Kőrizs Imre

SZERENCSÉTLEN-E CATULLUS, ÉS HA IGEN, MIÉRT NEM

„Szerelme tartós és gyöngéd, hiányzik belőle az az elsöprő szenvedély, amely Lydiát valaha magával ragadta. A férjem boldog, gondolta, de csak azért, mert nem tudja, hogy a szerelem vad és éhes is lehet.”
(Ken Follett: Egy férfi Szentpétervárról)

A catullusi versgyűjtemény ötvenegyedik darabja alighanem három oknak köszönheti népszerűségét. Egyrészt olyan érzékletes leírását adja az elsöprő szerelmi szenvedély fiziológiai tüneteinek, hogy csakugyan illik rá Szerb Antal vélekedése: „Catullus közvetlensége, személyes hangja, verseiből elénk áradó rokon és ember volta által hódítja meg a késői szíveket […] legtöbb verse olyan, mintha mai ember írta volna, meglepődünk, milyen keveset változott az emberben az emberi kétezer év alatt.” Másrészt a klasszika-filológia számára az a vonása is különösen értékessé teszi a darabot, hogy olyan Szapphó-vers átköltése, amelynek – ha töredékesen, a befejezés nélkül is – az „eredetije” is ránk maradt. (Arról a versről van szó, amit a történet szerint Ady egy kávéházi asztalon fordított le sebtében, Sapphó szerelmes éneke címmel, Hatvany Lajos megrendelésére.) A Catullus-vers népszerűségének harmadik oka, hogy remekül tanítható rajta a nominativus cum infinitivo nevű nyelvtani szerkezet. Ennek iskolapéldája a pater venire videtur – apám jönni látszik – mondat, Catullusé kicsit összetettebb: „Ille mi par esse deo videtur”: az istenek párjának látszik nekem az (aki…).
Ha alaposan szemügyre vesszük őket, mindhárom tényező további kérdéseket vet fel. Mert ha igaz is ez a Szerb Antal-féle „mintha csak most írták volna”, önmagában valahogy mégis kissé kevésnek látszik (videtur). Hiszen milyenek a mai versek? Nemde: ahány annyiféle. Milyen tehát Catullusé? Hát olyan szenvedélyes… közvetlen… olyan modern… Szemlátomást egy helyben toporgunk. És ha ezzel a toporgással az eleven szenvedély érzékletes ábrázolását járjuk körül, nem szabad elfelejtenünk, hogy abban Szapphó – minden ponton – évszázadokkal megelőzte Catullust.

Szapphó: Catullus:
„Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel „Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet egy s ha nem bűn mondani: náluk is több
véled, és édes szavadat közelről az, ki szemben ül veled, egyre lát és
hallja, hogyan szól, hallja a hangod,

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől hallja édes szép nevetésed: ettől
felszökik mellem közepén a szívem; én szegény, elbágyadok: egyszer is ha
hisz ha látlak, s bár kis időre, hangot rádtekintek, Lesbia, nincs egy árva
nem tud a nyelvem hang sem a számon,

adni, megtörvén elakad, s a könnyű béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
tűz egész testem befutossa végig testemen, belső zavaros zenétől
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván cseng fülem nyomban, s a szememre kettős
zúg a fülem már. éjszaka száll le.

És veríték önt el, egész valómban Renyheséged tönkregyötör, Catullus:
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb, renyheségedben vagy ilyen rajongó.
s mint ki végéhez közelít, olyannak Renyheség tett tönkre királyokat s dús
látszom, Agallisz. városokat már.”

Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis…”

