Orbán Ottó

HELYETTEM ÍRTÁK

Szerkesztő riporter: Gartner Éva

A beszélgetés 2002. február 22-én a Bartók Rádióban készült műsor
szerkesztett változata

ORBÁN OTTÓ: Nagyon fura dolog, életem könyvek között telt el, jószerivel még ma is azok között telik. De valahogy a műsor címe, úgy érzem, nem vonatkozik rám. Soha nem éreztem, hogy valamit helyettem írtak, mert én valahogy másképp közelítettem meg olvasmányaimat, kényszerűségből, egyszerűen szakmai szempontból. Ez nem volt tudatos persze. Amikor egyszer beszéltünk, mondtam, hogy az olvasási düh ötéves koromban hatalmasodott el rajtam, az Óz, a csodák csodája című könyvet olvastam – magamtól tanultam meg olvasni –, és úgy talált a család, hogy a könyvbe belebújva ültem egy asztal mellett. Az első időben, mint a medve, mindenevő voltam, és olvastam, ami ott volt a szekrényben, otthon, Harsányi Zsoltot, Csathó Kálmánt, Herczeg Ferenc egész életművét.
GARTNER ÉVA: Egész kisgyerekkorában?
O. O.: Ezt már kamaszkoromban, de korábban olvastam mindent, ami a kezembe került, jó, rossz, vegyesen, Gulácsy Irént, a Fekete vőlegények-et, meg Harsányi Zsoltot, a Matthias Rex-et, véletlenül Kosztolányit is. Akkor a mese vonzott, a dolog érdekes része, hogy hova konkludál a történet, és soha nem éreztem azt, ami, azt hiszem, a legnagyobb dolog, amit könyv tehet az emberrel, hogy valamelyik figurában megpillantom magamat, vagy példát kapok, hogy kellene viselkedni az életben, vagy bármi módon, szóval… hogy a könyv eligazít valamilyen dzsungelben.
G. É.: Soha nem érezte, hogy választási lehetőséget nyújt, vagy megkíméli bizonyos hibás lépésektől, mert erről már olvasott?
O. O.: Ezt így nem éreztem, nem éreztem azt, hogy a könyvben recept volna a valódi életre, és nem is így olvastam. Egyszerűen a kaland izgatott, hogy mi lesz velük, mintha filmet néznék.
G. É.: És játszani nem próbálta ezeket a figurákat?
O. O.: Nem, soha, érdekes módon nem. Viszont valami más történt, amikor tizenhat éves koromtól kezdve elkezdtem az írással bajlódni, akkor arra találtam példát vagy terepet, hogy megnézzem, mi hogy van megcsinálva. Ez aztán megrontotta, de meg is nemesítette a kapcsolatomat a szövegekkel. Megrontotta abban az értelemben, hogy nem tudtam szent könyveknek olvasni őket, mint valami hétköznapi bibliát. Megnemesítette abban, hogy a mesterség rejtélyeit megtaláltam a különféle mondatokban. Engem kezdettől fogva nagyon izgatott az, hogy a vers hogy van megcsinálva, milyen egy vers mondata, milyen a lejtése. Észrevettem, hogy bár a prózában látszólag szabadon, teljes szabadsággal zajlik minden, az is szigorúan kötött műfaj. Az egyik mondat nem azonos a másikkal, zenéjében sem, és az egyik író mondata nem azonos a másikéval. Noha úgy látszik, hogy mind a kettő csak oda van írva. Rájöttem arra, hogy az író mondata egyéniség, és hogy ez szigorúbb szabály és szigorúbb kötelezvény, mint a versforma szabályai.
