Forgács Zsuzsa

KIPECKELT NŐ A HAJNALI FÉNYBEN

Fegyvereket és könyveket gyűjtött. Nőket is szeretett volna, de összeesküvés-elméletei, kontrollmániája és kényszeres féltékenykedései túl időigényesnek bizonyultak, így csak kevés példány becserkészésére és megtartására maradt lehetősége. Még cápaölő szigony is lógott bostoni lakásának falán, bár tengeribetegsége megakadályozta, hogy vízre szálljon vele, így csak kiállítási tárgyként tengődött miniatűr lakásában, hegyekbe felhalmozott könyvei tömegében, melyeket szinte sohasem olvasott, csak időről időre nagy csodálattal és tisztelettel leporolgatott.
Szeretett hencegni azzal, hogy tizenkettedik születésnapján kezében egy kétlövetűvel rúgta be anyja szobájának ajtaját – pontosan úgy, ahogy azt a westernekben látta –, hogy célba vehesse az anyjával hentergő aktuális hím ágyékát. A férfi állítólag egy szál zokniban, lábujjhegyen hátrált ki bukfencezve a házból az ablakon át, míg a mama az ágyhoz szegezve őrjöngött és átkozódott. Stevent két évre kitiltották az anyai házból, és a pár városkával keletebbre lakó nagymamájához száműzték a törvény erejével, ahol Steven csecsemőkorától fogva amúgy is lakott, mert a vasmarkú nagyi nem engedte unokáját saját lányának sűrűn váltakozó szeretőivel egy fedél alatt élni.
Az Erdélyből származó székely nagyi a huszadik század első évében, nyolcéves kislányként szállt hajóra Amerikába, ahonnan aztán majdnem százévesen távozott az anyag túlsó felére, mint a Massachusetts állambeli háziszakácsok szövetségének tiszteletbeli alelnöke. Többször beszéltünk telefonon, és még egész jól törte a magyart, bár Steven nagyon vigyázott arra, hogy egyszer se tudjunk találkozni, nehogy valami, amiről maga sem tudta, micsoda (csak ismeretlenül is rettegett tőle), mégis kiderülhessen róla, vagyis a származásáról. Ezért a telefonokat úgy intézte, hogy kiküldött a szobából, míg tárcsázott, és már csak a „bemelegített” nagyival társaloghattam, ami nagyrészt abból állt, hogy megköszöntem azt az edényáradatot, amit a nagyi rendszeresen átküldött a háztartásából. A nagyi ugyanis esküvőkre és barmicvókra főzött, és az ilyen ünnepségekről származó edényeket több mint hatvanöt éven át halmozta miniatűr házikójában. Talán ez indította útjára a Stevenben dúló egyéb irányultságú gyűjtögetőszenvedélyt is. Mindenesetre azt az életmódszabályt, hogy az ember lakása raktár, amelyben csak apró, egyre szűkülő folyosókon lehet közlekedni az összezsúfolt, haszontalan tárgyak egyre halmozódó kupacai között, a nagymama apró házikójában tette magáévá.
Aztán a nagyi meghalt, és Steven minden bátorságát összeszedve felment a padlásra, hogy szembesüljön azzal, amit a nagyi oly gondosan titkolt előle. A származásával. Steven egészen addig romantikus ábrándokkal bódította magát. Elhitette környezetével, hogy apja a nagy szabad prériken kószáló Indián, aki megmentette egy vonatszerencsétlenség során eltévedt, beütött fejjel kóválygó anyját. Valóban volt valami Steven széles pofacsontjában, ami olyan indiános volt, bár sűrű göndör haja némileg ellentmondott származási vágyálmának. Az indián ősre azért volt szüksége, hogy leplezze rettegett félelmét, miszerint apai ágon dél-amerikai kevert lenne. Steven ugyanis gyógyíthatatlan rasszista volt. Gyűlölt mindent, aminek a leghalványabban köze volt a feketékhez vagy dél-amerikai kevertekhez. Ha már nem lehetett fehér angolszász protestáns, ami a legamerikaibb dolognak számított az Államokban, akkor legalább lehessen Amerika mitizált ősi birtokosa, egy tiszta, egyszerű és nemes indián sarja.
Amikor először láttuk egymást Boston és egyúttal az északi félteke legnagyobb antikváriumának pincéjében, Steven megtévesztő rituális indián fejpántot viselt hosszú, sűrű, göndör, már őszülő haján. Ugyanebben a hajpántban népszerűsítette magát a rabok között, a Börtön-szigeten mint pszichológus. Laza, hippi jellegű öltözködése és első ránézésre nyitottnak és toleránsnak tűnő viselkedése nemcsak engem vezetett félre, hanem a rabokat is – túlnyomó többségük persze fekete –, akik indiánnak hitték, és megbíztak benne, miközben Stevenben rotyogott az irántuk érzett engesztelhetetlen gyűlölet és a félelem. Elsősorban persze csak a férfi rabok idegesítették, és nagy megkönnyebbülést jelentett számára, mikor áthelyezték a női szekcióba. Az igazsághoz tartozik, hogy csak a pozíciója volt pszichológusi, Steven ugyanis képesítése szerint inkább valami szociális dolgozóféle lehetett volna, bár abból sem volt végzettsége. Az egyetem után eredetileg szellemileg fogyatékos gyerekek őrzőjeként helyezkedett el, de egy szép nap lebukott, mert a kölyköket mindennap kiterelte a vidámparkba, és felültette a Vérfagyasztó Hurok nevű hullámvasútra, mert élvezte, ahogy a halálfélelemtől rekedten, magukon kívül sikoltoznak és üvöltenek. A szülőknek és egyéb nevelőknek feltűnt, hogy a gyerekek az átlagosnál többször pisilnek be és hányják össze magukat, ha Steven volt az ügyeletes.
– Rettenetesen élvezték – védekezett Steven a fegyelmi tárgyalásán. Felmentették, de a munkahelyéről eltanácsolták. Veteránmúltjára való tekintettel áthelyezték egy másik városi köztisztviselői jellegű állásba a Börtön-szigetre, ahol lassan, milliméterenként csúszott bele a pszichológus pozíciójába. Ő mindenesetre olcsóbb volt, mint az echte diplomás pszichológusok, akik nem szívesen jártak volna ki a szigetre, ahol kilenc elektronikus kaput lakatolnak be az ember háta mögött reggelente. De ami még ennél is súlyosabban nyomott a latban, az az volt, hogy túlélte Vietnamot, és ez a keménység, a bölcsesség és végtelen belátás nimbuszával ruházta fel.
Steven alig húszévesen került ki Vietnamba. Igaz, hogy nem sokkal korábban elvett egy nála tíz évvel idősebb fehérorosz táncosnőt, aki gyereket is szült tőle, tehát családi jogon végül is elintézhették volna, hogy otthon szolgáljon, de legnagyobb elképedésére felesége ragaszkodott ahhoz, hogy Stevent férfivá nevelje a harctér – vagy ahhoz, hogy hamar özvegyi nyugdíjhoz juthasson, de ez mégsem jött össze neki.
