Gergely Ágnes

AZ ÉJSZAKAI LOVASOK

Hommage à Robert Browning

Viharos éj. A belga ég
töppedt, mint a tengerfenék,
melyet egy barrakúda dúl.
A csárdakémény leng vadul.
A lámpafény a füstbe vág
– subkontra! hirschkontra! Fedák! –,
ha ütnek itt, sebed bibor,
nincs jobb bor, mint a belga bor!

– Hej! – szól a félszemű csapos –,
melyikőtök jön sorra most?
Nincs sok időnk, leszállt a hold,
hajnalra a kakas rikolt,
itt a kupa, borral tele,
aki beszél, az döntse le!
Tom, Dick vagy Harry, rajta hát,
halljuk azt a históriát!

– Negyvenhét éve – kezdi Tom,
míg bor csurog az állakon –
Gand városa találta ki
(Ghent városa, szól valaki),
hogy három lovassal a hír,
ahogy a ló nyargalni bír,
Aachenbe úgy szárnyaljon el
(szól a csapos: Aix-la-Chapelle).

– Nyeregbe! – orditott az őr.
A sötét városfal elől
elrúgtat Harry, végre Dick,
és én voltam a második.
Vihar, mint most. Csillag sehol.
A három ló végiglohol
síkon, városon, falvakon,
patkót repesztve, félvakon,

Lokern! Düffield! Köd mindenütt.
Mecheln tornyán az óra üt –
hátralesek, a lépte fogy,
és Dick alatt a mén lerogy.
Hasseltet ketten érjük el,
a föld repül, az ég tüzel,
Dalhem, vad szél a dóm felől,
Harry alól a ló kidől.

Lázas vagyok, kedves lovam,
hűséges, hollószín Roland,
amit a Sors énrám kiró –
„Ketten vagyunk”, felelt a ló.
Kabátomat lerángatom,
csizmám lerúgom, álmodom,
Roland orrlikán dől a vér,
simítom azt a szép sörényt,

és szállunk, s egyszer ott a jel:
Aachen. Aachen! Aix-la-Chapelle!
Hát sikerült! Az égre írd!
És akkor elmondom a hírt,
amely a várost menti meg.
Roland a térdemen liheg –
s azt a pohárka belga bort
lovamnak adtam. Ennyi volt.

– Hej! – szól a félszemű csapos –,
a hírt irattár őrzi most?
– A hírt? – felel mélázva Tom. –
A hírt csak álmomban tudom.
Mikor a tornyon óra üt,
fut három árny, köd mindenütt,
vigyáz hűséges, jó lovam,
és áll a dóm, visszhangtalan.