Kutas József

A KÖD

„Magasztald az órát.”
(A Ruess Quartette jelmondata)

Egyszer csak eljöttek az őszi reggelek, és itt is maradtak.
Anna számára újdonság volt az egybefolyó szürkeség, amely a ház körül hullámzott, mint egy holt tenger. Nem tudta megszokni, így hát nem is próbálkozott vele, inkább az idő sajátosan egyedi idomításával foglalkozott.
Előbb a heteket tagolta napokra, majd a napokat fürge kis órákra, az órákat táncoló percekre osztotta, és ezeket az immáron áttekinthető egységeket rajzolta teli színes ábrák és álombeli jelenetsorok sokaságával, mintha a rokokó egy kései művésze volna, aki a szépségbe menekül az egyhangú világból.
Mindez nem oldotta meg a helyzetet, csak segített megmérni a magány mélységét.
Anna mégsem panaszkodott. Egyrészt maga választotta egy évvel ezelőtt a XX. század utolsó évében azt a megoldást, hogy férjével s kisfiával hátat fordít az idegeskedő városoknak, és a hegyekbe költözik, ahol a természettel szövetséget kötve tisztán és elgondolkodva élik majd mindennapjaikat. Másrészt nem lett volna kinek panaszkodnia.
Maci – Márk – éppen csak elmúlt hétéves, és noha lényegesen empatikusabb volt kortársainál, nem lehetett partnere anyjának, Anna nem engedte volna.
Azok a ritka időszakok, amiket a homály körbefogta házban töltött, és a tengerfenékről felbukkanó búvár kapkodó lélegzetvételével ezüstöt pucolt, kést élesített, kotorta el a folyóhoz vezető ösvény tarkójáról a havat, vagy ételt készített, szerinte bőségesen elegendők voltak annak bizonyítására, hogy él, s minden tekintetben megfelel azoknak az írott s íratlan törvényeknek, amelyek az anyai tennivalókat szabályozzák.
Márk áttekinthetetlenül hosszú délutánokat töltött kockái mellett az alig fűthető padlásszobában, amely a hidegért a fenyőerdő koronáit ellepő, burjánzó köd pazar képével kárpótolta.
– Mint egy király, aki a fejére húzta a palástját – magyarázta Annának a párolgó teáscsésze karimája felett.
Anna ilyenkor feltört a bugyborékoló mélységből, egy-egy szippantással akklimatizálódott, és bólintással fejezte ki elégedettségét kisfia nyiladozó értelmének újabb megnyilvánulása láttán, ám, mielőtt Maci bővebben kifejthette volna, mit és hogyan gondol, újra alábukott a szivárványos képzelgések tengerébe.
Ide nem követhette senki. Forn, a férj messze járt. Anna úgy emlékezett rá, mint egy képeskönyv széles vállú, hermelinkacagányt viselő hősére, aki csak egy pillanatra toppant be két kaland között, hogy hatalmas tenyerében felmelegítse az ő vacogó szívét, de már a kinti hangok felé fülel, amelyek nevén szólítják.
– Forn – skandálja az arc nélküli, test nélküli kórus türelmetlenül –, Forn, mit késlekedsz, hívnak a távolok, Forn, siess már! – És Forn, aki autószerelő volt egészen addig, míg önhibáján kívül egy tömeges karambol okozója nem lett, s három évre felfüggesztették mint a katasztrófát előidéző, hibás fékrendszerrel rohanó öreg Opel szervizelőjét, Forn félrehúzta sápadt arca elől hosszú, barna haját, és engedelmeskedett. – Majd jövök. Várj, Anna, majd jövök. Tavaszra, ha nem, úgy nyárra itt leszek.
Még nem csukta be a távozás méla perce a kaput, a kertbe máris betódultak az őszi reggelek, tutuló, vonyító szelek és állandó éjszakát igéző szürkület alakjában. A hó esett, esett megállás nélkül, s előbb a fák törzse tűnt el, mintha elsüllyednének, azután pompás lombruhájuk merült alá, mártózott meg a fehérségben.
A nyáron még fecsegő, fűszeres illatot árasztó folyó megfagyott gally lett, amit a vadonnak egy atavisztikus vándora hajított a hóba, és Anna lábnyomai mintha minden áldott nap nagyobb kerülőt írtak volna le, mielőtt a vízre rátalált.
Ki tudná megmondani, eközben miféle ismeretlen tájakat barangolt be?
Maci építőkockákat tologatott, rákapott a rajzolásra, majd a festésre, maga költötte dalokat dúdolt a padlástérben, amely mind gyakrabban öltött olyan formát, amit a kisfiú fantáziája teremtett éppen, és hol elhagyott tornyot, hol biztonságos barlangot mintázott, miközben a szél csörgette a régi ház kúpcserepeit, mint játékos a csontkockákat.
Már nem látta jóságos királynak az egyre közelebb nyomuló rengeteget, sem palástnak a mélyülő, vészterhes havat, és a szél kiáltásai sem tűntek vidám madárcsapat boldog kurjantásainak, hanem rossz idők hírnökeinek élesen pendülő kürtszavaivá váltak.