A harctér azonban nem nevelt férfit Stevenből, a harctér ugyanis elsősorban hullákat szokott termelni, idegbajosokat és dühödt, keserű embereket, felnőni pedig egy másodpercnyi ideje nem maradt, mert Vietnamba érkezése első napjának éjszakáján egész táborát lebombázták a vietkongok. A végtelenül hosszú repülőúton szerzett újdonsült barátai cafatokra tépett testét hajnalban apró darabokból próbálta összerakni a maroknyi túlélő csapat. Mindezt a rájuk szakadt egyenlítői forróságban, amelyben úgy érezték, menthetetlenül szét fog párologni az agyuk, akár egy kazán fölé állított, lezárt dunsztosüvegben. Ettől az éjszakától kezdve minden másodpercét megveszekedetten és mániásan a túlélésnek szentelte. A dzsungelharcban az volt a legkegyetlenebb, hogy nem csak a vietkongok ellen kellett harcolni, akik legalább jól meghatározható ellenség voltak, hanem a hadsereg különböző alakulatai között dúló faji háborút is naponta meg kellett vívni anélkül, hogy előre kikalkulálhattad volna, ki és mikor lesz az ellenséged. Egy alkalommal öten támadtak rá egy másik egységből, hogy elrabolják dzsipjét egy éjszakai visszavonulás során, és Steven csak gyors reflexeinek köszönhette életét. A puskatusával szétverte egyik támadójának állkapcsát – melynek recsegése attól kezdve ott visszhangzott a fülében –, miközben lábbal kormányozva villámalakzatban farolt ki kocsijával szorult helyzetéből.

A bostoni városi egyetem évnyitó partiján láttam másodszorra. Ugyanabban az indián fejpántban, farmernadrágban és T-shirtben tanulmányozta meglehetős közönnyel a tömeget. Ekkor még nem tudtam, hogy mindez magas fokú készültséget takar, Steven bármikor készen állt arra, hogy üssön, bármilyen irányból érzékelte is a legkisebb támadásnak tűnő energiafuvallatot. Kérdeztem, akar-e táncolni, de ehelyett inkább azonnal felajánlotta, hogy hazavisz a kocsiján. Erről nem akartam vitát nyitni, viszont nem értettem, hogy ehhez képest mégis miért és hogyan kötöttünk ki pszichológusának háza előtt. Mindenesetre ómennek kellett volna tekintenem, de ennyire még nem volt fejlett és gyors a nyomolvasási technikám, nem voltam elég jártas az amerikai jelzéskultúrában.
– Várj itt, ha végeztem, hazaviszlek – mondta, miközben magától értetődő nyugalommal lelakatolta a kormányt egy vörösre festett, szétfűrészelhetetlen, rozsdamentes acélkampóval.
– Várjalak meg a kocsidban, míg te a pszichológusoddal tárgyalsz? – kérdeztem döbbenten, de őt ez nem hatotta meg, úgy csinált, mintha én volnék furcsa, hogy megismerkedésünk estéjén, alig negyedórás együttlét után nem vagyok hajlandó negyvenöt percet várni rá a lelakatolt kocsijában.
Mint minden, ami megismerkedéskor történik, persze ez is csak teszt volt: hajlandó vagyok-e ideiglenes börtönében csücsülni, míg ő kúráltatja a lelkét. Láthatóan megorrolt rám, hogy kimeredt tekintettel kipattantam a kocsiból, majd csalódottan elindultam hazafelé. A partiról is lecsúsztam, na meg a pszichológus háza is meglehetős kerülő utat akasztott a nyakamba. Akkor még nem sejtettem, hogy pszichológusa, sőt a kocsija is egyenrangú partnerként fog részt venni óvatos döccenőkkel nekilendülő kapcsolatunkban. Nem tudtam, hogy ebben a kapcsolatban sohasem lehetünk majd kettesben, ehelyett mindig, minden körülmények között legalább négyünk szempontjait kell figyelembe venni.
A kocsi az egyik legnehezebben kezelhető háziállat Amerikában, különösen a zsúfolt nagyvárosokban, ahol néha másfél órát is igénybe vesz egy-egy parkolás megszervezése. Az, hogy én alszom-e Steven házában a város túlsó szélén, vagy Steven alszik az enyémben az innenső világvégén, vagy esetleg épp külön alszunk sok fényévnyinek érzékelhető távolságban, kizárólag a kocsi parkolási lehetőségein múlott, melyek sohasem voltak túl fényesek.
Hamar megtanultam azonban örülni annak, hogy Steven pszichológusa mint valamilyen ájtatos, jóságos gyóntató szűz lebegett folyamatosan a fejünk felett. Ugyanis már rögtön az első komolyabb ölelésnél éreztem valami hatalmasat, keményet és gyanúsat a hasfalamon. Kibontakoztam, és kérdőn tekintettem Stevenre, majd kezemmel megérintettem a gyanúsat. Steven könnyed mosollyal az arcán húzta elő nadrágjából huszonöt centis, háromélű vadászkését.
– Valakit egyszer ezzel meg fogsz ölni – mosolyogtam aggodalmasan.
– A pszichológusom is ezt mondja – felelte ólomsúlyos, kimért könnyedséggel, és visszacsúsztatta a vadászkését, mielőtt biztosított róla, hogy akibe ezt beledöfi, az atombiztosan és menthetetlenül elvérzik.
– Szeretkezésnél is magadnál tartod?
– Ha már megbízhatom benned, akkor nem – mondta vészjóslóan.
Ez volt a kulcsmondat. Egész kapcsolatunk kulcsmondata. Már akkor ott azonnal le kellett volna kapcsolnom vagonomat Steven vonatáról, már akkor ott tudnom kellett volna, hogy akármit teszek, a bizalmát elnyerni nem fogom. A bizalomhoz ugyanis bízni is tudni kell, de ennek a tudásnak a megszerzése akkor még nem szerepelt Steven tervei között. Tudhattam volna, de mégsem tudtam, mert ezeket a keresztrejtvényeket, vagyis legtöbbjüket csak a térben és időben lineárisan előrehaladva hajlandó megfejteni az ember ahelyett, hogy megengedné magának, hogy játszi könnyedséggel minden ízében azonnal átlássa helyzetét. De akkor mégis mivel töltenénk napjainkat itt a földön? És mivel töltenénk ki azt a bennünk lakozó, minket elementáris erővel zabáló űrt, melyet a lét értelmetlensége hív életre, gerjeszt és tart fenn, és ami kizárólag csak érzelmekkel engedi megtölteni magát, hogy lenyugodhasson. Az ember ezért inkább jóhiszemű, bár vaksi, szemellenzős kíváncsiságának ad teret, minek következtében első választása az, hogy bizonyítani akar, hogy méltó a bizalomra. Ezt pedig ellenállhatatlan kihívásnak tekinti, amiképp a másik megváltoztatását is. Márpedig kísérletet tenni a másik megváltoztatására szigorúan tilos, értelmetlen és persze életveszélyes.

Steven az égvilágon mindenre féltékeny volt, ami élt, mozgott és szóba állt velem, vagy amire önállóan, engedély nélkül rápillantottam, legyen az fű, fa, virág, kutya vagy lepke. Bár néha az engedélye sem számított, ha épp úgy hozta a kedve, hogy állítólagos hűtlenségemmel és figyelmetlenségemmel gyötörjön. Ha foglalt volt a telefonom, miközben hívott, vagy nem vettem fel, mert épp nem voltam otthon, képes volt napokon át büntetni keresztkérdéseivel vagy épp zordon hallgatásával. Igazából azt szerette volna, ha ki sem mozdulok a házból, hanem lehúzott redőnyök mögött kiillatosítva várok rá egész nap. Bár végső soron ez sem elégíthette ki, hiszen gyötrésem maga jelentette számára a legfelsőbb gyönyört, nem volt érdekes, hogy nemes vagy nemtelen ürügyet talált hozzá. A féltékenység és kontrollmánia volt a szenvedélye, amelynek rajtam keresztül tudott csak igazán intenzíven hódolni. Én biztosítottam azt a kihívást, mely értelmet látszott adni életének: a megzabolázhatatlan nő karámba szorítása, leterítése és kipeckelése. Majd a leterített nő aprólékos napi ellenőrzése, gondozása és testén a mindennapi harci tánc lejtése.