G. É.: Szigorúbb, fegyelmezettebb műfaj a próza, mint a vers?
O. O.: Igen, mert nagyobb a veszély lehetősége. Egy mondatban ahány szó van, annyiszor lehet beleesni a semmibe, ha nem jó helyen van az a szó, ha nem jól van eltalálva. Az ember észreveszi, hogy Krúdy versmondata – ez lapsus volt, freudi elszólás –, a prózai mondata valamiféle versritmusra van megzenésítve, anélkül, hogy valójában vers lenne. A májgombócnak, a leveseknek a költészete az, ami belengi ezeket a mondatokat, és attól valamilyen lassú zenét továbbítanak… Mennyire más Móriczé vagy Füst Miláné, nem beszélve a többiekről, nem beszélve Balzacról vagy Stendhalról. Ilyeneket láttam, vettem észre, hogy Balzac mondata rendetlen, de nem nagy felfedezés, hogy zseniális. Mintha vulkán törne ki. Stendhalé meg fegyelmezett és csillogó. Hozzám talán közelebb állt a Stendhalé. A nagyságrendeket megéreztem. Ez a kaland egész más volt, mint amire számítottam, vagy amit vártam volna, akár magamtól is. Mert ez elvett tőlem valamit, elvett valami szent…
G. É.: Révületet?
O. O.: Nem, nem úgy olvastam ezeket a könyveket, mint az emberiség bibliáját. Az emberek magatartását nem a könyvekből ismertem meg, hanem a háborúban. Ott láthattam különböző viselkedéseket, azt is, hogyan kell túlélni vagy a becsületet megőrizni. Nagyon fura, hogy egy gyerek honnan hozza az útravalóját, de az enyém mégis onnan volt. Ezek a példák élénkebben hatottak rám, mint a regénybeliek. A regényben persze világok nyíltak meg előttem, mert rájöttem arra, hogy nemcsak a mondatok mások, hanem a helyszín meg a történetek megkomponálása is, hogy mennyiben más a latin- vagy az észak-amerikai, az angol és az egyesült államokbeli angol. Csodálatos dolog volt. Fölfedezni Melville-t, a Moby Dick-et, ami félig vers, félig próza. Rendesen eleget tesz a történet követelményeinek, érdekes is, de ugyanakkor van benne valami olyan költészete a nem tudom, minek, a létnek vagy az életnek, ami a tengerből, az óriási fehér bálnából föltűnik az ember előtt, és megfogalmazhatatlanul lebeg előtte, majd eltűnik.
Általában rengeteg tanulsággal járt ennek a szakmai része, Tolsztoj mekkora marhaságokat tud mondani Shakespeare-ről, azért, mert két világnagy zseni, mind a kettő valami abszolút teljesítménynek a birtokosa, de az egyiknek más a módszere, és azt hiszi, hogy aki nem a saját módszerét követi – ez Tolsztoj –, aki nem ismeri részletesen a parasztok életét, nem tud igazán hitelesen írni. Ezek nagy tanulságok voltak, és a legtöbb volt, amit kaphattam az olvasmányaimtól, de életreceptet a valóságból kaptam.
G. É.: Tulajdonképpen olyan tablót kapott az életről, ami után az irodalom legföljebb csak illusztrációja lehetett a magatartásoknak?
O. O.: Valahogy így volt. Az én hőseim nem regényhősök voltak, hanem a pince lakói. És ott is volt hősiesség meg kisszerűség. Az is előfordult, hogy összevesztek azon, kinek jár a sparhelt, amin meg lehetett melegíteni az ételt, kinek van elsőbbsége. És ugyanakkor embereket mentettek és bújtattak. Fölrobbant a híd mellettünk, és majdnem összedőlt a házunk, kigyulladt a szomszédság, és égett, és láttam, ki hogy reagált erre. Ez egyetemesebb tanulság volt, noha azok hétköznapi emberek voltak, és nem voltak szereplői semmiféle nagy történetnek, csak az emberiségének meg a II. világháborúnak. Kaptam valami hasonlíthatatlanul fontosat, ami – mondhatnám – realistává tett, inkább, mint bármiféle stílus…
G. É.: És azok az élmények nem az olvasmányaitól rögződtek? Amikor gyerek volt, ezeket az élményeket befogadhatta, de igazán nem tudatosíthatta magában, és nem is dolgozhatta föl, tehát visszavetítette.
