Kerényi Ferenc

EGY MAGÁNGYŰJTEMÉNY KINCSEIBŐL

Kiss Ferenc nevét elsősorban József Attila-kéziratgyűjteménye révén ismerhették meg a hazai filológusok. Azóta sokan és sokszor tapasztalhattuk nyitottságát és segítőkészségét: gondoljunk például Petőfi Sándor Ibolyák című, 1996-ban felbukkant és még abban az esztendőben hasonmásban megjelent versesfüzetére! Noha érdeklődési területe elsősorban a XX. századelő magyar avantgárdja, gyűjteménye más művelődéstörténeti korszakokból is fontos és érdekes dokumentumokat őriz.
Mostani válogatásunk a XIX. század első feléből tartalmaz tíz, kommentált szöveget: író, színész, szobrász tollából. Közlésünk betűhív; így további, akár tudományos elemzésre is alkalmas. A rövidítések feloldását és az olvasást könnyítő központozás kiegészítését szögletes zárójelben hozzuk.

1. Kazinczy Ferenc levele Péchy Imréhez (Széphalom, 1809. október 16.)
Irodalmunk legnagyobb levelezője egy-egy élményről, új műről vagy – mint esetünkben is – örvendetes családi eseményről levelek sorát írta meg néhány nap leforgása alatt. Így volt ez Iphigenia nevű leánya (1805. augusztus 6.) és a másodszülött, az itt is emlegetett Eugenia („a kis Genie”) 1807. december 4-i világra jöttekor is. Két leánya után Kazinczy – ekkor már ötvenéves! – igen szeretett volna fiút. Talán ezzel is összefüggött, hogy újabb leánya, az 1809. október 15-én, Szent Terézia napján született Thália megérkezéséről rekordszámú tudósítás készült. Eddig tízet ismertünk közülük; három már a születés napján, további három-három október 16-án és 17-én papírra került. A sort a Berzsenyi Dánielnek október 21-én küldött levél zárta.

„Nagy tiszteletű Drága Jó Uram[,] kedves Uram Bátyám,
Emberé az akarat. Istené az adomány. Én oka nem vagyok; de lyányom van harmadikszor is. A’ feleségem eggy egész holnappal betegedett-le későbben[,] mint reménylettem, ’s a’ Kalendáriom Szent Thereziája nékem eggy Sophronia Thalia nevű egésséges, nagy leányt ada. Ajánlom őtet is, feleségemet is, magamat is, a’ kis Genievel Uram Bátyámnak, Asszonyom Nénémnek ’s a’ kis Sophienak gratziájokba ’s atyafiságába, ’s alázatos tisztelettel maradok
Az Urnak[,] Uram Bátyámnak alázatos szolgája
Széphalom, 16. Oct[ober]. 1809. Kazinczy Ferencz.
A’ gyermek tegnap lett, ma kereszteltetém-meg itt. Csak tréfa volt panaszom[,] hogy nem fiú. Szerettem volna végre fiút: de én minden nyughatatlanság nélkűl megnyugszom az Isten akaratján, mert mind ész, mind vallás ezt kivánja.”

Mivel a levél antikváriumi vétel útján, boríték nélkül került a gyűjteménybe, sem címzés, sem előtörténet nem segít az ismeretlen címzett azonosításában. Kazinczy, a levelezés nagymestere azonban csak egyetlen személy esetében használta (ismételten) ezt a bonyolult megszólítást. A címzett ennek alapján nevezhető meg Péchy Imre személyében. Kazinczy nagybátyjára valóban ráillettek a titulusok: 1753-ban született, tehát hat évvel volt idősebb az írónál („Uram Bátyám”), és a „Nagy tiszteletű” is megillette mint a tiszántúli református egyházkerület és a debreceni kollégium világi főgondnokát. Szintén erre utalhat az utóirat, amely a predestináció szellemében enyhítette a barátoknak önironikus hangnemben küldött kesergést a sok leánygyermek miatt. (A levélben említett „kis Sophie”-t nem tudjuk azonosítani, Péchyéknek ilyen nevű gyermekük nem volt.) Péchy Imrének Kazinczy Ferenc többszörösen is hálás lehetett: 1806-ban mint a família legtekintélyesebb tagja (volt alispán, országgyűlési követ) ő közvetített a család álmosdi birtokrendezésében, és kölcsönnel is támogatta unokaöccsét a fogsága utáni újrakezdésben. Egyébként Kazinczy negyedik gyermeke 1811-ben végre fiú lett: Márk-Emil-Ferenc.

A következő négy levélnek (2–5. sz.) és a 7–8. számúnak is közös a címzettje, Fáy András. Kiss Ferenc gyűjteményének gazdagsága lehetővé tette volna, hogy – a levélírókhoz hasonlóan – minél nagyobb változatosságra törekedjünk a címzettek vonatkozásában is, ám a szándék más volt. Szerettünk volna emléket állítani Fáy sokirányú és nagy hatású reformkori tevékenységének; méltán nevezte őt Mikszáth Kálmán „a nemzet mindenesé”-nek. A levelek sorsa is közös. Fáy 1864 után széthullott, ma sok közgyűjteményben és magántulajdonban is fellelhető hagyatékából jutottak a XIX. század neves gyűjtőjéhez, a tolnai földbirtokos Csapó (II.) Vilmoshoz (1840–1933), és a család őrizetében maradt fenn a legutóbbi időkig, amikor is vásárlás útján Kiss Ferenc gyűjteményébe kerültek.

