Szijj Ferenc

KENYÉRCÉDULÁK / CSÜTÖRTÖK

Semmi se legyen csak úgy, közömbösen a pillanat iránt,
amiben évszak, évek, réges-régi pillanattól tartó, belső
testi küzdelem és halmozódó vereség, felülemelkedés,
vagy legfeljebb egy füvészkerti pad, ha arra leülök egy percre,
vagy aztán odébb, a csupasz ágak között fennakadva
törött bakelitlemezek, mint az elhullott varjak egy távoli
városban, korábban, másik iskolakertben, hatalmas fák alatt,
keményre fagyva, törékenyen, de most csak az, hogy leülök
egy percre, és a későbbiek fényében, hogy keresek valakit
és meglátok a bokrok között valami furcsát, meg a maradék,
megapadt hó, napsütés, de hogy másvalaki is keres mást
vagy engem, ez a játék, ami szintén riadó, sziréna, kockadobás,
nem lenni valahol, vagy egyáltalán, de leülni, az egy percre
mégis valami bizonyosság arról a kevésről, vagy épp a kétely,
amint megtalálja a helyét, hogy itt, ahol mindennek neve van,
még a behajigált lemezeken is ott a címke, és enyészeti módon,
tankönyvileg köze van mindennek még ahhoz a másik padhoz is,
aminek eltört a háttámlája, akkor hozzám, mert jó, vannak itt
velem, és hol látom őket, hol pedig, illetve egyszer, egy percre
leülök, annyira telik a szélcsend és fénymelegből, embernek
kevés, de egy padra jut annyi, hogy lefilmezzük egy fekete,
világtalan papírdobozzal, és csak utána használni pihenésre
és furcsa, halovány, természeti nyugtalanságra, mert igaz,
hogy az utcáról loptuk be magunkat, egy sorompót megkerülve,
és vasárnap van, ilyenkor mit sem érnek a latin megnevezések,
a rokon változatok, földrészek egymás mellett, mint mikor
még nem sodródtak szét végtelen lassúsággal, mégis,
hogy arra a kis időre elvárnék valami tárgytalan lázadást,
külön-külön és tőlem függetlenül, a leghitványabb létezők
beemelését a véletlenbe, amit a személytelen figyelem is
ünnepélyes körforgássá tehet, jót vagy rosszat, bármiben,
s ha egyszer így, akkor másszor úgy, ne lehessen kívülről
kitalálni, de mint egy előző világból fennmaradt átok,
névtelenség és különítélet, olyan végső növekedéssel érjen össze
minden mögöttem, mert előttem elég, hogy addig is nézhetem.
Ha ennyit már tudok erről a kis talált szünetről, akkor én is
megengedem, hogy a maguk ideje és sötétsége szerint
maradozzanak elő a hó alól a növények, kerítések és tornyok.
Aztán úgyis szólítanak, jobb az nekem, mert a cipőmre ragadt
kilónyi sár nélkül néha elképzelni is nehéz, de így legalább
csinálni hozzá valamit.