Az első három versszak tagadhatatlanul nagyon hasonlít egymásra: Catullus strófái csakugyan a Szapphóéinak a fordításai (ilyenkor mindig illik hozzátenni, hogy természetesen nem szolgai fordításról van szó: free translation; Catullo no traduce servilmente a Safo stb.).
A görög és a latin vers fenti magyarításai Devecseri Gábortól származnak (nem tartozik ide – az ilyesmi sehova sem tartozik –, de tény: görög földdel együtt szétszórt hamvaira épp most épít villát egy kecskeméti sódermágnás). Devecseri, amikor az általa lefordított görög vers latin fordítását készítette, a kelleténél talán nagyobb súlyt helyezett rá, hogy a kezdősorok megegyezzenek. Ami most a magyar változatok ismeretében a két versben közös, körülbelül így foglalható össze: a költő szerencsésnek tartja azt, aki az imádott nő társaságában van, aki a nő testi közelségét élvezi – ami őt különben annyira megbabonázza, hogy az abnormalitás különböző tüneteit kénytelen saját magán regisztrálni. Itt érdemes felidézni, hogy Catullus versének utolsó strófáját mint olyat, ami semmiféle néven nevezendő kapcsolatban nem áll az azt megelőzőkkel, már egy XVI. századi humanista elvitatta az első három versszaktól. (Igaz, cserébe kisegítette Catullust a Szapphó-féle negyedik versszak saját maga által fabrikált latin fordításával.) E szerint az elmélet szerint az utolsó, úgynevezett otium-versszak (az otium az a szó, amelyet Devecseri jobb híján renyheségnek fordít) eredetileg külön életet élt, és csak a szöveghagyomány évezredes útjának zegzugaiban keveredett valahogy az első három strófa közvetlen közelébe. Az elméletnek, egészen napjainkig, igen széles a tábora, nem egy híve a leghíresebb klasszika-filológusok közül való, és követői legfeljebb azon vitatkoznak, hogy az otium-strófa a maga kámeaszerű zártságában vajon önálló vers volt-e vagy egy hosszabb, elveszett költemény részlete. Különben a teljes Catullus első magyar fordítója, Csengery János is nyilván ezt a nézetet osztotta, hiszen 1880-ban megjelent kiadásában elhagyja az otium-strófát. Sőt a maradék három versszakot megtoldja egy negyedikkel – ez a fordítása még rímekbe van szedve, csak az 1901-ben megjelent kötetében cseréli fel formahűre –: „Hűs veríték gyöngyöz’ végig, / Lélekzetem elakad. / Elsápadok, megreszketek: / Ó megöl e pillanat!”
Később még visszatérünk a negyedik versszakra (mármint a Catulluséra), de most előbb nézzük az első hármat, ezúttal már latinul:

„Ille mi par esse deo videtur,
ille, si fas est, superare divos,
qui sedens adversus identidem te
spectat et audit

dulce ridentem, misero quod omnis
eripit sensus mihi, nam simul te,
Lesbia, aspexi, nihil est super mi
[itt egy sor hiányzik, de több is veszett Mohácsnál]

lingua sed torpet, tenuis sub artus
flamma demanat, sonitu suopte
tintinant aures, gemina teguntur
lumina nocte.”