2. Döbrentei Gábor levele Fáy Andráshoz (Buda, 1834. szeptember 10.)
1833 nyarától magyar színtársulat játszott a budai Várszínházban, október 1-jétől Pest vármegye támogatásával, Fáy András és Döbrentei Gábor igazgatása alatt. A pártolásból a Magyar Tudós Társaság sem akart kimaradni: eddig is bérelt páholyán, a játékrend fordítói gyarapításán és a drámapályázatokon túl az 1833. november 10-én a negyedik nagygyűlés – Széchenyi István felvetésére és az ő elnökletével – bizottságot küldött ki a támogatás további lehetőségeinek felkutatására. Tagja lett a két színigazgató (levelünk írója és címzettje) mellett Kisfaludy Sándor és Vörösmarty Mihály is. Javaslatuk alapján tűztek ki harminc arany pályadíjat egy értekezés elkészítésére: Miképpen lehetne a magyar játékszínt Budapesten állandóan megalapítani? A jeligés pályázatra – határideje: 1834. június 8. volt – 19 és ebből 18 elbírálható munka érkezett. A bírálóbizottság (Schedius Lajos, Döbrentei Gábor, Bajza József, Toldy-Schedel Ferenc és Vörösmarty Mihály) a 1834. július 29-i, heti ülésben ismertették véleményüket. A győztes Fáy András lett, a második helyet Kállay Ferenc, a harmadikat Jakab István szerezte meg. Ekkor döntöttek a díjnyertes pályaművek kinyomtatásáról is. Kállay és Jakab ívenként három arany honoráriumot kapott; Fáy azonban a maga harminc aranyát letétbe helyezte a Tudós Társaság pénztárában, hogy majd a Nemzeti Színház építési alapjához csatolják. A Magyar játékszíni jutalmazott feleletek kiadásának ügyeit Döbrentei hivatalból, mint a Tudós Társaság titoknoka végezte.

„Tekintetes Fáy András Urnak Pest
Tisztelt barátom,
Kezemhez küldötte Kállay sürgetésedet. Emlékszel[,] hogy én akartam legelső a’ játékszíni jutalom feleletek elébbi ki adását, mintsem az 5d nagy gyülés és Igazgatóság ülése megtartatik.
De az előbeszéd helybenhagyására most mindjárt azért nem híhatok össze ülést, mert az oda kinevezett 5 tag közül, 2 nincs jelen, Vörösmarty és Perger. Továbbá Kállay feleletéért a’ Censorhoz ma is hilyában küldöttem.
Végeztem egyébiránt mindenröl, hogy elutazásom alatt a’ 3 felelet elhagyja a’ sajtót. Itt leszek megint Octóber 6dikán. Héti ülésünk kezdődik 8dikán ’s akkor az előbeszédet mindjárt eléveszem. Ki lehet nyomtatva 12dikéig. Igy tehát békötéssel mindennel jókor elkészülünk ’s áruba a’ feleletek még 5d nagy gyülésünk előtt jőnek.
Legutoljára nyomtattattam a’ mathematikai müszótárhoz és a’ nyelvtudományi pályamunkákhoz is az előbeszédet.
Azt hallom, tartasz attól, hogy valaki elébb látná munkádat[,] mintsem kijőne ’s akkorra recensióját is kiadná az arról.
Az én kezembül Gr[óf] Széchenyin kivül még senki se kapta kézirásodat, ’s nem fogja, valamint a’ nyomtatott ívet sem. Tudom, mi az, ad manus notariales adás, és tudom[,] hogy titoknoki hívatalomat még mindig becsület kötelessége szerint és factiotlanság nélkül vittem.
Nem is hiszem hát a’ mondát. De feleslegesen is, megnyugtatásodra, megemlítem ’s bizonyossá teszlek.
Buda, Septemb[er], 10d barátod
1834. Döbrentei Gábor”

A levélből első olvasásra is szinte süt a feszültség. Fáy levelét nem ismerjük, ám a jogi eszközök emlegetése és a pártoskodás (a „factio”) vádja éles nézetkülönbségeket takar. A budai tartományi biztosként működő és e funkciójában Bécsbe is gyakran utazó Döbrenteiről városszerte beszélték, hogy bomlasztani akarja a színtársulatot; a színészek nem szerették. A két igazgató szembekerült a színházépítés ügyében is (Fáy Széchenyi Duna-parti tervét támogatta), és a levél írásakor Döbrentei már azt is tudta, hogy – hivatali előléptetése miatt – rövidesen meg kell válnia a Tudós Társaság titkári székétől. A Magyar játékszíni jutalmazott feleletek előszavát végül 1834. október 8-án fogadta el a heti ülés; a kiadvány megjelenését október 29-én hírlelte először a Jelenkor című hírlap, Döbrentei október 26-i híradása alapján. Az Egyetemi Nyomdában készült füzetet Eggenberger József könyvkereskedő árulta, olcsóbb papíron 36, finomabb papíron 48 pengőkrajcárért. Ily módon megjelenése megelőzte ugyan az Akadémia nagygyűlését, de nem változtathatott azon, hogy Pest vármegye közgyűlésén (október 20-án) Fáy elszigetelődött mint az Al-Dunán tartózkodó Széchenyi híve, és mivel díjnyertes nézetei még nem jelentek meg nyomtatásban, lemondásra kényszerült. Ehhez nagyban hozzájárult a hajlékony gerincű Döbrentei panaszáradata, amelyben igazgatótársát gyakori kompromittálásával és a színészek ellene uszításával is megvádolta.

