Harmat Pál

HOL VAN MÁR AZ EZÜST NYÁR

Mészáros Judit (szerk.): In memoriam Ferenczi Sándor
Jószöveg Műhely, 2000. 304 oldal, 1900 Ft

Ferenczi Sándor: A pszichoanalízis felé. Fiatalkori írások 1897–1908
Osiris, 1999. 436 oldal, 1680 Ft

 

„Nem hihető, hogy tudományunk története meg fog feledkezni róla” – írta Sigmund Freud barátja és harcostársa, Ferenczi Sándor halálakor, 1933-ban: a valóságban a világ (és hazája, Magyarország) évtizedekre megfeledkezett a nagy magyar pszichoanalitikusról. Ez a „Ferenczi-felejtés” – akár egy pszichiátriai tünet – pszichoanalitikus szóhasználattal túldeterminált volt.
Freud halála és a nácizmus leverése után a világot lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért úgy bánt a nagy osztrák tudóssal, ahogyan bánt. A második világháború utáni évtizedekben a pszichoanalízissel szembeni ellenállás nagyrészt a háttérbe szorult, és a szinte fenntartás nélküli dicsőítés vált uralkodóvá. Részben Ernest Jones amúgy megbízható és részletes, de Ferenczivel szemben rosszindulatúan elfogult Freud-életrajzának hatására a közvélemény mindenkiről igyekezett megfeledkezni, akinek – mint Ferenczinek is – nézeteltérése támadt a bécsi mesterrel.
Magyarországon előbb a nácizmus, utána (tartósabban) a kommunizmus ellenségesen kezelte a pszichoanalízist és azt a szubkultúrát, amelynek a mélylélektan része volt: a magyar századfordulót. A sztálinista kommunizmus totemállatai vagy pozitív hősei között egy Ferenczi Sándornak természetesen nem lehetett helye.
Pedig Jászi Oszkár annak idején, a húszas évek elején joggal nevezte a pszichoanalízist a kommunista fiatalság bálványának. Ferenczi hallgatói között fel lehetett fedezni az akkor még nem kommunista (de baloldali) ifjú Rákosi Mátyást is. „Nagy port vert fel abban az időben a freudizmus, mely akkor kezdett terjedni – írta Rákosi emlékirataiban. – A Galilei Körben (lehet, hogy a Társadalomtudományi Társaság megrendezésében) sorozatos előadásokat tartott Freud álommagyarázatáról Ferenczi Sándor doktor, Freud közvetlen tanítványa s nézeteinek buzgó terjesztője. […] Mint minden új, engem is érdekelt […]. Ebben az utóbbi formájában [vagyis világnézetként] afféle misztikus reakciós vallásfilozófia lett belőle, mely még olyan fejekben, mint József Attiláé is, zavart okozott. Akkor azonban az egyházi reakció dühösen támadta, s ez magában véve elegendő volt arra, hogy érdeklődésünket felkeltse.”
Az immár jó két évtizede tartó Ferenczi-reneszánsz – Ferenczi viszonylagos háttérbe szorításához hasonlóan – ugyancsak túldeterminált. A pszichoanalitikus mozgalomban és elméletalkotásban a Freud-féle szigorú, „apai” pszichoanalízis veszített a súlyából, és megerősödött a Ferenczi-féle lágyabb, „anyai” mélylélektan. Az amerikai és általában a nemzetközi történettudomány felfedezte a bécsi modernitást, amelynek farvizén a budapesti századforduló is behajózott a tudományos érdeklődés kikötőjébe. Idehaza Horváth Zoltán írt (a szigorú tudományosság követelményeinek alig megfelelő) monográfiát a budapesti modernitásról – mindenesetre első fecskének bizonyult, amelyet többen követtek. Elkerülhetetlen volt, hogy a magyar századfordulót vizsgáló kutatók belebotoljanak Ferenczi Sándorba, aminek éppen ideje volt, hiszen hozzá hasonló magyar pszichoanalitikus vagy pszichiáter azóta sem született.
Az utóbbi évtizedben a vezető Ferenczi-kutatók közé került a Budapesten élő és pszichoanalitikusan praktizáló Mészáros Judit. Az ő érdeme, hogy az amúgy lassan áttekinthetetlenné váló Ferenczi-szakirodalom két értékes orvos- és pszichológiatörténeti könyvvel gazdagodott. Az első a miskolci orvos korai, „pre-pszichoanalitikus” írásait gyűjti össze, a másik komplexebb tartalmú. Három részből áll: Ferenczi Sándor nekrológjait, interjúit, valamint róla szóló mai tanulmányokat összegez.