Én pedig eleinte mindent kibírtam, és egyre többet adtam fel magamból, hogy hozzájuthassak azokhoz a pillanatokhoz, amelyekben Steve végre elengedte magát velem. Általában az antikváriumi könyvvadászatai és testépítő programjai utánra voltam beütemezve, amennyiben épp nem ment a pszichológusához. A munkahelyéről, az antikváriumból és testépítő klubjából szándékos összevisszasággal érkeztek ellenőrző telefonjai, melyek azt tesztelték, mikor vagyok otthon. Erről, mint később kiderült, pontos feljegyzéseket vezetett. Retorziók következtek, ha nyolc óra után pár perccel még nem tudott elérni, melyek főleg érzelmi zsarolásokban, fenyegetőzésekben és keresztkérdéses vallatásokban merültek ki. De napközbeni cselekményeimről is beszámolóval tartoztam, és a bennük fellelhető ellentmondásokat szintén górcső alatt tanulmányozta.
Ha végre megérkezett hozzám, egy-másfél órás testmasszázsokat adtam neki, hogy kioldjam belőle a görcsöket, és csak utána láttunk hozzá egymás szeretéséhez. Ezekről az együttlétekről mindig az a bizonyos film jutott eszembe, amelyet még együtt néztem testvéreimmel és szüleimmel a hatvanas években a tévén. Mr. és Madame Curie éveken át kitartóan főzték, párologtatták a kátrányt, hatalmas üstökben a legmostohább körülmények között, mindenféle tudományos intézet vagy nagylelkű befektető anyagi segítsége nélkül, hogy megtalálják a rádiumot, amiről makacsul állították, hogy létezik, bár senki sem hitte el nekik. Aztán az utolsó üvegecske alján csak egy kis használhatatlannak tűnő kosz maradt, és a házaspár csalódottan tért haza a sokéves munka kudarca után. Ám az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy nyugtalanítja őket a kis kosz az üvegedény alján. Felöltöztek, és visszatértek a laboratóriumba, ahol megdöbbenve látták, hogy a kis kosz zölden világít a sötétben. Ez volt a rádium, amit ők fedeztek fel mindenki ellenében. Imádtam, ahogy apám és anyám elmagyarázta a kis zöld fény jelentőségét. Rengetegszer követeltem rajtuk a magyarázatot, és sohasem hevertem ki, hogy Mr. Curie a következő részben szórakozottságában, gondolataiba temetkezve egy lovas kocsi lovainak patái elé lépett, és meghalt. A kis zöld fény jótékony sugárzású változata, amelyhez iszonyatos küzdelmek árán, de végül is hetente háromszor-négyszer mégiscsak eljutottunk Stevennel, a szeretkezéseink voltak. Már az első kóstolónál a kocsiban, egy távoli tengeri fénytoronynál lefolytatott nyolcórás csókolódzási maraton világossá tette, hogy ha szellemünket nem is, de testünket a jóisten mindenképpen egymás boldogítására teremtette. Tökéletes kört tudtunk leírni a világegyetemben, ha végül is az összes kikötőnkbe minden oldalról sikeresen behajóztunk. De volt valami, ami még szellemünket is direktben tudta összekötni, akár egy csillogó selyemszál, amely mindkettőnkben egyszerre feszült ki és tartotta lelkeinket az örök vizek felett.
– A legjobb füvet a városban börtönőrök árulják, és a raboktól veszik – nyugtatott meg, mikor először nyújtotta át meggyújtott pipáját. Füvet általában nála szívtunk, mert nem kívánt módosult tudatban kocsit vezetni. Sohasem vált függővé, de a dzsungelt nem tudta volna fű nélkül kibírni. Már ott indiánnak adta ki magát, így jutott a legjobb anyaghoz mind a fekete, mind a fehér fiúktól. Mindenki megbízott benne, és épp ezért négy fekete srác feküdt rá és fogta le élete első szívásánál, nehogy leugorjon a teherautó tetejéről teljes menetfelszerelésben egy sziklahasadékba, mert az volt a fixa ideája, hogy akár egy pillangónak, gyönyörű és óriási fehér szárnyai nőttek, melyeket muszáj azonnal kipróbálnia, hogy a hasadék aljáról egzotikus rózsaszín lótuszvirágokat hozzon fel bajtársai boldogítására.
Fűben sziámi ikrekké vált az agyunk. Vagy legalábbis egy ponton sziámi ikrek voltunk, amely pont viszont eluralt és elnyomott minden mást határtalanságával. A fűben minden másodpercben legalább tízszer esett szét az ember agya, majd újra magára talált hol az egyikünkben, hol a másikunkban. Miközben hol én hatoltam belé az ő testével, hol meg ő belém az enyémmel és fordítva. Egyszerűen nem lehetett tudni, melyikünk szája kié, vagy melyikünkben születnek épp az adott gondolatok, melyikünk nyelve hegyével csiklandozzuk életre a frissen született, majd azonnal eltűnő, majd szeszélyesen újra előkerülő mondanivalónkat. Ezek voltak a legfélelmetesebbek: az ikergondolataink. Az ikergondolataink, melyek egyik elejükkel belém ágyazódtak, másik végükkel meg belőle fakadtak – és kettőnk között reverberáltak, újabb és újabb váratlan alakot öltve a kaméleon összes színében pompázva – halálos röhögtetős erejükkel rémisztő fenyegetést hordoztak magukban, mert abbahagyhatatlannak tűntek. Ilyenkor, bár még a negyed szavak is bennünk rekedtek, kvantumrészecske-pontossággal értettük egymás röhögésének tárgyát, ami mindkettőnkben ugyanaz volt, és amiről nem tudtunk leszakadni, annyira légmentesen voltak ráműtve szinapszisainkra.

A szívásainkat egyre inkább ritualizáltuk. Steve több nappal előre megtervezte azt az íz- és szagtúrát, melyben a fűutazás közben kívánt részesíteni minket. Teljességgel kiszámíthatatlan volt azonban, milyen irányba ragadnak majd el bennünket gondolataink, márpedig ez volt a legfőbb legyőzendő kihívás Steve számára, uralni a kiszámíthatatlant. Ennek ellenére egyszer hat teljes órán át ragadtunk le egyetlen pohárnyi málnapuding csodálatában, lassított felvételben mérve ki szánkba a hangyányi adagokat, tisztán, élesben és fenékig átélve mindegyikben a lét önmagáért való értelmét.
Steve általában kétféle főétek köré csoportosította a megkóstolandó és megszagolandó fűszereket és illóolajokat. Az egyik klasszikus amerikai szezámmagos-hagymás-mákos pirított bagel volt kétféle füstölt sajtkrémmel, pirított szalonnával és ribizlilekvárral, amelyet füstölt lazacra kent, ami viszont zöld salátaágyon pihent. Az íztúra második felvonását általában kínai főtt táskácskák jelentették mindennel megtömködve, ami aznap épp eszébe tudott jutni, tengeri moszattól kezdve a rákocskákon, szardínián és zöldségeken, zöld mustáron és aszaltszilva-krémen át az ananászig. Egy hatalmas tálcán pihenő apró üvegcsék kibontogatása jelentette a szagtúra kezdetét két felvonás között. Steve minden illóolajos üvegcse kiválasztása, kicsavarása és orrom elé tartása előtt sokáig meditált ihletért és útmutatásért, és ugyanilyen meditálás előzte meg a fűszeres tálacskákba történő ujjmártogatást is, melynek eredményét aztán ünnepélyesen úgyszintén szaglószerveink alá tartotta, majd nyelvünk hegyére illesztette.