3. Megyeri Károly levele Fáy Andráshoz (Buda, 1835. június 2.)
Fáy András, megválva a színigazgatástól és azt megelőzően, hogy Pest vármegye országgyűlési követévé választották volna, 1835-ben a Pesti Casino igazgatója volt. A levélben említett koncertet ebben a minőségében szervezte meg. Szerdahelyi József, az első magyar Figaro Rossini Sevillai borbély-ában, a vándorszínészet kedvelt baritonistája 1835. március végétől, Déryné Széppataki Róza, a jelképpé lett szoprán énekesnő május 23-ától szerepelt a budai Várszínházban. Ezzel lehetőség nyílt arra, hogy – a szintén ideszerződött Erkel Ferenc zenei vezetésével – az együttes énekesjátékokat is előadhasson, új közönségrétegeket toborozva. A Petőfitől is megénekelt Megyeri Károly a budai társulat színész-rendezőjeként működött ekkor. (Neve eredetileg Stand volt, ezért írjuk i-vel.)

„Tettes [Tekintetes] N[eme]s és Vitézlő
Fáy András nagy érdemü Tábla Bíró
Urnak alázatos tisztelettel Pesten
Tekintetes Tábla Bíró Úr!
Déryné Aszszony és Szerdahely[!] úr alássan köszönvén az Tettes úrnak illy betses fell szóllítására készek lesznek a jövő Vasárnap adandó Cassinóban egy kettős dalt énekelni, amelly alázatos jelentésem után magamat mindenkor nagyra tisztelt kegyébe ajánlva maradtam
Az Tettes Tábla Biró Úrnak
Budán Junius 2án 835. alázatos szolgája
Megyery Károly”

A koncert „a jövő Vasárnap”, azaz 1835. június 7-én létre is jött, a Pesti Casino évadzáró hangversenyeként, nagyszámú hallgatóság előtt – bár nem egészen a tervek szerint. A Honművész című divatlap Hangászat rovatából tudható, hogy csak a primadonna lépett fel: Déryné egy áriát adott elő Hérold Marie című dalművéből, Szilágyi Pál magyar szövegével, Erkel Ferenc zongorakíséretével. Az opera hazai bemutatója 1829-ben volt Kassán, a címszerepet azóta énekelte. Most is sikere volt vele: „…valamint felléptekor ugy az ének végén is a’ csinosan éneklő magyar dalszinészné zajgó tapsokkal idvezeltetett”. A tudósító, alkalmasint maga a szerkesztő, a képzett muzsikus Mátray-Róthkrepf Gábor örömmel emelte ki, hogy az 1827 óta létező Casinóban először énekeltek magyar nyelven. Tapintatosan célzott arra is, hogy Déryné nem volt tökéletes hangi állapotban: a közönség „tökélyesebb exoticai terményt tanult is már ismerni…” Hangjának csökkenését Déryné az egészségtelen budai levegőnek tudta be – bár az is csoda, hogy a vándorszínészet mostoha körülményei között huszonöt éve éneklő primadonnának még mindig volt énekhangja…

4. Kölcsey Ferenc levele Fáy Andráshoz (Nagykároly, 1837. december 15.)
Kölcsey Ferenc, amikor 1837. november végén Szatmár vármegye székhelyére érkezett, hogy részt vegyen az évnegyedi közgyűlésen, nagykárolyi tartózkodását arra is felhasználta, hogy feldolgozza levelezési hátralékát. Bártfay Lászlónak és pesti barátainak november 30-án írt; december 14-én pedig három levelet tudott le, a Wesselényi Miklósnak, a Szemere Pálnak és a Toldy Ferencnek szólót. A másnap írott, itt közölt létéről tudott az irodalomtörténet, minthogy a Bártfaynak küldött levélben utalt rá, hogy Fáynak szintén adós a válasszal.
A szöveg jobb megértéséhez szükséges Fáy András említett, október 10-i levelének legalább vázlatos ismertetése. Az írót, Pest vármegye 1835-től volt országgyűlési követét Szatmár vármegye rendjei tiszteletbeli táblabíróvá választották, ezt köszönte meg októberben. Megjegyzendő, hogy hasonlóra törekedett ő is a vezérvármegyében, Kölcsey megtiszteltetésére, de ezt személyesen (az utóbbi időben már-már a legnagyobb magyarok sorába iktatott) József nádor, örökös főispán akadályozta meg. A Kubinyi Ferencre, Patay Józsefre és Ágoston Józsefre vonatkozó megjegyzés az országgyűlési ifjak perének „mellékhadszíntere”. Az utolsó bekezdés csöndes és mértéktartó célzásai indokolják a Fáynak küldött válasz kései voltát és a levél rövidségét. Más, ekkortájt írott leveleiből tudjuk, hogy a „magányos bajaim”-on szemgyulladás és reuma értendő. A „mezei birtokom’ telyes feldúlatása” históriáját azért sem részletezte, mert pesti barátait arról már szeptember végén tudósította: a szatmárcsekei határ tagosítása után Kölcsey Mihály, unokatestvére feldúlatta bevetett szántóit és kaszálóit. A meginduló birtokper és a kártérítés ügye vette igénybe a költő minden idejét és energiáját. A címzés pedig azért sommás, mert nem postán küldte, hanem a Károlyi-uradalom Nagykároly–
Pest viszonylatban rendszeresen küldött „táskájában”, azaz küldeménycsomagjában.

