Kőrizs Imre

KORTÁRSUNK-E MARTIALIS?

A görög és római költészetnek manapság nem valami magas az ázsiója. Hovatovább nemcsak az ókori költészet, hanem a római és görög költők fordításait tartalmazó könyvek is nehezen hozzáférhető régiségekké archiválódtak. Jövőre nem kevesebb mint negyven éve lesz, hogy az utolsó átfogó római költői antológia megjelent Szepessy Tibor szerkesztésében, és húsz éve, hogy – ugyancsak Szepessy fáradhatatlan szerkesztői munkájának talán legfontosabb eredményeként – napvilágot látott a Görög költők antológiája. (Ez utóbbi szerencsére tavaly óta, felfrissített kiadásban ismét kapható.) Új fordítás az utóbbi tíz évben alig született, ami van, az a költőietlenség mellett olykor még pontatlan is: arra se jó, hogy latint tanuló gimnazisták puskázzanak belőle.
Mostanában valami mégis mintha megmozdult volna: négy új ókori fordításkötet is megjelent. (Talán nem egészen felesleges emlékeztetni rá, hogy mind a négy kötet több-kevesebb erotikus vagy éppenséggel pornográf verset is tartalmaz, sőt egyik-másik esetben épp az ilyen tartalom volt a szerkesztés legfőbb szempontja.) A Kirké válogatást adott ki a priapusi versekből, a Kalligram számára Csehy Zoltán készített reprezentatív görög–római gyűjteményt Hárman az ágyban címmel, illetve két teljesen különböző összeállításban, a Kirkénél, illetve a Magyar Könyvklubnál megjelentek Martialis válogatott versei is. A Holmi márciusi száma ez utóbbi, Adamik Tamás szerkesztésében, jegyzeteivel, utószavával és nem kis részben fordításában megjelent könyvről közölt recenziót Szepes Erika tollából.
A könyvről szóló dicsérő kritikát csak azért nem nevezném teljes egészében elhibázottnak, mert a recenzens túlnyomórészt nem a könyvről ír, hanem Martialisról. Bár, ami azt illeti, már az olyan kijelentések értéke is vitatható, hogy „az olvasót elsősorban az érinti meg, ami Martialis ambivalens világérzetének oka: az Urbs vonzása és taszítása”. Mert ha valami megérinti Martialis olvasóját, az elsősorban nyilván a humor. Ehhez a rendkívül széles skálán mozgó humorhoz pedig, amely a szelíd tréfától a baráti csipkelődésen, az ártatlan irónián és a maró gúnyon át a megsemmisítő, gyilkos kacajig terjed, bizonyára más egyébnek is van valami köze, mint pusztán „az Urbs vonzásának és taszításának”. A hagyományok, a körülmények és Martialis egyénisége által meghatározott poétikai alaphelyzetet annál, hogy ráfogjuk: „bipoláris”, bizonyára árnyaltabban is lehetne jellemezni. Mert ha csak annyit tudunk mondani, hogy Martialis fogékony volt a fonákságokra, és ezeknek a korabeli Róma széles tárházát nyújtotta, akkor nem is érdemes többet beszélni a dologról.
A kötetben mintegy kétszázhatvan vers szerepel Martialis körülbelül ezerkétszáz epigrammára rúgó életművéből. Ebbe nem számítom bele a 13., illetve 14. könyvet, amelyek Xeniá-nak (Ajándékok), illetve Apophoretá-nak (Küldemények) nevezett kétsoros darabjai, afféle csomagkísérő szlogenek, inkább csak életmódtörténeti forrásként érdekesek, irodalmi becsük gyakorlatilag nincs. Annál furcsább, hogy a válogatáskötetben mégis szerepel vagy másfél tucatnyi ezekből a disztichonokból. Példaképpen álljon itt három darab egy nagyobb csoport éléről (159.). Tibullusról: „Felgyújtotta kacér Nemesis nagyszívü Tibullust, / azt, kit teljes ház gondjaitól szabadít.” Homéroszról: „Ilias és Priamosnak az ellensége, Ulixes / soklapu pergamenen csöndesen egyesül itt.” Vergiliusról: „Olvassad szivesen Szunyogát nagy Vergiliusnak, / s hagyd békén a komoly Férfiut és vasakat.” (Kiemelések az eredetiben.) Az olvasóban joggal merül fel a kérdés: vajon részei-e ezek a darabok annak, amit martialisi epigrammaköltészetnek nevezünk, annak, ami oly nagy hatást gyakorolt a humanisták, Janus Pannonius munkásságára? Hiszen ezek a disztichonok még csak nem is hasonlítanak arra, amilyennek az epigrammát – leginkább éppen Martialisnak köszönhetően – ismerjük: nyoma sincs bennük pl. ellentétpárnak, humornak, csattanónak.
Ráadásul ezt a tizenhét darab – azaz harmincnégy sornyi – semmitmondó disztichont a jegyzetekben összesen hetvenhét sor, azaz két egész oldal magyarázat kíséri! Az elsőként idézettről például az tudható meg, hogy „A dőlt betűs [kiem. az eredetiben] rész idézet Tibullus 1, 5, 30-ból, csakhogy ezt Tibullus Deliáról, az első kedveséről írja. Martialis nyilván tudta ezt, de ilyen aprósággal nem törődött.” Nem könnyű eldönteni, hogy melyik fölöslegesebb: ez a jegyzet vagy a kétsoros, amelyhez csatlakozik. (Ennek fordítása egyébként nem is értelmes. Nem arról van ugyanis szó, hogy a teljes ház megszabadítaná Tibullust gondjaitól, hanem hogy múzsája leveszi a költő válláról a háztartás minden terhét.)
