Darányi Sándor

A LIPÓTMEZŐN

„– Hamvasztás lesz? Azt hittem, nincsenek
rokonai. – Egyszerűbb így. – A papírjai, tessék.”

Nem haltál meg, ha nincs róla bizonyítvány, s nem is élsz,
Míg hátára nem kap egy árkus. E nyomortanyán
A köztes lét erjed, kádakban a bor, mit az árnyak
Hörpölnek. Málló vakolat, rozsdás, kilógó csövek
A vécében, kipukkadt a tolószék
Mindkét gumija.

Az alagsorban szegényházi vásár.
Ruhák közt turkáló páriák.
Az udvar keramitja csupa só.
Ételhordóján merengve a pizsamás
Rád vakkant, egyre szerencsét kíván.

Hogy az öregeket szedelőzködni látom,
Egy kép motoszkál bennem mostanában.
Mint pavilon a ködben, elterül,
Forogni kezd, örvénylő gólyahad
Ruszénál, a Duna felett, hol vashíd
Szeli ketté az árteret. Rekkenő napon
Slapic lépett elő a szürke vasoszlop
Mögül, igazoltatott, nem érdekelte, hogy pisilned
Kellett. Soká forgatta vörös útlevelünk,
Te egyik lábadról másikra álltál, a topolyák
Sorfala messze, az irtáson drótkerítés;
Végül jól kiléptünk. A folyam elmaradt.
Máskor Periprava előtt, hajnalban, egy traktor pótkocsijáról
Haldokló gólyát láttam, nekirepült a
Távvezetéknek, vonaglott, a pillantása azonban
Maradt, ami volt, az a kissé értetlen, kívülálló
Szem, mint akit vagy cserbenhagyott
Mimikája a döntő pillanatban, vagy
Szelídebb a végnél, melyet nem ismer,
S nem tudja, ha mindjárt.

Azon tűnődöm, boldogok voltunk-e aznap?
S mit változtat, ha nem. Mindig az ablak
Győz végül, a kilátás, hogy lesz ez még így sem,
Kunkori szúnyogháló, felpöndörödő, semmirekellő;
Méregetem a párkányt, a szomszéd pavilont, fülelem
Az infúzió szörcsögését, hátha
Kiragyog a múlt, megszépül az ártér,
De nem, csak a szél áll el, csak a hó
Pilinkéz, parkra vattakabát.