Igazán az első versszak érdekes, álljon itt további hat fordítása: „Égi istenként boldog az szememben, / Boldogabb még az istenek fölött is, / A ki melletted ülve nézhet, hallhat / Téged örökkön” (Csiky Gergely). „Oly boldog az, mint egy isten / S még boldogabb, ha lehet, / A ki veled szemben ülve / Látja ezt a szép szemet” (Csengery, 1880). „Boldog az, mint isten, az én szememben, / S boldogabb is, ha szabad így beszélni, / A ki szemtől-szembe te véled űlve / Láthat örökké” (Csengery, 1901). „Istenné válhat a szememben / s ha illik, többé, hidd igy el, / ki néz s tevéled űlve szemben / reádfigyel” (Gulyás József). „Isten, azt hiszem, vagy az isteneknél / is nagyobb ő (bár tilos így beszélni), / mert veled szemben ül, akármikor rád / nézhet, az édes [// kuncogást is hallja]” (Csehy Zoltán). „Isteneknek párja az énszerintem, / az, kimondom, több is az isteneknél, / aki szemközt ülve megint-megint rád / néz, nevetésed [// hallja]” (Mozer Tamás).
Mármost ki is ez a boldog „ő”, ez az istenekhez hasonló „az”? Egy oxfordi szaktekintély szerint „Szapphó egy bizonyos emberre vonatkozó kénosz ónérja [az a férfije] az általános illére van kicserélve, és Catullus nem összehasonlítja magát valaki más, szerencsésebb személlyel, hanem a saját elragadtatását próbálja kifejezni”. (Később kimondottan illúziónak minősíti az ille [ő vagy az] és a mi [nekem] között egy német filológus által feltételezett antitézist, mondván: hangsúlytalan névmást mintegy simulószóként hozzábiggyeszteni egy hangsúlyoshoz teljesen normális a latinban.) A magyar Catullus-kommentár is hasonlóan áll az illéhez, sőt egészen addig a furcsa következtetésig is elmegy, hogy azt mondja, ez „magára a költőre is vonatkozik. A két névmás egymás mellé állítása tehát nem ellentétet, hanem egybetartozást fejez ki”.
De talán nem erről van szó. A latinban – a névszók nem-, szám- és eset-, illetve az igék szám-, személy- és olykor nembeli egyeztetésének köszönhetően – köztudomásúlag elég szabad a szórend. „Ille mi par esse deo videtur, […] qui”: ez tehát valóban jelentheti azt is: „Úgy tűnik nekem, hogy hasonló az istenekhez az, aki” – ahol az az utalószó akár zárójelbe is tehető, azaz elhagyható, mint például Csiky Gergely és Gulyás József fordításában. Ha azonban az illének csak ilyen hangsúlytalan, utaló szerepe lenne – amit egyébként rendszerint egy másik mutató névmás (az is, ea, id) szokott betölteni –, miért ismételné meg Catullus a második sor elején is? (Metrikai kényszer nincs, nyugodtan kezdhetné a második sort például az és jelentésű atquével.) Nem volna-e ésszerűbb azt feltételezni, hogy az ille névmásnak nagyon is pregnáns, kijelölő, rámutató értelme van? „Az hasonlít az istenekhez az én szememben, az múlja fölül az isteneket, aki…”
Hogy kicsoda? Hát az, aki az imádott nővel szemben ül. De itt nem annyira arról van szó, hogy örökké, egyre vagy akármikor abban a kegyben részesül, hogy láthatja és hallhatja, mint inkább arról, hogy képes folyamatosan (identidem) normálisan viselkedni a társaságában, mintegy aktívan hallgatni és nézni (tehát nem – passzívabban – hallani és látni) őt. Nem úgy, mint a szerencsétlen (miser) Catullus, akinek elég csak rápillantani Lesbiára (simul aspexi, azaz amint megláttalak), és máris torkára fagy a szó, elkezd csengeni a füle, szemére pedig „kettős éj települ rá”, azaz egészen egyszerűen – elájul.
De tényleg boldog-e az ilyen ember, akiből hiányzik az elsöprő szenvedély iránti fogékonyság, aki nem tudja, hogy a szépség, a szerelem apollói alakszíne mögött farkasfogak csattognak? Boldog? Neki legyen mondva. Vagy ahogy a latin mondja: habeat sibi. És Catullus ezt a képtelenséget még fokozza is: nemcsak az istenekkel egyenlő, hanem – si fas est – náluk is több. De mi is ez a si fas est? Mindenesetre nem annyi, mint: ha szabad (vagy: bár tilos) így beszélni, vagy kimondom, vagy ha nem bűn mondani. Az igaz, hogy a fas a nefas, a szakrális tilos ellentéte, de a versben szó sincs semmiféle kimondásról. Nem valaminek a kimondása megy esetleg szentségtörésszámba, hanem maga a valami: az, hogy valaki az isteneknél is több lehet. Tehát „az az istenek párja a szememben, az több – ha ez nem szentségtörés – náluk is, aki…” Nem szentségtörés? Dehogynem – kivéve, ha ironizálunk.
De vissza az ájultan fekvő Catullushoz! Mi történik a versben? Borzsák István kifejezésével: fermata. Catullus elájult, majd legközelebb már csak azt halljuk, hogy valaki beszél hozzá:
„Otium, Catulle, tibi molestum est,
otio exsultas, nimiumque gestis,
otium reges prius et beatas
perdidit urbes.”