„Fáy Andrásnak.
Nagykárol, December 15. 1837.
Kedves Barátom,
October’ 10dikéről nagybecsü leveledet vettem, ’s vele azon köszönetírást, mellyet Megyénkhez útasítottál. Ez utóbbit f[olyó]. h[ó]. 11dikén közgyűlésben felolvastuk, ’s közönségünk kifakadó örömmel vette. Itt is, mint mindenütt sok tisztelőid vagynak; azok, kik előbb munkáid’ olvasásakor szép és vídám órákat töltöttek, később örvendve kísérték országgyűlési pályád’ szennyetlen lefolytát, ’s áldást mondanak Reád.
Leveled’ azon híre, hogy Kubinyi, Patay és Ágoston a’ kir[ályi]. táblára idéztetnek, ismét egy ok vala, miért kedvetlen óráink szaporodjanak. A’mit Te jósló hír gyanánt írtál, az itt nehány nappal később valóság gyanánt hirdettetett, ’s Ráday is a’ koszorúba fűzetett. Wesselényitöl e’ hónap’ 3dikán költ levelet vevék, de ebben semmi idéztetésről szó nem tétetik; azért azt szeretném hinni: a’ szerencsétlen jóslat nem telyesült. Mások által a’ pestmegyei gyűlésröl azt értjük, hogy az csendesen ment véghez novemberben; ez is azt mutatja, hogy a’ kedvetlen történet nem állott elő, különben a’ panasz kifakadtt volna.
Itt nálunk semmi különös nem adta elő magát; nem mintha bajaink nem volnának, mert magyar körülirásu pecsétünk, a’ religiói tárgy, a’ kamarai bíróság ’s több e’ félék miatt köztünk ’s a’ Felsőség között fennálló vítatkozások vagynak. De ezek már régi tárgyak, ’s lármára, vítatásra, kifakadásokra többé okot nem adnak.
Gazdasági egyesűlet név alatt egy félig társalkodási, félig gazdasági intézetet létesítettünk. Ohajtható, bár jó következményeket húzzon maga után. Csínosb társalkodási tón, olvasási kedv’ ébresztése, ’s mezei gazdaságunk’ lehető jobbítása: ezek a’ czél, mire törekednénk. Tisztább, ’s egyszersmind szükségesb czél után nem fáradozhatnánk; bár ne jöjjön közbe véletlen, előre nem látható kedvetlenség!
Magányos bajaim, ’s azon temérdek károk, miket mezei birtokom’ telyes feldúlatása által szenvedtem, literaturai munkálatimban nagyon hátravetettek. Az ég tudja: mikor és mikép fogok kimenekedhetni. Az ég oltalmazzon hasonló bajoktol, ’s árassza Reád áldását, mint érdemled. Ölellek, változatlan barátsággal. Kölcsey.”

Kölcsey Ferenc 1838. augusztus 24-én meghalt. Nem érte meg az őt megkárosítók elleni pör végét, felmentésüket, 9800 forintra becsült kára megtérítésének elmaradását. Nem érte meg a Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos elleni elmarasztaló ítéletet sem. Jelenlegi ismereteink szerint a két reformkori magyar író-politikus között ez volt az utolsó levélváltás.

5. Ferenczy István levele Fáy Andrásnak (Pest, 1838. március 20.)
Az első magyar szobrászművész, Canova tanítványa, aki nevét „Ferenczy István, a művész” alakban szokta leírni, romantikus öntudattal, 1824 óta élt Budán, és Fáy András legszűkebb baráti köréhez tartozott. Az író, noha mecénásként nem léphetett föl, kezdeményezőként, résztvevőként vagy akár mint egyleti pénztáros, folyamatosan fáradozott azon, hogy Ferenczy számára országos támogatást szervezzen, megbízást szerezzen köztéri szobrokra és szervezeti formát teremtsen a hazai művészet pártolására. A két barát a nagy pesti árvíz estéjét, 1838. március 13-át is együtt töltötte a Nemzeti Színházban; társaságukkal Donizetti Beatrice di Tenda című operájának bemutatóját nézték meg a híres opera-énekesnővel, Schodelnéval a címszerepben. Innen Fáy Kalap utcai házához (ma: Irányi utca 16.) mentek, ahol a gyakorlatias Ferenczy megtette az árvízi előkészületeket. Amikor Fáyt március 16-án kimentették és Pestre vitték, a Budán lakó Ferenczy helyben maradt, és felvigyázott barátja javaira is.

