Kőrizs Imre

KRÚDY GYULA ÁTUTAZIK SINISTRA KÖRZETEN

Reggel ilyenkor már dér szürkül az erdő alján,
csipkebogyóérés idején tompulnak a színek,
egy-egy nyírfalevél rebegő sárgája ragyog csak.
Ősz közepén idegen hangoktól zeng a bozótos,
résnyire nyílik az árkok csöndje, a nyirkos odúkban
erjed a tészta avar, bogarak hemzsegnek a kőből
összerakott, mohabélésű pihenőhelyek öblén.
S míg a mezőkön még egyszer nekibuzdul az élet,
északról jön a tél, dermesztő széllel üzen be:
hogyha temetnek az oldalban, csattognak a zászlók,
és a vivők vállán megroppan a tölgyfa koporsó.
Este a füst szaga száll még fel, szakadozva, a völgyből,
majd a szelek babrálnak a tűzhely holt hamujában,
majd jégverte üszök kéklik csak megkövesedve.
Távolodó, tornyoktól ékes, habszerű felhők,
elmerülőben az est lila leplei közt az időre
emlékeztetnek, vonulóban – vissza? előre? –
így múlik le az élet rólunk is, darabokban.