O. O.: Ez biztos így van, ahogy maga mondja, de nem vetítettem vissza, nem a történet, nem a regénybeli történet volt az, ami hatott rám, hanem megláttam, hogy micsoda sokféleség ez…
G. É.: És esetleg éppen az olvasmányok segítettek abban, hogy azoknak a magatartásoknak a sokféleségét észrevegye.
O. O.: Persze, persze. Részben nem igaz, amit mondok, mert igenis kaptam ezektől receptet, de nem úgy kaptam, hogy a regény szövegéből vagy a regényfigura cselekedeteiből kaptam a mintát, hanem úgy, hogy a szöveg valahogy visszasugárzott arra, ami velem történt, és abból kivetítve megéreztem a rokonságot meg az idegenséget…
G. É.: Meg kinyílt maga előtt a saját élménye, és megfogalmazódott…
O. O.: Olyan könyvekre gondolok, mint Leonyid Andrejevnek A hét akasztott ember története, ez a múlt századi orosz kispróza nagyon nagy próza, Leszkov meg Andrejev csodálatos szerzők. Ebben a rémdrámában tulajdonképpen megjelent valahogy a háború, mindaz, ami akkor történt, és kapott valami mélységet. Ez a történet nem kapcsolódott össze szervesen az enyémmel, csak bennem az élmény minősége volt hasonló, az emlékeztetett és visszaidézett valamit, nem történet szerint, hanem érzésében, életérzésében. Rengeteget kaptam az irodalomtól, mert megkaptam azt is, hogy az üdvözülésnek nincs egyetlen útja, csak száz van. Mert nem lehetett megoldani, hogy vagy Balzac, vagy Melville, Tolsztoj vagy Shakespeare, ezek nem voltak valóságos választási lehetőségek. Ugyanakkor láttam azt, hogy miből mi lesz, Dosztojevszkij egy ördög látogatta orosz lélek volt, de nemcsak orosz lélek, hanem az emberiségé is, és ily módon megértettem, hogy mi volt az, mikor bejöttek az oroszok, és mit hoztak magukkal, miféle világot. Most nem a kommunizmusra gondolok, hanem a síkságra meg a tajgára meg arra a kegyetlenségre, ami Szibéria volt az ő életükben. Azt is láttam, hogy Tolsztoj mondata nyugalmasabb, Dosztojevszkijé az lázas. És akkor segített egy ilyen ember, fura módon, mint Thomas Mann, akinek sugárzott minden mondatából a megcsináltság, ez a szó jó értelmében értendő.
G. É.: A mívesség is?
O. O.: Az úgy volt megkalapálva, hogy nem omlott össze, hanem kibírta az idő terhét is. Most kezd visszajönni a köztudatba, miután ötven évig elfelejtett író volt, vagy legalábbis második sorban volt, Kafka mögött valahol le volt maradva, most a német prózában, de a magyarban is kezdenek visszajönni a mondatai, azok a körmondatok, azok a nagy egyetemi előadótermet, felolvasótermet igénylő mondatok a lassú tempójukkal, melyek mégis annyi minden emberi bűnt és nagyszerűséget meg tudtak idézni. Szóval ez nagy iskola volt, és életem isteni adománya, hogy a könyvekkel ilyen viszonyom volt, de az kimaradt az életemből, hogy felnézzek az írókra, vagy felnézzek a műveikre, mert szemtelenül azt gondoltam, hogy bizonyos dolgokat én is meg tudok csinálni. Hallottam a hangján, hogy megrémítettem, amikor azt mondtam, hogy két dologról szeretnék beszélni, Hemingwaynek egy novellájáról meg Móricz Zsigmondnak egy művéről, a Bérgyilkosok-ról és a Barbárok-ról.