„Tekintetes Nemes Fáy
András Úrnak több
T-[ekintete]s Vármegyék Tábla Birájának
Péczelen át Káván
Pesten kedden 20 Martz[ius] 1838
Kedves Barátom
Pesti házad a’ leg jobb rendben van. Annyira[,] hogy nem is tudom[,] ha lesz-e szükséged a’ Budai Quarterra [szállásra] hasonló kép a’ Jankovits és Würstler ház is, hanem a’ Házad faránál lévö ház a’ Sebestyán Piatz felé ad némi nemü aggodalmat – a’ melly rád nézve csekély vagy semmi kárt sem tehet; én csak provisorie [ideiglenes] lépéseket fogok tenni a’ Quartely keresetbe. Te pedig bátran igyekezz a’ tulajdon házadba való szállásra[,] hogy magad leg jobban rendelkezhess. – Leg roszszabb esetbe[,] ha te mobiliadat és konyha készületedet Budára hozatod, nem a leg kellemetlenül lakhatnál nálam is; de mindég azt mondom, nem lesz arra is szükség. Házad népe egésséges, ’s Hozzád ’s személlyedhez ragaszkodók. Valamint én is
hiv Barátod
Pinczéd a tizeneggyedik graditsig Ferenczy István m[aga].
le apadt és városi parancsolat sze- k[ezével].”

E szerint nem szabad a pinczékböl a vizet
kimérni.
A sietve papírra vetett, megnyugtató tudósításból csaknem teljesen hiányoztak az ékezetek is; ezeket jelölés nélkül pótoltuk. A harmadik jó barát, Vörösmarty Mihály már március 19-én vagy 20-án visszatért Pestre, ő Fáy szomszédjában lakott: „Jövet Ferenczyt itt találtam ’s vele itt is ebédeltünk maradék boraimból iván búfelejtésűl.” Vörösmarty tudósításai szintén megnyugtatóak voltak, ennek ellenére Fáy csak áprilisban jött vissza Pestre, addig sorra látogatta Pest megyei birtokait; a levelünk címzésében szereplő Káva mellett a híradások Bényére és Gombára mentek.

6. Bajza József levele Tóth Lőrinchez (Pest, 1840. április 22.)
A Pest vármegye által, közadakozásból felépített Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuit. Első igazgatója Bajza József volt, vármegyei igazgatóválasztmánnyal a háta mögött. Azonban – saját szavaival – mindössze „nyolc hét híán egy évet” töltött funkciójában. Lemondott, mert nem tudta érvényre juttatni a liberális írócsoport műsorpolitikai elképzelését, amely a dráma és ezen belül az eredeti magyar dráma működésében látta a nemzeti játékszín alapfeladatát. Szemben a vármegyei igazgatóválasztmány véleményével, mely szerint az arisztokrácia és a német polgárság magyar színházba szoktatására az operajátszás a megfelelő eszköz. Pest-Buda egyetlen magyar játéknyelvű színházában a műsorarányok vitájának, az operaháborúnak szükségszerűen ki kellett robbannia.
Mivel az 1832/36-os országgyűlés a következő diétára halasztotta a törvényi szabályozást, 1839 nyarán Bajza József röpiratban összegezte igazgatói tapasztalatait és véleményét a Nemzeti Színház céljairól, valamint a hozzájuk rendelhető eszközrendszerről. Az 1839. június 5. óta ülésező pozsonyi országgyűlés követeit befolyásolni szándékozó tanulmány önálló kötetben jelent meg Pesten, 1839 októberének közepén Szózat a pesti Magyar Színház ügyében. (Két modern kiadása is van, miután Szigethy Gábor beválogatta a Gondolkodó magyarok című, nagy sikerű sorozatába.) Ez tehát a levélben említett Szózat, amelyet „Schwaiger”, azaz Sch. András árusított az országgyűlés ideje alatt. A „Könyvárosok” rajta kívül még hárman voltak ekkor Pozsonyban.
A címzett, Tóth Lőrinc Bajzáék baráti köréhez tartozott; az országgyűlésen gr. Batthyány Kázmér jogtanácsosaként és távol levő főrend követeként vett részt, miközben Bajzát szerkesztői feladatai – és anyagi helyzete – távol tartották Pozsonytól. Az intézkedés olyan időpontban született, amikor a színházi törvényjavaslatot, amely országos igazgatást rendelt az immár Nemzeti Színház fölé, az alsó- és a felsőtábla már megvitatta és elfogadta, de a királyi szentesítés még nem történt meg – mindazonáltal a röpirat terjesztése (voltaképp teljesítve feladatát) okafogyottá vált. Az üdvözölt reformpolitikusok közül Deák Ferenc Zala, Klauzál Gábor Csongrád, Pulszky Ferenc Sáros megye követe volt. A sommás külső címzés arra utal, hogy Bajza nem postán, hanem valakivel küldte a levelet Pozsonyba.

„Tek[intetes]. Tóth Lőrincz úrnak.
Édes Lenczim,
Minthogy Schwaigert egyszer már olly ügyesen tudta exequálni, igen kérem önt, legyen szíves tőle a’ hátra lévő tartozást is kizsarolni. Egyszersmind, hogy kérésem páros legyen, ne sajnálja ön a’ Szózatok’ el nem adott példányait visszavenni a’ Könyvárosoktól és országgyülés’ végeztével lehozni magával. Mert azokból, mi eddig el nem kelt, ezentúl Pozsonyban elkelni nem fog.
Azt halljuk, hogy a’ színházat gr. Széchenyire, Fáyra és Döbrenteire bizta az ország. A’ két első jó volna; a’ harmadik elszöktet Pestről minden magyar szinészt.
Deákot, Klauzált, Pulszkyt idvezlem. Bocsánatot alkalmatlanságomért. Ápr. 22. 1840.

