Georg Klein

A HOLLÓ*

Kúnos László fordítása

Átlapozok egy magyar irodalmi folyóiratot, melyet néha megkapok, de csak ritkán tudok belenézni. Van benne egy vers, A holló, mely felkelti az érdeklődésemet. Azután meglepően hosszú ideig nem bírok szabadulni tőle. Sőt, szinte egyáltalán nem bírok szabadulni tőle. Ugyanúgy bennem marad, és ugyanúgy nem hagy nyugodni, mint névrokona, Poe híres, gyakran idézett verse, mely velem s bennem él kamaszkorom óta, és időnként, a legváratlanabb pillanatokban jut az eszembe. Poe hollójának erről a különös viselkedéséről már írtam egy korábbi esszémben („Orfeus”, a Pietà című kötetben).
Az új hollónak ugyanaz a zenéje, ugyanaz a ritmusa, mint előképének. Orbán Ottó írta, az egyik nagy mai magyar költő. Először 1989-ben jelent meg.
Megkértem Irmelin Fritzellt, hogy fordítsa le az egész verset svédre. Magyarul
így szól:

„Rosszkedvem van mostanában, tengek-lengek a szobában,
kézbe veszek egy-egy könyvet, angol antológiát,
s egyszerre csak, ni, a Holló, ez a puha, selymes, omló,
ráolvasáshoz hasonló, tébolyult vers rámkiált,
alvilágból károgó hang, csábítóan rámkiált,
dallamával legkivált.

Ó a titkos, régi dallam, szellem moccan így a falban,
régi költők, régi versek, olvastam, mint kisdiák,
égő füllel, felhevülve, skandáltam nagy lelkesülve,
hogy ez a költészet üdve: Apolló elcsent nyilát
mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át
a makacs melódiát.

És ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpöl,
ha szövete csupa rongy is, akkor is Isten fiát
menekítjük egy szamáron, át valamilyen határon,
gondoltam később, egy nyáron, már mint felnőtt, nem diák;
akkor is jövőt jövendöl, s lelj bár benn csak hibát,
megújulhat a világ.

Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék?
Hol a megtervezett éden, melyet századunk kínált?
Kósza, kóbor Edgar Allen, mire jó a vers, a szellem
szédítette, gyönge jellem? Mire zenés mániád?
Hiába a legszebb dallam, szebbé ő sem költi át
e tragikomédiát.

Századvég, leszáll a holló, fekete ködhöz hasonló,
s lassan-lassan, moccanatlan fészkeli belénk magát,
világnagy, lidérces álom, élek, álmodja halálom
és mozdulna bármi áron, de hisz őmaga a gát –
csillagszöggel földre tűzve bámulja az éjszakát
s nem rázhatja meg magát.”

