorokban olvasható: „Minden itt van. Az is, amit, kislányésszel írtam, mert mindig írtam […] mert […] semmi olyan fájdalom nincsen, mit elvettem vagy hozzáadtam volna.” A beszédképtelen lány kényszerűen választott közlésközege regényt formáz.
Egyetérthetünk Bódis Krisztával, aki egy nyilatkozatában azt mondja Rilkével, hogy a fikció erősebb lehet, mint a dokumentum. Ez a regényével kapcsolatos kijelentése alátámasztja olvasói benyomásunkat: rögzített hanganyagokat is felhasználó, de nem dokumentarista műfajjal van dolgunk. A mű erősségei regényességei felől érkeznek, legjobb lehetőségei pedig a parabolikusság irányába nyílnak. A határozott egyediségek mellett láthatóan törekedett arra az író, hogy történetét általánosabban értsük, ne kapcsoljuk konkrét helyhez, csoporthoz, problémakörhöz. Ezért a szereplők alig használnak cigányszavakat, ritkán azonosítják önmagukat etnikumként, a főszereplőnek nincs igazi neve. Nem meghatározott földrajzilag egyik színtér sem, csak „barakktelepről”, „városról”, „fővárosról” van szó. Ily módon a kiszolgáltatottságot, a kiemelkedés esélytelenségét és a kasztrendszerű zárt közösségek önfelszámoló életvitelét a középponti figura sorsa modellszerűen is példázza. A rohanó és keményen megvágott, kommunikációs törmelékekkel elegyített történetmondás a legkülönfélébb hagyományirányokból merít – közvetve vagy többszörös áttételekkel – a filmszerű irodalomtól (Mándy Iván) a médiaműfajokig, a klipszerű írás hazai elindítójától (Tandori) az egykori amerikai Entrópia-csoportig vagy a mai dél-amerikai variánsokig. Témaközelibb példát hozva: mintha Tar egzotikusnak számító peremvilága, komor mondandója, szociális érzékenysége Agota Kristóf hideg pszichológiájával és a patologikus iránti érdeklődésével ötvöződne.
A mozitól (a filmkészítésből) is sokat tanult az író. Történetkezelése az a fajta kirakójáték, amit Tarantino tett híressé, nem időrendben, hanem egymást értelmezve következnek az egymás mellé illesztett kép-eseménysorok. Az emlékezetes szöveghelyei is gyakran valami olyan szinkronitást jelenítenek meg, ami irodalomban így valóban nóvum. (Könyve néhol túláradó eseményekben, figurákban, látványötletekben – viszont éppen ezek miatt kiváló filmalapanyag.)
Valamit még két figyelemre méltó jellegzetességről. A Kemény vaj egyik szokatlansága
új típusú idézőtechnikája, másik az ösztöniség hol pornóközeli, hol nagy érzékítő erejű verbalitása. A sajátos idézőtechnikából jó esetben feszültségek, de talán nemkívánatos kizökkentések is adódhatnak. Például, ha az előző fejezetben volt börtöntárs prostituáltak beszélgetnek, és a rá következő sorokban jelzés, átmenet nélkül ez áll: „Úgy tűnik, hogy a prostituáltak egy veszedelmes, ördögi körben élnek, amelyből nincs kiút. Függőek és általában negatív, rossz az énképük” – akkor ez a szaknyelvi rész, melyről utóbb, késleltetve kiderül, hogy egy csoportterápia képzett előadójától származik, egy időre zavarba ejti az olvasót. Erre csap idézőkonvenció nélkül, de a váltást két üres sorral érzékített narrátori mondat egyes szám első személyben: „Nem hagyok búcsúlevelet, mit is írhatnék.” Ez így hatásos komponáltság, a regény „beszélője”, írója úgy szól hozzánk, mintha ugyanazt a képzeletbeli filmet látnánk, amit ő. Az így létrehozott szituatív beszéd követése már megéri a fáradságot.
A pornóközeliség is bonyolultabb ügy itt. Ismert tény, hogy a magyar nyelvű irodalmiság nemcsak a nemi aberrációk, devianciák elfogadható szókészletét keresi, de a „normális” szexualitásról való beszéd tradíciója is éppen hogy alakulóban van, ingadozván a szépelgés és a látszatközönségesség között. Ebben a szövegkörnyezetben például S. dokumentáltan „valóságos” tudósítása prostituálttá (vagy pornószínésszé) történő kiképzéséről minden bizonnyal csak egyfelől lesz ismerős az olvasónak: a pornográf irodalomból. Ám ettől ezek a szöveghelyek még korántsem feltétlenül pornográfak. Példaképpen nézzünk meg két jellegzetes részt.
Pornóképekről szóló pornószövegnek érzem a következőt: „…körbe a főnök pószterei, macák, meztelen, dögös macák körbe a falon, hogy szédül az ember, seggek, mellek, pinák, a pinákon a kis fehér kezek, a kis ujjbegyek simogatnak, nyulnak, nyulkálnak, masszíroznak, borotvált, szőke, fekete, göndör, sima, csillog mindnek, mint a nyál, és fordul kifelé a csipkéből, duzzad és fénylik, markolásszák a bimbókat, kint a nyelvek, bent a nyelvek, símogatnak, összeérnek, lányok, lányok, lányok, hogy beleszédül, aki nézi, de nem nézik, már megnézték, már kiverték, már ezerszer, most apám beszél…” Itt nemcsak problematikus a narrált szereplői beszéd elfogadása, azonosítása („apám beszél”); írói bizonytalanság gyanítható. (Ki szédeleg, kinek az élményét ki adja elő itt tulajdonképpen?)
