Térey János

A LIPÓTVÁROSI TEHER

1
(Adagio molto)

Titokteljes erőmező!
Szemünk elől a sínpárt eltakarja
A táj képében létező
Szocializmus sívó sétaparkja –
A Szikra nyomda és a rút panel
Tömbjének árnyékába bújtak el
A vágányok, s a pengevékony
Falak alapjai alatt
A lappangó pokol rohad.
A leghivalkodóbb nyom
Épp ez: a „felvételi épület”,
Amelybe irgalomból
Céget telepitett
A jókedvű utókor.

2
(Larghetto)

Az egymásnak csapódó ütközők
Döngésének visszhangját hallom újra;
A városföld gyomrába költözött
A forradásos felszín aranyútja.
Fülelek, mert a nyugalom
Utcáit féltucat vagon
Lármázza föl: pőrekocsi csörömpöl
És forgalmista ordít, mint öröktől. –
A századfordulós rajzasztalon
E villanásnyi vágány volt a vektor:
Irányát és zenéjét ismerem jól;
Az érczengésű északot
S a polgár délt kötötte össze:
Tompán csikorgó tehervonatok
Élén a mozdony meglódul pöfögve,
S úgy futja át meg át
Az esélytelen Vizafogóra
Leszálló éjszakát,
Akár a démonok, ha kong az óra;
A nyugalom kertjében zakatol:
Felségjelét betűzöm, és a bárca
Elmondja, merre van honállomása;
Amerre jár, a felszín szinte forr,
Tilost hiába int a szemafor.
A nyugalom túlpartját ismerem jól:
Éppúgy cikáznak ott az ördögök,
Akár a túli terhekkel tömött
Lokomotívok K. agyában egykor.

 

3
(Scherzo)

A szerelvény a kongó koponya
Üregeiben iramlik tova:
Sorompó bólint. Futását agyamban
Folytatja száz meg száz irányvonat;
Lipót szortíroz, Angyalföld fogad;
A köd mélyén a váltó karja kattan,
S a hídon át lassú teher tolat
A kékacél sínekkel tarka színpad
Pereméig. A félmúlt napja virrad.
Hallani, koccan egy vonóhorog;
Leválnak hűtlen csatlósként a mozdony
Fartövéről a marhavagonok…
A Gölsdorf-gőzös túl jár már a tornyon,
A kertek alján derűsen dohog,
S a hajógyárnál kapcsol gyors iramra,
Minthogyha egy bezáruló blokád
Börtönsötétjéből a túli partra
Az ultimátum után törne át;
Kormos kéményéből kénbűzt okád,
S két hosszút sípol… Érzi, ép a pálya
Fölfénylő tengelye
Alatt: „Na gyere csak, gyere!” –
Vakvágányokkal szabdalt puszta várja,
Szikrák pörkölte táj…
A sínbohóc jobb lesz, ha félreáll.

4
(Allegro molto)

Kavicsbányák közt élt a pályaudvar,
Mely nőttön-nőve népesült a sok
Szeszélyesen kígyózó szárnyvasúttal.
Sínpárok – csintalan szőlőkacsok! –
Hálózták be a rozsdabarna ország
Rakpartjait; valóságos folyondárt
Növesztett indázó csápjaival
A városnyi mezőn a nagyipar…
S a járvány életkedve volt a legszebb:
A zsombékos lapályt
Fölfalták, mint a rák
Áttétjei a testet,
Az új kitérők; egyre áttekinthetetlenebb lett
A Duna oldalán
A rend,
Ha volt egyáltalán. –
Csődgondozó jött lopva, csendben,
Mint ordas a mesében, megjelent
Az ismeretlen
Kertész, hogy visszametssze
A meddő ágakat…
A vágányzár előtti percre
Emlékeztetve itt maradt
A Bahnhof, aztán azt is eltemettük
Tömött bajszú térfőnökével együtt,
És lett a tájból rozsdatemető.
Hát így. A föld feletti pálya
Elbújt a fű fakó palástja
Alá – íme, a sugárzó erőmező! –;
S az ördög játékmozdonyára
Én gondolok csak, álomsírba szállva.
Kik csaptak lármát az előbb?
A váltóőrök és rendelkezők.
Ők szolgálták hűségesen, hiában
A szárnyaskereket
A pótkávészagú Monarchiában.
Halottaskertjükben fölébredek,
Mint Schliemann Trójában, s az antik
Fűtőházból kapok sugallatot
(Útszélre, ördög! félre, balhit!):
Azért volt minden pályamunka, hogy
E fantomváros éltető tejútja
Agyamban megvilágosodjon újra.