A szerkesztés, a jegyzetek és – amint látni fogjuk – a kísérő tanulmány aránytévesztései különben a kritikusra is átragadnak. Szepes Erika bemegy az utószó zsákutcájába, amikor a negyedik könyv huszonegyedik (4, 21) verse alapján Martialis vallásos vagy vallástalan voltát taglalja, kritikájában tíz sort szánva az ebből a versből kihámozandó filozófiai nézetrendszernek. A verssel már a kötet utószava is fél oldalon át foglalkozik – anélkül, hogy maga az epigramma megtalálható lenne a könyvben. A három sor Csengery János régi fordításában: „»Nincs isten sehol, a mennybolt lakatlan« – / mondja Ségius és bizonyságot tesz, / mert amíg tagad, úszik a vagyonban.” Bárki egyetérthet a kötet szerkesztőjével, aki kihagyta a válogatásból ezt a nem különösebben izgalmas darabot. Annál kevésbé lehet egyetérteni az utószó írójával, aki ugyanakkor fél oldalt szán a boncolgatására.
Ugyanezt a furcsa aránytalanságot tükrözi az a jelenség is, hogy az utószóban említett mintegy hetven vers túlnyomó többsége egyáltalán nem szerepel a kötetben. Mintha a klasszi-
ka-filológia és az irodalom – sajátos módon – köszönő viszonyban sem lenne egymással.
Az idézett és a közölt versek számának ez az aránytalansága egyébként nem egykönnyen tűnik fel, mert a kötet anyagához nem csatoltak mutatót, amely felsorolná, hogy az életmű mely könyveiből mely epigrammákat vették fel a válogatásba. Az efféle mutató hiánya folytán aztán az utószó utalásai is (pl.: „1, 15, 12; 8, 44” stb.) teljesen hasznavehetetlennek bizonyulnak, hacsak nincs éppen az ember keze ügyében egy másik Martialis-kiadás.
Szepes Erika különben az utószónak épp arról a részéről írja, amely a negyedik könyv huszonegyedik versével foglalkozik: „nagy erénye […], hogy a klasszika-filológia sajátos területén sajátos módszerekkel végzett vizsgálatait világosan, a nem szakember számára is érthetően fogalmazza meg, nem bonyolódva bele a szaktudomány terminológiájába és sokszoros hivatkozási hagyományába”. De az olvasóban ismét kérdések egész sora merül fel: feltétlenül szükséges-e egy húszoldalas ismertetéshez negyven lapalji jegyzetet írni? Érdemes-e oldalszámmal utalni arra az angol monográfiára, amely közli – Martialis szülővárosának térképét? Van-e értelme a szöveget a széles olvasóközönség szemében teljességgel obskúrus hivatkozásokkal – pl.: „W. Allen: Jr. et al. CJ (1970) 345–346.” (215.) – megterhelni?
Ez a hivatkozás különben a következő fejtegetéshez csatlakozik: „Sajnos, költőnk nem közli, hogy milyen tribunusi ranggal jutalmazták meg. Ezért a kutatók eltérően vélekednek erről: egyesek [az obligát jegyzet felvilágosít, hogy P. Richard-ról és U. Scamuzziról van szó] tribunus plebis, mások [a jegyzet szerint J. W. Duff] tribunus militum tisztségre gondolnak. W. Allen feltételezi, hogy tribunus semestris volt, s ezt azzal indokolja” – nos, ezt már nem másolom ide, akit ez tényleg érdekel, nézze meg a könyvben, a 217. oldalon. Tartok azonban tőle, hogy az olvasók – akik végtére is verses-, nem pedig szakkönyvet vettek a kezükbe, ilyesmi iránt nem érdeklődnek. Az efféle kitételekkel a Szepes Erika szerint „olvasmányos” és „komoly tudományos eredményeket tartalmazó” utószó nem megvilágítja, hanem inkább elhomályosítja Martialisban a költőt. Ezzel nemcsak a költészetnek, de a tudománynak sincs hasznára. Hiszen miféle kép alakul ki a gyanútlan olvasóban a klasszika-filológiáról ilyen mondatok láttán? Vagy csakugyan ezek volnának az ókortudomány ama nevezetes „sajátos területei” és „sajátos módszerei”?
Ahol nem részletekbe menően pedáns az utószó, ott olykor kimondottan elnagyolt, már-már értetlen. Mihez kezdjünk az ilyen megjegyzésekkel (219.): „Kevés olyan latin költőt ismerünk, akinek kötődése a szülőföldhöz olyan erős lenne, mint Martialisé. Ez annál feltűnőbb, mert Martialis nem lírai költő”? Milyen kár, hogy ennek a „feltűnő” jelenségnek az utószó nem szentel több figyelmet. Ehelyett így folytatja: „Ő a logika szabályai szerint írja epigrammáit, mégis azokban a versekben, amelyekben hazája természeti szépségeit festi, mély líraiság érződik, s e líraiság forrása a nosztalgia.” Vajon mi az érdekesebb, hogy pontosan milyen hivatalt töltött be a költő, vagy hogy kiderülhetne: a „logika szabályai szerint” alkotó Martialis epigrammái mégsem olyan szimplák, hogy leírhatók lennének a Szepes Erika-féle „bipolaritás”-sal?
