Perneczky Géza

ARANYHORDA

Éppen kedd délután volt, amikor doktor Witterscheidnél megint megszólalt a telefon. Már többször előfordult az utóbbi időben, hogy telefonáltak, de a hívó néma maradt, vagy csak valamilyen érthetetlen nyelven mondott valamit. Most azonban egészen világosan megkérdezte valaki, hogy tényleg a kölni dóm-e a város legnagyobb épülete.
Witterscheid csodálkozott, és azt válaszolta, hogy a televíziótorony biztos magasabb, de a dóm, az meg sokkal tágasabb. A telefonáló erre föl azt mondta, hogy a magasság csak másodsorban jöhet számításba, fő a befogadóképesség. A doktor nem válaszolt erre a megjegyzésre, hanem egyszerűen letette a kagylót.
Néhány perc múlva azonban újra csengett a telefon, és az előbbi hang most aziránt érdeklődött, hogy napközben nyitva van-e a kölni dóm. Witterscheidet annyira felkészületlenül érte ez a nyilvánvalóan fölösleges kérdés, hogy egyszerűen igennel válaszolt, és ahelyett, hogy megint letette volna a kagylót, gondolkodni kezdett azon, ki lehet a telefonáló. A hang ezután azt kérdezte, befér-e a lakosság a templomba. A doktor úgy érezte, nem kell tovább törnie a fejét, mert biztos, hogy egy őrülttel van dolga. Megnyugtatta tehát a telefonálót, hogy bár a kölni dóm igen nagy, de Köln lakossága sem kicsi, hiszen körülbelül egymillió. Nem valószínű hát, hogy az épület ennyi embert be tudjon fogadni. Aztán várta, mi lesz a következő kérdés. Nagy csalódására azonban az ismeretlen nem kérdezett semmit, hanem érezhető örömmel a hangjában azt válaszolta, hogy akkor nincs baj. Witterscheid nem értette. A telefonáló erre föl megismételte, hogy ha az emberek nem férnek be a dómba, az jó. Mert a kívülrekedteket le lehet mészárolni. Ezután megszakadt a vonal.
Doktor Witterscheid egy darabig nyugtalanul topogott a szobában, és arra gondolt, hogy talán föl kellene hívni a rendőrséget. De aztán elbizonytalanodott.
A következő telefonhívás csak egy óra múlva érkezett. Ezúttal női hang szólalt meg erős külföldi akcentussal. A telefonáló udvariasan bocsánatot kért a zavarásért, és azt mondta, hogy ő csupán tolmács. Szeretne azonban választ kapni arra a kérdésre, állnak-e még a városfalak. Mert úgy tudja, hogy az európai városfalak többsége már nem áll. Doktor Witterscheid megint teljesen tanácstalan volt, mert azt érezte, hogy az őrülttel kapcsolatos iménti feltevéseinek jobb lesz búcsút mondania. Csak annyira futotta a lélekjelenlétéből, hogy megnyugtassa az asszonyt. A kölni városfalak már régóta nem állnak, kivéve egy egészen kicsiny szakaszt, ami műemléknek számít. Aztán nagy lélegzetet vett, és megkérdezte, ki akarja elfoglalni a várost. Az asszony azt válaszolta, hogy elfoglalásról szó sincs. A kérdések azonban Csögetu, a Nagy Kán nevében hangzanak el, és ezért külön is köszöni a pontos válaszokat. Witterscheidnek már az ajkán volt, hogy megkérdezze, honnan olyan biztos az asszony abban, hogy a válaszok tényleg pontosak voltak. De aztán rájött, hogy a telefonáló is valószínűleg Kölnben lakik, és jól tudja, mi az igazság.