Mindkét kötet hosszú időre a Ferencziről szóló magyar nyelvű szakirodalom alapvető forráskiadványává válik. Különösen az in memoriam kötet hihetetlenül gazdag anyagot tartalmaz nemcsak Ferenczi életéről és munkásságáról, hanem a pszichoanalitikus mozgalomról, a magyar kulturális és tudományos életről, Ferenczi környezetéről is. Ha úgy tetszik, nem szisztematikus Ferenczi-életrajznak és a Ferenczi-kutatás mai helyzetéről szóló beszámolónak is tekinthető (miközben ma már egyetlen szakember aligha képes részletes Ferenczi-életrajzot írni). Kiemelendő, hogy igen megbízható és alapos mindkét könyv jegyzetanyaga. Szép a könyvek kiállítása, különösen az in memoriam kötetben szemléletesek az illusztrációk.
Az a kép, amelyet Mészáros könyveiben elénk tár, sokban árnyalja Ferenczi-felfogásunkat, de nem tartalmaz alapvetően új tényeket. Amúgy is úgy tűnik, hogy a Ferenczi–Groddeck-, valamint elsősorban a Freud–Ferenczi-levélváltás, továbbá Ferenczi klinikai naplója közzétételével a nagy Ferenczi-felfedezések korszaka lezárult. Ferenczi és Jones, Ferenczi és Melanie Klein levelezésének várható megjelentetése valószínűleg már csak a mai képet fogja színezni.
Feltűnő egyébként, hogy a Ferenczi-nekrológkötetben már a korabeli szerzők ábrázolásában Ferenczi életének és munkásságának milyen sok témája megcsendül. Úgy is lehet mondani, hogy a mai Ferenczi-kutatók nyolcvan-kilencven százalékban az akkor megpendített témákat árnyalják, bővítik és variálják. Az írók, mint Karinthy, Márai, Kosztolányi, Ignotus és mások inkább Ferenczi vonzó személyiségéről értekeznek, a szakemberek a budapesti pszichoanalitikus tudományos érdemeiről. A határok azonban nem élesek, hiszen egyéniség és életmű Ferenczinél ha nem is összebogozhatatlanul, de nehezen szétválaszthatóan összefonódott.
Megjelenik életének egyik fő motívuma: barátsága és majdnem szakítása Freuddal. Erről is szót ejt, a korabelinél természetesen jóval nagyobb részletességgel, a kortárs szerzők mindegyike. A legtöbb klasszikus szerző még Freud és Ferenczi között egyensúlyoz, Ferenczi mellett egyértelműen csak Clara Thompson amerikai pszichoanalitikus foglal állást, aki élesen bírálja a mélylélektan atyját, Sigmund Freudot. Igaz, a bécsi mester eléggé álszent módon viselkedett: míg a nyilvánosság előtt dicsérte budapesti barátját, egy német tanítványának megjegyezte: „Hát nem kereszt Ferenczi a vállunkon?” A kérdés ma sincs lezárva, hiszen a pszichoanalitikus gyakorlat olyan alapkérdéseit érinti, amelyek nincsenek és jó ideig nem is lehetnek megoldva.
Sajnos az in memoriam kötet sok írása (mind a klasszikusak, mind a maiak) apologetikus. Legszembetűnőbb mindez a bioanalízis, a pszichoanalízisnek a biológia jelenségeire való Ferenczi-féle alkalmazása dicsőítésében (amely például Hermann Imre pszichoanalitikus emlékelőadásában feltűnő). Ideje lenne tudatosítani, hogy a bioanalízis folytathatatlan és elavult, hiszen alapja – ma már elfogadhatatlanul – a szerzett tulajdonságok átörökítésének lamarcki tétele. „Biogenetikai hipotéziseinek némelyike furcsán fest” – írta Paul Federn bécsi pszichoanalitikus: ez volt a bírálat maximuma, amit Ferenczi józan szemléletű kritikusai megengedtek maguknak.
De ettől és más apróságoktól eltekintve ámulatra méltó, hogy milyen tisztán látták Ferenczi nekrológírói már halála másnapján hősük tudománytörténeti helyét. A korabeli megemlékezők közül kiemelkedik Bálint Mihály, Ferenczi legszínvonalasabb követőjének előadása, habár szakmailag Paul Federn írása is igen mélynek tekinthető. A mai tanulmányírók közül érdekes a párizsi Judith Dupont írása a Ferenczi-életmű utóéletéről és Ann-Louise Schlesinger Silver munkája Ferenczi amerikai hatásáról. Ezekben a munkákban sikerült a legjobban a személyesség összekötése a tényekről szóló beszámolóval. Kiemelendő Pfitzner Rudolf írása is. Egyik-másik megemlékező szinte vallásos rajongása viszont zavaró, s például az olasz Carlo Bonomi tanulmánya arról győz meg, hogy a szerző Ferenczit projekciós felületnek tekinti, amelyre saját meggyőződéseit vagy akár rögeszméit vetíti ki.