A kísérőtanulmány különben a Martialis és költészete címet viseli, akárcsak Adamik Tamás korábbi Martialis-monográfiája. Nem nevezhető szerencsésnek, hogy az utószó és a szakkönyv szövege néhány helyen a címen túlmenően is megegyezik. Ami szakkönyvben, tankönyvben (Adamik Tamás: Római irodalom az ezüstkorban) akár természetes is lehet, az a nagyközönségnek szánt kiadványban olykor nemcsak aránytalanul részletező, hanem olykor modoros, sőt érthetetlen is. Hányan tudják például a könyv olvasói közül, hogy mi az Amphitheatrum Flavium? Mindenesetre minél nagyobb az ilyen olvasók aránya, az annál rosszabbat jelent az összes olvasó számára nézve. (Egyébként a Colosseumról van szó.)
Mindez még sajnálatosabb, ha felidézzük: a magyar ókortudománynak évtizedeken át az „utószó-irodalom” volt az egyik legfontosabb csatornája, amelyen keresztül szélesebb olvasóközönséghez szólhatott. Borzsák István, Hegyi György, Ritoók Zsigmond, Szepessy Tibor, Szilágyi János György utószavai ízig-vérig tudományos dolgozatok, már amennyiben nem a gazdag lábjegyzetelést, a jelentéktelen részletek hüvelyezgetését, a tudni nem érdemes dolgok búvárlását tekintjük a tudományos irodalom legfőbb kritériumainak, hanem a pontossággal párosuló gondolatgazdagságot.
De ennyi tudomány után most már lássuk a költészetet! A mintegy kétszázhatvan versből viszonylag sok az új fordítás. Amint Szepes Erika is emlékeztet az utószó adatára: a kötet egy egyetemi szeminárium résztvevőinek együttműködésével jött létre. A szemináriumi dolgozat írása helyett inkább a fordítást választó egyetemisták közül Tordai Éva és Gradsack Róbert tizennyolc, illetve tizenhat verssel van jelen a kötetben, a többiek csak egy-két darabbal. Újnak tekinthető Teravagimov Péter huszonöt és Csehy Zoltán hat fordítása is. A Bálint Gábor által tolmácsolt huszonegy vers szintén most jelenik meg először kötetben. A legtöbb új darab, több, mint hetven, Adamik Tamás saját munkája.
A régebbiek közül – a minőségük vagy mennyiségük miatt elhanyagolhatóktól eltekintve – két-három verssel szerepel Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Orbán Ottó, Hegyi György. Kicsit többel Weöres, Csengery János, Horváth István Károly, az elmúlt század egyik fiatalon elhunyt klasszika-filológusa, illetve Balogh Károly, Madách Imre unokaöccse, aki az 1930-as évek végén magyarra fordította a martialisi életmű nagyobbik részét, méghozzá sokkal jobban, mint a Nyugat előtti irodalmi nyelvet használó, már a maga korában is ásatag Csengery.
Csengery és Balogh Károly munkásságából sikerült kiválasztani a viszonylag kevésbé elavult darabokat. A Csengery-fordításoknak nem válik előnyükre készítőjük szerényebb költői tehetsége és az olyan régiségek, mint a visszanyerők (visszanyertük helyett) vagy a járnók, de a kötet egészét tekintve a fordító megbízható latintudása és korrekt, világos nyelve mégis jelent némi kárpótlást. Balogh Károly fordításait jól jellemzi a következő négysoros (87.), amelynek a közepe kissé nehézkes, de a bravúros csattanó végül is jobb, mint az eredeti: „Ámbár, Cantharus, egyre jársz ebédre, / mégis mindeneket leszólsz, lehordasz. / Intlek, hagyjad el átkozott szokásod: / Nem fér össze a torkos és a szájas.” Horváth István Károly inkább pontos, mint költői, bár a 103. oldal egyik versében bravúros szójátékot alkot („előkelő – elöl kell ő”). A régebbi fordítások készítői közül a szintén filológus Hegyi György munkái a hivatásos költőkéivel is kiállják az összehasonlítás próbáját: „Itt tőled kap a föld, ott eltart; itt nyavalyásan / pislákol tüzed, ott ontja a jó meleget; / itt jóllakni: vagyon, kész csőd a piacra kiemenni, / ott a saját termés ellepi asztalodat.” (73.) Ezek a fordítások például jobbak, mint Weöres Sándor magyarításai, ami azonban ez esetben nem olyan nagy szó, mert Weörest szemlátomást nem érdekelte Martialis: az amúgy is kisebb jelentőségű versek fordításai a háború után az egyetemi szöveggyűjtemény megrendelésére készültek. Az Orbán Ottótól közölt néhány sor erőteljes, Ligurinus fejéhez – akiről az eredeti egyszerűen azt mondja: nimis poeta, túlságosan költő – a magyar fordításban (37.) ezt vágja Martialis: „Iszonyú tömény a költő / benned.” Szabó Lőrincnek még jelentéktelen epigrammafordításain is látszik, hogy mennyire a kisujjában van a magyar költészet: „Lám, a te büszke tetőd száz oszlop tartja magasba” – mondja (11.), egy-két szó elhelyezésével megteremtve a kapcsolatot a magyar hexameter Vörösmarty-hagyományával („Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője”).
A Radnóti fordította négysoros talán az egyik legszebb, egyben legtömörebb Martialis-vers, és különös szerencse, hogy két változatban is megvan, mert Szabó Lőrinc is lefordította. A kötetben a melankolikusabb Radnóti-féle változat szerepel (ezt idézem először a 49. oldalról), vele szemben Szabó Lőrincé inkább hetyke:

„Nem volt senki olyan szép, mint amilyen te,
Lycoris:
senki sem oly szép most, mint amilyen Glycera.
Ő is olyan lesz, mint te, de már te olyan soha,
mint ő.
Őt akarom, s téged már csak akartalak én.”

„Oly gyönyörű nem volt egy lány sem, mint te,
Lycoris
nincs lány oly gyönyörű, mint amilyen
Glycera.
Ő még lesz, ami vagy, de te már, ami ő, soha többé:
téged akartalak, és most bizony őt akarom.”

Egyetlen Martialis-fordításában (49.) Babits egy meglehetősen banális és nemkülönben pornográf ötletből sejtelmes, kámeaszerű verset formál:

„Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.
»Mindenik első lesz!« – szólt Phyllis. – Jánus a
szép nő,
és kétarcu a kéj: hátra s előre tekint.”

Az összehasonlítás végett itt érdemes idézni Tordai Éva nagyobb szöveghűségű, bár kissé esetlen fordítását (amely a már említett, egyébként teljes egészében általa fordított, Kirké-kiadású Martialisban jelent meg):

„Két fickó ment Phyllishez, hogy dugja ma reggel:
s nem tudták, melyikük lássa előbb csupaszon.
Phyllis ezért megigérte nekik, meglesz mire
vágynak:
egyik lábat fog, másik emel tunicát.”

Kritikájában Szepes Erika mindenesetre azt állítja: „a modern fordítások olykor akkor is jobbak a korábbi fordításoknál, ha azokat oly nagy költő készítette, mint Kosztolányi”. Kosztolányitól a kötetben mindössze két – nem pedig egy, mint Szepes Erika írja – fordítás szerepel, az egyik csakugyan halványabb, de a másik (53.) igazán remek:

„A félszemű Thaist meglátta Quintus, és a szeretője
lett ő.
Thaisnak csak a félszeme hiányzik. Quintusnak
mind a kettő.”

(Megjegyzendő, hogy Kosztolányi műfordításainak gyűjteményében a „szeretője” előtt nincs névelő, és a vers négy sorba van tördelve.) Érthetetlen, hogy a Martialis és/vagy Kosztolányi tisztelői által fejből tudott fordításokat miért kellett újabbakra cserélni. Hiszen a fenti példából is kiviláglik, hogy a rímes forma önmagában – nagyon helyesen – nem volt kizáró ok. De lássunk három példát (Kosztolányi fordítása után rögtön a „modern” változattal)! A választást az olvasóra bízom, ahogy a sok száz éves Martialis-kiadások latin jegyzeteinek szerzői írták egy-egy többféleképpen is értelmezhető szöveghely mellé: eligat lector:

„Földedbe már a hetedik nőd
temeted.
Többet kinek hoz ez a föld, mint
teneked?”