Lecsapta a kagylót, és megpróbált dolgozni. Nem sokkal később azonban megint megszólalt a telefon, és bár Witterscheid először nem akarta felvenni, végül mégis engedett. Ezúttal egy fiatalember köszöntötte. Hibátlan németséggel közölte, hogy Csögetu, a Nagy Kán tudni szeretné, a város melyik pontján áll a központi kaszárnya. Mivel a kérdésekben volt logika, Witterscheid úgy érezte, megfogták. Gondolkodott, mit csináljon. Kis szünet után aztán azt felelte, hogy tudomása szerint magában a városban nincs kaszárnya, a laktanyák és az egyéb katonai létesítmények a városon kívül, a repülőtér közelében vannak. Az ismeretlen fiatalember erre azt mondta, hogy ami a városon kívül van, az nem túl érdekes. Mert a katonaság akkor nem közvetlenül a város védelmére van ott a kaszárnyákban elszállásolva. Doktor Witterscheid egy pillanatra el volt képedve, mert erre a nyilvánvaló igazságra soha nem gondolt eddig.
Hitetlenkedve rázta a fejét, és – maga is elcsodálkozott rajta utólag – hangosan fölkacagott, majd még mindig kuncogva letette a kagylót. Úgy érezte, hogy egy kicsit felelőtlen, amit csinál, de találomra föltárcsázott egy számot, és amikor a hívott fél jelentkezett, megkérdezte, szárazak-e a várost körülvevő csatornák. A vonal túlsó végén valaki közölte, hogy pár perccel ezelőtt már egészen hasonló kérdést tett föl neki valaki, aki Csögetu Kán katonájának nevezte magát. Szeretné azonban tudni, ki az a Csögetu Kán. Mivel Witterscheid nem volt felkészülve erre a fordulatra, az ajkába harapott, és gyorsan letette a kagylót.
Le sem ülhetett azonban az asztalához, máris szólt a telefon. Pergő nyelven elmesélte valaki, hogy jó lenne, ha a csatornákat a körutakon kívül újra felásnák és megtöltenék vízzel. Witterscheid megkérdezte, hogy Csögetu Kán miatt-e? Mivel a telefonáló erre igennel válaszolt, a doktor föltette még azt a kérdést, hogy milyen csapatokkal rendelkezik a Kán. Hát az aranyhordával – hangzott a válasz. Witterscheid bólintott, és kezdett homályosan emlékezni a gimnáziumban tanultakra.
A következő telefonhívások tulajdonképpen részletkérdésekre vonatkoztak, mint például, hogy vannak-e lovak a városban, és megnyergelhetők-e. Vagy hogy milyen kár, hogy a központi fűtés elterjedésével eltűntek a háztartásokból a fejszék, melyekkel korábban a fát szokták aprítani. Közben néhány ismerős is felhívta a doktort. Ezek bocsánatot kértek, amiért nem tudnak ellenállni a városban uralkodó hangulatnak, de megkérdeznék, van-e Witterscheid lakásában olyan függöny, amely nagy sárgaréz karikákkal van felerősítve, vagy hogy maradt-e néhány méter abból az erős drótkerítésből, amit a doktor a gyümölcsöse köré húzott az elmúlt nyáron. Witterscheidet azonban szokatlan hevességű önzés fogta el, és mind a rézkarikákat, mind pedig a pincében őrzött dróthálót gyorsan letagadta. Sőt, amikor egy kissé elcsendesedtek a telefonhívások, lement a pincébe, és a talált drótkerítés-maradékból művészi drótakadályt épített a lépcsőházban. Aztán levágta a függönyről a rézkarikákat, és elnagyolt öltésekkel fölfércelte őket a ruhájára.
Amikor kilépett az utcára, egyáltalán nem keltett feltűnést. A legtöbb ember úgy volt öltözve, mintha karnevál volna, túltengtek azonban a barbár díszek és a rögtönzött kézifegyverek. Witterscheid elmosolyodott, amikor az úttesten hullámzó tömegben két vaskos pej lovat fedezett fel, amelyeket a Sister-Kölsch cég söröskocsija elé fogva szokott látni. Most fiatal legények ültek a lovakon, és hosszú póznákkal hadonásztak. Egy vidáman éneklő társaság baltákkal volt felfegyverezve – a város kertnegyedeiben nyilván őriztek még néhányat ezekből a szerszámokból. Az egyik baltás legény nagy bátran meglódította a nehéz alkalmatosságot, és bedobta egy közeli kirakatüvegbe. A járókelők azonnal a rendőrséget hívták, de amikor a lovas rendőrök megérkeztek, Witterscheid rögtön látta, hogy ők is gondoskodtak már róla, hogy lépést tartsanak a fejleményekkel. Egyenruhájuk fölött ugyanis olyan páncélingek feszültek, amelyeket csak a színházak jelmeztárából kérhettek kölcsön.