A megtárgyalt korabeli témák a könyvégetésektől a Freuddal való kapcsolaton át a patoneurózisokig terjednek. Miről ejtenek kevésbé szót a korabeli megemlékezők? Alig vagy csak kevéssé érintik Ferenczi zsidóságát. Míg Freud zsidó származásáról és identitásáról igen jelentős szakirodalom áll rendelkezésre, Ferencziről ma is feltűnően szegényes az idevágó irodalom.
Hasonlóképpen szűkszavúak a célzások Ferenczi, a pszichoanalízis és a korabeli hivatalos Magyarország feszült viszonyára. A gróf Klebelsberg Kunó-féle tudománypolitika szemében a pszichoanalízis csupán megtűrt tudománynak (vagy még inkább „tudomány”-nak) számíthatott. „E jobb belátásra ösztönző felvilágosító jelentés [Jendrássik orvosprofesszor jelentése] ellenére a freudizmus legperverzebb irányzatának képviselőjét, egy Ferenczi Sándor dr. nevű orvost, Kunfi utóbb, mint a proletárdiktatúra közoktatásügyi népbiztosa, mégis kinevezte egyetemi nyilvános, rendes tanárnak” – írta egy 1936-ban megjelent orvostörténeti munka. A keresztény kurzus és a hivatalos valláserkölcs képviselői a mélylélektant perverzitásnak tekintették, semmi többnek. Feltűnő az öncenzúra szerepe ennek a mégiscsak jelentős kérdésnek az elkerülésében. Jelentőségén aluli Ferenczi rejtett szexuáliserkölcs-bírálatának megemlítése is.
Ugyancsak szembeötlő – habár nem magyar, hanem nemzetközi összefüggései miatt –, hogy a nekrológírók sorából hiányzik Georg Groddeck német orvos, Ferenczi akkori legjobb barátjának neve. Groddecknek főleg Füst Milán, Kosztolányi és Dénes Zsófia révén magyar irodalmi kapcsolatai is voltak. A megemlékezők közül Hollós István pszichiáter emelte ki Ferenczi pre-pszichoanalitikus írásainak jelentőségét. A közfelfogás úgy vélte, hogy Ferenczi fiatalkori művei mintegy előlegezték mélylélektani érdeklődését. Bevezetőjében ezt a folytonosságot emeli ki Mészáros Judit, és erre utal a kötet címe (A pszichoanalízis felé) is. A valóság azonban bonyolultabb: Ferenczi pre-pszichoanalitikus és pszichoanalitikus korszaka nem nélkülözi a folyamatosság és a megszakítottság elemeit sem.
A folyamatosság elemei között meg lehetett volna említeni a rövid műfajok kultiválását is: ellentétben Freuddal, mind a preanalitikus, mind pedig az analitikus Ferenczi kedvelte
a rövid terjedelmű, néha csupán néhány sorból álló írásokat. „Mindkét” Ferenczire jellemző az átfogó érdeklődés (még az ékírás orvosi vonatkozásairól is írt) és az alapos műveltség. Mindkét korszakban kitűntek Ferenczi jó pszichiáterhez illő filozofálóhajlamai. Érződik, hogy Ferenczi (ahogy eddig is tudtuk) Freuddal ellentétben szívvel-lélekkel volt orvos. „Ferenczi kitűnő klinikus volt, remek diagnoszta – írja Mészáros Judit –, sok szempont együttes mérlegelésére képes, nagy intuitív készséggel rendelkező orvos.”
Ellentétben viszont a késői Ferenczivel, a korait az organikus, szervi szemlélet is jellemezte. A nők iránti érdeklődés nem csupán ambivalens, ahogy Mészáros írja, hanem az ambivalencia és a nyílt ellenségesség között ingadozik. Az egyéni élettörténeti okokon kívül, amelyekre Mészáros Judit az utószóban találóan mutat rá, mindez a kor tendenciáit tükrözi. Utalunk a bécsi modernitásra, de Karinthy Frigyes korabeli nőellenes elbeszéléseire is. Kár, hogy a magyar századfordulót (és egyáltalán, a magyar történelmet) feminista szempontból alig dolgozták fel: akkor többet tudnánk az általánosabb okokról.
