Perneczky Géza

IRODALOMRÓL

– Ez a történet egy vámpírmacskáról szól – kezdte a kicsi ember. A vonal másik végéről egyetértő csend volt a válasz. – Ez a macska a japán császár palotájában dorombol – folytatta a kicsi –, míg csak ki nem tör rajta a vámpírtermészete.
Ez így hangosan kimondva elég ostobán hangzott, könyvben olvasva azonban érdekfeszítő volt. A kicsi ember zavartan el is hallgatott, és megpróbálta elképzelni, hogy barátja, a Nagy Ember, vajon képes-e rá, hogy a dolgot könyvben olvasva is el tudja képzelni. Csak amikor a Nagy Ember hümmögését hallotta a telefonban, akkor folytatta a történetet:
– Ez a macska tehát egyszer csak ráveti magát a császárnéra, átharapja a torkát, és kiszívja a vérét. És mivel éppen senki sincs a szobában, magára ölti az asszony alakját, a kiüresedett holttestet pedig, amely most tulajdonképpen egy macska teste, eltünteti nagy titokban.
– És a továbbiakban úgy tesz, mintha ő volna a császárné – szólalt meg végre a Nagy Ember. Egy darabig csend volt. Aztán hozzátette még: – Értem.
– Nem biztos, hogy érted – aggodalmaskodott a kicsi ember. – Mert ugyan bejár éjszakánként a császár hálószobájába, de nem azért, hogy vele aludjon, hanem hogy most az ő vérét szívja.
– Egészen normális történet – mondta a Nagy Ember.
A kicsi azon gondolkodott, hogy tényleg normális-e az ilyen. – Ez egy mese – tette aztán hozzá magyarázólag.
A Nagy Ember azonban hallgatott. Lehet, hogy arra gondolt, hogy már mással is előfordult az ilyesmi. És akkor mégsem mese. A kicsi ember közben maga elé képzelte a macskát, amint kimonóban és feltűzött hajjal, úgy, ahogy azt a japán metszetek is mutatják, a palota helyiségeiben jár-kel. A palotahölgyek mind ilyen macskaszerűek. Finoman hajladoznak, mint a bambuszvessző. A szamurájok persze inkább tigrisekhez hasonlítanak. Vicsorognak, és fegyverekkel hadonásznak. A kicsi ember eltűnődött, aztán azt mondta:
– Az irodalom néha elég vérszomjas.
A Nagy Ember nevetni kezdett. A kicsi ezen majdnem megbántódott. Sietve folytatta:
– A császár hamarosan teljesen elgyengül a vérszívó macska látogatásaitól, de nem lát át a szitán. Mivel azonban az udvar előkelőségei mind érzik, hogy rontásról van szó, őrzésére a legjobb szamurájokat válogatják össze, akik aztán éjszakánként a hálószobája előtt virrasztanak.
– Na de a macska csak rászedi őket? – vette át a szót a Nagy Ember.
– Mi az hogy! Mivel a császárné alakjában érkezik, nem kelt gyanút, az őrök átengedik. És azonkívül el is altatja őket, hogy biztosra mehessen. Mert a vérszívást csak észrevennék idővel.
– Tényleg mese – látta be a Nagy Ember. A kicsi azonban úgy fogta fel ezt a megjegyzést, hogy a másik csak tudatni akarja, nem tette le még a kagylót. Nagy lélegzetet vett, és kissé szaporábban folytatta:
– Szóval a császár beteg lesz, és addig-addig, míg végül egy szegény gyalogos szamuráj jelentkezik strázsára, akinek korábban semmi esélye sem lett volna rá, hogy bekerüljön a császár testőrei közé. És tényleg ő az első, aki gyanút fog, mert észreveszi, hogy valahányszor a császárné jön, az őrök sorban jobbra-balra dőlnek, mert elalszanak. Ő is rettenetes álmosságot érez, de hogy el ne aludjon, fogja a kését, és beledöfi a lába szárába. A fájdalom aztán, amit érez, tényleg nagyobb, mint a macska varázsereje. Így sikerül ébren tartania magát.