Legfőbb dilemmánk az volt, hogy szeretkezés előtt vagy után, esetleg közben szívjunk vagy együnk. Előfordult ugyanis, hogy bár két agyszétesés, illetve agyelkalandozás között csak másodperctöredékek teltek el, mi mégis óráknak érzékeltük, és így lehetetlen volt arra összpontosítani, hogy koncentrikus körökben, lassan, de biztosan mégis feljussunk az erotikus csúcsra. Egyre többször röhögtük szét erogén országútjainkat, ösvényeinket és röppályáinkat, melyek kifürkészhetetlen útvesztőkké változtak, és így rendre elkerültük az orgazmikus kilövőpályákat és kilátókat.
Az egyik túránk olyan halálos röhögési rohamba fulladt, hogy utána legalább egy évig nem mertünk fűhöz nyúlni. Mindkettőnk számára váratlanul ugyanis a kicsi Steve-ről kezdtem egy történetet mesélni – aki nem volt más, mint Steve férfiassága –, aki elment az erdőbe, és ott találkozott egy irdatlan nagy puncival, akivel először nem tudott mit kezdeni. Ide-oda tekertem a történetszálat, de a kicsi Steve csak nem jött rá, mit is kellene tennie az irdatlan nagy és magányos erdőbeli puncival. Úgy tűnt, hogy már órák óta röhögünk, pedig már régóta egy szót sem tudtam kipréselni magamból. Megijedtünk, és halálfélelemmel küszködtünk, mert már egyáltalán nem kaptunk levegőt, és fájdalmasan görcsölt a rekeszizmunk. Kezdtük elveszteni a reményt, hogy valaha is elszánja magát a kicsi Steve bármire is az ordas nagy puncival, és hogy ezzel együtt esetleg majd abba tudjuk hagyni a görcsösen vinnyogó nevetést. Steve a padlón fetrengett, én pedig röhögve próbáltam elkúszni mellőle, hogy szétkapcsoljam sziámi agyunkat. Ha le tudnék válni az agyáról, és eszembe jutna valami, amivel ráijeszthetek, talán volna esélyünk, hogy abbahagyja a nevetést, és akkor nekem is sikerülhet. Egyszer csak, amikor az oxigénhiánytól már elsötétülőben volt az agyam, az ajtónál találtam magam. Röhögve kapaszkodtam a kilincsbe, felhúztam magam, és elkezdtem kifele botladozni a lakásból a lépcsőházba. Csupaszon. Közben a lábammal véletlenül ledöntöttem egy könyvhegyet Amerika könnyű motorosairól, alig tudtam kikecmeregni a rakás alól. Röhögve, vinnyogva, görcsösen kapaszkodva és hétrét görnyedve elindultam lefelé a lépcsőn pucéran, és bevillant, hogyha Steve megijed attól, hogy a lakásszerződés még mindig előző barátnőjének a nevén van, és így könnyen elvesztheti könyv- és fegyverraktárát, amennyiben a szomszédok beköpik, akkor talán megmenekülhetünk – bár ez nyilván neki jutott először eszébe az én agyamban. A legrosszabb az volt, hogy rettenetesen kellett pisilnem, de nem fordulhattam vissza, míg Steve abba nem hagyta a röhögést, különben elvesztünk. Már majdnem a földszinten tartottam, mikor Steve színjózanul, jeges hangon suttogva rám kiáltott a lépcsőház tetejéről: viszszajöhetsz. Mintha baltával vágták volna el, én is abbahagytam a nyüszítést, de a fű még mindig körvonalaimtól megfosztva olvasztott bele a világba, ahol épp nem létezett olyasmi, mint illetlenség. A végtelen határáig kitágult tudatommal, a világgal teljes egységben megálltam az első forduló tetején, és elindítottam a sugarat. Odaadó csodálattal figyeltem, ahogy az aranysárga folyadék elhagyta testemet, és vékony patakokban csordogált le a telihold szinte vakító ezüstfehér fényében a rózsaszín márványlépcső élein. A látvány ámuló magasságokba emelt, amit még az sem rontott el, hogy Steve némán őrjöngve jelent meg egy ronggyal és felmosóvödörrel, miközben összehúzott, gyilkos szemöldökkel felparancsolt a lakásba.

Ekkor jöttem rá, hogy van valami, amivel én is kontrollálni tudom őt. Ettől kezdve a Börtön-szigetről érkező reggeli telefonjait a kicsi Steve-ről szóló kalandos fordulatú történeteim uralták. A kicsi Steve állandó felfedező körutakra járt az erdőbe, ahol előbb-utóbb összetalálkozott a nagy, bozontos és ácsingózó puncival, de sohasem tudta igazán eldönteni, hogy mégis mi legyen a teendő vele. Anyanyelvemen gátlásaim lettek volna ilyen szellemileg kihívott történetek elmeséléséhez, de angolul – melynek nem éreztem át érzéki-érzelmi rétegeit – bármire képes voltam, és fapofával, majdnem szadistán ecseteltem a zaftos részleteket, miközben Steven börtönpszichológusi irodájának asztala alá bújva kérlelt az élvezettől szinte kómában, hogy hagyjam abba, mert nem bírja tovább, amit persze csak biztatásnak tekintettem. Steven audiális túlérzékenysége Achilles-saroknak bizonyult, melyet kedvemre csiklandozhattam, és az érzést részegítőnek találtam. Innen kezdve bonyolult kontrollálási hierarchia tartott fogva minket.
Bár eleinte rettegtem, hogy egy szép nap Steven önhatalmúlag gyógyultnak nyilvánítja magát, abbahagyja a terápiát Boston egyik legjobb nevű pszichológusánál, és egyedül maradok rám nézve veszélyes mániáival, hamar kiderült, hogy halvány fogalmam sincs az amerikai terapeuták lakosság felett gyakorolt hatalmáról. Megnyugodhattam, hogy még legalább hat hosszú év áll előttünk terapeutájának védőőrizete alatt. A szolgáltatás költségeinek jelentős részét ugyanis minden visszatért veteránnak biztosították lelki felépülése érdekében. Amikor három együtt eltöltött év után már nem villogtatta többet háromélű vadászkését sem, tudtam, hogy az öregúr kézben tartja a helyzetet. Bár a szabályok értelmében sohasem találkozhattam vele, Steven elszórt megjegyzéseiből egyre világosabbá vált előttem, hogy az öregúr mindent elkövet annak érdekében, hogy ne hagyjam ott Stevent, akire szerinte jótékony hatással voltam. Így állt elő a róka fogta csuka fogta fülemüle helyzet. Steven mindent elkövetett, hogy megszerezze a kedvenc beteg címet, amit az öreg ravaszul biztosított is neki, így tartva kontroll alatt őt is és engem is, többek között nyilván azért, mert szórakoztatónak találta a Stevennel folytatott intim cselekményeinket, melyekről szeánszaik alatt kimerítő részletességgel számolt be Steve.
