Imre Flóra

EZÉKIEL

Látám akkor a száraz csontok völgyét:
csigolyák, szárcsontok, koponyahalmok
a völgyet fehéren körbejelölték,
ezer meg ezer – rengeteg csont volt ott.

És szólt: „Jövendölj, emberfia, arról,
lesz-e ezekben egyszer újra élet.”
„Te tudod, Uram” – mondtam, s ő: „A csonton
legyen hát újra hús, bőr s benne lélek.”

Zörgés hallatszott, és a puszta csontok
összeütődtek, ín, ér, izom és bőr
lepte be őket, test volt, millió volt,
de mozdulatlan. S ő így szólt az égből:

„Lelket lehelek belétek, s kihozlak
sírjaitokból.” S lélegezni kezdett
s mozdult a sok test, mint fák, hajladoztak,
nyüzsgött a völgy, mint a szél, énekeltek.

S ő azt mondta: „Nem timiattatok
teszem ezt, csak önnön nagy nevemért.”
És a forgószél engem felkapott,
s a látomás egyszerre véget ért.