„Már hetedik nejedet, Phileros, rejté el a földed.
Másnak a föld, Phileros, nem terem ennyi
haszont.”

(105.)

*

„Nincs pénzem, csak az az ajándék,
mit nekem adtál, a hivednek.
Te, most egy üzletet ajánlnék:
vedd meg.”

„Árva vasam sincs már. Nos, Regulus, el fogom
adni
minden ajándékod. Megveszed azt te vajon?”

(141.)

*

„Férjül akar a gazdag Paula.
Irtózatos. Az a vén skatula.
Nagyon öreg. Ha vénebb volna, tán
nem mondanám…”

„Paula csak engem akar egyedül. De nem én őt!
Mert öreg ő. Jobb lesz még öregebben e nő.”

(53.)

Ami az új fordításokat illeti, sok a pontatlanság, a félreértés, a költőietlen, papírízű megoldás. A verssor olykor hosszabb egy lábbal a kelleténél (pl. éppen a Szepes Erika kritikájában idézett egyik vers első sorában, a 381. oldal tetején), igaz, arra is van példa, hogy egy lábbal rövidebb, mint pl. a fentebb legutóbb idézett disztichon első sora. Sokszor nem csattan a végén az epigramma, s gyakran a hangvételt tévesztik el a fordítók.
A 3. oldalon, a Lausushoz című versben nem sikerült lefordítani a szójátékot: egyszerűen „a Nílus partján […] lakozó sokaság” lesz azokból, akik „Nilum ex ipso […] ore bibunt”, azaz „éppen a torkából (tkp.: a szájából) isszák a Nílust”. Súlyosabb a helyzet a 137. oldal Barbarizmus című darabjával, ahol a szójáték maga az epigramma csattanója.

„Ez vagy: Cinnamus, ámde Cinna kéne.
Látod, Cinna, ez ám a barbarizmus.
Például ha te Furiuska lennél,
ily módon, te okos, Fur is lehetnél.”

A vershez van ugyan jegyzet – – – De akkor előbb itt pár szót a jegyzetekről. Ezeket nem könnyű megtalálni, mert se sorszám, se csillag, se oldalszám nem segíti a tájékozódást. A verseket és a hozzájuk fűzött magyarázatokat az epigrammák eredeti könyv- és sorszáma alapján lehet összepárosítani, ami igen nehéz, mert kötetünk lapjain a versek – különben igen dicséretes módon – nem az eredeti sorrendben következnek egymás után.
De ne várassuk Cinnamust, van neki amúgy is elég baja! Kerényi Károllyal elmondhat-juk, amit ő eredetileg Karinthy Gábor Ovidius-kötetével kapcsolatban fogalmazott meg: még szerencse, hogy ott van a túloldalon a latin szöveg, mert így meg lehet nézni, ha az ember nem érti a magyart. A vers a következőt jelenti: „Cinnamus, te azt akarod, hogy Cinnának hívjanak. Nem csúf nyelvhelyességi hiba ez, Cinna? Ha azelőtt Furiusnak hívtak volna, most ezen az alapon Furnak kéne nevezni.” A vers gyakorlatilag nincs lefordítva, hiszen a szójátékon áll vagy bukik minden. A Furius ugyanis becsületes római személynév, míg a fur egyszerű köznév, amely azt jelenti: tolvaj. A reménytelennek látszó fordítás helyett (amint erre Várady Szabolcs felhívta a figyelmemet) talán ezt a verset alkotta újjá Rájnis József a következő kétsorosában:

„Rászt voltál és most Raszt vagy. Mondhatdsza,
barátom!
Ha Száros lettél volna, mi volna neved?”

Lényegében ugyancsak lefordítatlan a 133. oldalon olvasható háromsoros is. A magyar változat:

„A tél megérkezett, Saturnus-ünnepnap.
Umber köpenyt küldött, nagyon szegény volt ám.
Most egy maroknyi lisztet ád: vagyont szerzett.”

Miről is van szó? „A téli napforduló idején, a Saturnaliák ünnepén a szegény Umber köpenyt szokott (a latin »mittebat« ún. preateritum imperfectumi igealak: ilyen esetekben kifejezetten gyakorítást fejez ki) nekem küldeni: most lisztet küld. Merthogy meggazdagodott.” Ez így csak egyszerű rosszmájúság: a mélyebb megértéshez ismét a latin szöveg siet a segítségünkre. Ami a fordításban köpeny, az az eredetiben alicula, ami pedig liszt, az alica. A két szónak semmi köze egymáshoz, de a latinban olyan, mintha a köpeny a liszt szónak volna kicsinyítő képzős alakja. Csengery fordítása sem közelíti meg az eredetit, de legalább