G. É.: Nem megrémített, csak elcsodálkoztam.
O. O.: Mit akarok én ezekkel a novellákkal? Persze erről akartam beszélni, amiről most beszéltem, de ebbe nagyon szorosan beletartozik…
G. É.: Nagyszerű két novella.
O. O.: A leírásnak ez a pontossága és metsző élessége volt az, ami mind a két novellában megragadott, és az, hogy szakmailag valaminek a végpontjai. Ez vezetett hozzájuk, nemcsak hozzájuk, hanem másokhoz is, akiknek másfajta anyaguk volt az életben, és másfajta mondatokat írtak. Ezt akartam volna én megcsinálni, hogyha van hozzá tehetségem, de nem volt, mert költőként mást kellett csinálnom. De ezt éreztem, hogy ez ott van a levegőben…
G. É.: Mi a két novellában a közös és az eltérő?
O. O.: Egyrészt az, hogy az emberi beszédre mennyi mindent lehet rábízni. Hemingwaynél jószerivel nincs más, mint párbeszéd. Helyesebben azt mondanám, hogy monológok, mert ott az emberek nem egymással beszélnek, hanem mintha kódolt szöveget mondanának föl, és abból kerekedik ki valami aktuális szörnyűség, tehát hogy Amerikában a gengsztervilág milyen volt, és hogy az valóságos volt, nem a hollywoodi gengszterfilmek világa, valóban emberek éltek így, és haltak meg így. És aztán közös az, hogy mit tesz az erőszak az emberekkel, mi ez az egyetemes rossz, ami most a nagyvárosi körülmények között is beköltözik az emberekbe, beköltözik egy ilyen ócska bisztróba – akkor még nem volt McDonald’s –, és aztán ott van az a nagyvárosi férfi a novella végén, aki fekszik az ágyán, és nem megy sehova, mert úgyis tudja, hogy vége van.
G. É.: Ugyanakkor ez valami fantasztikus tisztességet is mutat.
O. O.: A két novellában mélyen közös, hogy valami emberen túli vagy emberfölötti igazságszolgáltatásról is szól. Nagyon rokon a két novella, a megcsinálása, a felépítése remek, mind a kettő remekmű. Nem azt mondom, hogy ez Hemingway legjobb novellája, ott van az Indiántábor, az, ha lehet, még kegyetlenebb. Abban is Nick a rezonőr, aki nézi, hogy egy indián asszony meghal a szülésben, a férje ott fekszik az ágyon, nem szól semmit, és a novella végére kiderül, hogy nem bírta elviselni, ami történik, és átvágta a saját torkát, megölte magát, csendben, egy szó nélkül. Ez, ha lehet, még megrendítőbb, de a Bérgyilkosok nekem azért kedves novellám – rémes dolog azt mondani, hogy kedves novellám, mert ebben aztán semmiféle kedvesség nincs –, mert csupaszon mutatja ezt az egészet, és mutatja az írói technikát is, amivel ezt becsülettel meg lehet idézni. Ugyanakkor Hemingwayjel kapcsolatban egy csomó félreértés van, és Mándy mondta, hogy nem olyan brusztos fickó az, mint amilyennek gondolják. Tényleg nem volt olyan, és nem véletlenül lett a végén öngyilkos, sebezhetőbb volt annál, mint amilyennek mutatta magát. Az ilyen nagy küzdő típusú, bokszoló jellegű személyiségek sérthetők is, nem gondolná az ember.
G. É.: Lehet, hogy ritkán vesztenek.
O. O.: Nyerésre vannak beállítva, és ha elkezdenek veszteni az életben, csak azért, mert múlik az idő fölöttük, akkor ez összeroppantja, kiüti őket. Kiesnek a ringből. De ez Hemingway mondatain nem változtat. Azért akartam erről a két novelláról beszélni, mert valami olyasmit mutatnak, hogy ennek a lecsupaszított világnak és ennek a lecsupaszított beszédmódnak is megvan a költészete. Ez nincs mindig ott. Móricznál láthatóbb, amikor megjelenik az Isten egy öv képében, a kilincsen. Akkor ott látni, hogy ez a költői igazság – csak ez nagyon lilán hangzik –, az isteni igazság, hogy mégis van Isten. Szóval valami ilyen, de nem ilyen ócska közhelyekben, mint ahogy most én mondom, hanem íróként, cselekményben ábrázolva, cselekménybe bújtatva jelenik meg. És ezért volt mind a kettő nekem fantasztikus élmény.
