Czigány Lóránt

A HOLMI POSTÁJÁBÓL TŰZBE FELÉT!

Nagy élvezettel olvastam a Holmiban (2002/4. 516–525.) Szalai Júlia értő elemzését Szabó Zoltán posztumusz könyvéről (Diaszpóranemzet), melyet András Sándor rendezett sajtó alá (Osiris, 1999).
Mivel megtisztelő módon engem is idéz Szabó Zoltán írói munkamódszerének szemléltetésére, hadd fűzzek hozzá egy kis kiegészítést. Az inkriminált szövegben ezt írom: „Jó néhányszor tanúja voltam, amint a »végleges« változatot állította össze, ilyenkor a kimaradt részek, kitűnően megírt miniesszék, mivel szerkezetileg nem illettek bele új elgondolásába, egyenesen a kandalló tüzébe repültek.” Ehhez megjegyzést fűz Szalai Júlia: „A »kandalló« nyilván képletesen értendő.” (Az én kiemelésem – Cz. L.)
Most, hogy a szöveget újra olvastam, nekem is azonnal beugrik Kazinczy tanácsa Himfynek, hogy művének a felét vesse a tűzbe.
Ám én nem vagyok annyira felkészült stiliszta, hogy ilyen irodalmi reminiszcenciák eszembe jussanak fogalmazás közben. Később pedig nem szoktam „irodalmiasítani” szövegeimet, mert ha valami csak „a rím kedvéért” kerül a szövegbe, az legtöbbször megárt az „epikai hitelnek”. Szalai Júlia pedig nyilván hozzászokott, hogy nálunk, Hegeltől keletre, a szerzők szeretik feltupírozni írásműveiket, a veretesség ezáltal emelendő. A jó kritikus azonban mindenkor átlát a szitán.
Szóval a tárgyra. A Szalai Júlia által idézett epizód 1975-ben történt, Szabó Zoltán jó barátja és fegyvertársa, Révai András posztumusz politikai tanulmányait rendeztem sajtó alá. Ehhez ő írt bevezető esszét. Ennek végleges változatát raktuk össze együtt Zoltán Temze-parti házában (4 Thetis Terrace, Kew Garden). Szemerkélt az eső, hűvös, nyirkos este volt, Zoltán bedurrantott a kandallóba. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a hangulatkeltés eszközének kellene tekinteni a nyílt lángokat; abban a helyiségben, ahol dolgoztunk, történetesen ez volt az egyedüli fűtési lehetőség. Hogy melyik évszakban történt e nevezetes esemény, arra nem emlékszem, mégsem nyilvánvaló, hogy télen. Angliában ugyanis időnként, ha a rövidke nyár egy kedd délutánra esik, júliusban is be szoktak fűteni. Zoltán tehát pragmatikus ember lévén, a kivágott szövegrészeket egyenesen a tűzbe vetette, hogy ne legyenek útban az elkülönített kézirathalmocskákkal teli tölgyfa ebédlőasztalon. Túlbuzgó filosztiltakozásaimat, hogy még szüksége lehet az eldobott szövegrészekre, lelegyintette, mert saját elmeszüleményei iránt sem viseltetett megkülönböztetett megbecsüléssel, ha (már) nem volt (éppen) szüksége rájuk.
Nagyúr volt ő is, tudta Adyval, hogy „a Vers csak cifra szolga”. (Ez persze csak képletesen értendő.)