Mauricio Kagel

A FRAKK

Nádori Lídia fordítása

Az egyenruha képes a leghatásosabban imitálni az egységességet. A szemlélő az egyenruha segítségével könnyen átláthatja, hogy viselője éppen a nyilvánosság előtt tevékenykedik, más szóval szolgálatban van. (És a katonai szervezetekhez hasonlóan a zenészek is a „szolgálat” kifejezést alkalmazzák meghatározott időben végzett foglalatosságukra.) Tehát nem holmi tetszőleges ruhadarabról beszélünk, hanem világosan megfogalmazott funkcióval bíró kellékről. A frakk-kényszer alapelve egyszerű. Valamennyi előadó egységes ruházata azt szolgálja, hogy az egyén phüszisze háttérbe szoruljon, és ezzel egyidejűleg az együttes zenei teljesítménye kerüljön előtérbe. A vélt anonimitástól a hallgatóságra gyakorolt hatás erősödését várjuk. A sokféleség kárhozatos, mert eltereli a figyelmet a zenéről.
Ugyanakkor a közönség is ünnepélyesen öltözött alakokat akar látni a pódiumon és a zenekari árokban, mert tisztában van vele, hogy a partitúrák élő hangzatokká varázslása hagyományosan drága és munkaigényes folyamat, a belépti díjak pedig ennek megfelelően magasak. A közönség látni akarja, hogy az ünnepi ruházat, melyet ő ilyen alkalmakkor magára kényszerít, a zenekarban is megtalálja megfelelőjét. Nem véletlen, hogy bizonyos társadalmi körökben olyannyira népszerű az operabál mint a szezon fénypontja. Itt végre semmi különbség nincs a szolgálatban lévők és a vendégek között (a zenészek szemében a táncparketten forgolódó pingvinek válnak előadókká). Ha a zenei világ egyhangúlag úgy határozna, hogy megérett az idő valamilyen új ünneplő ruhára, bizonyára nélkülözhetővé válna a frakk. Ám felmerülne a kérdés: milyen mintához igazodjon az új modell? Némely kísérletek már csúfosan megbuktak, mint például a hetvenes évek fehér garbója. A hangsúlyozottan hanyag elegancia penetráns hiúságot árasztott magából – a frakk, mivel megszoktuk, nem kelt ilyen hatást. Hatvannyolc után, hogy demokratikussá tegyék az előadói gyakorlatot és az új művek bemutatását, többek között azt is eltűrték, hogy a kórustagok különböző színű civil ruhákban jelenjenek meg a színpadon a szigorú, már-már „protestáns” fekete helyett. A látvány legtöbbször nem volt szép, inkább derültséget okozott, és a testi helyett a szellemi jelenvalóság után kiáltott, hiszen egyedül ez legitimálja a zene mint tisztán akusztikus művészet létezését. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a hosszú fekete ruhás nők sokkal kellemesebb látványt nyújtanak, mint a frakkos férfiak. Tény, hogy a zenészek a frakkot éppolyan tehernek, mint amilyen hasznosnak tartják, egyszerre érzik szükségszerűnek és fölöslegesnek. A karmesterek öröme azonban felhőtlen, mert a keményített ing, az ingmell, a keskeny derék és a hát hamis deltája stilizálja az alakot.
Az egyetlen említésre méltó kivétel a komolyzene világában: a kortárs zenei együttesek. Valószínűleg a kisszámú (ám annál lelkesebb) közönség ízlését célzó zeneesztétika logikus következménye, hogy olyan, örvendetesen hanyag öltözködési kultúra nyert teret a kortárs zene színpadán, amely bár egységes, mégis elsősorban az előadó testi jóérzését veszi figyelembe. Egyszerűség, semmi hazug elegancia, decens sokféleség és a merev előírások hiánya – hogy csak néhány premisszát említsünk.
Mindennek ellenére 1962-es Sur scčne és 1965-ös Match című darabjaimban előírásként szerepel a frakk mint az egyetlen autentikus öltözék. Ezáltal dialektikus feszültség jött létre a darab és a hagyományos előadói gyakorlat között, hiszen a frakk viselőinek amúgy súlyos komolyságát megkérdőjelezték a szokatlan akciók. És fordítva: utcai ruhában, „alulöltözötten” előadva, a darabok veszítettek volna komolyságukból.
Ám a kultúra és az öntörvényű folklór mítoszokból és ellentmondásokból is táplálkozik. Éppen a frakk jó példa erre a maga derűs szimbolikájával: a szárnyas kabát nem varázsköpönyeg, amelybe bújva néhány percre képessé válunk bármilyen előadói teljesítményre. Gyakorolni is kell. Ruha teszi az embert – ám a frakk nem csinál zenészt.
A „frakk” szó egyetlen zenei lexikonban sem található. Etimológiája, mint az idegen szavak esetében oly gyakran, jelentésváltozások hosszú története. Az angol frock szóból származik, eredetileg a szerzetesek hosszú csuháját jelentette. Beaumarchais 1767-ben sűrűn emlegeti, ami, ha a Figaro házasságá-ra gondolunk, érthető is. Ám angol nyelvterületen már egyáltalán nem használják. Helyét a tails vette át, ami a frakk esszenciája: a szárnya.