Verseiben Catullus gyakran szólítja meg önmagát, mindjárt a következő, az ötvenkettedik vers első szavaival: „Quid est, Catulle? Quid moraris emori” – „Mi van, Catullus? Hogyhogy nem akaródzik kipusztulnod?” Alighanem ez téveszti meg az értelmezőket, talán az egy Ernst Kalinka kivételével, aki szerint itt Lesbia szól a költőhöz. Kalinka cikke egy gyakorlatilag hozzáférhetetlen helyen, a német irodalomtanárok kongresszusi kiadványában jelent meg száz éve – talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy mára szinte maradéktalanul feledésbe merült. Az oxfordi Fordyce 1961-ben már nem tud róla, bár Wilhelm Kroll 1923-ban Lipcsében megjelent kommentárjában még vitatkozik vele. Igaz, rövid úton elintézte: szerinte a beszélő személynek ilyen gyors váltását az ókori olvasó nem tudta volna értelmezni. Kroll alighanem alábecsüli az ókori irodalombarátok kapacitását, akik valószínűleg elég jól megbirkóztak például Horatius ódái 1. könyvének 27. versével is, amely a kurrens oxfordi kommentár szellemes megfogalmazása szerint olyan, mintha egy telefonbeszélgetésnek csak az egyik felét hallanánk.
Attól a vélekedéstől mindenesetre eltekinthetünk, hogy ez a versszak nem tartozna a vershez: az azonos strófaszerkezeten túl a sorkezdő szóismétlésnek az első versszakban már használt eszköze és a nyolcadik sor megszólítására (Lesbia) felelő újabb megszólítás (Catulle) is éppen elég szilárdan rögzíti az előzményekhez. Ami az értelmet illeti – az tényleg magyarázatra szorul. Mert nemcsak abban nincs egyetértés, hogy ki beszél, abban sincs, hogy mit mond. És itt nem is csak a versszak kulcsszaváról, az otiumról van szó, amely olyan sajátosan, szinte lefordíthatatlanul római, mint a pietas vagy a virtus. (Az otium a negotium ellentéte, a negotium pedig azt jelenti, amit az angol business: elfoglaltság, azaz amikor dolga, ügye, teendője van az embernek, mégpedig római polgárhoz illő dolga.)
„Otium, Catulle, tibi molestum est” – iskolás módon csakugyan fordíthatjuk így: „a semmittevés terhes neked, Catullus” (vagy: „renyheséged tönkretesz” – Devecseri, „lomhaságod tönkregyötör” – Csehy, „néked a béke terhes” – Mozer), hiszen a molestus melléknév a moles (teher) szóból származik. A magyar egyetemi kommentár is ezt az értelmezést javasolja: „Etimológiai értelemben: ez nehezedik rád (moles), ez tesz tönkre.” Egy szó, mint száz, a molestus jelentése első pillantásra csakugyan valami ilyesmi, a stílusértéke, szóhasználata azonban egészen más.
Horatius levelei első könyvének első darabja ezekkel a sorokkal ér véget: „Ad summam: sapiens uno minor est Iove, dives, / liber, honoratus, pulcher, rex denique regum, / praecipue sanus, nisi cum pituita molesta est” – „Egyszóval a bölcs egyedül Jupiternél kisebb: gazdag, szabad, megbecsült, szép, végső soron a királyok királya, és különösképp egészséges is – már amikor nem bajlódik náthával”. A molestum otium tehát itt valami olyasmi, mint a nátha: mintha csak valami kellemetlen betegség volna, amely kényelmetlen testi tüneteket okoz. Egy anekdota szerint egyszer egy lakomán azt a játékos körkérdést intézte valaki a társasághoz, hogy mi a molestum otium. Csak Publilius Syrus válasza maradt fenn, de ez nekünk épp elég: podagrici pedes, azaz köszvényes lábak. Ha tehát mindezek után figyelembe vesszük az otium háromszorosan is sorkezdő, kiemelt helyzetét, nem érhetjük be a „renyheséged tönkregyötör”-féle fordításokkal, mert egyrészt máshol van a hangsúly: „a renyheség gyötör tönkre”, másrészt – amint láttuk – nem is gyötör, csak épp bajlódik vele az ember, mint a köszvénnyel vagy a taknyossággal (a pituita tulajdonképpen ezt jelenti). Vagyis: „Az a te bajod, Catullus, hogy nagyon ráérsz.”