Amiképpen ő akart kedvenc betege lenni az öregúrnak, neki is voltak kedvencei a börtönben. Ennek megfelelően imádott kedvenc rabnőinek speciális menüket összeállítani, aztán behívatta őket az irodájába, és végignézte, ahogy ettek. Még külön zenét is szolgáltatott a fogásokhoz. Imádta, ha terhes, kívánós rabnők speciális kívánságait teljesíthette, ilyenkor a legegzotikusabb étkeket és gyümölcsöket is felkutatta a kikötőkben, nem számított, mennyi ideje ment rá. Abban biztos lehettem, hogy az etetésen túl semmi más nem történt az irodájában, mert rengetegszer hallottam tőle, hogy a háború alatt soha nem mert egyetlen vietnami nővel sem hálni, annyira borzalmas volt számára még csak nézni is, ahogy csapattársai nemi betegségektől sújtottan, a táborvécé falába kapaszkodva, rettenetes kínok között próbáltak meg vizelni.
– Egész Vietnamot prostituáltuk – jelentette ki egyszer a rá oly kevéssé jellemző önostorozással –, akárhová mentünk, ahol csak megjelentünk, minden lányból kurvát csináltunk.
A nemi betegségektől való rettegését is szerette rajtam leverni, ami röhejes volt ahhoz képest, hogy tudtomra adta, néha még mindig összejön az exbarátnőjével, Mary Jane-nel. Egy idő után kifejezetten örültem annak, hogy régi barátnője ritkított formában bár, de azért még a színen van. Úgy éreztem, így legalább ketten viseljük Steve nőuralmi terveinek és fegyverek iránti vonzalmának terhét. Másrészt életveszélyes fenyegetés esetén legalább mindig a szemére hányhattam, hogy álljon meg a gyászszertartás, elvégre neki van két nője és nem nekem két palim. Biztonságérzettel töltött el a tudat, hogy ha összeszedem magam, és mégis elhagyom, akkor nem marad teljesen magára, és lesz hol vigaszt keresnie. A legjobban azt utáltam, hogy három letöltött év után Steven kontrollcellájában, melyben minden abszurd követelményének megpróbáltam eleget tenni, hazudgálni kezdtem, hogy megspóroljam a veszekedéseinket. Rettenetesen dühös voltam rá emiatt, kiborított, hogy ide küzdötte le kapcsolatunkat. A hazugságokból egyenesen következtek a megcsalások. Annyira torkig voltam vele, ahogyan lelakatolt és rám ült, hogy elkezdtem kiugrási kísérletekről fantaziálni, csak hogy ne érezzem magam bedarálva és élve eltemetve.
Steve-ben az általa nagyon is komolyan vett műmacsóság mellett kifejezetten feminin vonások is dúltak. Ezt a kajáltatást például nagyon bírta. Persze ez is része volt a kontrolljátéknak, a másik fölötti teljes uralom megszerzésére tett kísérletnek. Márpedig az ő világképében mindenki kísérleti állat volt, akinek ő volt az edzője és idomárja. De ezenkívül imádott ékszereket is viselni, mániásan tisztálkodni, és annyi illatosítót döntött magára, amitől egy ló is háremhölgynek szaglott volna. Aztán imádott a testemen kurkászni, amit szőrszálak kihúzogatásában élt ki. Mind az elő-, mind az utójáték része volt, hogy kihúzható szőrszálak után kutatott a testemen, és ha talált egyet, gyermeki boldogsággal csapott le rá, és nem kímélte. Ezek a megnyilvánulások kifejezetten elgyengítettek, és gyöngédségi rohamokat váltottak ki belőlem, de még ezek sem tudták megakadályozni a boldogtalan vég eljövetelét.

Még nem tudod pontosan, hogyan és mikor fog megtörténni az elkerülhetetlen szakítás, de érzed, ahogy kezdenek felpörögni az események, melyek a szakítás küszöbére szállítanak. Egyre több szál pattan el köztetek. Egyre több fájdalmas hazugságra kényszerülsz. Ahogy elkezdesz veszíteni a türelmedből, és egyre kevesebb kikötésnek vagy hajlandó megfelelni, úgy hatalmasodik el a másikon a biztosítékok követelésének őrülete. Egyre több gyötrelmet okozó pecket állítunk fel a kapcsolat-evő csapdákba, melyek mozdulatlanul, tátott szájjal várják, hogy beléjük repüljön egy kis zavaró piszok, valami adáshibát generáló kis legyecske, egy kis húsos ürügy, hogy végre becsukódhassanak. A dominósorok felállítva, a kártyavárak megépítve. Amit egészen biztosan tudsz, az az, hogy közeledik a végső szakítópróba. Érzed, hogy a visszaszámlálás már megkezdődött, csak nem tudod pontosan, mikor ér véget. Ami a mi esetünkben repült az előkészített gyilkos csapdába, az persze nem egy jöttment, elhanyagolható kis rovar volt, hanem egy jól megtermett, rágós húsdarab, amely már időtlen idők óta várt a sorára.
Steve nem húzhatta tovább, fel kellett mennie a nagyi padlására, mert el kellett adnia a nagyi házikóját, hogy megvehesse azt a lakást, melyben már hosszú évek óta élt mint bérlő Boston egyik divatos negyedében. Egy dobozból pedig előkerült, amitől egész életében rettegett. A származása. Pontosabban az apja fényképe. Hogy honnan tudta, hogy a férfi a fényképen második világháborús egyenruhában az apja? Hát mert hajszálpontosan úgy nézett ki, mint ő, kivéve, hogy Stevennél jóval sötétebb bőrszíne egyértelművé tette az ősöket. Amit eddig Steven nem volt hajlandó észrevenni a tükörben, azt nem lehetett tovább letagadni az apja fényképén. Azonnal kocsiba ült, és az antikváriumához hajtott. Most, hogy kicsúsztak a világnézeti és azonossági fogódzkodók a lába alól és a keze ügyéből, a világ maradék, még kontrollálhatónak tűnő szférái felé vette az irányt. Elhatározta, hogy alaposan bevásárol, és előveszi a könyveket, amelyeket éveken át dugdosott az antikvárium rengetegében, a különböző könyvsorok mögött kialakított dugihelyein. A könyveket megfontolás céljára dugdosta el – nehogy másnak közben eszébe jusson megvenni előle –, és időről időre elővette és megnézegette őket. Stevennek iszonyú peche volt, mert egy új munkatárs, aki már hónapok óta figyelte Steven ügyködését, csapdákat állított neki, hogy lebuktassa. Steven olyan régóta járt a boltba, és olyan régóta folytatta dugdosási üzelmeit, hogy lassan elfeledkezett az óvatosságról. A sors kegyetlen önkénye ugyanarra a napra időzítette a fekete ősökkel való szembenézés kihívását és a vészcsengő megszólalását az egyik polc mögötti üregben, amibe Steven gyanútlanul belenyúlt, mint medve a mézbe.
Azonnal kirúgták, és örök időkre kitiltották a használt könyvek mennyországából, ahová szinte mindennap betért az előző tizennyolc esztendőben. Ezzel azonosságtudatának második legfontosabb iránytűjét vesztette el.
Mindezek után testépítő klubjába indult, ahol három órán át püfölte a bokszzsákokat, és még további két órán át emelte a súlyokat, aztán lenyomott egy óra biciklizést erőltetett hegymenetben, hogy bebizonyítsa, saját teste fölött még nem vesztette el uralmát. Na meg hogy levezesse ámokfutási késztetéseit. Most már csak engem kellett letesztelnie, velem kellett végső csatáját megvívnia a behódoltatásomért, bár nyilván már ő is tudta, hogy ez a tusa meglehetősen kétes eredménnyel kecsegtet.