Tisztelő barátja
Bajza”

Ami az országos főigazgatók személyét illető találgatásokat illeti, az 1840. május 13-án kihirdetett XLIV:1840. tc. erről nem intézkedett, csupán azt a kiküldöttséget állította össze, amelynek feladata lett a Nemzeti Színház átvétele Pest vármegyétől. Ez évekre elhúzódván, Széchenyi neve még az 1843/44-es országgyűlésen is felmerült, de ő ekkor más terveivel volt elfoglalva. Fáy András és Döbrentei Gábor neve sem véletlenül fordult elő a híresztelésekben: az 1830-as évek közepén együtt igazgatták (Pest vármegye megbízásából) a budai Várszínházat, amikor ott magyar színtársulat játszott. Döbrentei már akkor az opera és a balett híve volt (lásd az 5. levél jegyzeteit!), így Bajza aggodalma nem volt alaptalan. Az első országos főigazgató (1845 januárjától) végül gr. Ráday Gedeon lett, aki alatt Bajza 1847/48-ban az aligazgató adminisztratív feladatait vállalta.

7–8. Garay János levelei Fáy Andráshoz (Pest, 1842. december 23. és 28.)
1842. október 5-én teljesült Toldy Ferenc biedermeier kívánsága: Vörösmarty Mihály Fáy András fóti szüretére megírta és ott nagy lelkesedés közepette elszavalta a Fóti
dal-t, a régóta várt és hiányolt „geselliges Lied”-et, a művelt társaság bordalát, ami nem azonos a duhaj diáknótákkal, a dévaj kocsmadalokkal. A műfajban természetes módon benne rejlett a zenésítés lehetősége. A legfürgébbnek Thern Károly zongoratanító bizonyult, az előző évben még a Nemzeti Színház másodkarmestere: az ő kompozícióját már 1842. november 12-én hírlelte a Regélő Pesti Divatlap. Kottája még abban az évben megjelent: zongorára és tenor hangra. Az újság december 29-i száma viszont már új mellékletet ajánlott újévre az olvasóknak: „…mint látjuk, Fáy András is elővevé újra múzsáját (mint tudjuk, fiatalabb korában számos áriákat szerzett, mellyek maig is élnek a nép s dalszerető ifjuság ajkán) s ítéljék meg a dalértők, nincs-e igazunk, midőn azt mondjuk, hogy az eddigelé ismertek közt Fáyé csakugyan legmagyarabb typussal, népiességgel, jellemzetességgel bír”. (Ezt bárki ma is ellenőrizheti, hiszen Kiss Ferenc gyűjteményében a melléklet is megvan.) Az ajánlást is megfogalmazó Garay János szerkesztő két, nem postán, hanem pecséttel lezárt és kézbesített levélkéje a kottametszés és korrektúrája nehézségeit ecseteli. A Regélő Pesti Divatlap kiadóhivatala akkor a Rottenbiller-ház második emeletén működött, a Leopold utca 189. helyrajzi számú épületben (ma: Váci utca 59., a Sörház utca sarkán), míg Fáy András az 5. levélben említett saját belvárosi házában, a Kalap utcában lakott.

„Tekintetes Fáy András
Táblabíró urnak
különös tisztelettel Helyben
Igen tisztelt Tekintetes Ur!
A’ fóti dal ma estére vagy legfölebb holnap reggelre lesz készen, minél fogva a’ kivánt javitást remélem, mindenesetre megtehetjük; azonnal magam menendek a’ litographushoz.
Jó reggelt kivánva magamat becses uri hajlandóságába tovább is ajánlván maradtam
A’ Tekintetes Urnak alázatos szolgája
Pest, dec. 23ikán 842–––. Garay m[aga]. k[ezével].”

***
„Tekintetes Fáy András urnak, különös tisztelettel Helyben
Tekintetes Uram,
Itt küldöm a’ Fóti dal correcturáját, méltóztassék azt átnézni, de ugy, hogy legényem megvárhatná, ’s azonnal a’ lythographushoz visszavihetné. Rettenetesen elkésett ez ember, mellyről dél felé személyesen lesz szerencsém felvilágositást adni.
Ma este már expeditiónk van. Tisztelettel maradván
alázatos tisztelő szolgája
Pest, dec[ember]. 28kán 842––– Garay m[aga] k[ezével].”

A levelekben említett „litographus”, azaz rézmetsző minden bizonnyal az újvidéki születésű, Pesten 1825 óta működő Kohlmann Károly, aki éppen 1842-ben magyarosította meg nevét Vidékyre, és aki a Regélő Pesti Divatlap számára rendszeresen dolgozott.