„Otio exsultas, nimiumque gestis” – „renyheségedben vagy ilyen rajongó”, mondja Devecseri, a magyar kommentárral összhangban, amely szerint a nimiumque gestis azt jelenti: túlságosan vágyódsz, míg az exsultashoz a következő megjegyzést fűzi: „kilépsz az emberi korlátok közül. Az exsultare és a gestire a szertelen érzelmek igéi”. A szó pontos értelmezéséhez Cicerót szokták idézni, a Tusculumi értekezések egyik passzusát: „Illum, quem libidinibus inflammatum et furentem videmus, omnia rabide adpetentem cum inexplebili cupiditate, quoque affluentius voluptates undique hauriat, eo gravius ardentiusque sitientem, nonne recte miserrimum dixeris? Quid? Elatus ille levitate inanique laetitia exsultans et temere gestiens nonne tanto miserior quanto sibi videtur beatior?” Magyarul: „Azt, akit szenvedélyes vágyai szemlátomást annyira fűtenek, hogy szinte őrjöng belé, aki minden iránt heves és kielégíthetetlen vágyakozást érez, és minél bőségesebben merít innen is, onnan is gyönyört, annál erősebb és perzselőbb a szomja – nemde helyesen neveznéd az ilyet a legszerencsétlenebb embernek? Nos? Hiszen amikor valami könnyűség emeli, üres örömökben tobzódik [exsultans], és alaptalanul érez elragadtatást [gestiens], ugyebár annál szerencsétlenebbnek látszik, minél boldogabbnak gondolja magát?” Gestio, exsulto: az üres elragadtatottság igéi (az utóbbiról egy Terentius-kommentátor azt jegyezte fel, hogy eredetileg birkák viselkedésével kapcsolatban használták). Olyan állapotokra vonatkoznak tehát, amikor az ember vagy örömében, vagy szertelen vágyai miatt egyszerűen nem bír magával.
Catullus elájul, Lesbia fellocsolja. És mintha ő maga sem lenne tudatában a belőle áradó varázsnak, értetlenül élesztgeti rajongóját: „Az a te bajod, Catullus, hogy nagyon ráérsz. Ezért nem bírsz magaddal.” És: „Otium reges prius et beatas / perdidit urbes.” Mi ez az utolsó mondat: „a nyugalom, a tétlenség már előtted is tönkretett királyokat és gazdag városokat”? A közút-, vízvezeték-, birodalom- és jogrendszerépítő, tevékeny rómaiak tipikus történetfilozófiája? Csakugyan arról lenne szó, hogy „jellegzetesen római magatartás”-sal Catullus „mintegy kívülről nézve szenvedélyét, szembeállítja a római embereszmény egyik legfőbb erkölcsi normájával”? Az mindenesetre biztos, hogy „hirtelen és heves gondolatváltás” van a negyedik versszakban. Fordyce szerint ez „abrupt, moralizáló monológ, és semmi köze Szapphó verséhez, és tónusában is különbözik az előzményektől”. Ami ezt az utolsó két sort illeti, maga a nagy Eduard Fraenkel, a múlt század legjobb Horatius-könyvének szerzője is megtorpan: „a modern olvasó meglepetve kérdi, pontosan mit akar jelenteni, és egyáltalán hogy jön ide egy efféle gondolat”. Válasza röviden: a korabeli Róma történeti filozófiájából. Ugyanarról a Poszeidónioszra és Polübioszra visszamenő gondolatról van szó, amely Berzsenyinél a „Mi a magyar most? Rút sybarita váz” jól ismert sorában csúcsosodik ki. Azaz: a helytállás sikerekhez vezet, a sikerek kényelemhez vezetnek, a kényelem dekadenciához, a dekadencia pedig bukáshoz.
Fraenkel természetesen úgy érti, hogy az utolsó strófát Catullus intézi saját magához, és ilyen értelemben utal rá, hogy a gondolat a korabeli Rómában annyira benne volt a levegőben, hogy a költőnek nem kellett különösebben utánaolvasnia („Catullus could become acquainted with it without having to consult any book of a philosopher or historian”). A fentiekben talán sikerült kellőképpen bemutatni, hogy ezek Lesbia szavai: „Túl sok időd van, Catullus, az a te bajod! Azért nem bírsz magaddal, mert nagyon ráérsz” – mondja, talán incselkedő értetlenséggel. „A tétlenség már sok gazdag várost és királyt tönkretett” – teszi végül hozzá historico-philosophice, olyan bájos naivsággal szajkózva a magas körökben összeszedett divatos gondolatokat, mintha csak azt mondaná: „Stux úr, maga túl dekadens!”