megpróbálkozott egy szójátékkal: „Darócot küldött nékem Umber, a szegény, / Meggazdagodván, küld a helyett most darát” (kiemelés az eredetiben). Önként adódik a kérdés: miért nem hagyja ki a szerkesztő azt, amit fordítóként nem sikerült megoldania?
Ami a pontatlanságokat illeti: a Levél Torquatushoz című versben, a 13. oldalon nem arról van szó, hogy „hoz majd kései bért érdemedért a halál”, hanem arról, hogy „kései halál lesz
a méltó jutalmad”. A könyvben szereplő fordításból mintha úgy látszana: megkésettnek tartja a költő a jutalmat, holott az eredetiben a hosszú életről beszél. Ugyanennek a versnek a 7. sorában ez olvasható: „Nagy zengjen nagyról, én csak kicsiről dalolok jól.” Egyrészt nincs „jól”, másrészt alighanem fontos az erede-
ti vers sonent–locuto szembeállítása: amelynek segítségével Martialis a jelentős tetteket megéneklő, zengő, „nagy” költészetet veti össze a saját gyakorlatával, amelynek jellemzésére nem a „dalol” szót, hanem a prózai „beszél”-t használja.
A kötet félrefordításokban is bővelkedik. A Levél az epigrammáról című prózai részben (17.) ezt olvashatjuk: „Rosszindulatú bíráló tartsa távol magát egyszerű tréfáimtól, és ne írjon epigrammákat az enyéimként: gonosztevő az, aki más könyvében élcelődik.” Ami azt illeti, az „interpres” nem bíráló, hanem magyarázó, tolmács. Tehát – azzal együtt, hogy a korban a szerzői jogokat valóban nem értelmezték olyan szigorúan, mint manapság – itt nem holmi hamis Martialis-versekről van szó, hanem az epigrammák értelmének meghamisításáról, belemagyarázásról. Ahogy Csengery fordítja: „Tréfáim jóhiszeműségét ne vonja hát kétségbe valami rosszmájú magyarázó, s ne ő írja helyettem az én epigrammáimat. Helytelenül cselekszik, aki másnak könyvén köszörüli a szellemét.” Az új fordításban a szöveg így folytatódik: „Szavaim pajzán igazságát mentegetném, ha elsőként én szolgáltatnék erre példát.” Csengery ezzel szemben nem hagyja ki a közbevetést („id est epigrammaton linguam”), és így fordítja a mondatot: „Szavaimnak dévaj nyíltságát, vagyis epigrammáim nyelvét mentegetném, ha én adtam volna rá példát először.” A fenti „szavaimnak pajzán igazsága” amúgy is elég értelmetlen: a latin „lascivam verborum veritatem” fordulatot a kurrens külföldi fordítások a következőképpen adják vissza: „undisguised freedom of my expression”, illetve: „[le] réalisme des expressions licencieuses”, valamint: „il lascivo realismo delle parole”. Eligat lector.
De az egyszerű félrefordítások után lássunk egy még szerencsétlenebb, mert egyszersmind papírízű félrefordítást:

„Könyvemről Mathokám azt hirdeti, hogy
egyenetlen.
Hogyha igaz, dícsér engem e drága Matho.
Mily homogén könyvet írt Calvínus meg az
Umber:
nincs rosszabb annál, mint ha a könyv
homogén.”

(23.)