9. Madách Mária és Balog Károly házassági anyakönyvi kivonata
(Alsósztregova, 1847. január 16.)
Madách Imre azok közé a ritka költőink közé tartozik, akiknek nyomtatásban is megjelent személyi okmánytáruk. Madáchét a Nógrád megyei Levéltár forráskiadványainak 13. és 18. kötete tartalmazza, Leblancné Kelemen Mária levéltáros sajtó alá rendezésében: Madách Imre-dokumentumok a Nógrád megyei Levéltárban (Salgótarján, 1984) és Újabb Madách Imre-dokumentumok a Nógrád megyei Levéltárból és az ország közgyűjteményeiből (Salgótarján, 1993). Amint címe is mutatja, az utóbbi a szélesebb merítésű, kiterjed a családtagok anyakönyvi adataira is. 362. tétele (az 587. oldalon) a házassági anyakönyv bejegyzése, eredeti lelőhelye ma: Mátrika v. D. Strehovej, 189. oldal. Megjelölte a tanúkat, Madách Imrét is; szövegét azonban, lévén közvetett Madách-dokumentum, nem közölte. (Megjegyezzük még, hogy a korábbi Madách-okmánytári kötetben – nem tudni, milyen forrás alapján – téves dátum, 1847. május 20. szerepelt.) A menyasszony, Madách Mária, a költő idősebb nővére az 1993-as okmánykötet 171. tételének (338. oldal) tanúsága szerint 1813. július 1-jén született – vagyis az anyakönyvben szereplő életkoradat hibás. Madách Mária nem 31, hanem 34 éves volt. A kor szokása szerint (és itt ráadásul a község földesúri, az egyházközség kegyúri családjáról volt szó) az adatok rögzítése bemondás alapján történhetett; annak ellenére, hogy az eredeti keresztelési anyakönyvet ugyanott, a sztregovai plébánián őrizték. Madách Mária első férje az okmányban is említett Huszár József keszegi földbirtokos, Nógrád vármegye alispánja volt 1833 és 1841 között. Házasságukból két gyermek, József és Anna származott. A férj mindössze 37 évet élt, tehát fiatalabban hunyt el, mint amilyen a második férj volt a házasságkötés időpontjában. Mivel az újraházasuló menyasszony életkor-változtatásának semmiféle családi vagy más, logikus oka nincs, feltehetően félrehallásról és elírásról van szó. Az anyakönyvi kivonat a házaspárnak kiadott példány, amely ükunokájuktól, a család őrizetéből került Kiss Ferenc gyűjteményébe. Ugyanitt egy hiteles, német nyelvű anyakönyvi másolat is található 1907-ből. Kikérésére akkor azért kerülhetett sor, mert unokájuk, Balogh (III.) Károly ebben az évben házasodott meg, vette feleségül Csernyus Aline-t.

„Áldás ’s békeség az Úrban!
Alul irt hitelesebben bizonyitom: hogy a’ Rozsnyói Püspöki Megye Nográd Vármegyében Nográd hegyi All-esperesti kerületben kebelezett Alsó Sztregova Romai Katolika Plebaniaján házasultak Anyakönyvében rovatok szerént e’ következők foglaltatnak.
Év, Hó, Nap 1847. Januar 14dikén
Az Eskető Pap Bód˙ Ferencz Alsó Sztregovai Plébános
Hirdetés 3
A’ Házas Pár Tekintetes ’s V[ité]zlő Mankobüki
Balog Károly és Tettes [Tekintetes]
Nemzetes Sztregovai és Kelecsényi
Madách Mária
Életkoruk 38. 31.
Ezeknek Hit vallások Római Katolikusok
Állapotjok és élet Cs[ászári] ’s K[irá]lyi Kapitán 2dik
Nemök számú Lajos Bajor Király Lovas Ezred
segédje

Néhai Baráti Huszár Jósef Özvegye
Tettes [Tekintetes] Nemzetes Mankobüki
Balog József és Büttner Krisztina
A’ Szűlők Méltóságos Sztregovai és Kelecsényi
Madách Imre Cs[ászári]. Kir[ályi]:
Kamarás és Kesselőkői Majthényi Anna.
A’ Tanúk Tiszt[elendő]: Bukva György Evangelikus
Lelkész, Tette––s [Tekintetes] N[eme]s
Nográd V[árme]gye Tábla Bírája, s
Tette––s [Tekintetes] N[emes] Nográd
V[árme]gye Tábla Bírája, s Tettes
[Tekintetes] Mé[ltó]s[ág]os ’s V[ité]zlő
Sztregovai és Kelecsényi Madách Imre Tette––s
[Tekintetes] N[eme]s Nográd Vármegye T[ábla]
Birája és Fő-Biztosa
Származási Károly Fejérvár Alsó Sztregova
Lak Helyök Buda Királyi Várossa
Minek nagyobb hitelességére adom ezen saját Kezem aláírásával és az Anyaegyház hívatalos petsétjével meg erősített oklevelet. Kelt Alsó Sztregován Januar hó 14dikén 1847.
Bódy Ferencz, Alsó-Sztregovai P.
Plébános, és Tette––s [Tekintetes]
Nógrád V[ár]megye Tábla Birája”

Madách Imre csak az esküvőre tért haza a megyeszékhelyről: január 11-én és 16-án még és már iratokat szignált Balassagyarmaton. A házaspár sorsa tragikusan alakult. 1849. augusztus 16-ra virradó éjjel Marosszlatina mellett mindkettejüket és Madách Máriának az első házasságából származó fiát, a 15 éves Huszár Józsefet román felkelő parasztok meggyilkolták és kifosztották, amikor a honvéd őrnaggyá avanzsált és az erdélyi harcokban megsebesült tiszt családjával Nagyvárad felé menekült a világosi fegyverletétel után. A tragédiát csak a közös gyermek, az egyesztendős Balog Károly kerülte el, aki Alsósztregován maradt és akit nagyanyja, Majthényi Anna és a költő együtt nevelt fel. Az itt indult és rövid életű házasság szereplőinek emlékét a magyar irodalomban Madách Imre (Mária testvérem emlékezete c. versében) és Szendrey Júlia örökítette meg (utóbbi A honvéd neje c. elbeszélésében).