Másnap a meleg miatt nagyon korán mehetett be a börtönbe, mert már hajnali hétkor csörgött a telefonom. A hirtelen riasztástól elvesztettem a történet fonalát, de még mindig bele voltam ragadva az álom lassan felszálló ködfehér mákonyába. Ebbe a féléber állapotba kezdett el belepiszkálni Steve.
– Ha igazán szeretnél, hajlandó lennél velem vaginálisan is elélvezni.
– Jézuskám, nem beszélhetnénk ezt meg reggel? – alig forgott a nyelvem a számban.
– Reggel van – mondta zordan.
– Tudod, hogy mennyire élvezem veled vaginálisan is – mentegetődztem, amatőrként sétálva bele a csapdába –, de most még egy kicsi alvásra lenne szükségem.
– Én elélvezésről beszéltem, orgazmusról, ha igazán szeretnél, akkor orgazmusod lenne a farkamtól is – adagolta belém engesztelhetetlenül.
– De én rettenetesen élvezem a farkadat…
– Csak semmi de. Évekig türelmes voltam veled. És Mary Jane szopni is jobban szopik nálad.
Erre felébredtem. Felültem az ágyban, és a hangomat is jobban kieresztettem.
– Jó, majd leckéket veszek tőle, de most békén hagynál?!
– Ha igazán szeretnél, hajlandó lennél vaginálisan is – szívóskodott Steve, mint aki megveszett.
– Miért nem kéred meg erre Mary Jane-t?
– Tudod, hogy vele én már évek óta nem…
– Nem tudom. És nem érdekel – ekkor már kiabáltam. – Örülj, hogy nekem egyáltalán van mivel élvezzek! Vannak, akiknek egyáltalán nincs mivel, és nem is élvezik!
A nyári dögmeleg miatt az ablakaim, melyek egy szűk belső udvarra néztek egy hatemeletes bérházban, most tárva-nyitva álltak, és hangomat hatalmas hangerősítőkként visszhangozták a falak.
– Ha szeretnél… – kötötte az ebet Steve.
– Én azzal élvezek, amivel tudok. Ha majd te is a nagylábujjaddal élvezel, vagy az orrodból lövelled a megváltást, akkor reklamálj legközelebb.
Ezt olyan hangerővel kiabáltam, hogy hallottam a madarakat, amint surrogva, riadt szárnycsapásokkal, csapatokban rebbennek fel a tetőről. A fene vigye el, most már mindenki tudja az egész házban, mivel élvezek! A telefont persze a földhöz vágtam, aztán a zsinórt kitéptem a falból. A konnektort külön alapossággal megtapostam. Egy darab altatót sem találtam a házban. Összeszedtem magam, hogy leugorjak a gyógyszertárba altatóért. Mert aludni akartam. Legalább pár órát a délutáni órámig, de ha sikerül lemondanom a tanítást, akkor estig, esetleg holnap reggelig. Nyilván Bobot, a felettem lakó hatalmas fekete trombitás fiút is felébresztettem veszekedésünkkel, mert most vigasztalásul a kedvencemet fújta – All my favorite things – Coltrane feldolgozásában. Normális esetben a fürdőszobai csövön kopogtattam fel neki a köszönetemet, de most szégyelltem magam, és behúztam fülem-farkam, hogy így oldalogjak ki a házból.
A reggeli telefonmeccs után most óvatosan settenkedtem le a lépcsőn, de szerencsére senkivel sem találkoztam. Ahogy megkönnyebbülve kiléptem a házból, és jobbra fordultam, három dél-amerikai spanyol férfit pillantottam meg lehunyt szemmel támasztani a falat. Látszott rajtuk, hogy elementárisan élvezik a napsütést. Ahogy elhaladtam előttük, az egyikük még mindig csukott pillákkal, enyhe Puerto Ricó-i akcentussal megszólalt:
– Velünk úgy élvezhetsz, ahogyan csak akarsz.
Elpirultam, de nem tudtam nem röhögni is. A fene vigye el, igazuk van! Már nem akartam aludni, csak egy hatalmasat reggelizni a kedvenc reggelizőhelyemen, a kedvenc Puerto Ricó-i pincérnőimmel – a pótanyukáimmal – egy sarokkal lejjebb. Velük biztonságban éreztem magam. A tonhalas pirítósom és amerikai hosszú kávém közben elhatároztam, összeszedem minden bátorságomat, és valahogy szakítok Steve-vel. Végleg. Talán mégsem öl meg, elvégre már nyolc éve jár terápiára, és az előző nője is él még, sőt jól van. Az anyja dettó, pedig őt gyerekkora óta számtalanszor ki akarta már nyírni. Csak azért imádkoztam, hogy ne várjon meg az órám után, hogy legyen időm felkészülni, esetleg orvul elmenni a pszichológusához és tanácsot kérni, mégiscsak a túlélésemről van szó.

A reménytelenek osztályát adták nekem. Az írástudatlan felnőttek iskolájában minden évfolyam kitermelte a reményteleneket, akiket átdobtak az én osztályomba, ahonnan aztán nem volt menekvés, ez volt a végállomás. Valahol ugyanis lenniük kellett, mert csak akkor kapták meg a szociális támogatást, ha igazolni tudták, mindent megtesznek azért, hogy végre elsajátítsák az írás és olvasás tudományát, hogy legálisan is tudjanak dolgozni, és így egyszer majd rendes adófizető állampolgárokká változzanak.
Bizonyos értelemben én is reménytelen voltam, bár ádázul küzdöttem, hogy kitaláljam, hogyan is kövessem el a csodát, mellyel legyűröm tanítványaim diszlexiáját vagy akármijét, amitől nem tudtak olvasni. De sajnos nekem sem volt képesítésem az agyi pályák gubancainak kibogozására, a főnökeimet pedig nem mertem megkérni, hogy támogassák legalább egy gyorstalpaló kifizetését, mert féltem, esetleg mégis inkább kirúgnak. Nem az órabérem elvesztését sajnáltam, hanem a tanítványaimat imádtam. Életem üdvözítő kihívásának tekintettem, hogy legyőzzem a számomra láthatatlan akadályokat, és megtanítsam őket olvasni. Minden órára kitaláltam valamilyen tesztet, hogy rájöjjek, kinél hol lokalizálható a baj gyökere, és arra mi lenne a legüdvösebb gyógyír. Tudtam, egy igazi, hitelesített szakember sohasem tartott volna hetente háromszor két órát tízdolláros órabérért egy olyan helyen, amely oda-vissza átlagosan háromórás utazással volt megközelíthető.
Az egyik kedvencemnek, a fekete tiszteletesnek saját kisegyháza is volt abban az óriási bérházban, amelynek a vízcsapjait és liftjeit is szerelte, és élete álmát épp az én osztályomban akarta véghezvinni: halála előtt olvasni kívánta az ő Bibliáját, amit egyébként kívülről fújt. Szokásommá vált, hogy óra elején megkértem, mondjon el egy szívének kedves részletet, amit aztán felírtam a táblára, hogy együtt tanulmányozhassuk a sorokat. Ezen az órán a tiszteletes, ráérezve bánatomra, jó érzékkel a 23-as zsoltárt választotta, mely balzsam volt szívemre. Különösen az ő tolmácsolásában.

„Az Úr az én pásztorom;
nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem,
és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja,
az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,
nem félek a gonosztól,
mert te velem vagy;
a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt;
elárasztod fejem olajjal;
csordultig van poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem
életem minden napján,
s az Úr házában lakozom hosszú ideig”

Mikor végre az egész vers rendben felkerült a táblára, és nekiláttam volna a szöveg szavakra való lebontásának, egy Georgiából Bostonba költözött hajléktalan fekete nő jelentkezett. Majdnem kiesett a padból.