Anna gyönyörű, fekete, fényes haja töredezett szurokkoszorúhoz hasonlított, és fehér arcában úgy világítottak a sötét szemek, mint a pitvarból behozott kosárból véletlenül elhullajtott széndarabok, amelyekre megfontolt lassúsággal hull, csak hull a hó, és temeti be egyre szürke tenyerével a sápasztó szél.
– Anya, mikor ér ide apa?
Maci reggeli rituáléja volt ez.
Egy elnagyolt, a mosómedve mozdulataihoz hasonlító mosakodást követően felkönyökölt a konyhaasztalra, közel a vaskályhához, és igyekezett elcsípni anyja röpködő tekintetét.
A kérdés látszólag felélesztette Csipkerózsika-álmából anyját, és a kivételes percek makulátlan tisztaságával ajándékozta meg.
Átnyúlt az asztalon, és kivette a kockacukrot Maci ujjai közül.
– Már eleget tettél bele, kisfiam.
– Anya, még nem raktam bele egyet sem – tiltakozott Maci, és apjától örökölt éretlendió-zöld szeme felragyogott fésülésre váró bozontja alól, s egy kis állat ravaszdi pillantásával kémlelte édesanyja fáradt, távoli arcát.
Ez a játék volt talán az egyetlen, ami a múltból megmaradt, ám ugyanazzal a szem cukorral voltak kénytelenek játszani, mivel a többi mind-mind elfogyott.
– Nem ehetsz annyi édességet, Maci. Nem tesz jót a fogaidnak. Egyél almát!
– Jó, anya, eszem almát – mondta Maci.
Gyümölcs sem volt már a kamrában, de ez nem lehetett akadály. A kisfiú felpattant az asztal mellől, kirohant, majd visszaszáguldott, és hangosan őrölte rizskása fogaival a semmit.
– Ne csámcsogj – mondta szelíden Anna. – Hagyd apát dolgozni!
– Segíthetek neki? – kérdezte reménykedve Maci.
– Tudod, hogy nem szereti, ha zavarják – volt erre a válasz, és Anna egy türelmetlen mozdulattal jelezte, elég az oktalan fecsegésből, rá és fiára sok tennivaló vár, s mindez nem egyszerűen feladat, hanem komoly munka, és elmulasztása ennek értelmében súlyos kötelességmulasztás. – De megkérdezheted, ha annyira akarod.
– Adogatom a csavarkulcsokat! – pattant fel Maci, és surrogó, könnyű léptekkel ismét bejárta a szűk előszobát, amelyet régi vattakabátokkal tömtek meg, hogy ne szökjön el a meleg (Anna ebben a családját féltő háziasszony gondosságának újabb bizonyítékát látta, míg Maci a világoszöld és fakókék pufajkák gazdáit leste, amikor csak tehette), és csacsogva közölte a végeredményt.
– Apu azt üzeni, nem zavarom, de nem tudok segíteni, mert a tengelyt forrasztja éppen. Anya, felmegyek őrködni, rendben?
– Menjél, kisfiam, csak vigyázz, le ne ess! – mondta Anna, és felvette a csészét, s vitte a csorba porcelánmosogatóba, amely úgy uralta a csaknem bútor nélküli konyhát, mint halászkikötőt a hadihajó. – Menj csak. Mindjárt kész az ebéd.
A szél rázendített, és a komoly melódia dallamára rázta, ölelgette a terhük alatt rogyadozó fákat. Betemette már a ház déli oldalát, míg a többi irányból a köd végezte szokásos ellenőrző sétáját; a köd, amely olyan kimérten és nyugodtan mozgott, mint egy ember, aki betéve tudja útjának minden méterét.
Maci üdvözölte a ködöt. A szürke fal határozott, karakteres arcvonásokkal rendelkezett, egyenes szálú szöghaját a tűlevelek miatt rövidre nyírta, és kezét mindig lelógatva tartotta törzse mellett, mintha bőröndöt cipelne. Lassan lépegetett, eltolva a nagy hópelyhek csillogó paravánját maga elől, mint egy színész, aki bonyolult jelenetben szerepel, máskor meg egész egyszerűen összetörte a hóesés gyöngyszerű láncát, és kacagva szórta szét a magasban.
S a köd hangokat bocsátott ki magából, huhogó állati és mormoló emberi hangok furcsa egyvelegét, amelyek Macit régi életének barátaival közösen játszott komédiáira emlékeztették, a gyerekek különös keverék nyelvére – ezt csak a beavatottak értik (akárcsak a navahó indiánok beszédét), és ők sem mindig használják.
Nyögött, énekelt a ház körül menetelő köd, akár az unatkozó katona, aki a nyári szabadságon megismert lány ölelését idézi fel bús, monoton nótájában, és Maci, a felismerhetetlen színű sálakba bugyolált kisfiú azt vette észre, hogy vele együtt zümmög, mint a lámpafény bűvölte esti bogarak.