*
„Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris.
Nescio, sed fieri sentio, et excrucior.”

Magyarul: „Gyűlölök és szeretek. Miért csinálom ezt – talán ezt kérdezed. / Nem tudom, de hogy ez van/történik, azt érzem, és szenvedek.” Különösen fontos ebben a két sorban a faciam–fieri kettőssége, a „csinálom”, illetve „történik velem” szembeállítása. Mintha az élménytől megérintett vagy inkább megszállott emberi léleknek ugyanaz a tehetetlensége fejeződne ki ebben a két sorban, mint amit a Szapphó-átköltésben ismerhettünk meg. A gyűlölet és a szeretet (vagy a szerelem) Catullus számára nem egyazon skála két végső pontja. Nem hol így, hol úgy megfogalmazott válaszai ezek a változó élethelyzetekre, hanem létének őselemei, mint mondjuk a víz és az olaj. Sem feloldódni nem tudnak egymásban, sem kioltani nem tudják egymást. Talán ezzel a felismert vonásával játszik el a gyűjtemény tizennegyedik darabjában is, amikor azt üzeni – az újabban Kovács András Ferenc által feltámasztott – Caius Licinius Calvusnak: „Ni te plus oculis meis amarem, / iucundissime Calve, munere isto, / odissem te odio Vatiniano”, azaz: „Drágább, mint a szemem világa csak ne / volnál, Calvusom, én e küldeményért / gyűlölnélek, ahogy Vatinius tud / gyűlölködni.” (Devecseri Gábor fordítása.)
És ha ez a kibékíthetetlen kettősség valóban a catullusi létérzékelés alapvető rétegéhez tartozik, érthető, ha azokat a verseit is áthatja, amelyek nem szerelmi fogantatásúak. Egy több mint hatvan éve megjelent tanulmányában Szilágyi János György a Thetis lakodalmá-nak zárósorait idézi: „Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült le, / és az igazságtól menekülnek a kapzsi halandók, […] és a düh egybekeverte a jót és rosszat, azóta / elfordult tőlünk igaz arca nagy isteneinknek. / S már a halandót nem méltatják látogatásra, / s nappali fénytől nem hagyják érinteni arcuk.” (Devecseri.) Ezután Catullus korára, a polgárháborúk korára utalva hozzáteszi: „Ez Catullus helyzete: a világ még nem szakadt ketté, itt még egyetlen sötét, zavaros gomolygás, de a költőben épp ez idézi fel a tisztább, boldogabb kort, ahogy költői magatartása is az Augustus-kor vatesét: a polgárháborúk Faunus-arca fölött a juppiteri világ arany egének derűje csillan meg. Hogy ez az aranykor hic et nunc megvalósulhat, hogy a két világ ellentétéből valaha harmónia születhet, azt Catullus nem sejtette, az ellentét kibékíthetetlen maradt számára, ahogy a szerelemről is ez volt a végső mondanivalója.”
Ahogy Kerényi Károly mondja. „Megmagyarázni nem lehet, csupán részletezni.” Illetve: a lét „lebegés az Orcus felett, amely »minden szépet elnyel«. A sötét torok hidege ott van az izzás, harapós éjszakája ott a nappali fény mögött”. Alighanem e miatt a létezés mélységeit és magasságait egyszerre felmutató gesztus miatt nevezi Kerényi Catullust áttetszőnek, mondván: „életstílusa nem kíván mitológiai díszt és szimbolikát. Az élet maga lett, a görög isten [Dionüszosz] nélkül, itt mítosszá: végső mélységéig szellemien áttetszővé, de úgy, hogy az időtlenségbe felemelve is megmaradt az idő anyagából épültnek, az eleven anyag minden ellentmondásával”.
*

A fent ismertetett értelmezésnek, azt hiszem, a vers egyetlen általam ismert fordítása sem felel meg. Az olvasó esetleges (és jogos) hiányérzetét enyhítendő az alábbiakban – inkább csak illusztrációként – mellékelem a saját próbálkozásomat, amelynek legfőbb erénye mindössze talán annyi, amennyit a fenti felismerésekből kamatoztatnia sikerül.

„Az hasonlít isteneinkhez, az több
náluk is – már hogyha szabad! –, ki szemtől
szembe ül veled, s szakadatlanul tud
nézni, figyelni,

míg te kuncogsz kedvesen – engem ez meg-
foszt, szerencsétlent, szemem- és fülemtől,
mert elég meglátni csak egyszer, és nincs
Lesbia, hangom:

nyelvem elzsibbad, puha tűz folyik le
testemen végig, fülem is csilingel,
cseng magától, és a szememre dupla
éjszaka száll le.

Hogy nagyon ráérsz, az a baj, Catullus,
épp ezért nem bírsz te sosem magaddal.
Sok királyt tett tönkre előtted ez, sok
nagyszerü várost!”

(Elhangzott 2003. november 9-én az Eötvös József Collegiumban, a Bollók János-emlékkonferencián.)