– Ugye jövő héten nem jövünk órára? – kérdezte Louise.
– Miért ne jönnénk?
– A zsidó ünnepek miatt.
Nem tudtam ezen nem mosolyogva csodálkozni, az osztályom kivétel nélkül kubai, dél-amerikai menekültekből, illetve helyi, legszegényebb sorsú feketékből állt.
– Természetesen, ha van zsidó az osztályban, és meg kívánja tartani az ünnepeket, az ne jöjjön, de a többieknek kötelező a megjelenés – mondtam icipici diadalmas éllel, hogy nem fognak ki rajtam semmiképp, és zsidó ünnepek ide, zsidó ünnepek oda, mindenképpen olvasni tanulunk majd a következő héten is.
– Te vagy a zsidó – mutatott rám diadalmasan Louise, akin látszott, hogy mindenképpen ki akarja vasalni belőlem a zsidó ünnepeket.
– Sajnálom, Louise, legfeljebb a dalai láma követőjének vallhatom magam, és az ő ünnepei még nem számítanak hivatalos ünnepnek Bostonban.
Nem értettem az egészet, hiszen többször is elmeséltem már az osztálynak, hogy Magyarországról jöttem, és a térképen is megmutattam nekik a helyet, tény viszont, hogy a vallásomra eddig még nem tettem utalást.
– Tudjátok, hogy a zsidóknál hatéves korban elviszik a gyermeket a rabbihoz, aki mézet önt a héber betűkre, amit aztán a gyermeknek kell lenyalnia? Igen, így tanítják őket a betű szeretetére – mondtam, pontot téve a vita végére.
Áhítat ült az osztályra, és úgy éreztem, mintha valamilyen kollektív áttörést követtünk volna el a zsoltár első két sorának megértésében: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.”
Óra után félrehívtam a tiszteletest, hogy megkérdezzem tőle, mégis miből gondolhatta Louise, hogy zsidó vagyok.
– Hát abból, ahogy gesztikulálsz – mosolygott vissza rám elnéző gyöngédséggel és vigasztalással, ahogy kiléptünk a rettegett kapun. Ott várt az épület előtt Steven kocsija. Irtózatos lassúsággal búcsúztam a tanítványaimtól, legszívesebben megkértem volna a tiszteletest, hadd kísérjem haza, de nem jutott eszembe semmilyen épkézláb ürügy.
– Szállj be – szólt rám Steve morcosan, amint az úttesthez értem.
– Haza kell mennem.
– Hazaviszlek. Hoztam neked meglepetést.
– Jaj, ne!
– Ne izgulj, csak lekváros füstölt lazac füstölt sajtkrémmel és mákos-szezámos bagellel.
– És hozzám megyünk.
– Hozzád.
– És nálam akarsz aludni?
– Nem, ne izgulj, vacsora után hazamegyek, a parkolás miatt, tudod.
Tudtam. Csak azt nem tudtam – mert ezt a leckét még mindig nem sikerült megtanulnom –, hogy megint át fog verni. Közlekedési nehézségekre hivatkozva végül az ő házánál kötöttünk ki.
– Na, gyere fel! Ha megvacsoráztunk, hazaviszlek.
– Az éjszaka közepén haza fogsz vinni?
– Akkor meg itt alszol.
– De kimehetek éjszaka pisilni?
– Nem, nem akarom, hogy felébressz.
– Steven, én…
– Jó, kimehetsz, de csak egyszer.

Lezuhanyoztam. Kitarót tett fel. És füstölőket gyújtott. Minden falat után lenyalogatta a szám szélét. Elővette a füvet, de mondtam, hogy ne, mert halálfélelmem van, ha az elszabadult röhögéseinkre gondolok, viszont felajánlottam neki egy teljes testmasz-
százst. Többször elaludt közben, és mikor felriadt, gyanakodva kérdezte, egészen biztos-e, hogy alvás közben is tovább masszíroztam. Megfenyegettem, hogy ha nem hisz nekem, abbahagyom, vagy kötelezem, hogy éberen figyeljen. Aztán végre-valahára engedélyt adott magának a teljes ellazuláshoz, és szeretkezni kezdtünk. Elképesztő, hogy mennyi felesleges emberkínzáson, viselkedési kacaton, maníron, hány és hány présgépen, kényszer- és pótcselekvésen kell keresztülverekednünk magunkat egy nap, míg végre megengedünk magunknak egy kis meghittséget. Ami nélkül viszont az egész nagy nyavalyás létbaromságnak semmi, de semmi értelme nincs. Hosszú órákon át aprólékosan szeretkeztünk, semmilyen részletre nem sajnáltuk az időt, mert kíméletlenül tisztában voltunk vele, hogy mostantól bármikor eszünkbe juthat rútul és örökre elhagyni egymást. Aztán sokáig félig éber lazulásban feküdtünk egymásban. Az ember ilyenkor hajlamos azzal áltatni magát, hogy az együttlétnek ez a bódító bensőségessége sohasem fog abbamaradni. Ugyanis semmi értelme nem lenne abbamaradnia.
Ebből a lebegő jóléti állapotból szólt ki Steve, mint akinek életre szóló csömöre van, mint aki már torkig van a harmóniával, ami már a fülén jön ki, és amivel őszintén szólva nem tud túl sokáig mit kezdeni. Helyette valami kis vérpezsdítő leigázási, rombolási mókára vágyott. Elővette tehát oroszlántáncoltató ostorát, és nekiállt idomítani.
– Akarod tudni, mit csináltunk a vietkongokkal a helikopteren?
– Nem.
– Márpedig tudnod kell, ha azt akarod, hogy közöd legyen hozzám.
Nem akartam, hogy elmondja. Féltem, ha kimondja, visszafelé is meg kell tagadjam magam. Minden szeretkezésünket visszamenőleg is sztornóznom, hiteltelenítenem kell, márpedig ez lehetetlen.
– Parancsot teljesítettem – folytatta kapcsolatunk földig rombolását, sivataggá perzselését és helyének sóval való behintését.
– Csak ezt ne mondd, kérlek, ezt ne mondd, nem akarom tudni.
Kipattantam az ágyból, és viharosan öltözködni kezdtem.
– Önvédelem volt – folytatta hazugul.
– Ne, kérlek, ne mondj ilyet.
– Márpedig ez a helyzet, és ezt tudomásul kell venned. Mi ott a dzsungelben az életünket védtük.
– Összekötözött, kipeckelt szájú vietkongokat kilökni a helikopterből szerinted önvédelem?
– A hazánkat védtük! – hazudott hazugul tovább.
– Mondtam, hogy nem akarok tudni erről a borzalomról!
– Akkor miért mondtad ki?
Egészen közelről a pofámba hörögte ezeket a szavakat. Egymással szemben álltunk. Csak egyszer löktem meg a mellkasán, hogy arrébb menjen. Egy egészen apró, elhanyagolható, inkább szimbolikus kis lökés volt, hogy ne álljon az utamba, de ő mintha erre várt volna évek óta. Hogy lenyomja torkomon a nagy leckét. Két karomnál fogva megragadott, és olyan atomerővel rázott, hogy az agyvelőm többször is a koponyámhoz csapódott oda és vissza. Mikor elengedett, rettenetes nyilalló, hasító fejfájással a földre szédültem. Fölém állt, és ahogy ezt már nyilván nagyon sokszor elpróbálta otthon egyedül, elmondta, hogy ezt azért tette, hogy megtanuljam a leckét, hogy őt sohasem üthetem meg. Hogy őt soha senki nem ütheti meg. Kértem, hogy vigyen haza. Úgy csinált, mintha ezt nem akarná elhinni, hogy ő nem azért hozott el engem a világ másik feléről, és keresett egy teljes órán át parkolóhelyet, hogy most engem hazavigyen az éjszaka közepén.