10. Császár Ferenc levele Lauka Gusztávnak (Pest, [1850.] május 28.)

Dokumentumaink sorában ez az egyetlen, amely 1849 után íródott. Itteni közlését az indokolja, hogy mindkét szereplője (a levélíró és a címzett) még a reformkorban szerzett magának hírnevet – igaz, az eszmebarikád két ellentétes oldalán. Császár Ferenc, a zalaegerszegi csizmadia fia igen szép jogi karriert futott be. 1840 októberében a pesti váltótörvényszék ülnöke lett, ezentúl „nagyságos úr” megszólítás dukált neki. 1846 szeptemberétől még feljebb lépett; a hétszemélyes tábla bíráját, azaz a szeptemvirt már a „méltóságos úr” illette meg. Befolyását egy, a vezetése alatt álló konzervatív írócsoport megszervezésére fordította, 1844-ben még a nyomorgó Petőfit is igyekezett magához édesgetni. (Ugyanakkor – egy fennmaradt számla tanúbizonysága szerint – Laukát is foglalkoztatta.) Kudarcát látva azonban a költő leghevesebb bírálóinak egyike lett. Groteszk tréfája az irodalomtörténetnek, hogy nevét jobbára csak Petőfi gúnyverse, a Császár Ferenc őnagyságához őrizte meg az utókor számára. Amíg Császár a klerikális, a Pillwax ellensúlyozására létrehozott Gyülde alapító tagja volt, Lauka Gusztáv (1840-től a Tudós Társaság írnoka) a fiatalok kávéházi törzsasztalának gyakori
és szívesen látott vendége; humoristaként és szinte spanyol referensként jellegzetes szereplője volt írócsoportjuknak. Mivel családja Szatmárban, sőt Erdődön élt, Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi szabadságharcát közelről szemlélhette: nénje készítette elő esküvőjüket, öccse volt a szertartás egyik tanúja. Júlia egyébként neki is tetszett, sőt kezére – úgy tűnik – még Petőfi eltűnése után és Szendrey Júlia második házassága között, 1849/50-ben is ácsingózott. A XX. századot is megélt Lauka hagyatéka szétesett, ekkor kerülhetett a levél az első levélben említett Csapó Vilmos tulajdonába. Tőle fia, majd unokája örökölte, akitől a Kiss-gyűjteménybe jutott.

„Lauka Gusztávnak
Debreczen felé Nagy-Károlyban.
Pest, máj. 28.
Kedves Laukám!
E pillanatban veszem levelét – a patricziushoz intézettet; mosolylyal bontám fel azt, s örömmel válaszolom, hogy kivánata teljesítve lesz; junius 1-vel megyen a Napló, melly igenigen szívesen veendi Önnek mind vidéki levelezéseit, mind műtára számára igért dolgozatait.
Boldog Ön, hogy a családi körben töltheti e nehéz napokat; engem kihozott abból hazám s különösen nyelvem szeretete! Teszek mindig, hogy el ne alugyunk végképen; ha a nehéz körülményü idők majd elmultak, könnyü lesz nekem nyugodnom a tövises útat megjárandott vándornak, bojtorjáni felett! Ez az én végzetem! De nem zúgolódom ellene; magyar vagyok, ismerem a magyar világot; részem, bárminő legyen is az, türelemmel s megadással lesz elfogadva általam. Mindig úgy vagyok: másnak az eper – nekem a csutkája!
Tehát írjon, kedves Laukám! Ha csak pár ezerre vihetném is föl előfizetőim számát, jól díjaznám; most, minthogy messze vagyok még az első ezertől is, csak szivarra valóval fogok szolgálhatni egyelőre.
Éljen boldogúl, s írjon minél gyakrabban, hadd lássam, hogy él, és szereti csakugyan
változatlan hívét
Császárt”

Most két Bach-huszár cserél eszmét egymással. 1848/49-et mindketten végigszolgálták ugyan (Császár szeptemvirként, Lauka lapszerkesztői minőségben, a Honvédelmi Bizottmány jegyzőjeként és mint Kossuth Lajos futárja), de nem kompromittálták magukat igazán. Így Lauka titkára lehetett a szatmári megyefőnöknek, Császár pedig – akinek Vác melletti tuszkulánumát az oroszok feldúlták, állását pedig elvesztette – eléggé „gutgesinnt” maradt ahhoz, hogy a Pesti Napló kormánypárti lapengedélyét megkapja. 1850. március 9. és július 25. között állt kiadó-tulajdonosként a lap élén, ekkor egészségügyi okokra hivatkozva visszavonult. Hiába állt az oktrojált alkotmány eszmei talaján, és hiába nevezte Bécset következetesen „a birodalom székvárosá”-nak… A kapcsolatfelvételt Lauka kezdeményezhette, félve az elszigetelődéstől. A szöveg alapján állítható ez, Lauka levele ugyanis nem maradt fenn a Petőfi Irodalmi Mú-
zeum kézirattárában lévő Császár-hagyatékban. Az első mondat arra vonatkozhat, hogy Lauka nyilván „méltóságos urazta” Császárt. (Ha ezt Petőfi megérhette volna!…) A rövid együttműködés során Lauka névtelen nagykárolyi tudósításokat küldött; egyetlen jelentősebb írása Az erdődi pagony-ról már Császár távozása után néhány nappal jelent meg.