A hangulat a délután folyamán egyre magasabbra hágott, és az volt doktor Witterscheid benyomása, hogy csak az öregek és a betegek maradtak otthon. A gyerekek vadul kiabáltak, és bár a lovas rendőrség elszántan vigyázott a rendre, egyre több ablak tört be hangos csörömpöléssel. Az autókat felfordították, a villamosok elé pedig rögtönzött akadályokat építettek. Az éttermek eközben megteltek emberekkel, sőt a város forgalmasabb pontjain söröshordókat vertek csapra, és így mérték az italt a nyílt utcán.
Az aranyhorda csak az alkonyat közeledtével érte el a várost. Több tízezer lovas galoppozott a város szíve felé vezető utcákon. A magasabb fekvésű emeletekről nézve olyan képet nyújtottak, mint a felgyorsult ütemben vonuló hangyaboly, amelyet semmilyen eszköz vagy modern infrastruktúra nem tartóztathat fel többé. Az emberek többsége nem is tudott menekülni a lovasok elől, ezeket egyszerűen legázolták. Azok sem jártak sokkal jobban, akik idejében elérték az otthonukat, mert a házak egyre-másra lobbantak lángra, és a lakók jajveszékelését csakhamar elnyomta a beomló falak robaja. Witterscheid egy belvárosi étterem erkélyén állva vette észre a közeledő inváziót. Egy pillanatig elképedve nézte az apró lovakon előrehömpölygő hadat. De aztán, amikor az ezerszámra kilőtt nyilak, mint valami fölröppenő seregélyraj, elsötétítették az utca fölött az égboltot, magához tért, és pánikszerűen a hátsó kijárat felé törtetett.
A doktor jól ismerte a kölni belváros kis utcáit, és ezért azt is sejtette, melyek lehetnek azok a mellékutcák, amelyeket a horda az első félórában még megkímél. Eszébe jutott a legelső telefonáló is, aki a kölni dóm méretei után érdeklődött. Most megértette, hogy a vaskos falú épület és az erős bronzkapuk csakugyan védelmet nyújthatnak. Sikerült is a dóm közelébe jutnia.
A hatalmas templomépület azonban már megtelt, és doktor Witterscheid elkésett. A főkaput éppen az orra előtt húzták be. A doktor látta, hogy a kint rekedt emberek egy része most a Rajna felé menekül. Amikor az ellenkező irányba tekintett, nem meszsze tőle egy utcasarkon éppen most vált láthatóvá az aranyhorda egyik élcsapata.
A prémes ruhájú lovasok, ahogy a dóm előtt kiszélesedő térre érkeztek, egy pillanatra megtorpantak, de aztán, amikor a templomépület zárt kapuit és a Rajna felé menekülők sokaságát látták, újra galoppba lendültek. Doktor Witterscheid állva maradt, és hirtelen nagy nyugalmat érzett. Mintha az aranyhordával visszatért volna valamennyi a fegyelem és a professzionista rutin megszokott erényeiből is. Mert a doktor – míg megfeszülve kereste a közeledő kopjás harcosok tekintetét – megállapíthatta, hogy azok nem a filmekből ismert módon viselkednek. Ahelyett, hogy arcuk harci láztól hevült volna, vagy hogy torkukból barbár kiáltások törtek volna elő, ezek a lovasok teljesen nyugodt és fegyelmezett arccal közeledtek. Komolyak és némák maradtak, és míg a nyeregben fölegyenesedve lándzsáikat előreszegezték, megfeszített figyelemmel tekintettek áldozataikra.
A szégyen volt az egyetlen, amire doktor Witterscheid még képes volt. Tudta, hogy nincs már elég ideje rá, mégis elkezdte letépni ruhájáról a fölfércelt függönykarikákat.