Valójában arról van szó az utolsó sorban („aequalis liber est, Cretice, qui malus est”), hogy „Creticusom, az a könyv egyenletes, amelyik rossz.” Azaz nem elvileg utasítja el Martialis az egyenletesen kiváló minőséget, hanem gyakorlati jellegű kételyei vannak: egyenletes csak úgy lehet a könyv, ha rossz, hiszen egyenletesen jó nem létezhet. Ennek fényében már a következő oldalpáron található epigramma is elnyeri értelmét: „Van jó, van közepes versem, rossz is van, Avítus, / Olvasd csak! Másképp nem születik meg a könyv.” Azaz: „Vannak jó verseim, van néhány közepes, és igen sok rossz is azok közt, amelyeket itt olvasol: könyv másképp nem is lesz, Avitus.” Érdekes, hogy ebből az utóbbiból a fordításban egyszerűen eltűnt a „rossz” versek mellől a „plura” szó. A kötet amúgy is hajlamos rá, hogy a magyar Martialist az eredetinél magabiztosabbnak, sőt olykor beképzeltebbnek láttassa. Egy versnek, amelyben költőnk Catullusszal méri össze magát, ez áll a magyar fordításában (157.): „Stellámnak gyönyörű, csodás Galambja, / kimondom, ha Veróna hallja is bár, / Catullus verebét legyőzi könnyen.” Az eredetiben a galamb nem csodás és nem is könnyen győz, és gyönyörűségről sincs igazán szó. Mindez nem is volna összeegyeztethető annak a Martialisnak az understatementjével, aki lépten-nyomon a rossz verseit emlegeti, különben meg maga is sokallja a könyvei árát. Ha tehát a „deliciae”-t a „gyönyörűség” helyett a magyarosabb „kedvenc” szóval adjuk vissza: ez marad a nagy fennhéjázásból: „Stellám kedvence, a Galamb (című művem) – nem bánom, meghallhatja akár Verona is! – legyőzte Catullus Verebét, Maximusom.”
A 43. oldalon szereplő Elégtétel című vers fordítása („Ellened én sose firkáltam, hidd el, Bithynicus. / Esküt akarsz? Inkább jól kielégitelek.”) alighanem félreértésen alapul. A „satis facere” a kommentárok egyöntetű véleménye alapján jogi, nem pedig szexuális aktusra utal. Azaz: „Nem vagyok hajlandó a kedvedért megesküdni rá, hogy nem írtam rólad semmi rosszat. De ha annyira erősködsz, hát kész vagyok zálogot adni (legfeljebb odavész).”
Két oldallal később ismét egy kis tobzódás
a jelzőkben: egy eredetileg a „gyöngyháznál simább bőrű” fiúból a Gallushoz című versben váratlanul „hetyke, vidám, csapodár” lesz. Ha még egyet lapozunk, azt látjuk, hogy az ártatlan gyermeki – vagy legfeljebb sejtetően: fiús – büntetés magyar megfelelőjeként, a felszarvazott férj „rajtakapja és teletömi” a felesége „kamasz” szeretőjét. Később egy öngyilkosságról szóló versben (63.) a kiontott vér mellől valahogy lemarad a jelző (facilis: „könnyű, bagatell, készséges”), két oldallal odébb a kóbor ifjúságból víg lesz, a megfelelő barátok nemes barátokká avanzsálnak. Ugyanebben a versben a „tulkok gyenge szarvval összezördülnek”. Valójában arról van szó, hogy „a fegyvertelen homlokú bikaborjú már nem bír magával a harci vágytól”. Ugyanitt a tarka gyöngytyúk valamiért festett lesz, és ahelyett, hogy „a zsenge bárány teli tőgyű anyját várná”, a fordításban ugyanezt a bárányt ugyanez a tőgy: „csábítja”. Még mindig ugyanez a vers kicsit később a „szőrös anyák bégető sarját” emlegeti, azaz egy bizarr szőrzetű birka kicsinyét. De a birka nem szőrös vagy sörtés (hirsutus), hanem gyapjas, és az eredetiben szereplő állatkölyök nem béget, hanem visít (vagio), mint egy újszülött: tehát vadmalacról vagy kecskegidáról van szó. Lejjebb az ajándéknak is jut még egy „csodás” jelző, miközben a vesszőkosár is „kosárkává” biedermeieresedik. O, sancta simplicitas
– áldott római egyszerűség, hát hová lettél! Mindezt betetőzi a vers utolsó sorának az érthetetlenségig suta fordítása: „Falu ez itt, ahogy mondod? Netán város?”, ami helyesen: „Falunak kell az ilyet neveznünk, vagy inkább csak (a központtól) távolabb eső városi háznak?”
Van aztán olyan vers is, amelyben a félreértés nemcsak papírízűséghez, de értelmetlenséghez is vezet (103.): „Szép nejedet, Charidemus, egy orvos dugja, tudod jól, / s tűröd. Láz nélkül elveted életedet.” Vajon mi lehet ez a „láz nélkül elveted életedet”? És mi köze az előző másfél sorhoz? A latin ismét segít: „Vis sine febre mori”, azaz „Láz nélkül akarsz meghalni”, de ez kissé még mindig homályos. A megnyugtató választ a kommentárokból megismerhető consensus philologorum adja meg, amely a doktorokat a mérgezéssel hozza összefüggésbe. Azaz: „Ha valakit orvossal csal meg a felesége, nyilván azért tűri el, mert nem lázban, hanem mérgezésben akar meghalni.”
Egészen más problémát vet fel a 109. oldal kétsorosa, A szabad ember:

„»Túl szabad életet élsz« – szidsz engem Cerylus
egyre.
És te hogy élsz? Lehet azt mondani, hogy
szabadon?”

A vers ezúttal érthető, ha nem csattan is valami nagyot. A baj itt az, hogy a szemközti oldalon szereplő latin szövegből ezt a jelentést lehetetlen kicsiholni.

„»Liber homo es nimium«, dicis mihi, Ceryle,
semper.
In te qui dicit, Ceryle, liber homo est?”