G. É.: Meg talán az írói felelősség miatt. Folyamatosan érzi az író felelősségét, hogy ilyet ho-
gyan tud megjeleníteni.
O. O.: Íróilag nem a felelősségét érzem, illetve persze hogy érzem, hanem a hogyant, hogy van megcsinálva, hiteles-e. Nézze, amit Balzackal és Stendhallal kapcsolatban mondtam, az Zolára is érvényes, olyan értelemben, hogy abban látszik, hol nem éri el azt a természetességet, az első megfogalmazásnak azt a sütő hőmérsékletét és azt a forróságát, és hogy becsületes, mert megírja a J’accuse-t, a Vádolom-ot.
G. É.: A Dreyfus-ügyben.
O. O.: Ebben becsületes és világraszóló szereplő. De regényeiben nem teremtődik meg olyan módon a világ, mint például a Balzacéban vagy Stendhaléban.
G. É.: Vagy Flaubert-éban.
O. O.: Rossz vicc, de ő a francia Kosztolányi.
G. É.: De azt hiszem, igaz.
O. O.: Ott érzem az etikai mozzanatot, szóval az, hogy valaki ennyire törekszik a tökéletességre, az a mesterségnek valamiféle megdicsőülése. És Bovary Emmának a története nem egy nő története, nem egy nő elbukásának a története, hanem egyben a hideg és mégis forró szenvedélyességgel leírt szavaknak a kalandja is.
G. É.: Azt hiszem, ő mondta, hogy addig kell nézni egy fát, ameddig minden más fától különbözik, és akkor lehet leírni.
O. O.: Szokott ilyeneket mondani, lehet, hogy ő mondta, nem tudom. Nagy íróknak az ilyen mondásai részben zseniálisak, részben marhaságok. Mélyen igaza van, csak ezt nem úgy kell érteni szó szerint. Szegény Mosonyi, a zeneszerző szó szerint vette azt a horatiusi utalást, hogy nyolc évig kell várni, érlelni a művet, és addig lefutott a Wagner-divat, és ott maradt egyedül a kiérlelt munkáival. Ehhez humorérzék is kell, hogy az ember írókkal valamit kezdeni tudjon, tudni kell, hogy nem szabad mindent egy az egyben vennie, mindent, amit mondanak. Füst Milán is többet tudott az ösztöneivel, mint a hatalmas nagy eszével. Az is nagyon érdekes, amit teoretikusan mond, de azt nem lehet aprópénzre váltani és gyakorlattá tenni, egy az egyben, ha az ember megpróbálna aszerint írni, valami rettenetesen nyakatekert és művi próza kerekedne belőle.
G. É.: Egy nagy írótól szeretnék idézni, aki azt mondta, nem egészen biztos abban, hogy megtörtént vele az az élmény, hogy bomba ült a fürdőkádban, meg hogy átszakított egy házat, amelyikre ő úgy emlékszik, hogy háromemeletes, de a valóságban csak kétemeletes volt, az életének mégis része, tehát olyan valóságos élmény, hogy most már érdektelen igazából az, hogy megtörtént-e vagy nem. Nem jól emlékszem a nagy író mondására?
O. O.: Jól emlékszik… persze ironizált, ez én voltam… ez a nagy író.
G. É.: Én nem ironizálok azzal, hogy nagy író, de az emberek mondanak ilyeneket, és ez nagyon tanulságos, nem csak íróknak.
O. O.: Az az igaz, amit Flaubert mond. Hát szóval olyan sokáig kellett néznem ezt a történetet, amíg végül valóságossá lett, akár megtörtént, akár nem, és nem tudom eldönteni valójában, hogy megtörtént-e vagy sem.
