Péter László

LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ

Éppen nem a mindenáron való vitatkozás kedvéért fordulok a Holmi főszerkesztőjéhez, hogy teret adjon Gyáni Gábornak a folyóirat februári számában megjelent viszonválaszához fűzött rövid reflexióimnak. Ugyanis őszintén bízom abban, hogy néhány kérdés továbbgondolásával némileg előbbre lehet jutni.
1. Szorosan követve Gyáni Gábor számozott bekezdéseit, az első vitatott kérdés az, hogy Finnország (és Ausztria) miért nem tagolódott be a második világháborút követően a szovjet birodalomba. Gyáni Gábor szerint azért nem, mert Sztálin „az 1948 tavaszán puccsra készülő finn kommunistákat teljesen magukra hagyta”. Bizony, ez történt. De a mi kérdésünk tekintetében (ahogy ezt az én falumban mondják) it is only a question begging answer. Mert éppen az szorul magyarázatra, hogy a szovjet befolyás terjesztésére mindig kész Sztálin miért nem nyújtott segítő kezet a finn elvtársaknak. Nyilván, mert nem bízott a sikerben. Tehát szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy a finn és a magyar politikai intézmények hogyan működtek 1945-ben. Ha ezt megtesszük (mint ahogy tanulmányaimban ezt megkíséreltem), olyan alapvető különbségekre bukkanunk, amelyek Finnországban (és Ausztriában) akadályozták, Magyarországon viszont erősítették a kommunisták előretörését.
2. Hogy „a dualista berendezkedés alapjául szolgáló kiegyezés minden társadalmi réteg és valamennyi nemzetiség javát szolgálta”, az a történész (utólagos) megítélése, és nem látom, hogy ez miért mondana ellent annak a megállapításnak, hogy a reformkor és a II. világháború között a magyar politikát elsősorban a nemzeti és nem a társadalmi kérdések mozgatták. Nem nyilvánvaló, hogy a reformkorban a nemesség a nemzeti célok kivívása érdekében barátkozott meg lassan a liberális átalakulással? Hogy az 1848-as forradalom törésvonalai nem a társadalmi osztályok között, hanem az összmonarchiához való viszony, valamint a magyar és a többi nemzeti törekvés mentén húzódtak? Hát nem az elveszett különállás visszaszerzése volt a magyar politika fő célja 1849 után? A dualista rendszerben a politikai pártok nem a közjogi kérdések körül szerveződtek? A két világháború között a bel- és külpolitika nem a Trianon-kérdésnek rendelődött alá? Tévedtem volna, amikor azt hittem, hogy ezekben a kérdésekben hasonló véleményen vagyunk? Azt meg sehol nem állítottam, hogy a liberalizmus Nyugat-Európában „nacionalizmustól mentes” lett volna (a liberalizmus és a nacionalizmus persze filozófiailag összeférhetetlen). De a nacionalizmussal jól befürödtem, mert intőt is kaptam Gyáni Gábortól. Ő Gellnerre, Hobsbawmra és másokra utalva megjegyzi, hogy „talán nem ártana”, ha Péter László „az újabb elméleti felismerésekkel is szembesítené a régi, a jól bevált tanokat”. Mik ezek a felismerések? Gyánitól nem tudjuk meg, és Gellnertől már nem tudhatom meg, mert utolsó találkozásunk óta meghalt. E szakértők könyveiből meg az derül ki, hogy nálam jóval keményebb szavakkal ostorozták a magyar nacionalizmust (Hobsbawmtól erre példa is található Az Elbától keletre című könyvem 112. oldalán). A nacionalizmus nyugati felduzzadt irodalmának egyik paradigmatikus bűnbakja éppen a magyar nacionalizmus.
3. Igen, megátalkodott módon konokul kitartok amellett, hogy a bírálóm által idézett szövegekben „Közép-Európá”-t nem analitikus szerkezetben használtam. Hogy „mi kell ahhoz, hogy egy terminus analitikus tartalommal telítődjék”, azt talán egy példa megvilágítja. Gyáni Gábor írta: „…Kelet-Európa fogalmának Európa bármelyik Oroszországon kívüli térségére történő alkalmazása súlyos zavarokat okoz, ha közben megválaszolatlanul marad az a kérdés: hová tartozik valójában Oroszország?” (E mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a régió mint olyan meghatározó tulajdonságok forrása.) De hát mi lenne, ha kötelezővé tennénk a szavak következetes használatát? (Tömény unalom.) Én is biztosan sokszor használtam „Közép-Európát” analitikusan.
4. Dehogy védtem Molnár Erik marxista metafizikus történetírását. Sehol soha nem állítottam azt a képtelenséget, hogy Molnár „az értékmentes tényleírást képviselte”. Én mindössze azt bátorkodtam indítványozni, hogy Molnár módszertani megkülönböztetései toleránsabb légkör kialakulásához járultak hozzá, amely lehetővé tette, hogy a gazdaságtörténet (Ránky intézetében) felvirágozzon, meg például, hogy Szűcs Jenő megírja könyvét a nemzet historikumáról. (Bár a románoknak és a szlovákoknak is lett volna Molnár Erikjük.)
5. Teljesen egyetértek Gyáni Gáborral abban, hogy vitatja, „hogy lényegesen közelebb vin-
ne bennünket a történeti megismerés lényegéhez a múltra anakronisztikusan utólag rátelepedett por lefújásának mint történetírói feladatnak egy ilyen érzékletes képbe foglalt megfogalmazása. Létezik vajon olyan autentikus múlt, melyhez egyesek (egyes szakértők) inkább hozzáférhetnek, mint mások?” Nyilvánvaló, hogy nem létezhet. Éppen ezért félrevezető az általam használt „porlefújás” kép, ha ez feltételez egy objektív, „autentikus múltat” (hogy ilyenben nem hiszek, az a könyvem 127. oldalán írottakból is kiderül). Teljes mértékben elfogadom (a szintén mostanában eltávozott) H. G. Gadamer episztemológiáját. Azonban töredelmesen bevallom, hogy a „posztmodern” tételeknek viszont csak a kisebbik részét vagyok képes megemészteni.
A szemléleti különbségek Gyáni Gábor és köztem (a nyilvánvaló életkori különbségektől eltekintve) talán jórészt abból is adódnak, hogy engem a magyar történelem hagyományos témái kötnek le. Ő viszont könyveiben izgalmasan új társadalomtörténeti kérdésekkel foglalkozik.