A fordítónak az utolsó strófa értelmezése és fordítása okozta a legnagyobb nehézséget. Megpróbáltam segíteni, és megírtam neki a saját értelmezésemet:
A fekete köd képében leereszkedő holló kultúránk alkonyát szimbolizálja. A következő sor a strófa – sőt, az egész vers központi gondolatát hordozza. A holló belénk fészkeli magát, bennünk rak fészket, lassan és mozdulatlanul („moccanatlan”). Abszurd kép, mivel egy madár nem építhet fészket úgy, hogy ne mozogna. A madár nem, de a kultúra pusztulása, amit a költemény szimbolizál, pontosan ezt teszi. Lassan, észrevétlenül és könyörtelenül belénk fészkeli magát, és megbénítja lelkünket, mielőtt még tudatosulna bennünk, mi történik velünk.
A harmadik sor a legnehezebb. A „világnagy, lidérces álom” viszonylag még egyszerű. Az álom az egész világot átfogja, de csak lidércfény világítja meg itt-ott, nem igazi fény. A lényeg a következő három szó, melyek közül az első, „élek” ki van emelve. Ki mondja ezt? A halálom! A saját halálom álmodja, hogy élek!!! A költő ezzel a zseniális paradoxonnal emeli ki és ad hangsúlyt mindannak, amit az előző két sorban mond. Meghaltam, de világnagy, lidérces álmomban azt álmodom, hogy élek.
Az utolsó három sor ezt a gondolatot bontja ki és teszi nyilvánvalóvá. Az álmom, a halálom vagy a lelkem – vagy mindhárom együtt, a határok elmosódnak – „mozdulna bármi áron”, de nem teheti, mert lelkem önmaga gátja, béklyója, kolonca. Az utolsó strófa fő témája ez a belülről eredő bénulás. Itt a nagy különbség korunk és Poe kora között vagy Orbán és Poe között. Poe versében a lélek nem tud kiemelkedni a holló árnyékából. A holló – a Lenore elvesztése nyomán keletkezett depresszió – az ajtó felett ül, Pallasz szobrán – a filozófia, a gondolkodás szimbólumán? –, és a diák szobájának padlójára veti árnyékát. A gyász, a depresszió kívülről jön, világosan meghatározott oka van. Orbán hollója a lélekben lakozik, belülről bénít.
Az utolsó két sorban a bénult lélek és a holló egyesül. Mozdulatlan. „…csillagszöggel földre tűzve bámulja az éjszakát s nem rázhatja meg magát.” Vajon mik a „csillagszögek”? Az utópisztikus ideák, a „megtervezett éden, melyet századunk kínál”? Ezek váltak még a század vége előtt csillagszögekké? Halott testem még azt álmodja, hogy élek, de a holló olyan mozdulatlanul ül bennem, hogy már meg sem rázhatom magam.
1995 augusztusában levelet írtam Orbán Ottónak, akit akkor személyesen még nem ismertem, és kértem, mondja el véleményét az értelmezésemről. A következő választ kaptam:
„Ön jól ért, és helyesen értelmez mindent. Ami a kérdéses sort illeti: »Csillagszöggel földre tűzve…« stb., ez egy háromrétegű kép.
1. Egy rajzszöggel falra tűzött cédula, tegyük föl, egy körözés, Wanted for entering, rape and murder, Joe So-and-so…
2. A csillag a sugaraival üt szögeket a sötétségbe.
3. És most jön az, amit ön jól sejt, rejtjeles üzenet annak, aki érti. Elég egy este fölnéznünk a csillagos égre, hogy ráébredjünk rádiótávcsöveink és elektronmikroszkópjaink korlátozott teljesítőképességére. Nagyjából mindent tudunk, kivéve azt, hogy mi miben van, mi ered miből, és mi mekkora. Ötleteink persze vannak, egyik zseniálisabb a másiknál, Isten, általános relativitás, Nagy Bumm meg a kvarkok, de a rideg valóság az, hogy a körözésen a mi képünk látható, a nagy pofájú és zseniális emberiségé, akit az önteltség bűne miatt köröz a kozmikus járásbíróság. Ezt persze nem lehet kiírni a papírra, ez benne van, ha jól szól, a verssorban.”
Egy másik levelében Orbán az „Edgar Allan” sorokhoz fűzött megjegyzéseket, melyek a svéd fordításban kissé eltérnek a magyartól. A vers a „kósza, kóbor” Edgar Allanről indoeurópai nyelvekre lefordíthatatlan tömörséggel mint „szellem szédítette gyönge jellem”-ről beszél. A levélben Orbán a költőt „érzékeny ószeres”-nek nevezi, aki „zsákjában a világirodalom eldobált, színes rongyait cipeli… A tündéri képtelenség, a kis nyelv világhódító hatalma igazából csak a mi élményünk lehet, magyar anyanyelvűeké… Ez válasz arra a kérdésre is, hogy miért »kósza, kóbor Edgar Allen« (ha nincs rímhelyzetben, persze Allan), s mi az a »szellem szédítette, gyönge jellem«. Az bizony mi vagyunk, költők, alkoholisták, tüdőbajosak, pesszimisták, Poe, Tóth Árpád és a sor végén én, ki-ki a maga bajával, de mind valamiképp megszédülve a vers igézetétől. Hősök és balekok egy személyben. Én is korrektül jövendölöm béna világunk pusztulását, de a nyelv, amin ezt teszem, virága teljében, varázslatra képes, fantasztikus hajlékonyságával és életerejével sorról sorra ellentmond a tartalomnak, miközben híven közvetíti is azt; mit kezdhetne a finn-ugor koldus zavarba ejtő gazdagságával egy előkelő és századok által kodifikált, rendes öltözetű, kalapot viselő, indo-európai világnyelv? Ez bizony nagyrészt ott marad az »eredetiben«… Örülök, hogy valami átmentődik, átmentődhet a fordításban – a gesztus hihetetlen szemtelensége? Az elemi borzongás? Mit tudom én… de valami lényeges mégiscsak…”.