Csont András

ELHISZEM, NOHA NEM IGAZ

Normann Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse
Válogatta és fordította Szilágyi Mihály
Európa, 2002. 357 oldal, 2300 Ft

Egyszer Liszt Ferenc, időskorában, nyakába felcsapott reverendával ült zongoraszékén a Zeneakadémia egyik tantermében. Fiatal lány térdelt előtte, és erősen dolgozott a zeneszerzőn, ennek ellenére Liszt el-elbóbiskolt a hölgy munkája közben. Egyszer csak a lányka fölemelte fürtös fejét, és így szólt csengő hangon: „Tessék felébredni, Maestro! Mindjárt élvezni tetszik!” Ez egy Anecdot.
Egyszer Gruberné Sándor Emma – 1910-től Kodály felesége –, aki maga is képzett muzsikus volt, magához rendelte a Zeneakadémia három fiatal csillagát, Bartókot, Dohnányit és Kodályt. Mindhárman zongoráztak valamit, aztán Emma asszony ekként fogott bele értékelésébe: „Béla, maga ragyogó pianista, de úgy érzem, elsősorban a zeneszerzésben fogja kitüntetni magát. Ernő, maga még kiválóbb zongorista, mint Béla, és úgy vélem, magának inkább valóban ehhez, semmint a zeneszerzéshez van igazi tehetsége. Zoltán… Nos, Zoltán, magával még elmélyültebben meg kell ismerkednem.” Szólt, fölállt, és maga után vonta a harmadik jelöltet. Ez is egy Anecdot.
Egyszer odalépett Bartók Bélához egy távoli ismerőse, és gratulált a zeneszerző nemrég kötött házasságához. Mire Bartók hűvösen csak ennyit mondott: „Tisztelt uram, magának semmi köze a nemi életemhez.” Ez megint egy Anecdot.
„Amikor Joseph Haydn 1791-ben Londonba érkezett, úgy lenyűgözte a város mérete és pezsgő élete, hogy négy jegyzetfüzetet írt tele élményeivel. Gondos ember lévén, az Anecdot szóval jelölte meg azokat a történeteket, amelyeket asztaltársai szórakoztatására szánt a lanyha Bécsben.” Ez nem egy Anecdot, hanem Normann Lebrecht A komolyzene anekdotakincse című kötetének első mondata. Ez a szerző harmadik magyar nyelvű könyve, a Daily Telegraph zenei szakírója amolyan háziszerzőnk lett. Korábban megjelent könyvei (Művészek és menedzserek, Maestro!) olyan komoly témákat tárgyaltak, mint a karmester szerepe a klasszikus zene életében, vagy hogy miként tette (részben) tönkre e műfajt a pénz. Szeriőz témák voltak, szellemes, oldott, csevegős előadásban. Lebrecht olykor felületes szerző, de ez amolyan Szerb Antal-i nemes fölszínesség, mely sok olvasót vonz, és voltaképpen senkinek sem árt. Igazságai sokszor csupán féligazságok, a szerző inkább tárcaíró, semmint komoly tudós. Új kötete már vállaltan szórakoztató jellegű, zenei anekdotákat sorol időrendben egymás mellé. Kissé pedáns e beosztás, és némiképp ellentmond a kötet jellegének. Noha a legkevésbé sem akar az lenni, ebben a szerkezetben lexikonszerű munka. De annak nem elég alapos, inkább bohókás. Az egyes zenészekről szóló anekdoták előtt aprócska életrajzok, summázó jellegű jellemzések állnak. Ravelről például mindössze ennyi: „A repetitív Boleró-val széles körű hírnévre tett szert, de Ravel sohasem gazdagodott meg zenéjéből.” Pedig azt hittük, meggazdagodott. Talán viccnek szánta a szerző, de annak inkább rossz. Olykor azt gyanítjuk, a magyar szerkesztő
is beledolgozott a szövegbe. Például a Leoncavallo-szösszenetbe: „A Bajazzók című opera szerzője, amelyet leggyakrabban Pietro Mascagni Parasztbecsület című dalművével együtt tűznek műsorra (ez a Par-Baj, ahogy a bennfentesek emlegetik).” Nos, emlékszem, boldogult gyermekkoromban valóban így becéztük e két művet a magyar dalszínházban, de ez angolul valahogy nem megvalósítható.