G. É.: De már nem is érdekes igazán.
O. O.: Mert ötven év után már nem érdekes. Ha ötven évet leéltem úgy, hogy velem megtörtént, és őszintén minden reakciómban arra reagáltam, hogy ez így volt, akkor már nem érdekes, hogy valójában megtörtént-e vagy csak bennem történt meg. Ez mindenre így igaz. Ha kellőképpen van megelevenítve, hogy belehalok abba, hogy szeretem Amálkát, akkor meghalok, vagy meghal az, aki elolvassa az erről írt dolgozatomat, akár vers, akár próza. De ha nincs meg ez a hitele a dolognak, tehát ha nem csöpög a képletes vagy a valódi vér a kéziratból, akkor az egész nem ér semmit. Ez nem azt jelenti, hogy az ember szadista, azt jelenti, hogy oda kell adnia egész figyelmét és egész lényét annak, amit meg akar idézni. Tehát azt kell csinálni, amit Flaubert mond, nézni kell egy fát addig, amíg az ember maga is fává lesz. G. É.: Nekem most egy Maugham-novella jutott eszembe, azt hiszem, Louise a címe, de ez nem biztos, ahol egy nő tulajdonképpen mindenkit zsarolt, ő volt a gyenge, ő volt a beteg, és ezért mindenki őt kímélte. Tönkretette környezetének az életét, és végül a lánya fellázadt, és férjhez akart menni, és az esküvője napján a mama meghalt. Amikor igazi lázadással találkozott, akkor képes volt meghalni. Nem emlékszik erre a novellára?
O. O.: Nem, de ez nagyon jellemző Maughamra. Ez az írás meg az egész szemlélet.
G. É.: Csak Maughamra?
O. O.: Nem, az emberekre is, de Maugham jobb író, mint amilyennek tartják, általában lektűrszerzőnek kezelik. Vas István mondta, hogy angol szövetből van, nem gyűrődik a szövege.
G. É.: Úgy gondolom, hogy a szerepeinkhez idomulunk, azonosulunk azokkal a szerepekkel, amelyeket elkezdünk vállalni vagy játszani.
O. O.: Ami megnemesítette és megrontotta a kapcsolatomat mindenféle szöveggel, az az, hogy egy idő után nem tudtam másképp nézni, csak úgy, hogy megnézzem, hogy van megcsinálva. És hogyha igazán meg volt csinálva, akkor sem fogadtam el mindent. Jó író kárhozatos eszméit – mert ilyen is van – nem tette hitelessé, hogy ügyesen van megírva.
G. É.: De elismerésre méltónak tartja?
O. O.: Nem, nem, nem. Azzal nincs mit kezdenem.
G. É.: Annyira figyeli, hogy ki hogyan dolgozik, hogy valami olyasmit is írt, hogy egy Orbán Ottó nevezetű költő műveinek is igazán jól tudja elemezni a stílusát, feldolgozását, csak Orbán
Ottó verseinek sem tudja megfejteni az igazi lényegét.
O. O.: Így van. Eddig sok mindenkiről beszéltem az elmúlt néhány percben, Balzacról nem tudtam mást mondani, mint hogy rendetlen és fésületlen, de egy vulkán. Szép és találó észrevételek, de hogy a lényege micsoda, milyen tehetség, milyen sérelem az, ami kiváltja, hogy működik, arról nem tudok semmit. Csak a mondatot tudom, a leírt mondatot tudom követni, és tudom visszaképzelni magam az ő helyébe vagy abba a világba, amit megjelenít. Ez a szakmai ártalom, egyben a szakmai üdvösség is, nem tudom külön nézni a mesterséget, nem tudom elválasztani a dolog lényegétől, mert hozzá tartozik.
G. É.: És mégsem tudja megfejteni?
O. O.: Nem, mert valami titok van a mélyén, ami egyszerre erkölcs és gyakorlat. Hogy meddig az egyik, meddig a másik? Általában nem kell szemét módon viselkedni, nem kell megalkudni, nem kell emberiségellenes bűntetteket elkövetni, és meg kell próbálni jónak lenni, szóval ilyen szamárságokat tudok csak mondani, melyek egyben nagyon bölcs dolgok is.