Ugyanez a beleélő-megelevenítő idézőtechnika máshol az olvasót esetleg vonzó-feszélyező, de meggyőzően szituált, funkcióját tekintve kifejező, áradó erotikus szöveget hoz létre (a Tulok című epizódban): „Ládaszám tölti belém a pezsgőt, locsolja végig a szobát, ragad rajta a selyem, selyméhez a bőröm. És akkor nem sír csak szép csöndesen káromkodik és rámtapasztja a száját, harap is de csak vigyázva és nyal és iszik belőlem, habzsol és játszik a nyelvével, erőből aztán meg épp csak érintget, szopogat és megint, mintha keresne, görgetne, becézne, kutatna, de olyan finoman, olyan felkavaró ügyes, kéjes dolgokat művel, hogy borzasztóbb, mert elkezd a hideg futkosni a hátamon és akkor meg én sírok, és kiálltok, hogy megdöbbenünk, zokogok már és kiabálok, akkor fölémereszkedik és ahogy szokta, de most nem is emlékszem, uramisten, uramisten, uramisten hajtogatja és mint a legfőbb kincsét, úgy hordoz utána, ő ilyet még nem élt…” A titok kulcsa a „megdöbbenünk” értelmezése: a lány és a férfi közös élménye hitelesíti a hol a beszélőhöz, hol az idézett figurákhoz tartozó szöveg izgatottságát.
A sokféle inger igen hatásos szinkron érzékítése történik a Karát című fejezetben. A láttatott viszolyogtató nyomormiliő és egy asszonysors (Vera) rapszodikus önelbeszélése háttérkép és alapzaj az ugyanabban a szobában vajúdó S. érzéseihez és gondolataihoz, aki közben egy klipet néz fél szemmel a tévében. „Egy gyerekkádban valami lábtörlő szerűségen hathónapos körüli nyakig szaros csecsemő meztelenül. Amúgy is bűz van, a konyha összenyitva az egyetlen szobával, a döngölt padlót kukoricacsuhé borítja, az asztalon viaszosvászon, rajta lábas, meg valami koszos rongyok, a sarokban használt pelenkákon egy macska. Az ezeréves, hámladozó, ragacsos konyhaszekrényen nincsenek ajtók, a polcokon műanyag flakonok, zacskós tej, tojások, nejlonban kenyér, mellette egy rozsdáspengélyű kés, műanyagpoharak és kivehetetlen csomókban mindféle dzsuvás cuccok. A franciaágyon megmozdul az összevissza paplanok alatt valami. Egy gyerek.” Pár sorral lejjebb Vera keserű történetmondását hallja és közvetíti S. – majd bekezdéssel elkülönítve vált át saját elbeszélésbe: („Lejjebb csúszom…”) hogy majd az utolsó sorokban a tévéadást lássuk az ő szemével („a gúvadt… fémajtóknak ütődik”). Igen erős rész, olvassuk csak: „…mert akkor ott van az a másik büdös kurva, hogy a rák egye meg, anyám húga, meg a férje, azok is ottan laktak öreganyámnál, állandóan részegek voltak és a Terkának, anyám húgának az ura a Józsi, fogta a Terka tizenegy éves lyányát megerőszakolta, aztán megölte, bedobta a kútba, úgyhogy most a Józsi el van tűnve, bújkál, de azt a szegény lányt nagyon sajnálom.
Lejjebb csúszom, már fekszem az ágyon, alámgyűrődve a bunda, mintha menstruálnék, úgy jönnek a görcsök. Gondolom bután, ha csak ennyire fáj a szűlés, baj nem lesz, kibírom, a számlap vibrál és újra körbe a mutatók, a guvadt szemű, mint akit az áram ráz, fémajtóknak ütődik, mindenhol fémajtók körülötte, csak be van oda zárva, a bíbor nő erre, arra, erre, arra forgatja a fejét, mögötte a szaggatott urak.” Az egyes szereplők szövegeit hol csak
az elbeszélt helyzet logikája szerint, hol bizonyos tárgyi attribútumok említéséből, hol a beszédstílus alapján kell tudnunk elkülöníteni, az azonos grammatikai személy és az azonos idejűség – mint itt láttuk – nem könnyíti meg a disztingválást. Sokat vár olvasójától a szöveg, de az így nyert referenciális és érzéki benyomásegyüttes valódi élmény.
A könyv legtöbb rétegű, legemlékezetesebb részei közé tartozik az Ide is oda is húz a szív című fejezet, mely a cigánytelep lakóinak szélsőségek közt vergődő, teljes értékű életéből mutat egy epizódot – keresztelő, karneváli forgatag, féltékenységi dráma – a nyomor és a hivalkodó fényűzés kontrasztjával és a legemlékezetesebb figura, az ősanyaszerű Sári mama főszereplésével. A nagymama jós-átkát és a második szereplő (a papa) hangját tartalmazza az indulati ellenpontozással dinamizált narrátori beszéd: „Asszonyod van, mert láttam, tartja hátra felé a palackot Sári mama el a papától, a papa keze az üveg után szédülget a levegőben, nem egy van, ezer, heherészi a papa.
Nem ezer, hanem egy van, egy van, azért jársz te le, azt hiszed, hogy én nem tudom, de most megjósolom az életedet, nagy betegség vár rád, mert becsaptál, olyan betegség fog rád várni, emeli az ég felé a két kezét Sári mama, az egyikben még az üveg, hogy meg is halok, soványodik el a papa hangja, ahogy maga toldja meg, fejezi be a mondatot, és néz föl, föl a mennyboltra meredő üveg felé, de olyan a csend, hogy a tűz ropogása, meg a lé bugyogása, a hőség, mint a pokolban…”

Doboss Gyula