Ha már itt tartunk, meg kell említeni, hogy fordításról lévén szó, kissé problematikus a helyzet. Ugyanis maga Lebrecht nyilvánvalóan fordította az általa közreadott nem angol szövegeket, utal is erre az előszóban, mondván, bizonyos anekdotákat azért hagyott ki, „mert lefordíthatatlan szójátékra épülnek”. De mivel a magyar kötet is fordítás, olykor kettős fordítással állunk szemben, ami fura dolog, mindamellett mégsem kerülünk a Gangesz partjára, mint Ady verse Karinthy halhatatlan paródiájában. De azért megfontolandó, bizonyos esetekben nem lett volna-e célszerű a már „bevett” magyar fordításokra támaszkodni, melyek nyilván az eredeti – teszem azt, a német – alapján készültek. Javarészt ilyenek a Haydnról, Beethovenről vagy Schubertről szóló adomák. Az is homályos, milyen források alapján dolgozott a szerző. Az egyes szövegek után csak felületes megjelölések állnak, mondjuk, ilyesfélék: „Sophie Haibl, Constanze nővére.” Minimális bibliográfiai tájékoztató sosem árt, még egy ilyen nem tudományos jellegű munka esetében sem.
Hogy mi számít anekdotának, az megint kérdéses. Nyilvánvalónak látszik, hogy e műfaj virágkora nagyjából a romantika tájára tehető, ekkor nő meg az érdeklődés a művész személye iránt, ekkor válik a művész emberként is érdekessé, és ekkor kerül közel egymáshoz élet és művészet. A romantika állította, hogy maga az élet is megformálható művészileg, hogy elképzelhető műalkotásként megteremtett élet. Ha ez igaz, akkor egy élet műalkotásként is élvezhető, vagyis befogadhatóvá válik, akár egy mű. A legkevésbé sem véletlen, hogy a romantika nagy szerzői olykor jelentős irodalmárok voltak. Ilyenkor persze mindenki E. T. A. Hoffmannra gondol, aki nemcsak önmaga személyében, de Kreisler karmester alakjában is tökéletes anekdotahőst teremtett. De komoly író volt Robert Schumann is, a modern értelemben vett zenekritika megteremtője, nem is beszélve Hector Berliozról, akinek emlékirata bizonyára a XIX. század egyik legmulatságosabb, leghihetetlenebb irodalmi műve. (Érdekes, hogy Lebrecht alig használta.) Vagy Wagner, akinek önéletrajza elsőrendű szépprózai teljesítmény. Ezek az írásművek többnyire az önigazolás, rosszabb májjal szólva az önimádat termékei. A romantika művésze már a nyilvánosság előtt formálja személyiségét, mi sem természetesebb, hogy anekdoták hősévé válik. Tárcanovellák alakjává – a modern újságírás ízlésének megfelelően. De a régebbi korok történetei már csak nagy kínnal gyömöszölhetők be az adoma modern ládájába. Inkább rövid novellának, semmint anekdotának érezzük például az egyik első trubadúrról, Chastelan de Coucyról közölt szöveget, akinek a szívét a gonosz férj kisüttette és megetette feleségével, a trubadúr adorált hölgyével. Nagy történet, ám inkább Boccaccio- vagy Bandello-, nem pedig zenészadoma. Gesualdo története pedig, aki megölte feleségét és annak csábítóját, bizonyosan nem anekdota, nincs helye – vagy fals helye van – ebben a kötetben. Lebrecht ízlése nem egészen makulátlan.