G. É.: És ez a lelke, ez a titka egy műnek, úgy gondolja?
O. O.: Hát, talán, talán.
G. É.: Érdekes, ez nem jutott még eddig eszembe, holott tulajdonképpen teljesen evidens.
O. O.: Ennek ellentmond, hogy vannak gonosz emberek is, akik nagy írók voltak. Például más szakmából Gesualdo, gyönyörű madrigálokat írt, gyilkos volt, megölte a feleségét a szeretőjével együtt. Ki szerezte azokat a madrigálokat? Egy bűnöző? Egy herceg? Egy féltékeny férj? Nem tudom. Az ember komplikáltabb annál, mint hogy beleférjen egy versbe vagy egy regénybe.
G. É.: És akkor mi van ezzel a műben lévő mélységgel, vagy azzal, hogy nem kell rossznak lenni?
O. O.: Én a magam részéről ezt tudom hozzátenni. Számomra az volt a tanulság, hogy nem üzlet mocsoknak lenni, mert az valahol kiütközik az ember művén is, nem ott, ahol rejtegetni akarja, hanem ott, ahol nem is sejti.
G. É.: Emlékszem, egyszer beszéltünk magával a kötetéről, azt hiszem, hogy az utolsó megjelent verseskötetéről, ahol lényegében az élettel számol le. Ez a műtétje után jelent meg, de a műtétje előtt írott verseket tartalmazza. Én akkor mondtam, hogy amikor olvastam azt a kötetet, nem éreztem igazán leszámolásnak a verseket, mert a képvilága vagy a nyelvi világa – nem tudom igazán pontosan megfogalmazni – annyira tele volt életvággyal, hogy egy kicsit ellentmondott annak, amit expressis verbis ki akart fejezni.
O. O.: Remélem is, hogy így van, mert ez az én trükköm, hogy belopom a halál körülményei közé, a halál kapujába az életet.
G. É.: A Háború és béké-ben, amikor elfogják Pierre-t, van egy jelenet: kettesével egy fához kötözik azokat, akiket agyonlőnek. Az egyik halálraítélt, amikor odakötözik a fához, megigazítja a csomót a feje mögött, mert kényelmetlen. És én ott értem tetten, hogy az ember az utolsó pillanatig nem tud másban, csak az életben gondolkodni vagy érezni.
O. O.: Ez így van, hát én is igazgatom a csomót…
G. É.: A csomót igazgatja?
O. O.: Nem mentség, nem hiszem, hogy elkerülöm a sorsomat azért, mert költő vagyok.
G. É.: Azért persze senki nem kerüli el.
O. O.: Azt írom egyik versemben, hogy az élet képeit mutogatom. Ez a tanult mesterségem, és ehhez hűséges vagyok, és hát ha valami segít élni, akkor ez segít. Sőt talán egy kis időt is tud lopni nekem.
G. É.: És időt is ad.
O. O.: Időt is ad, nem sokat, de valamennyit igen.
G. É.: Azt hiszem, ez kell, hogy időt adjon. Szóval bizonyos dolgok valahogy visszahatnak az életünkre, nem?
O. O.: Hát adja Isten, hogy igaza legyen, bár magának könnyű, mert maga közönség, másképp nézi, de én tudom, hogy ezek csak trükkök, trükkök a halállal szemben, aki okosabb és ravaszabb, nem okosabb, csak ravaszabb mindannyiunknál. És nem tudok haladékot kapni tőle. Helyesebben valamennyi haladékot sikerül kizsarolni tőle, de hát úgyis a lényeg szerint ő fog győzni.
G. É.: Ez a rémisztő vég talán még rémisztőbb, de könnyebb elviselni annak, aki versbe tudja foglalni. Mert szavakat ad a borzalomnak vagy a rettegésnek vagy az elkerülhetetlennek.
O. O.: Ez nem ilyen magas szinten történik, ez úgy történik, hogy mikor az ember elkészül egy ilyen verssel, akkor azt érzi, hogy most jól megadtam neki, ez meg van csinálva.