Ferenczinek élete minden érett szakaszában szüksége volt egy kognitív apafigurára. A pszichoanalitikus korszakában Freud töltötte be ezt a szerepet: a tárgyalt időszakban – ez a kötet egyik meglepetése – Paul Möbius német orvos. (Schächter Miksa, a Gyógyászat főszerkesztője mellett, akinek egyéniségét és Ferenczivel fenntartott kapcsolatát Mészáros Judit ismerteti utószavában. Milyen jó lenne, ha valaki végre megírná a Gyógyászat történetét!) Ferenczi dicsérte a nők úgymond élettani gyengeelméjűségéről írott, mára mindenestül elavult Möbius-könyvet (habár Weininger híres-hírhedt Nem és jellem című kötete kapcsán valóban több tartózkodást, ha úgy tetszik, ambivalenciát mutatott – talán Weininger zsidó antiszemitizmusa miatt).
Bár az ifjú Ferenczi érdeklődése sokoldalúbb, mint az érett pszichoanalitikus tudósé, feltűnő az ideg- és elmegyógyászati témák jelentős aránya. Abban az időben a két tudomány a mai helyzettel ellentétben még összetartozott. De sokat foglalkozott a szexológia nőgyógyászati és endokrinológiai vonatkozásaival is. Időnként, ha ritkán is, fel-feltűnik szexuális kritikája (A női ruházat). Máskor viszont elavult nézeteket képvisel: egy helyütt kikel ugyan a férfihomoszexualitás jogi üldözése ellen, máshol azonban helyesli a „perverzek” megbüntetését. Freuddal folytatott levelezésében is feltűnnek a homoszexualitással kapcsolatos előítéletek, pszichoanalitikus írásaiban azonban nem. Kórosnak, aberrációnak minősíti az onániát is. Némi opportunizmusról tanúskodik az ateizmus elutasítása a szabadgondolkodó Ferenczi részéről egyfajta panteizmus javára.
Sok írása banális, korabeli előítéleteket, téveszméket ismétel meg, bár még leggyengébb munkáiról is megállapítható, hogy világosak és egyértelműek, mindenféle homály hiányzik belőlük. De az olvasónak sokszor nehezére esik átrágnia magát ezen a betűtömegen, amelynek kilencven százaléka – ha nem Ferenczi írja – későbbi pszichoanalitikus írásaival szemben érdektelen. Legtöbb írása korrekt, de új felismeréseket alig hozó munka.
Az önmagukban ma már merőben érdektelen esetbemutatások is megfelelnek a korabeli orvostudomány színvonalának. Ellentétben az in memoriam kötettel, amelyet minden lélektan iránt érdeklődő olvasónak ajánlunk, ennek a kötetnek a kézbevételét történeti jelentősége ellenére csak a Ferenczivel valamilyen szempontból foglalkozóknak tudom javasolni.
A kötet legkiemelkedőbb írása A szerelem a tudományban, amely a későbbi Ferenczi zsenialitását vetíti előre. Bár Ferenczit érdeklik az álmok, az introspekció, a pánpszichikus felfogás is (talán ebből az érdeklődésből nőtt ki a bioanalízis), kognitív szinten valószínűleg a tudattalan szerepének korai felismerése tette éretté a pszichoanalízis befogadására. De zseniális Freud szerepének előlegezése is: „A fejlődéstan még kevés tért hódított a lelki élet tudományában. Még mindig nem jött meg a pszichológia Darwinja és Haeckelje. Még mindig nincs megalkotva a lélek ontogenezise és filogenezise.” (1900.)
Jó néhány felismerése maradandó, ma is aktuális: például, hogy az orvosok gyakran tévednek, de palástolni igyekeznek tévedéseiket. Szociális érzékenységéről tanúskodik – de sajnos nem avult el – a segédorvosok nyomorának vagy az elmebetegek helyzetének leírása.
„Egy beteljesedett, lezárulófélben lévő emberöltő pregnáns alakjait látja nemzedékünk nap nap után eltávozni a küzdők sorából. Joggal nevezhető heroikusnak ez az emberöltő, amely a természettudományos haladás jegyében elköszönt tizenkilencedik század örökségeként e haladás értékében hinni és azért küzdeni tudó reprezentánsokat hagyott a további utódokra tanítómesterül és példaképül” – írta némileg mélabús hangon Schächter Antal, Schächter Miksa fia. Nem tudni, hogy a magyar orvos mennyire volt tudatában: Ferenczi halála, amely a véletlen szeszélye folytán hónapra egybeesett a náci könyvégetésekkel, jelképezte a klasszikus közép-európai pszichoanalízis felbomlását és végét s egyúttal a modern mélylélektan központjának eltolódását az Egyesült Államokba. A pszichoanalízis ezüst nyara egyszer s mindenkorra véget ért Európában és Magyarországon.