– Márpedig el fogok menni – suttogtam a földön fekve, és a padlóra kezdtem hányni. Ettől egy kicsit megijedt, és bevitt a fürdőszobába, újra levetkőztetett, és a zuhany alá fektetett. Nem tudom, mennyi idő telt el a zuhany alatt. Kértem, hogy adja ide a táskám, hogy bevegyek egy fejfájás-csillapítót. Úgy csinált, mintha behozná a táskámat, de ehelyett egy apró pisztolyt húzott elő a háta mögül. Az egész nem lehetett nagyobb öt centinél.
– Elhiszed, hogy igazi?
– Kérlek, ne!
– Hiszed vagy sem?
– Nem érdekel, Steven, kérlek, add ide a táskám.
– Előbb meg kell mondanod, elhiszed-e, hogy igazi.
– Nem tudom, nem érdekel.
– Ha nem hiszed el, meghúzom a ravaszt – mondta, és a mellkasomhoz szorította az ötcentis pisztoly csövét. – Tudod, hogy ilyen van a CIA-soknak is? – folytatta dühödt vigyorral az arcán.
Tudtam, hogy hagyta elhatalmasodni magán kontrollmániáját, és most ijesztgetős játékot játszik velem, de nem tudtam, túlélhetem-e. Kiléptem a kádból, és dulakodni kezdtem vele, hogy kiszabaduljak a fürdőszobából, és kirohanhassak a lépcsőházba. Halántékom halálfélelemtől lüktetett. Ekkor sült el a pisztoly. Akkorát szólt, mint egy kétlövetű, a fülem süketen csengett.
Egyikünk sem sebesült meg. Nyilván vaktöltény volt vagy patronos, viszont ő maga is meglepődött, hogy elsült a fegyver, és ezt a pár másodperces kihagyást használtam fel, hogy kivessem magam a lakásajtón. Jött utánam, mint egy sebzett bölény. Meztelenül birkóztunk a lépcsőházban, ő közben vadul, rekedten suttogott, égre-földre esküdözött, hogy megengedi, hogy felöltözzek és hazamenjek, csak menjek vissza vele a lakásba. Visszamentem. Némán felöltöztem. És némán távoztam. Az utcáról még felnéztem a kastélyszerű ház legfelső emeletére. Egy sötét alak figyelt az ablakból. Mikor a sarokra értem, meghallottam gyűlölettől fűtött, lefojtott kiáltását.
– Remélem, a rohadt niggerjeid megerőszakolnak a metrón!

Hajnali háromkor ereszkedtem le a földalattiba. Igyekeztem legyőzni baljós hidegrázásomat, és közönyös képet vágni, de ilyenkor már ez sem segít. Azonnal kifogtam egy tunikás, pattanásos arcú férfit, aki tüntetően igézett a szemével. Csak ketten voltunk a kocsiban. Nem volt hová elfordulnom, égetett a tekintete. Önvédelmi tanulmányaimból tudtam, hogy ilyenkor szigorúan tilos tetszhalottnak tettetnie magát az embernek. Nem szabad kivárni, míg az agresszor dönti el, hogy mi legyen a következő lépés. Felálltam, és hasító fejfájásomhoz képest határozott léptekkel megindultam egy másik kocsi felé, reméltem, ott találom a kocsikísérőt. A tunikás követett. Kocsikísérő sehol. Újra felálltam, és az ellenkező irányba indultam. Majdnem egész úton le-föl mozogtam a metrón, aztán a megállómhoz közel leültem, és már nem volt kedvem újra felállni, mikor a tunikás fürgén leült mellém, és köhögős, reszelős hangján beindította a szövegládáját.
– Volt egy álmom, ó, igen. Egy nőről, ó, igen. Te vagy az. Te vagy a leggyönyörűbb, legszexisebb nő, akit valaha láttam. Mondd, te zsidó vagy?
– Nem, arab, nem látod?
– Te arab vagy?
– Ó, igen – mondtam, miközben kiszálltam a metrókocsiból, a fickóval szorosan a nyomomban.
– Vauuu! És én még azt hittem, én vagyok az arab – csóválta hitetlenkedve a fejét.
– Egyre megy. Tudod, az arabok és a zsidók minden ezer évben felcserélik az azonosságukat. Ebben a körben én vagyok az arab és te vagy a zsidó, a következő menetben meg pont fordítva lesz.
– Ez félelmetes, sohasem gondolkoztam így erről. Úgy értem, hogy én zsidó? Ez felháborító, ez szörnyű, ez kimondott blaszfémia, szentségtörés! Remélem, a szomszédaimnak nem tűnik fel, nem bírják a zsidókat, határozottan, mindent lehengerlően allergiásak a zsidókra. Vauuuu. Furcsa az akcentusod, honnan jöttél?
– Magyarországról, és egyébként vallásomra nézve zen-buddhista vagyok – mondtam, és leléptem a mozgólépcsőről.
– Milyen dialektust beszéltek arrafelé?
– Magyart. De ez nem dialektus, ez külön nyelv – felértünk az utcára, a tunikás még mindig szorosan rám tapadva követett.
– Hogyhogy nem dialektus? Egyetlen nyelv van, az angol, mindenki más az angol valamelyik dialektusát beszéli. Ezt konkrétan tudom, mert a lelkivezetőm elmagyarázta. A magyar tehát az angol egyik dialektusa.
– És a kínai? – A kapumban álltunk, épp a kulcsomat illesztettem a zárba. Be akart jönni velem a házba, de hevesen ellenkeztem.
– A kínai is az angol egyik dialektusa! Asszony, kezdesz az idegeimre menni. Te egy magányos, kószáló vadállat vagy az éjszakában, akit nekem a szárnyaim alá kell vennem. Úgy értem, a védelmembe kell vegyelek, és meg kell mutatnom neked a szeretetet. És meg kell tisztítanom az elmédet a tisztátalan gondolataidtól. Törődnöm kell veled, és meg kell mutatnom a szeretetet. Úgy értem, az igaz szeretetet, ember. Te magányos és elveszett vagy a vadonban, és nekem meg kell mutatnom neked a helyes utat, a helyes és igaz utat, amely a szereteten keresztül vezet…
Utolsó mondatai közben egyre hevesebben dulakodtunk a kapuban, mígnem felbőszülten, vadállati tekintettel letépte rólam az ingem. Szinte sikított a tiszta selyem. Ekkor érkezett segítségemre Bob, a fölöttem lakó hatalmas, fekete trombitás fiú, aki felébredt az utcai hangokra, és figyelemmel kísérte az eseményeket az ablakából, majd lecikázott a tűzlétrán, akár a villám. Egyetlen acélos mozdulattal lefejtette rólam a pasast, és kilökte a kapun. A tunikás ököllel verte az ajtó üvegét, míg az be nem tört. Arcát és kezét vér borította.

A trombitás levette a trikóját, és beburkolt vele. Elindultunk a liften felfelé.
– Haza akarok menni – zokogtam a sokktól cidrizve Bob mellkasába.
– Nem lehet – simogatta fejemet a hatalmas fekete trombitás fiú –, a bolygó, ahonnan idelőttek minket, már ötmilliárd éve halott.