Az elmúlt éjjelen különösen erős vihar toppant a völgybe, így hát Anna hajnalban képtelen volt kilépni a szabadba, és megtenni kötelező lépéseit a folyópart alá vájt lék felé, amelyből néha egy csuka dugta fel ezüstsisakos fejét.
Haldokolt az ócska generátor a pincében.
A kályha vadul füstölt, akár egy bolond öregember, és a füst, amely egyesülni akart az üvegen túli köddel, neki-nekirontott az ablaknak, mint egy bennrekedt nagy madár, és erős szárnyaival szinte hallhatóan ütötte a falat. Sem az ajtót, sem az ablakot nem lehetett kinyitni többé a kegyetlen szél miatt, és a levegő észrevétlenül sűrűsödött odabent, akár egy szájával lefelé fordított pohárban.
– Anya, mikor ér ide apa? – kezdte Maci.
Anna köhögött, és zavartan nézett az asztalon könyöklő kisfiúra. Ezúttal nem nyúlt a keze felé, nem vette ki belőle a cukrot. Csak figyelte mozdulatlan szempillákkal, mosolytalanul, szépen, mint egy szobor, s furcsán, szaggatottan vette a levegőt.
Maci megismételte a kérdést.
– Menj, nézd meg – mondta hirtelen Anna, és mivel a kisfiú csak bámult rá, két üres tenyerét koldusként felfelé fordítva, váratlanul felcsattant. – Menj fel a toronyba, és nézd meg! Nem értesz, kisfiam?
– Megyek, anya – lehelte Maci, és felhágott a recsegő, ingatag lépcsősoron, miközben szokása szerint kihagyott minden második fokot, mert azokban a szellemek szunnyadnak.
A padlástér szanaszét hajigált építőkockák zsibvására volt (öt nagy dobozzal hoztak el a városból), műanyagból, rongyból és fából készített állatoké és katonáké, autóké, összegyűrt vagy szépen kisimított papírlapoké, felhalmozott dobozoké (egy cölöpvár gyerekmása) s a Maci által jelentéssel felruházott egyéb limlomoké. Egy hétéves kisfiú szomorú kiállítóterme, amit nem látogat senki, csak a meglazult lécek fotocellás ajtóin át a szél.
Maci az egyetlen ablakhoz szaladt, amely a ház nyugati oldalán árválkodott, s amelyről Forn elutazása előtt azt mondta:
– Ha százszor kinézel rajta, fiam, százegyedszer megpillantasz, amint jövök át a völgyön, és integetek.
De hát Maci nem tudott számolni. Felsőcsoportos volt ugyan, de az ő Tapsi-hapsi óvodájukban nem volt divat iskola-előkészítő foglalkozásokat tartani, így sem ő, sem más gyerek nem ismerte a betűk vagy a számok világát, hacsak szüleik meg nem tanították nekik, vagyis el nem végezték a beavatás bonyolult szertartását.
Maci odavackolta magát a keskeny ablak elé, amely valóban egy óriás lőréséhez hasonlított, és rezzenéstelen arccal fürkészte a ködöt, amint szokás szerint gnómszerű, kényelmes járással cammogott, elhessentve masszaarca elől a hópihelegyeket.
A kisfiú lélegzete átmenet nélkül felgyorsult.
A ködöt most füstöt fúvó sárkánynak látta, amely dühödt horkantásaival felveri a fagyos világ alvó lényeit, majd másodpercek múltán változott a kép, és lám, egy óriási bálna úszott el az ablak alatt méltóságteljes tempóban, s legyezőszerű, sötétszürke tajtékot lövellt ki, mintha barlanggyomrában, a hús és a zsír katedrálisában pogány szertartás tüzét gyújtották volna meg a papok, akik titkon ligetek isteneinek áldoznak.
Maci felkiáltott.
– Mi történt, kisfiam? – Anna nem értette, miért nem tudja most használni az időt felosztó varázskereket, amely egy helyben állt, mint a halott mókus kalitjában a játék pörgettyű, és nem röpítette mesés, csodahozó partokra. – Látsz valamit?
Maci szája és orra elé szorította a kezét. A ködöt mintha széttolta volna egy kéz; egy kéz, melynek emberalakja volt.
Forn lépkedett a ház felé, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogyan a két szeretett és odahagyott szív verte rohanó lábának táncához a talpalávalót.
– Jön!
Anna ujjaival beletúrt a hajába, és egy ősi mozdulat rutinjával szépítkezett.
– Kicsoda jön, kisfiam?
– Apa jön! – kiáltott Maci odafentről, és szemét elhomályosították a könnyek. A szélvihar elérte tetőfokát, és olyan hanyagul, mégis a célra koncentrálva dobálta a ház faszerkezetét, ahogyan kockát gurít a kisgyerek, papírsárkányt röpít fiával a felnőtt férfi, s ahogy munkája fölé hajolva számlálja a szemeket az asszony, aki rózsaszín rugdalózót köt.
Valóban Forn rohant öles léptekkel a fenyvesen keresztül, és a recsegő-ropogó, őrült léptek ritmusában égett a ház, lángnyelveket dobálva a ködbe, egy cigarettázó, roppant árnyék eldobált, lobogó gyufaszálait.