– Igen? – A Nagy Ember hangja gondterheltté vált. A kicsi érezte, hogy végre sikerült felkeltenie a kíváncsiságát. Hatásos szünetet tartott, és aztán kissé elfogódottan folytatta:
– Ha pedig ez a fájdalom sem bizonyul elég erősnek, hát fogja a szamuráj a fegyvere markolatát, és megcsavarja a kést a sebben. Így őrködik tovább.
A Nagy Ember jól hallhatóan lélegzett a vonal túlsó végén. A kicsi is ki volt merülve. Egy darabig egyikük sem szólt.
– Mi történik aztán? – kérdezte a Nagy.
– Az emberbőrbe bújt macska amikor látja, hogy az egyik őr, hiába minden, csak nem alszik el, inkább visszafordul a saját hálószobája felé, és így megy ez azután nap mint nap, egészen addig, amíg a vérszomj vakmerővé nem teszi. Akkor mégiscsak megpróbál az ébren őrködő szamuráj mellett a császár hálószobájába osonni. Az őr azonban nem engedi, és amikor a vámpírmacska érzi, hogy alulmaradna a küzdelemben, hogy nagyobbat ugorhasson, visszaváltozik macskává, és ezzel sikerül is mentenie az irháját.
– Milyen könyv ez? – kérdezte ekkor a Nagy Ember.
– Tőled kaptam – szabadkozott a kicsi.
– Nem való az ilyesmi gyerekeknek – jegyezte meg a Nagy Ember dörmögve. A kicsi szinte látta, miként rázza a fejét.
– Távol-keleti mesék – mondta a Nagynak. – Szerinted kiválóan alkalmas arra, hogy megtudjam, mi az irodalom.
– Hát arra igen. – A Nagy Ember tanácstalanul hallgatott. Aztán megkérdezte:
– Mi a mese vége?
– Könnyű kitalálni. A császár újra erőre kap. Amikor már teljesen meggyógyul, az erdőben egy vadászaton elejti a vámpírmacskát. A hűséges szamuráj pedig felismeri a dögben az állítólagos császárnét. Mindenki boldog.
Ezzel nagyot sóhajtott a kicsi ember. De még nem tette le a kagylót, hanem kis idő múlva újra megszólalt:
– Apa?
– Igen.
– Szerintem a befejezés mutatja a leginkább, hogy mi az irodalom. Ami azonban a legfontosabb a mesében, az mégsem a befejezés.
– Hanem?
– Hanem az, ahogy a szamuráj megforgatja a kést a sebben, hogy el ne aludjon. Azon a ponton hirtelen nem mese többé. Nem is irodalom…
– De, de – vágott közbe a Nagy Ember. De máris bánta, hogy közbeszólt. Hogyan magyarázza meg ezt a kicsinek? De mivel az még mindig a vonal túlsó végén strázsált, hát megpróbálta:
– Lehet, hogy a hűséges szamuráj az író. Ezért irodalom… – próbálkozott, ám érezte, hogy nem jól fogott bele, talán jobb is, ha azonnal felhagy vele. A kicsi azonban türelmesen várt.
– Kísértethistória – tette hozzá aztán a Nagy Ember vigasztalólag. – Próbálj meg inkább aludni. – De hallotta, hogy a kicsi még mindig ott lélegzik a vonal túlsó végén.
– Apa? – szólalt meg végre.
– Igen.
– Jó írónak lenni?
A Nagy Ember megkönnyebbülten felnevetett: – Nem – válaszolta. Ezerszer adta már ezt a választ a legkülönbözőbb alkalmakkor, könnyen ment hát neki. És mielőtt letette volna a kagylót, még kedveskedve beleszólt a telefonba: – Jó éjszakát.
A gyerek szobája az emeleten volt, és ilyenkor este még szabad volt egy kicsit az ágyban olvasnia. Néha a házitelefont használta, hogy az apjával társaloghasson. Ez nem volt rendszeresítve, de ha mégis előfordult, elég nehéz volt eljutni a befejezésig.
A Nagy Ember dolgozott egy darabig, de egyre nyugtalanabbul. Végül újra fölemelte a kagylót, és hallotta, hogy a gyerek a vonal másik végén még mindig ott őrködik.
Összecsapta a papírjait, és felrohant hozzá a lépcsőn.