Kőrizs Imre

HORÁCBÓL

Eheu, fugaces, Postume, Postume,
labuntur anni! – – –

Jaj, a szökevények, ó jaj, Postumus, illannak el
éveink! A hit se ment meg: ráncra nap-nap ránc felel,
föléd görbed majd az aggkor,
s futhatsz akármerre akkor,
hasztalan, ha halni kell.

Engesztelheted, barátom, háromszáz bikával őt,
akár mindennap, Plutót, a meg nem engesztelhetőt,
bősz vizével aki most is
az óriás Tityost is
összebilincseli, sőt

át kell a vízen hajóznunk majd mindannyiunknak ott,
ajándékkal kik olyannal élünk, mit a föld adott:
lehettél bár nagy király itt,
ugyanaz a csónak szállít,
mint a kunyhóban lakót.

Óvhatjuk magunk a gyilkos Marstól, csak hiába az,
s a csikorgó Adriának habjaitól: ugyanaz.
Fúvó széltől féltem testem,
ártó őszben, elesetten?
Hasztalan minden panasz:

meglátjuk a lomha habbal bukdácsoló Cocytos
bús vizét s a Danaidák családját is, a gonoszt,
s azt a férfit is, kit hosszú
bajjal büntet égi bosszú:
Aeolides Sisyphost.

El kell hagyni majd e földet, házat, asszonyt, bárha szép,
s fáid közül, melyeket a kertedben művelsz ma még,
utadon, te kurta gazda,
semmi más, mint a mihaszna
gyászciprus, csak az kísér.

Borospincéd büszke kincsét vaslakat most őrzi sok:
örökösöd mind kinyitja, s mit nem adnak fel papok
asztalára sem, oly ritka,
folyik, mint a víz, s beissza
majd a föld, s nem te iszod.