G. É.: Meccs?
O. O.: Meccs, igen! Berúgtam egy gólt.
G. É.: Aha!
O. O.: Ami az élet tényein nem sokat változtat, de legalább szépen takarodunk le a pályáról.
G. É.: Rengeteg más költő modorában írt verse van. Ezek többet jelentenek magának vagy elsősorban ujjgyakorlatok?
O. O.: Ujjgyakorlatnál mindenképpen többek, nem tudom megmondani pontosan, hogy és miért. Egyszerűen azt tudom erre mondani, amit Hillary mondott a Mount Everestre, hogy miért akarja megmászni. Azért, mert ott van. Lehet, hogy nem Hillary mondta, hanem Tenzing, a serpa. Tehát ha van annyi költő a világirodalomban, aki mind tudott valamit, és én megsejtem, hogy hogyan csinálta, akkor erkölcsi kötelességem kizsebelni őket, hogy megmutassam, amit már a prózai mondattal kapcsolatban mondtam, hogy nem egy út vezet az üdvösséghez, hanem száz vagy ezer. És az irodalomnak ez a lényege, hogy olyan sokféle, mint amilyen sokfélék mi vagyunk, emberek.
G. É.: Szóval erkölcsi kötelessége egyrészt gólt rúgni, másrészt kizsebelni őket? Nem önmagát méri ilyenkor?
O. O.: Nem tudom, mi történt velem, nem tudom, ki mondta nekem azt, hogy ezeket meg kell csinálnom. Ahogy nem tudom azt, hogy egy vers mitől indul el az emberben. Ha nem lennék ilyen átkozottul földhözragadt lélek, azt mondanám, hogy valami szellem parancsára írtam ezeket a verseket, éppúgy, mint a többieket is, melyek nem más stílusában íródnak. Nem is a más stílusa volt az érdekes, hanem az, hogy aztán rájöttem, hogy ezt lehet használni is valamire, tehát hogy meg lehet idézni a költőket, eleven lényüket azzal, hogy az ő hangjukon tudok beszélni. A kezdet kezdetén ez nem volt más, mint majomképesség, színészi vagy előadó-művészi képesség… Később megtelt tartalommal, és visszamenőleg a régi versekre is, amelyek még nem ezzel a tudással íródtak, azokra nézve is igaz lett. Én tényleg sokat tudok a mesterségről, de tudom a legnagyobb dolgot, hogy az ember akármennyit tud, akkor is ki van szolgáltatva a véletlennek és a szerencsének, és ez így van jól. Ezért nem lesz lélektelen…
G. É.: Az utóbbi időben megjelent verseit, tehát folyóiratokban, újságokban megjelent verseit keserűbbnek érzem, mint a műtét előtt írottakat. Talán nem annyira lemondók, de szigorúbbak, keserűbbek… vagy rosszul érzem?
O. O.: Nem, nem, közelebb vagyok a végkifejlethez, és ennek a hidege árad a versekből is. Szóval a műtét nagy dolog volt, mert sokat segített, de kiderült, hogy csak egérút volt, nem vezetett messzire, tehát nem vezetett valódi gyógyuláshoz, mert nem vezethetett oda. Ennyiben csalódás is volt, és ennek a csalódásnak a hidege is érződik az új versekben. Nem hálátlan vagyok, de nem tudom megköszönni az életnek, hogy ennyi esélyt adott még a továbbélésre. Az én dolgom az, hogy ezt kihasználjam, és amíg tudom a mesterségemet folytatni, folytassam. A többi nem az én dolgom.
Mindig arról beszéltem, hogy mi van velem, és mi van a világgal. Benne van a közéleti csalódottságom is és a magánéletemnek a sivatagosodása, a betegségre értem ezt, és nem érzelmileg sivatagosodik el, és teszem azt, amit a sivatagban tud az ember, egyik lépést a másik után. Két ciklust írtam, tizenöt darab versből áll mind a kettő, a következő nyáron megjelenő kötetemben lesz látható. Az első címe Változatok a feltámadásra, a másiké Változatok a túlélésre. Ennek a különbségét érzi. Nem azt jelenti, hogy feladtam volna, vagy hogy nem lennék hálás azért, amit kaptam, azt jelenti, hogy hát emberek vagyunk, véges a történetünk…
G. É.: Tehát okos fejével biccent és remél?
O. O.: Hát igen, mert szamár vagyok, mint mindannyian.