Darányi Sándor

VALE

Ez az öl szült: fehér füstpamacs.
Ez az emlő táplált: csüggedt bőrszirony.
Az ajk ez, mely hozsannát trillázni fölöttem
Dalra fakadt, míg Jézusát keze tisztába tette.

De a kép nem lépett elő a tükörből.
A jajszótól a szív meg nem hasadt.
Én sem lettem megváltó. Minden ment tovább.
Most pedig itt ez a vég, ez az ócska ciha:

Rád borul, alvó váz. Tudatod cihelődik.
Hagyd mind a gyertyalángot; ne kapaszkodj
A virrasztóba, ijedve új állapotodtól.
Nincs hova lépned, túl zuhatag peremén.

Míg szólni tudtál, ugyanúgy szerettél.
Míg ujjad babrált, még cirógatott.
Őrizlek. Itt leszel. Menj most nyugodtan.
Pihend ki életed daganatát.