Maguk az anekdoták persze vegyes színvonalúak. Olyan hangulatúakat, mint az általam felidézettek, hiába keresünk, az erotika vagy a frivolitás roppantul hiányzik a kötetből. Lebrecht célja leginkább a posztmodernével ellentétes: ugyanis míg ama diskurzusban – Roland Barthes szavaival szólva – a szerző zsugorodó kis szobrocska a mű margóján, addig e kötet egyik fő törekvése éppen az, hogy visszaállítsa a művész személyes élettörténetének jelentőségét. (Ami persze romantikus törekvés, ha okfejtéseim igazak.) „Persze nem feltétlenül kell ismerni a szerzőt ahhoz, hogy élvezzük a zenéjét. Egy jellemző anekdota mégis elősegítheti a mélyebb megértést, és további zenehallgatásra ösztönözhet. Ha igazán találó, még az élvezetét is fokozhatja.” Lehetséges. De nehéz megmondani, mi az, ami jellemző. Ha már Haydn szóba került, idézzünk fel egy nagyszerű anekdotát életéből, amely sajna szintén nem szerepel a Lebrecht-gyűjteményben. Amikor Mozart megírta a Haydnnak ajánlott hat műből álló nagy vonósnégyes-sorozatát, egy részét eljátszották a mesternek. Haydn megilletődve hallgatta, aztán odalépett Mozart apjához, és ezt mondta a második hegedűspultnál vitézkedő Leopoldnak: „Isten látja lelkemet, őszinte ember vagyok, meg kell mondjam, fiaura a legnagyobb zeneszerző, akit személyesen ismerek.” Ez – ha igaz egyáltalán – mélyen jellemzi a szerény és végtelenül korrekt Haydnt. Ráadásul ítéletét igazolja az utókor, Mozartnál nagyobb zeneszerzőt tényleg nem ismerhetett a XVIII. század nyolcvanas éveiben. Persze ez semmit sem árul el arról, milyen zeneszerző volt Haydn. De azt bizonyosan megmutatja, hogy az egyes művészek közti vetélkedés gyakran hatalmas erővel mozdítja elő a művészet ügyét. Mozart le akarta győzni Haydnt a vonóskvartett műfajában; Haydn elegánsan kapitulált, de csak ideiglenesen, hogy aztán még nagyszerűbb vonósnégyesekkel ragadja magához ismét a pálmát. Így ment ez boldogabb korokban.
Lebrecht azt gondolja, hogy kötete elősegítheti egy-egy művész valódi, torzítatlan arcmásának megteremtését. Forman és Schaffer szerinte eltorzított Mozart-képmására hivatkozik, és úgy véli, ez „azt tanúsítja, égetően szükséges volna olvasmányosan restaurálni a nagy komponisták eredeti portréját”. Ám eközben ő maga is közli a Karoline Pichler által feljegyzett esetet a nyávogó, asztalokon ugráló Mozartról, ami egyik kulcsjelenete volt Forman filmjének. Hildesheimer Mozart-biográfiájában ugyancsak hivatkozik Pichlerre, és azt állítja, talán
ez a hiteles Mozart-kép. Ugyan ki tudja, melyik az eredeti? Hildesheimer persze levonja a konzekvenciát, szerinte Mozart élete egyáltalán nem írható meg. Ki tudja.
„Ha igaz egyáltalán” – írtam, és ez Lebrechtnek is fejtörést okozott a válogatásban: „Örök gond az anekdota hitelessége.” Magam azt gondolom, hogy ez csak elenyészően fontos. Ha nem teljesen abszurd, az adoma lényege nem az igazság, hanem a történet tanulsága vagy csattanóssága. „Ha nem igaz is, jól van kitalálva”, mondja az olasz – és ha egy anekdotát hallunk, érjük be ennyivel. Magam például e cikk kedvéért összekevertem egy Lisztről és egy Csortos Gyuláról szóló anekdotát.