András Sándor Levele

András Sándor Levele

Tisztelt Szerkesztőség,
kérem a Holmi áprilisi számában Szalai Júliától megjelent A honfogoly kiszabadítása (Szabó Zoltán: Diaszpóranemzet) című írásával kapcsolatban a következő hibaigazítás és megjegyzés közlését. Kérésem indoklása az, hogy az említett írás recenziórészében nem ismertem az általam szerkesztett könyvre; az engem morálisan elítélő passzusokban pedig magamra. Pereskedni nem kívánok, minimális elégtételre viszont igényem van.
Hibaigazítás.
1. Szabó Zoltán könyvének címe nem Szellemi honfoglalás (517. és 521. o.), hanem Szellemi honvédelem.
2. Nem igaz, hogy a Diaszpóranemzet címet nyert könyvből „legfeljebb egy füzetnyi – mintegy hatvan-hetven nyomtatott oldal – készült el. Ennyi volt az a többé-kevésbé együvé fésült, megszerkesztett és tipográfiailag is előkészített anyag, amit szerzője valóban publikálásra szánt; a többi előjáték, jegyzet, kísérlet, előfutam és fogalmazási vázlat”. (518. o.) A valóság az, hogy (a) Szabó Zoltán hagyatékában egyetlenegy „megszerkesztett és tipográfiailag is előkészített anyag” sem található; (b) a Szalai Júlia által privilegizált írás egyszerű gépirat, mint a többi, és messzemenően hiányos: „Az első fejezetek töredékesen sem voltak fellelhetők”, áll a szerkesztői jegyzetekben, amelyeket a recenzens mintha nem is olvasott volna (pontos ismereteinek forrását viszont nem nevezte meg). (c) Hogyan lehet „a kötet egyetlen összefüggő része” az a szöveg, amelyik csak a 4., 5., 8., 10., 11. fejezetet tartalmazza, és egy bevezetőt, amely a jegyzetek szerint egy másik gépiratból került oda? (d) Hogyan mondhatja erről Szalai Júlia: „Szabó Zoltán maga által is véglegesnek szánt nagyesszéje”? (523. o.) Arról nem is szólva, honnan tudja, mit szánt Szabó Zoltán véglegesnek? (e) Nem igaz, semmiképpen sem bizonyítható az említett „nagyesszé”-vel kapcsolatos kijelentés: „Szabó Zoltán szándéka szerint való volt, hogy a nemzetkérdés tárgyában nagyesszét és nem könyvet írt; a töredékek beemelésével könyvvé kerekített Diaszpóranemzet pedig e szándék ellenében született.” (518. o.) Először is három hosszú gépirat anyaga van a kötetben, nem egyé, és terjedelemben a másik kettő egy cseppet sem rövidebb a recenzens kinevezte „nagyesszé”-nél. Másfelől, kétlem, hogy a recenzens bizonyítani tudja, mi volt Szabó Zoltán szándéka. Az, amit neki tulajdonít, aligha lehetett. Harmadsorban pedig, meggyőződésem szerint, Szalai Júlia nem tudhatja, ezért nem is bizonyíthatná, mi volt Szabó Zoltán szándéka a kötetben közzétett gépiratokkal, következésképp nem lehet igaz, hogy szerkesztésem „e szándék ellenében született”. (518. o.) Egyszerű hazugságnak vagy rejtélyes álomszövegnek tartom a következő kitételt: „egy ember többször kinyilvánított szándékának meghágása egy cél jegyében”. Ilyen „többször kinyilvánított szándék”-ról nem tudok, tudtommal (írásos) nyoma nem is létezhet. (Mellesleg, úgy tudom, a „meghág” ige csak állatok közösülésére vonatkozva használatos a nyelvben.) (f) Végül nem igaz, hogy „az íróasztalfióknak szánt” írások kerültek a kötetbe. Czigány Lóránttól idézi Szalai Júlia, hogy szövegrészek, amelyek nem illettek Szabó Zoltán szerint éppen munka alatt álló írásába, „egyenesen a kandalló tüzébe repültek”. Kommentárja:
„A »kandalló« nyilván képletesen értendő.” Nem mondom, hogy mindig oda repültek, volt papírkosár is. A kandalló valóságos volt Kew-ban és Josselinben, a lángok közé dobott kéz- és gépiratok valóban elégtek. Ez az egyik oka, hogy a hagyatékban olykor előzetes és középső fejezetek sem találhatók meg.
3. Nem felel meg a valóságnak az sem, amit Szalai Júlia az én szándékaimról mond: „Három szerkesztői megfontolás vezette.” (523. o.) Az Eligazító előszó első részében olvasható, mi vezetett. Ha olvasta volna, azt is megtudhatta volna, miről szól a Diaszpóranemzet című kötet. Akkor talán szót ejthetett volna róla: arról, amit Szabó Zoltán élete utolsó tíz évében gondolt és írt a „nemzet” fogalmával kapcsolatban.
4. Ugyanis nem igaz, hogy „a »disszidens« évek” csak „empirikus anyaggal” szolgáltak. (517. o.) Az egész kötet – az Eligazító is erről szól – azt bizonyítja, hogy Szabó Zoltán utolsó éveiben új helyzetben új módon állt hozzá ahhoz, amit feladatának érzett. Egyébként: azok az évek az ő számára (ahogyan a többi, magát emigránsnak tudó ember számára is) emigrációs, nem „disszidens” évek voltak.
5. Nem igaz, hogy akár egyetlen szemelvény is belekerült volna a kötetbe, amelyre akár megközelítőleg is illene a következő rosszindulatú és durván félrevezető ítélkezés: „Ha most mégis kinyomtatva látjuk a megannyi okból kidobott darabokat, attól csak elpirulunk: valóban ilyen mélységig közünk volna egy ember magánéletéhez, indulataihoz, magából kiírt, de fennhangon kimondani nem szándékozott keserűségéhez és – néhol – pikírtségéhez?” (524. o.) Ebből csak arra lehet következtetni, hogy Szalai Júlia kézbe se vette a könyvet. (Ha megsértettem volna Szabó Zoltán „személyiségi jogait”, jogutódja és özvegye bizonyára felróná. Neki joga lenne hozzá.)

Megjegyzés:
Az olvasóra bízom, a magam eljárása volt-e „morálisan nehezen igazolható” (518. o.) vagy a recenzensé.