Ez a két sor azt jelenti: „»Túlságosan is szabad szájú ember vagy« – mindig ezt mondod nekem, Cerylus. Aki ellened beszél (szid téged, rosszat mond rólad), az, Cerylus szabad szájú ember?” Ha ezen a ponton belenézünk egy kritikai kiadásba, amely eltérő olvasatokat is hoz, a latin és a magyar szöveg különbözőségének oka nyilvánvalóvá válik. A fordító (Bálint Gábor) egy másik olvasatot fogadott el, mint amit a szerkesztő érvényesített. Ha a qui helyett quist olvasunk, az est helyett pedig est, akkor már kifogástalan a fordítás.
De ennyi talán bőven elég. Az olvasó ezeknek az alapján is eldöntheti, méltán mondja-e Szepes Erika, hogy „a modern szövegek új értelmezéseken alapulnak”, és mit jelent az, hogy „ezek magukon viselik a kutató Adamik saját felfedezéseinek frissességét”. Bárki megítélheti a kritika utolsó mondatának igazságtartalmát: „Kortársunkat és sorstársunkat, Martialist avatott kezek vezetik be éles szemű kritikusként és jó barátként otthonunkba.” (Különben: „kortársunk” – ezt többnyire éppen akkor szoktuk valamely klasszikusról, rossz lelkiismerettel, kijelenteni, amikor semmi más érdemi érvet nem tudunk felhozni amellett, hogy igenis érdemes a figyelmünkre.)
Végezetül hadd hívjam fel itt a figyelmet még egy versre, amely nemcsak Martialis munkáinak, de talán az egész római költészetnek
is a legszebb darabjai közé tartozik. A második könyv ötvenkilencedik epigrammájáról van szó:

„Mica vocor: quid sim, cernis, cenatio parva:
ex me Caesareum prospicis ecce tholum.
Frange toros, pete vina, rosas cape, tinguere nardo:
Ipse iubet mortis te meminisse deus.”

Magyarul, a könyv 91. oldaláról:

„Morzsának hívnak, látod, mi vagyok, kis ebédlő.
Innen látni lehet szemben a caesari sírt.
Hozz heverőt ide, bort, rózsát és hintsed a nárdust:
Isten nyughelye int: el ne feledd a halált.”

Feloldva a második és negyedik sor rejtélyességét, és megpróbálva érzékeltetni a csodálatos harmadik sor halmozásait: „Morzsának hívnak. Látod, mi vagyok: kis ebédlőhelyiség. / Innen (ti. ha leülsz nálam ebédelni) jól látható Augustus mauzóleuma. / Törj ágyakat, kérj bort, szedj rózsákat, kenekedj nárdusolajjal! / Maga az istenné vált császár is arra int (ti.: sírja látványával): emlékezz a halálra.” Amilyen finoman különleges a vers alaphelyzete és felütése – egy sír szomszédságában álló kis „étterem” szólítja meg az olvasót –, olyan feszes és tömör a négy sor felépítése. A vidám lakomák színhelye és a síremlék közötti feszültséget a végtelenségig fokozza a harmadik sor kötőszó nélküli halmozása. Érdemes hangosan is felolvasni ezt a sort, még ha az ember nem tud is latinul. Ha akarom, három metszet is van benne, de még sincs megállás: a négy ige lendülete ugyanolyan sodró, mint Catullus Odi et amo-jának első sorában. És mi mindent hemperget magával ez a „carpe diem”-es lendület! Megpillanthatjuk benne azt a Martialist, aki „rabszolgaerény”-nek tartja az absztinenciát (143.), aztán felbukkan az, aki – mint egy bizonyos Telesillának vérbeli spanyol macsóként bevallja – „egy éjjel négyszer tud” (93.), de feltűnik benne az egymást igencsak gyorsan váltó császárok korában élő római polgár is, aki arra int (61.): „Élsz holnap? Ha ma élsz is, Postumusom, lemaradtál: / Az bölcs, Postumusom, már aki tegnap is élt.”
Egyik utolsó könyvében Martialis hátborzongatóan kegyetlen átkot mond azokra, akik verseikben tiszteletlenül írnak a klasszikus római értékekről (43.). Még később, utolsó előtti kötetében azt állítja: írna ő nagyobb, császári témákról, csak akadna egy Maecenas is a sok földre szállt Augustus között (9.)! Kérdés, hogy valóban elhitte-e, vagy csak a maga mentségére mondja ezt, saját lustasága helyett mindjárt epigrammaköltői pályafutásának elején a körülményekre fogva a nagy mű hiányát (157.). Hiszen elismeri, hogy léteznek méltó témák, és mint több verséből kiderül: költői becsvágyával sincs baj, és nem egy epigrammája szerint képesnek is érzi magát a nagy feladatra. Téma, becsvágy és képesség, minden együtt van: mégiscsak a mecénás nélküli kor volna a hibás abban, hogy nem alkotta meg a nagy művet? Vajon nem éppen az a gondolat késztette-e keserű átkozódásra az öregedő Martialist, ami esetleg kései olvasóját is meglegyintheti: hogy mialatt ő ágyakat tört, bort ivott, rózsákat szedett, nárdussal kenekedett, és epigrammáival glosszázta a hétköznapokat, nemcsak a nagy mű nem született meg, de közben valahogy az élet is elrepült?